Nicolae Manolescu
Barátom, Ivasiuc
(1968 augusztusában felkeresett)
Alexandru Ivasiuc-kal 1967 nyarán találkoztam először, miután megjelent
egy méltatásom a Vestibul című első regényéről. Fogalmam sincs, hogyan
sikerült rám találnia. Akkor még nem Bukarestben laktam. Alig ismertem
néhány írót.
Csak annyira emlékszem, hogy a Magheru körúton sétálva beszélgettünk.
Bár három éve feloldották a kényszerlakhelyhez kötöttségét, és tizenegy
év telt el a letartóztatása óta, Ivasiuc-on még mindig fel lehetett ismerni
a kimerültség jeleit, a jellegzetesen kapkodó tekintetet, ami az édesapámra
emlékeztetett. Nála vettem ezt észre először, másfél évtizeddel korábban,
a Duna-csatorna menti kényszermunkatáborból és Borzeşti-ről való szabadulása
után. Ez az ide-oda ugráló tekintet elárulta, hogy nem könnyű megint hozzászokni
a normális élethez.
Hiányos fogsora eléggé öregítette. Amikor beszélt, arca csupa élénkség
volt, de amikor másokat hallgatott, a tekintete egyszerre kifejezéstelen
lett. Vonásai talán emiatt látszottak szabálytalannak. Ha nevetett vagy
haragudott, az arca mintha fintorba rándult volna. Egyszer sikerült annyira
felbosszantania egy színésznőt, akinek akkoriban udvarolt, hogy az a szemébe
mondta: „Csúnya vagy!” Ezt a kis történetet ő maga mesélte el. Máskor is
gyakran előfordult, hogy a rá nézve nem éppen hízelgő helyzetekről minden
tartózkodás nélkül beszámolt.
Barátságunkat kissé próbára tette határtalan őszintesége, amit
én képtelen voltam hasonló nyíltsággal viszonozni, mert általában nem szívesen
beszélek a személyes dolgaimról. Nem volt tanácsos megosztani vele egy
titkot, mert könnyen előfordulhatott, hogy elkezdte urbi et orbi terjeszteni,
mégpedig jól kicifrázva, felfújva, eltúlozva. Az is előfordult, hogy egy
valaki mástól hallott történetet egyszerűen kisajátított, és úgy adta tovább,
mintha vele történt volna. A nagyváradi „Familia” c. lapnak a munkásságát
méltató egyik számában (1999) Nicolae Balot? beszámol egy közös élményükről,
még abból az időből, mikor deportáltként, kényszerlakhelyen mindketten
ugyanazon a településen éltek. Balot? visszaemlékezését olvasva eszembe
jutott, hogy ugyanezt a történetet hallottam már Ivasiuc-tól, de ő úgy
mesélte, mint a történet egykori főszereplője. Végtelen mesélőtehetsége
néha már-már a mitomániát súrolta.
Évekkel a megismerkedésünk után néhányan, ő, Nicolae Breban
és Dana Dumitriu, Máramarosszigeten jártunk, a szülővárosában, ahol azóta
utcát neveztek el róla. Meg akarta mutatni nekünk gyermekkora színhelyét,
azt a várost, amit otthonának érzett. Olyan boldog volt, mint egy játékával
dicsekvő kisgyerek. Szülőházában anyai ági rokonok laktak, és nem ragaszkodtak
hozzá, hogy megismerjenek minket, a bukaresti barátokat. Így aztán bebarangoltuk
a városka utcáit, és kimentünk a temetőbe, az édesanyja sírjához, azaz
mindent megnéztünk, ami a máramarosi gyermekkorából még megmaradt.
Útban hazafelé, a kocsiban színes kiselőadást tartott az édesanyja
sírja mellett álló hatalmas szomorúfűzről. „Nincs ott semmiféle szomorúfűz,
Szása”, vágott közbe Breban. Ő Szásának hívta, mi, Danával, Alec-nek. Ivasiuc
könyörgő pillantással fordult hátra hozzánk, mert mi Danaval hátul ültünk
(Breban vezetett). „Nincs ott semmiféle fűzfa”, mondtam én is halkan, zavartan
vonogatva a vállam. „Már hogyne volna, minden regényemben írtam róla”,
kiáltott fel. Olyan mélyen meg volt győződve róla, hogy látott valamit,
amit mi, többiek, nem, hogy beláttuk, semmi értelme ellenkezni vele.
