Andrew Nicoll
A jó polgármester

Mire Agatha leszállt a vonatról a Foundry Streeten, az irodájában Tibo is feltápászkodott a székéből. Sokáig nem mozdult, de az ízületei már sikoltoztak a fájdalomtól, és halálosan unta, hogy a katedrális kupolája óraműpontossággal tüsszentette ki a galambjait. Nagy nehezen talpra állt, és merev lábbal. akár egy madárijesztő, kisántikált a városházáról, átvágott a téren, és beült a Dot Arms-ba. Záróráig ült ott, és egy szót sem szólt senkihez, miközben egyre magasabb piramist emelt az asztalon üres poharakból. Egészen addig, amíg éjfélkor ki nem penderítették az üres utcára. Csend volt. Tibo felnézett az égre.
Még épp megpillantotta az Oriont, mielőtt a világ pereméről előfortyogó, szurokkal teli üsthöz hasonló fekete felhő felzabálta volna. A felhő egyre sűrűsödött és egyre feketébb lett. Mint a papírra kiömlött tinta, végigkúszott az égen, és letörölte róla a csillagokat. Tibo szorosabbra húzta az övét és elindult, és ahogy elindult, az egész város felsóhajtott, mintegy nyugtalan álomban, a fejére húzta a takarót és visszaaludt – azaz az egész város, kivéve az Arany Angyalt. Fekete fellegek tornyosultak vastag rétegekben egymásra a semmibe vesző horizonton a házak, a tetők, a kémények mögött, betömve a mennybolt kapuit, amíg végül az égből már nem maradt más, mint egy kis, holdfénnyel szegett bársonyos O-alakú lyukacska, rebbenő, akár egy ijedt csók. A nyílás peremén lassan forogtak a fellegek, pontosan a feje felett, mintha a Castle Street és az Arany Angyal volna a világ közepe. És amikor végre minden elcsöndesedett, és már az ablakpárkányok alatt matató sötétség, illetve a macskák tekintetének zaja is hallatszott, az épület mélyen beszívta a levegőt. A falai magukba süppedtek, és a tető finoman a járda felé biccentett. Az ablakok mögött a redőnyök meglebbentek, mintha a huzat lökdösné őket, és a hozzájuk tartozó, fehér zsinór végén himbálózó makk-alakú gombocskák az üvegnek koppantak. A tetőn a cserepek lüktettek és zakatoltak, mint a sárkány pikkelyes háta, és egy percig nem történt semmi. Aztán egyszerre csak aranyszínű tollak özöne szállt alá, és színes fénycsóvák cikáztak elő az épület magasan nyíló, elfeledett ablakaiból, dobok dübörögtek, és orgonaszó és zenebona szállt a messzeségből. Odalent a kávéházban a toronyba rakott kávéscsészék táncra perdültek, tányérhalmok masíroztak csörömpölve a polc szélére, majd levetették magukat a padlóra. 
A szalonban Cesare mamájának esküvői portréja leesett a falról. A hálószobában a gyönyörű, fekete-hajú Maria fordult egyet álmában és azt suttogta, „Csak az éjszakai járat…”, majd a feje fölé húzta ropogós, fehér hálóingét és hozzátette: „Tégy velem, amit akarsz”. Majd, mialatt Cesare igyekezett elfeledni, hogy Dot városában nem is jár vonat, a ház végre kifújta a levegőt, amiből hatalmas förgeteg keletkezett, a szél süvített ki az ajtók alatt, a kulcslyukakon, és az ablakok körüli repedésekből, és bömbölve távozott a Castle Streeten a folyó irányába. Amerre ment, felborogatta a kukákat, és megforgatta a szétdobált konzervdobozokat és újságpapírcafatokat. Megszaggatta a városi tanács virágágyásait, és megtépte a fák lombjait, a kapukat megnyikorgatta, az ajtókat bevágta, a lámpaoszlopokat meglengette, és üvöltve hagyta el a várost a hídon és az Ampersandon át a tenger felé, amíg el nem érte a Canal Streetet, ahol egy farkas-falka üvöltésével száguldott át az alagúton, és végigcsattogtatta az ablaktáblákat, amíg el nem érte a 15-ös számú házat. Aztán az utca elcsendesült; csak egy sikolyból kiáltássá, majd ijedt hüppögéssé szelídülő női sírás hallatszott. 

        BART DÁNIEL FORDÍTÁSA

      



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu