Tatai Erzsébet
Álarcosbál vagy énkonstrukció. Szabó Benke Róbert művészetéről
„…a performativitást nem egyetlen és szándékos ’cselekedetként’
kell elgondolni, hanem egyfajta ismétlődő és felidézhető gyakorlatként,
amely révén a diskurzus létrehozza az általa megnevezett effektusokat.
…a ’szexus’ regulatív normái performatív módon működnek a testek anyagiságának
létrehozása céljából, pontosabban annak érdekében, hogy materializálják
a test ’szexusát’, materializálják a szexuális különbséget a heteroszexuális
parancs szolgálatában”
Judith Butler: Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív
korlátairól. Bp., ÚMK, 2005, 16.
A vallások, mítoszok és népmesék világában a különböző alakban való
megjelenés lehetősége az isteneknek és démonoknak van fenntartva, időnként
kiválasztottak (sámánok, varázslók, boszorkányok, garabonciás királyfiak)
képesek – mondjuk bukfencet hányva – más-más testet felölteni, mássá válni,
illetve másokat átváltoztatni (békává, hattyúvá, medvévé, galambbá, táltos
paripává…). Az embert mindig érdeklő átváltozást földi halandók számára
leginkább a színészek irigyelt mestersége testesítette meg. Egyik nap ilyen,
másik nap olyan szerepekbe bújva nem csak megjelenítik a különböző személyiségeket,
de játékukkal az átváltozás titkos vágyát – ha időlegesen is – de megvalósítják.
Persze nemcsak a művészetben, az életben is szerepeket játszunk, sőt tanulunk,
felkészülünk rájuk. Először idegen a szerep és a vele járó kelléktár –
maszkok; meg kell tehát barátkozunk a maszkkal, melyhez azonban az évek
során olyannyira hozzánövünk, hogy az sérülés nélkül letéphetetlenné
válik (legyünk heteroszexuális nők, meleg férfiak, transzvesztiták; tanárok,
háziasszonyok, vagy családapák). Szerb Antal az Utas és holdvilágban így
jellemezte ezt az átalakulást, egyben az egyféle, társadalmilag predesztinált
szerepazonosulás melankóliáját: „…az attitűdök befelé kérgesednek, az ember
először N. N., aki történetesen mérnök, és idővel már mérnök, akit történetesen
N. N.-nek hívnak.”
Egyszer egy királyfi, mit gondolt magában? Felöltözött szépen
Konyi Babának, másszor Konyi Shivának, aztán hófehér tornaruhába fiúnak,
majd lánynak. De nem elégedett meg ennyivel, másokat is beöltöztetett
csipkés arának, banyának, jósnak, tarka kurvának és ki tudja, még mi minden
másnak, és mindet lefényképezte (vagy lefényképeztette). A királyfi nem
más, mint az 1970-ben a vajdasági (Szerbia, akkor Jugoszlávia) Törökkanizsán
született Szabó Benke Róbert. Művészetében – nagyvonalú, látványos és élvezetes
performanszaiban és szép (igen, szép!) fotóin – progamszerűen foglalkozik
identitás-kérdésekkel – elsősorban a szexuális és a társadalmi nemi
identitással.
Korai Fölszedjük gyökereinket című fekete-fehér fotósorozata
kivételével mindig valamiféle jelmezes, álarcos szerepjátékot űz. Szerepet
persze a Fölszedjük gyökereinket-ben is játszik, csakhogy e szinte gyermekien
egyszerű, tiszta, őszinte és nyílt szimbolikus művein maszkja a meztelenség.
Különféle beöltözésekkel és beöltöztetésekkel játszik a Tavasztól
(1995) a menyasszonyi ruhába bújtatott Hajadonokon (2004-05) át a No Future
sorozatig (2007-08). Szabó Benke boszorkányos ügyességgel fordul hol egyik,
hol másik szerephez, szinkretikus képeket hoz létre. Ilyen például Konyi
Baba című munkája, mely az ő női ruhás önarcképe. Japános, nemek közti
teremtményében az elérésre váró idea távolságát a földrajzi távolsággal
idézi meg. Szabó Benke divatbemutatóin sem holmi funkcionális modern dizájnt
szerepeltet, ruhái inkább extravagáns, élénk, színes jelmezek; képzeletbeli
karaktereket jelenítenek meg – ahol száműzetésben van a szolidság, a jó
magaviselet és a józan ész.
A karneváli forgatagtól elkülönülnek a Cunyi Yashi szublimált,
fehér a fehérben képekből álló homoerotikus fotósorozat képei (2003). A
geometrikusan szerkesztett kompozíciókban leheletfinoman jelennek meg a
fehér figurák. Szabó Benke korai képeihez rokonítja őszinteségük és visszafogottságuk,
ugyanakkor mesterkéltségük el is távolítja azoktól. A formai redukció feltárulkozást
implikál, míg az erős átírtság inkább rejtőzködést.
Aztán vannak olyan munkái, ahol bár a beöltöztetés szintén nélkülözhetetlen,
de nem erre esik a hangsúly, hanem egy provokatív performanszra vagy
műtárgyra. A Műcsarnok Transzszexuál expressz (2002) című kiállításáról
a meghívott magyar művészeket kitessékelte a kurátor, az igazgató pedig
nem tudta (vagy akarta) megvédeni álláspontját (ha volt neki) és a Műcsarnok
által felkért művészeket. Szabó Benke Róbert erre a helyzetre egy
olyan intervencióval reagált, melyben Konyi Baba és az általa létrehozott
ad hoc „Árt Kontroll Bizottság japán turistacsoportként járta végig a termeket“
– értesített a művész, és lefényképezték magukat pl. az amúgy is kellően
felforgató, hatalmas méretű, Tracey Emin: Ez mind az enyém című fotója
előtt. 2004-ben Yoko Ono és John Lennon mintegy 40 évvel korábbi Yes című
művét fordították ki az Elhallgatott Holocaust című, ugyancsak műcsarnoki
kiállításon – mely egyébként a zsidó, a roma és a meleg holocaust problémáját
egyaránt felvetette. „Míg Yoko és John a békére mondanak egy nagy YES-t,
Konyi és No egy szép nagy NO-t kívánnak mondani mindarra, ami az emberiség
szellemének felülkerekedését hivatott gátolni“ (Sz. B. R. írja a kiállítás
katalógusában).
Szabó Benke Róbert élvezi, hogy átöltözik, átöltöztet, e játéka
révén nem hagyta, és most sem hagyja, hogy egyféle maszkot erőltessenek
rá. Játszik a szerepekkel, nagyon is komolyan. Szeret más bőrébe bújni,
ám ami szerepjátéknak tűnik, az a szexus, a test, a nemileg is differenciálatlan,
cseppfolyós létnek újra és újraformálódása, a test újbóli manifesztálódása
a maszkok és öltözetek által.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|