A mitománia hullámai néha genealógiai témákra is átcsaptak. Álmodott
magának egy családfát, bár a dologban lehetett egy szemernyi igazság is.
Szerinte egyenesen Dragoş vajdától vagy Bogdántól származott. Már nem is
tudom, melyiküktől. Fogalmam sincs, miért éppen rájuk esett a választása,
de amikor az Iza mentén megálltunk egy faluban, és a templomban egy öreg
pap-tanító megmutatta a 15. századból fennmaradt családi dokumentumait,
kissé mintha szégyenkezett volna. Neki nem voltak ugyan dokumentumai, de
kételye sem. Egy szál sem. Megpróbált meggyőzni arról, hogy összetévesztettem
a két honalapítót:”Bogdánnal (vagy, a másik variáns esetében, Dragoş-sal)
a rokonság nagyon rossz viszonyban volt”.
Mikor egy német újságíró, Andi Razumovski Bukarestben járt, Ivasiuc
bonyolult genealógiai fejtegetések eredményeként kisütötte, hogy vérrokonok,
és diadalittasan közölte: „Andi és én a kvartett déd-déd-ük-ükonái vagyunk”.
Ezzel, persze, Beethoven vonósnégyesére utalt, amit a nagy zeneszerző a
19. sz. elején Razumovszkij hercegnek ajánlott.
Ivasiuc volt az egyik legintelligensebb ember, akivel valaha találkoztam.
De intelligenciája spekulatív, elméleti adottság volt, teljességgel hiányzott
belőle a gyakorlatiasság. Elvont fejtegetéseiből építette légvárait. Csak
a kisujjadat kellett odanyújtanod, máris egész elméletet kerekített bármiről,
majd elméletét azonnal pontokba is foglalta, annyi pontba, hogy nem volt
elég ujj a kezén mindet felsorolni. Talán csak egy modern számítógép versenyezhetne
elméje fürgeségével, de erre a versenyre nem kerülhetett sor, mert nem
érte meg a computerek korát. Tele volt eredeti és érdekes elgondolásokkal.
De nem lett volna ajánlatos közelebbről megvizsgálni a megalapozottságukat.
Soha nem volt türelme leírni őket. Esszéiből nem derül ki, hogy mi minden
foglalkoztatta. A szavak embere volt. Hiányzott belőle az íráshoz szükséges
kitartás. Újraolvasáskor a Radikalizmus és érték vagy a Pro-domo hanyag,
felületes írásoknak tűnnek. A regényei ugyanígy. Csak addig érdekelték
igazán, míg csupán terv formájában dédelgette őket magában. Ekkor szinte
szenvedélyesen beszélt róluk. De aztán elkészültek, és amikor végül elolvastam
őket, mindig csalódottságot éreztem. Leírva sokat vesztettek az epikai
és eszmei lendületükből. Ivasiuc mindig bosszankodott a regényeiről írott
méltatásaimon. „Nem mondtad, hogy tetszett neked!” vetette a szememre alkalomról
alkalomra. Mondanom sem kell, hogy ahogy nekifogott megírni valamelyik
regényét, már írás közben ráunt. Érdeklődését már a következő mű kötötte
le. Hagyta, hogy a tervezgetés elterelje a figyelmét az aktuális feladatokról.
Csipkelődve elmeséltem neki egy kis történetet a bátyám kislányáról, akit
olyan három- vagy négyéves korában elvittem a szebeni állatkertbe. A kislány
végül egyetlen állatot sem látott, mert egész idő alatt csapongva rohangált
egyik ketrectől a másikig. „Hol a farkas?” Elindultunk arrafelé. Alig tettünk
pár lépést, felkiáltott: „És a kismajmok?” Elindultunk az ellenkező irányba.
És ez így ment végig, úgy hogy aztán nem láttuk sem a farkast, sem a majmot,
sem a többi állatot. A regényei sokkal érdekesebbek voltak elmesélve, mint
megírva. Amikor bemutattam az első feleségemnek, egész este remekül beszélgettünk.
Amikor elment, Adriana megjegyezte: „Hogy mondhatjátok, hogy nincs epikus
vénája? Született mesélő”.
Mostanában sokan gyanúsítják Ivasiucot azzal, hogy a Szekuritáte besúgója
lett volna. Alighogy kiszabadult a börtönből, alkalmazták az USA bukaresti
nagykövetségén, kinevezték a Cartea Româneasc? kiadó igazgatóhelyettesévé,
majd az 1-es Filmgyár igazgatójává, megválasztották az Írószövetség levelező
titkárává, utazhatott külföldre és a többi, ami mind csak megerősítette
ezt a gyanút. Paul Goma állította, hogy a Szekuritátén látta Ivasiuc saját
kezűleg írott jelentését. Megkérdeztem, hogy ismeri-e az Ivasiuc kézírását.
Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy nem. Ivasiuc-nak nagyon jellegzetes
írása volt, könnyen fel lehetett ismerni. A 70-es évek elején olvastam
minden kéziratát, amit a „România Liber?”-nak küldött. Nem véletlenül tettem
fel a kérdést Gomának. Ivasiuc mesélte, hogy volt egy nézeteltérésük, mivel
nem akarta közölni a Cartea Româneasc?-nál Goma egyik írását. Goma regényében
egy magas rangú pártaktivista szerepelt, aki parancsba adja a katonaságnak,
hogy lőjenek főbe minden parasztot, aki ellenáll a kollektivizálásnak.
Ivasiuc elmondta, hogy ezt a jelenetet még korábban ő maga mesélte Gomának,
és hogy a pártaktivista, aki természetesen név nélkül szerepelt a regényben,
nem más, mint maga Nicolae Ceauşescu. Ivasiuc megkérte Gomát, hogy hagyja
ki a regényből ezt a részletet. Goma erre nem volt hajlandó, és a regény
nem jelenhetett meg. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen történetet, még ha a főszereplő
nem volt is megnevezve, nem lehetett kiadni 1971-72-ben. Sőt, még csak
a cenzúra elé sem kerülhetett. Jómagam nem hiszem, hogy erről az egész
esetről Ivasiuc informálta volna a Szekuritátét. Az viszont nagyon is valószínű,
hogy (a bevett gyakorlat szerint) kellett egy kiadói feljegyzést készítenie
a regényről, megállapítva, hogy a regény közölhetetlen. De még így is kétlem,
hogy valaha is nyílt célzást tett volna a Ceauşescu-epizódusra. Aztán ez
a feljegyzés kerülhetett el valahogyan a Szekuritátéra. Amikor már, az
átvilágítások idején, bárki megtekinthette a Szekuritáte irattárában a
dossziéját, Bujor Nedelcovici rábukkant egy hasonló kiadói feljegyzésre
a saját dossziéjában. Az egészben az a legmeglepőbb, hogy a feljegyzésből
kiderül, a regényét javasolták kiadásra, pedig sokkal keményebb dolgok
voltak benne, mint a Gomáéban.
Nemrég Ioana Diaconescu közölte a „România literar?” hasábjain
az államvédelem Ivasiuc-ról készült jelentését. A szerző nem utal rá, hogy
létezne egy dokumentum is a beszervezésére vonatkozó bármilyen megbízatási
szerződéssel, ha így hívják az ilyet. Az viszont egészen világosan kiderül,
hogy a Szekuritáte egyáltalán nem bízott Ivasiuc-ban. Folyamatosan szemmel
tartották, megfigyelték, követték. Lehallgatták a telefonját, ellenőrizték
a nőkhöz fűződő és a baráti kapcsolatait. Nem csupán „ellenséges elemnek”
számított, hanem „befolyásoló tényezőnek” tartották. Emlékszem, egyszer
ideadott egy könyvet, amit két volt besúgó írt a KGB és a GRU módszereiről.
Ezeket a módszereket, mint köztudott, a kommunista tábor minden titkosrendőrsége
átvette és alkalmazta. A szerzők leírják, hogy milyen csoportok szerint
osztályozták az együttműködőket. Ivasiuc önmagát abba a csoportba sorolta,
amelynek – a könyv szerint – a híres orosz-szovjet tánccsillag, Maja
Pliszeckaja volt a tipikus képviselője. A KGB lehetővé tette a balerina
számára (anélkül hogy neki erről sejtelme lett volna), hogy szabadon látogathassa
a nagykövetségeket, és beszélgetést folytasson külföldiekkel. A beszélgetéseit
szalagra vették, és sok értesüléshez jutottak ő közvetítésével. „Maja Pliszeckaja
– én vagyok!” kiáltott fel boldogan Ivasiuc.
