„Europa are forma creierului meu” (Európa formája olyan, mint az én agyam) c. 2003-as esszéjében Mircea Cartarescu, román író kijelenti: „Nem beszélek senki más, csak a magam nevében; az egyetlen ország, amelyet képviselek, a saját írásaim. Lehetnék portugál, észt vagy svájci; lehetnék férfi vagy nő, hellén vagy barbár. Írásaim textúrája persze ehhez igazodna, de a szellemük ugyanaz maradna.”(1) Ez a cikk nagy visszhangot váltott ki eredetiben és fordításban is, a feljövőben lévő kozmopolitizmusról tanúskodik a posztkommunista Romániában. Ezt a kozmopolita pátoszt az arra való készség táplálja, hogy másnak lássuk magunkat, elfoglalt helyünket pedig egy átfogóbb geográfia részének tekintsük. Ez az előfeltételezés nem annyiban politikai jellegű, hogy egybecseng az EU-ba és a NATO-ba való integrálódással, ami a román külpolitika jelszava a 90-es évek közepétől fogva, hanem mert Cartarescu megkérdőjelezi magát a nemzeti elképzelt „rendet”, rákérdez – még mielőtt helyeselné az ország betagolódását egy nagyobb politikai testbe –, hogyan is van a nemzet elképzelve, és mi következik ezekből az elképzelésekből.  Ha el akarjuk képzelni a berlini fal utáni egyesült Európa politikai testét, amely Romániát is magában foglalná, ahhoz, állítja Cartarescu, a nemzet saját politikai testének és általános politikájának kritikai anatómiájára van szükség.
 Ahhoz, hogy kilépjünk a határon egy tágabb együttesbe, először szakítanunk kell az öröklött nemzeti önkép avíttságával – szakítani tehát a kollektív identitás bizonyos receptjeivel. Ennek megfelelően Cartarescu egyszerre két konvenciót kezd ki, a politikai test átformálásának két egyaránt politikai módját: az elhelyezését éppúgy, mint a dekorálását. Ezt Cartarescu eddig is művelte következetesen olyan költői műveivel, mint a Totul (Minden); regényeivel, amelyek rohammal vették be egész Európát Nostalgia (magyarul Sóvárgás) c. 1993-as könyvét követően (2) és kritikáival nemkülönben. 
A legutóbbi időkben a tárca, a vélemény-rovat, a kommentár és az interjú műfaját is igénybe vette, hogy még közvetlenebbül alakíthassa a közvéleményt az ilyen égetően fontos témákban. 
Ahogy Cartarescu és az ún. 80-as nemzedék más román írói ismételten hangsúlyozták, a nemzet földrajzi és politikai testként egyaránt terhes örökség.  Agresszíven átpolitizálta mindkettőt a letűnt szociál-nacionalista rendszer, és előtte mások is. 1989 után a régi fajta apparatcsikok, neokommunisták, nacionalisták és önjelölt kulturális konzervatívok gyanús koalíciója állt össze számos nagyhatású folyóirat, alapítvány és kiadó – valamint olyan hivatalos intézmények körül, mint a kulturális minisztérium, a román akadémia és a román kulturális intézet (3), és vitték tovább a nemzetnek mint territóriumnak és testnek ezt a problematikus konfigurációját. (4) Erre válaszul Cartarescuhoz hasonló írók, művészek és kritikusok úgy érveltek, hogy a nemzet, a „románság” ilyen regulatív megalapozása, a „trendi”, „mainstream”, „hivatalos” testületek éppen ellene hathatnak annak, amit a nemzet és a megtestesítői képviselnek. Mivel egyfelől a „románság” és ennek kifejeződései nem definiálhatók úgy – és semmiképpen sem korlátozódnak arra –, amit a szülőföld talajából „gyökerezett” testületek mondtak, írtak vagy elképzeltek a történelmileg változó, instabil nemzeti határokon belül. És ezek a testületek másfelől nem másolják sztereotip jelleggel azt a kifundált mátrixot, amelyet a régi rezsimek és a hosszan tartó kulturális nehézkedési erők hoztak létre és erősítettek meg olyan szisztematikusan, mint a határokat, egy testes monolit, amely megszállottan termeli újra önmagát heteroszexista, nőgyűlölő, antiszemita és xenofób irányvonalak mentén. 
Legújabb cikkeiben Cartarescu újrarajzolja ezeket a fantáziátlan tendenciákat explicit és polemikus módon azzal, hogy egy Másikat képzel el ehhez a territoriális és korporeális kényszerzubbonyhoz; önmagunk és a másik, az egyén és közössége, szex, nemi szerep és etnicitás, ennek terei, idei és jelentései megformálásának egy megcsontosodott módját nyitva meg és forgatva ki.
Ez még mindig nehéz árral szembeni küzdelem, mivel Cartarescu kozmopolita ellenprojektje egy virulens tradícióval ütközik össze Románián belül és kívül egyaránt. Belül a nemzet és a kultúra hagyományos paradigmái, bármilyen elavultak legyenek is, hadakozni kell velük jóval a kommunizmus hivatalos bukása után. Kifelé az írónak meg kell küzdeni azokkal az elvárásokkal, amelyek a volt kommunista blokk művészetével és kulturális gyakorlatával szemben jelentkeznek.
A posztkommunista korszakban a nacionalista modell folytonos hegemóniája és a kelet-európai etnikai viszályok pedig különösen nyugaton megerősítettek egy sor előfeltevést arra vonatkozóan, hogy milyen is legyen kelet-európai író. Ezek alapján Carterescu szerint egy új választóvonal kezdi felváltani a korábbi falakat és (vas)függönyöket, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy tompítja a hangját, új korlátokat állít fel atekintetben, hogy mi lehet belőle, és elejét veszi annak, hogy mások meglássák, ki is ő valójában. Ily módon, mutat rá, Kelet-Európának egy új, kényelmes „Másikként” való beállítása van kialakulóban.
A kelet-európai országokat és népeket a hozzá hasonló művészekkel egyetemben úgy tekintik, mint akiket teljességgel determinált múltbeli és jelenbeli történelmük, ezért aztán térbelileg és kulturálisan is kívül maradnak az „igazi” előre felé haladó Európán, és azt várják tőlük, hogy saját „egyedülállóságukat” mutassák meg a radikális másság pozíciójából, az elfogult ellenérzés tájnyelvi retorikájával, feltétlenül „tanúságot téve” a kommunista érában kiállt kimondhatatlan kínokról stb. Azt várják el, hogy Milan Kundera, Milorad Pavic, Esterházy Péter, Danilo Kiš, Ismail Kadare, Joszif Brodszkij és hasonlók, ahogy Philip Roth írja, ebből a „másik Európából” jöjjenek, és ennek a nevében beszéljenek. Bármennyire Kafka és Nabokov, Bulgakov és Paszternák nyomdokaiban járjanak is, továbbra is karanténba vannak zárva – talán az egy Kundera kivételével – Európa zűrös végein.
Pillanatnyilag azt láthatjuk, állapítja meg Carterescu, hogy a régi hidegháborús stílusú kartográfia továbbra is tartja magát vagy újra felállítják napjainkban olyan klisékkel és előfeltevésekkel, amelyek eltorzítják a Kelet-Európáról alkotott nyugati elképzeléseket.
Nagyjából sikerült leküzdeni ezt a kétes megközelítésmódot, az elnagyoltan felvázolt, merev és felületes bináris ellentétekben való gondolkodást más volt gyarmati, posztkoloniális területeken; itt azonban láthatólag lassúbb tempóban változnak meg a dolgok. Bár néhány közép- és kelet-európai írónak sikerült betörnie, még mindig úgy kezeljük őket, mint valami differenciálatlan társaságot – megintcsak mint egy „blokkot” tekintjük, és egy kalap alá vesszük őket, mint Európa „másikját”, „odaát”, akik reménytelenül bele vannak süppedve a csak a klánbeliek, a bennfenntesek számára fontos civakodásokba, stílusokba és vonatkoztatási keretekbe. Nem csoda, hogy Pavić, Kiš, Havel, Milosz és mások oly hevesen keltek ki ez ellen a téves felfogás ellen. Előkészítették közvetlenül és közvetve Európához tartozásunk egy erős, bár kulturális minőséget jelentő érzését, az olyan tradíciókban való osztozást, amelyek átszelik a „régi” Európa nemzeti és politikai határait, és megelőlegezve egy hangsúlyozottan kozmopolita szellemi attitűdöt, a globális folyamatokra való speciális fogékonyságot készítve elő – a „kiterjedt Európa”-kép iránt és azon is túl.

Kelet-Európa és a kelet-európaiak mint csodabogarak egyetlen nagy gyűjteménye; a volt kommunista országok irodalma mint egy kulturális szafari Európa visszavonhatatlanul Másik felén – Carterescu szövegei hajlanak arra, hogy osztozzanak az ilyen konvenciókban. Azt sugallják, hogy ennek a Másiknak a fetisizálása kívülről belevetülve – ennek kvázi-orientalista kolonializálása olyan képzetekkel és konstrukciókkal, amelyek nem adnak megfelelően számot arról, hogy mit is jelent ez a Másik – ez nem kevésbé ártalmas, mint a nemzeti önképnek az a fétise, amelyet otthonról erősítenek a 60-as évek közepétől kezdve (5). Ennek az önképnek a kozmopolita rekonstrukciója, és az ekörül forgó egész kultúráé nem tud kibontakozni, állítja továbbá, ha ezt az új szakadékot nem sikerül áthidalni, ha a kelet-európai identitást általában és a román identitást különösen továbbra is a turisztikai elvárások mércéjével fogják mérni. Ténylegesen a különbözésnek, a különböző nemzeti testületeknek, intézményeknek és identitásoknak az újra bevésődése a nemzet testének politikájába, és végül a nemzet igazán európai integrálódása maga is megköveteli ennek az új szegregáló gondolkodásmódnak a kritikáját.
Ahogy „…escu” c. 1997-es esszéjében polemikusan kidolgozta, ez a bírálat taktikai megfontolásokból újra bevet egy régebbi „univerzalista”, „humanista” és „esztétikai” érvet. 
 „Így építik újjá mindkét oldalról hevesen az európai kultúra vasfüggönyét. Nem kétséges, hogy népem szenvedett a diktatúra 50 éve alatt, és hogy ez a szenvedés sajnos tovább folytatódik. Mint minden román, magam is viseltem, és viselem tovább is ennek a terhét. De nem értem bele ebbe a fogalomba azt, hogy ettől egy keleti radikálisan különböző volna, jobb vagy rosszabb, mint egy nyugati. És nem hiszem, hogy az irodalomnak származási helyére való tekintet nélkül lehetne más, mint esztétikai minősége. Nem hiszem, hogy nekünk, keletieknek a propaganda, nektek, nyugatiaknak pedig nem kevésbé a reklámok végeztek volna agymosást. Nem hiszem, hogy ti keményebben dolgoznátok, mint én, mert ti protestánsok vagytok, amiként nem hiszem azt sem, hogy én közelebb volnék Istenhez nálatok, csak azért, mert én ortodox keresztény vagyok. Bármilyen fájdalmas, igazságtalan és könyörtelen lett légyen is a történelem, nem hiszem, hogy segítenünk kéne neki abban, hogy különbségeket hozzon létre egyik és másik emberi lény között ott, ahol egyáltalán nem léteznek ilyen különbségek, vagy hogy aránytalanul fel kéne fújnunk ezeket a különbségeket ott, ahol megvannak.”
 Nem, a „keleti”, amíg az adott személy művelt, toleráns, nyitott, egyáltalán nem különbözik a nyugatitól (amíg az utóbbi szintén művelt, toleráns, stb.), függetlenül attól, hogy mit kellett átélniük a múltban. Semmiféle fal nem választja el őket „inherensen”. (6)
Bármilyen kétségbeesetten próbálta is, a múlt rendszernek nem sikerült a nemzet testét elszakítani, ezért az 1989 előtti Románia egyáltalán nem volt elvágva a nemzetközi kulturális áramlatoktól. Valójában a 80-as évek új nemzeti irodalma szövegek nemzetek feletti áramlásával kölcsönösen termékeny dialógusban jött létre, és alapjaiban kozmopolita, amennyiben néhány legerősebb „gyökerét” a nemzeten kívüli, nem lokális helyekre és toposzokba ereszti.
A román 80-as éveknek Cartarescu és nemzedéke által képviselt posztmodernizmusa egy politikai mozgalom is volt, mivel gúnyt űzött a lokalista, a hazai talajból, a „talajgyökérből”sarjadást elváró, „ktonikus” művészet követeléséből, amely „organikusan nő ki a hazai anyaföldből”, ahogy a vonalas kulturális hetilap, a Luceafarul (Hajnalcsillag) írta akkoriban. Ehelyett Borges, Grass és Cortazar, aztán meg olyan amerikai posztmodernek hatottak „az elmúlt két évtized legjobb román regényeire”, mint Barth, Pynchon és Coover.
Így alakult, hogy mások könyvei, amelyek több földrésznyi távolságban, és azokat az idegen helyeket megidézve váltak egy új, „gyökértelen” vagy posztlokalista jellegű tradícióvá, és mint ilyen átalakította a nemzeti irodalmat. Akkoriban úgy tűnt, hogy minden ellene hat ennek az „underground” kozmopolitizmusnak, ahogy az esszéíró Cartarescu nevezi. Mégis azt hangsúlyozza, hogy „1989 előtti írásaim egyetlen sora, egyetlen mondata sem hangzott volna másként, ha Nyugat-Németországban vagy az Egyesült Államokban írtam volna ezeket a könyveket. Az én nemzedékem szabadnak született, és nyelve a Nyugat nyelve volt kezdettől fogva. És éppen ez a nyelv … a mi legdrágább közös kincsünk, a tiétek, kedves nyugati olvasóim, és az enyém. A hasonlóságok közöttünk, és nem az, amitől különbözőek vagyunk – ez az, amit én fontosnak tartok.” És egy nem kevésbé fontos minősítés: „Amint megegyeztünk ezekben a hasonlóságokban, lesz elég időnk, hogy szétszálazzuk a különbségeket.”
Kétségtelen, hogy ezeket a különbségeket sem lehet félretolni, hacsak nem ideiglenesen tesszük ezt, vagy ahogy fent említettem, taktikai célzattal, hogy semmiképpen se fetisizáljuk ezeket, ne csináljunk belőlük „lényegiségeket”, esszenciákat és válaszfalakat, amik sohasem voltak. Sem kívülről – olyan teherként, amelyet a kulturális szafari kedvelői aggatnak ránk – sem belülről, a „nemzeti sajátosságokról” szóló 19. század végi, 20. század eleji teóriák értelmében, amelyről sokat civakodtak a jobboldali ideológusok, és amelyet Cartarescu külön is cáfolat tárgyává tett egy 2005-ös cikkében (8) – ezek az egzotizáló vagy kolostori fantazmagóriák csak akadályozzák megint a kommunikációt és az érintkezést. 
Ami Cartarescut érdekli ezzel szemben éppen az, hogy egymástól elkülönült entitások hogyan tudnak illeszkedni egymáshoz. Az izgatja, hogy a történelem és az ideológia által pszeudo-különbözésre, egyöntetű, mégis eltérő identitásra „ítéltetett” emberek hogyan menthetik meg a saját identitásukat, és ezáltal és tényleges különbözésük által hogyan tudnak beszélni egymással és másokkal ennek a közvetlen dialógusnak a birodalmán kívül. Az „Európa formája olyan, mint az én agyam” c. esszéjében tehát Cartarescu nemcsak a saját „európaiságát” akarja hirdetni, de meg is akarja kérrdőjelezni ennek „differenciálatlan” értelmét, tehát rá akar kérdezni arra, hogy mi is ez az Európa, vagy mivé válhat az adott közhelyeken túl. Egyfelől a válasza egy a szoksásosan feltételezettnél változatosabb kulturális identitást képzel el, egy olyan tradíciót, „amely számos szálat fon össze”, ami másfelől elvezet más földrészelhez és azok hagyományaihoz is. Cartarescu kozmopolita Európája tehát olyannak mutatkozik, mint egy nagyobb kozmopolisz szomszédsága, és ilyenként inkább épül a befogadásra, mint a kirekesztésre, az inklúzióra inkább, mint az exklúzióra.
„Puha” kategóriaként ez az Európa kulturálisan „sűrű”, sokdimenziós. A logikája „relacionális” jellegű. Valójában amit ez a román író javasol, az Európa mint relacionalitás inkább, mint egy egységes, „európacentrikus” kultúra, amely a saját racionalitását, „hellén” magasabbrendűségét őrizgeti az „állatokkal”, a „nőkkel” és a „barbárokkal” szemben, mint a híres Diogenes Laertius bekezdésben. A posztkommunista kozmopolita, miután végre módjában áll oda-vissza átszelni régi és új szakadékokat, kijelenti, hogy a létezés whitman-i sokrétűségét testesíti meg, egész kulturális összhangzatot hordoz magában.  „Büszke vagyok – hangoztatja – arra, hogy férfi vagyok, mert nő is vagyok. Büszke vagyok arra, hogy hellén vagyok, éppen azért, mert annyira eleven a bennem élő barbár. Ugyanakkor büszke vagyok arra is, hogy európai vagyok. Szerintem európainak lenni nem jelenti azt, hogy jobbak volnánk másoknál, csak egy komplex minőséget, tele belső ellentmondásokkal, amelyet egy igazi európainak tudnia kell vállalni és összebékíteni.