Mivel olvastam az Interval c. regényét, éreztem, hogy ez a mondat
egyben egy régebbi rögeszméjére is utal. Nagyon foglalkoztatta az önazonosság
kérdése. Szerinte ennek egyik meghatározó tényezője az egyedek egy bizonyos
csoportba való tartozása. Az Interval főhőse éppen emiatt veszíti el a
szerelmét. Nem tud ellenállni a kísértésnek, és így határozza meg a kedvesét,
de ezt a nő nem bírja elviselni.
Amikor 1968 augusztusában a Szovjetunió lerohanta Csehszlovákiát, váratlanul
felkeresett. Nem szerette Bukarest új lakónegyedeit, mindegyik egy-egy
kiismerhetetlen labirintus volt számára. Amikor el akart jönni hozzánk,
általában felhívott, és én elébe mentem. Az volt az első alkalom, hogy
sikerült egyedül odatalálnia a tömbházunkhoz, az én segítségem nélkül.
Sejtettem, arról van szó, hogy nem akarja, bárki is tudjon a látogatásáról.
Nem is jött be a lakásba, hanem én mentem ki hozzá az utcára. Attól tartott,
hogy lehallgatnak. Ezért aztán a ház körül sétáltunk, úgy beszélgettünk.
Ivasiuc elmondta, hogy járt nála két szekus összekötőtiszt, illetve két
egyén, akik így mutatkoztak be. Arra kérték, hogy próbáljon meg információkat
szerezni az USA nagykövetétől. A szovjet csapatok Prut határfolyó menti
mozgolódásai érdekelték őket. Ivasiuc ekkoriban az amerikai nagykövetség
sajtóreferenseként dolgozott. A következő napokban mondott le az állásáról,
amikor eldöntötte, hogy belép a Román Kommunista Pártba (ugyanakkor, amikor
Goma, B?nulescu és mások).
A két tiszt nagyon gondterheltnek látszott. Őszintén beismerték, hogy
nem tudnak hozzáférni az amerikai műholdak információihoz, nincsenek megbízható
hírforrásaik. Mit várt tőlem Ivasiuc? Azt akarta volna hallani, hogy ha
megtud valamit, és azt továbbadja a tiszteknek, informátorrá vált? Már
a kérdésből is nyilvánvaló, micsoda naiv lélek volt. Megnyugtattam, hogy
semmiképpen sem tekinthető informátornak (bár, őszintén szólva, akkoriban
fogalmam sem volt, pontosan mi is a helyzet), ha az országunkat érintő
értesüléseket sikerül szereznie. Az teljesen kizárt, hogy Ivasiuc csak
azért keresett volna fel, mert így akarta fedezni magát. Nem volt óvatoskodó
természet. És azokban az időkben még csak álmodni sem mertük volna, hogy
a titkos dossziéik egyszer nyilvánosságra kerülnek, és akkor egy hasonló
tevékenység kompromittáló tevékenységnek számít majd.
Barátok maradtunk az 1977 márciusi földrengésig, addig a napig, amikor
a Scala cukrászda épülete, ahol Ivasiuc lakott, összedőlt, és ő a romok
alatt lelte halálát.
Két nappal korábban együtt voltunk a patinás kávéházban, a Capşa-ban.
„Kezdődik a visszaszámlálás”, mondta váratlanul, míg a ruhatárban felakasztottuk
a kabátjainkat. Tudtam, hogy a kislánya születésére gondol. Pedig egészen
más visszaszámlálás kezdődött el számára! (Ilyen zavarba ejtően jós erejű
szavakat egy másik alkalommal is mondott. Egyszer a szemére vetettem, hogy
elsieti az írásait, és nem nézi át az elkészült szöveget. Mire ő azt felelte:
„Nyolc évet veszítettem el az életemből a börtönben. Nincs több vesztegetni
való időm.” Negyvennégy évet élt. Honnan tudta, hogy nem azért kell sietnie,
mert már annyi időt elvesztett, hanem mert olyan kevés volt hátra?) A Capşa-ban
ott találtuk Toma Caragiu-t is,egy csapat filmessel. Az asztal körül
ültünk, beszélgettünk, jókat nevettünk. Akkor láttam utoljára mindkettőjüket.
Két nap múlva felhívott Ivasiuc. Látni akart. Este fél nyolcig
voltak óráim az egyetemen. Nagyon elfáradtam, nem volt kedvem semmihez.
Kimentettem magam. Nyolc óra húszra értem haza. Néhány perc múlva megrendült
alattunk a föld. A mi új építésű tömbházunk nem rongálódott meg. Csak akkor
hallottuk, hogy mi történt a központban, amikor – újabb rengésektől tartva
– lesiettünk az utcára. Dana Dumitruval együtt buszra szálltam. Az autóbuszok
egész éjjel közlekedtek: a bátor sofőrök – minden elismerést megérdemelnek
– ezzel bizonyították mély együttérzésüket a halálra rémült lakossággal.
Ugyanilyen bátran viselkednek majd az 1989. decemberi forradalom napjaiban
is…
Busszal eljutottunk a Piaţa Roman?-ig, végig, a Continental mellett,
ahol – mint később megtudtuk – oly sok jó barát vesztette életét,
köztük Toma Caragiu, Boc?neţ, Milo Petroveaunu, Veronica Porumbacu,
A.E. Baconski és a felesége. Rusan is ott feküdt valahol a romok között,
tehetetlenül nézve az eget a beomlott háztető résein át; a karja beszorult
a rázuhant könyvespolc alá. Elhaladtunk az összeomlott Scala mellett, nem
is sejtve, hogy a romok alatt holtan fekszik Ivasiuc. Aztán a Casata következik:
az összedőlt épület maga alá temette Savin Bratu-t. Egyikünk sem sejtette,
hogy mekkora a veszteség. Én aztán még tovább buszoztam a Titan lakónegyedig,
hogy megtudjam, mi van a fiammal. Pokrócba takargatva hoztam ki a házból.
Órákig bolyongtunk a tömbházak között. Az utcákon mindenki a Szabad Európa
adását hallgatta, a házakból a szabadba menekült lakók magukkal vitték
a kis tranzisztoros rádiókat. Másnap reggelre értem haza. Dana azzal fogadott,
hogy telefonált Tita Chiper: Ivasiuc-ot eltűntnek nyilvánították.
A Pictor Iscovescu negyedbeli tömbház, ahol Ivasiuc lakott, súlyosan
megrongálódott. Tita egyik cigiről a másikra gyújtva, egész éjjel a telefon
mellett virrasztott, hívást várva. Amikor rájött, hogy valami történt a
férjével, felhívott minket és Brebant. Brebannal és Ivasiuc bátyjával (aki
Brassóból érkezett) egész szombaton a kórházakat jártuk. Vasárnap hajnalban
beláttuk, hogy nincs más hátra, el kell mennünk a hullaházba. Addig babonából
nem mertünk odamenni. Szörnyű látvány fogadott: több száz holttest hevert
mindenfele, még az udvaron is, közöttük kétségbeesett rokonok és barátok
tömege: próbáltak rátalálni az áldozatok között a saját halottjukra. A
hullaház igazgatója elmondta, hogy Ivasiuc tetemét az elsők közt hozták
ki a Scala-épület romjai alól. Értesíteni akart minket, de a telefon nem
működött. Tita egész éjjel a néma telefon mellett várakozott. Az igazgató
megmutatta, hogy merre találom halott barátomat. Kétszer is elmentem mellette,
anélkül, hogy rájöttem volna, ő fekszik ott. Aztán ráismertem a nyakkendőjéről,
amit egy évvel korábban én hoztam neki Németországból. Egy szál ingben,
alsónadrágban volt. Hasított bőr zakója, amitől soha nem vált meg, eltűnt.
Egyik lába csípőből kitépve. Az arca sötétlila, a haja fehér a törmelékből
rárakódott mészportól. Később azt beszélték, hogy a rémülettől hirtelen
megőszült.
Szólni akartam Breban-nak és Costic?-nak, Ivasiuc bátyjának, hogy megtaláltam
a barátunkat.. Nem voltak az udvaron. A nyitott kapun ki lehetett látni
az utcára. Ott álltak mindketten, holtsápadtan, pedig még nem is tudták,
milyen eredménnyel jártam. „A szag miatt” – súgta Costic?. Addig észre
sem vettem, hogy a halott rokonaikat keresgélők legtöbbje zsebkendőt szorít
az orrához. Ekkor jöttem rá, hogy a sokktól egyszerűen elvesztettem a szaglóérzékemet.
NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|