Ahhoz, hogy méltó legyen saját kozmopolita örökségéhez, hangúlyozza Cartarescu, Európa véget kell hogy vessen a hidegháborúnak, ez a történelmi esélye arra, hogy újra a lehetőségek összefonódó világává váljon, ne pedig egy elkülönült világ legyen, amelynek belső fragmentáltsága és elszigetelődése együtt jár a világ többi részétől való elzárkózással és rettegéssel.
Saját határain belül Európának el kell fogadnia európai hátországait, és ezáltal fel kell számolnia azokat a felül nem vizsgált klisékből épült kulturális „gettókat”, amelyeket a kelet-európai íróknak kellene illusztrálniuk.
Hasonlóképpen nyitnia kell mások felé odakint, „elengedhetetlen vérfrissítésre” van szüksége. Cartarescu elutasítja Európának a kelet-nyugati „mentális” korlátok fennmaradása értelmében vett „geopolitikai, kulturális vagy vallási” megosztottságát. Álma egy „változatos”, nem pedig egy „skizofrén” Európa, amely zónákra van szabdalva, amelyek nem kommunikálnak egymással, és amely maga is egy zóna, elvágva a világ többi részétől. Elutasítja az ilyesfajta besorolásokat és hierarchizálást, nem hajlandó bennmaradni a számára kijelölt „gettóban”, és a történelem egy darabjáról számot adni a maga egzotikus világában ahelyett, hogy „az európai tradíció nagy témáiról” beszélhetne, „mert nem hajlandó más lenni, mint önmaga”, mindez Cartarescu számára csak egy másik módja annak, hogy az emberek tudomására hozza, hogy „ő nem egy kelet-európai író”. És ebben a kozmopolita értelemben Musil sem volt egy „kákániai”, Breton sem egy francia és Bulgakov sem volt egy orosz író. Nem voltak jellegzetes terményei – szószólói és túszai – egy helynek, és ennélfogva lokális szerzők, sokkal inkább a nagyobb „Európai szellem” produktumai. A román író ugyanez lehet.
Ezt megfontolandó ajánlatnak érzem. Mert éppen ez a szellem az – és ezzel összefüggésben Európa kulturális testének hordozása, hogy része volna annak –, amitől hosszú ideig megfosztották a kelet-európai írókat, az egykori „blokkjukon” belülről és kívülről egyaránt. És ezt az európai státuszt először el kell érni, és ezzel Európa egy új, igazán egalitárius vízióját, egy olyan kulturális szintaxist, amelyben az olyan írók, mint Cartarescu, többet élvezhetnének pusztán jelképes elismertségnél. Amint ez a kozmopolita állampolgárság garantálva van, el lehet – és el is kell – kezdeni beszélni a „különbségekről”.
Egy európai író: se több, se kevesebb. Vagy még inkább: egy író pusztán és szimplán; akinek az irodalmát még nem „olvasták” ki „mindenható”, de modifikáló klisékkel, amelyeket egy igazi európai „újraegyesítésnek” és kulturális felnőtté válásnak amúgy is félre kéne tolnia. 
De vajon eddig tart-e Európa? Aligha.  Mint feljebb láttuk, Cartarescu nem egyszerűen visszaköveteli Európát. Újra elképzeli, ahogyan újragondolja nemzetének test-politikáját is. Egy igazi kozmopolisz nem ér véget ott, ahol a kontinensek végződnek, kikezdi a határokat és mindazt, amire a politikai intézmények kényszeríthetik és késztethetik őket. „Európainak” nevezni Pynchont, Garcia Marquezt, de még Kawabatát is, bármilyen meglepőnek tűnjék is elsőre, nem feltétlenül alaptalan, amennyiben a műveik témák, víziók és álmok jórészt öntudatlan közös készletéből merítenek, sokszor – bár nem szükségképpen – ezektől az intézményektől és a megfelelő bürokráciáktól, struktúráktól és határvonalaktól függetlenül. Az ilyen határvonalak újra csak elvágnak, fragmentálnak, „balkanizálnak”. Amit Cartarescu ehelyett – a reálpolitika és az utópizmus, realizmus és mágikus realizmus, próza és költészet, nonfiction és fikció közötti köztes terekben és diskurzusokban keres –, az Európa mint „egész”, és az a nagyobb egész, amelynek Európa is része.
 

                KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA