Nicolae Manolescu
Barátom, Ivasiuc
(1968 augusztusában felkeresett)

Alexandru Ivasiuc-kal 1967 nyarán találkoztam először, miután megjelent egy méltatásom a Vestibul című első regényéről. Fogalmam sincs, hogyan sikerült rám találnia. Akkor még nem Bukarestben laktam. Alig ismertem néhány írót. 
Csak annyira emlékszem, hogy a Magheru körúton sétálva beszélgettünk. Bár három éve feloldották a kényszerlakhelyhez kötöttségét, és tizenegy év telt el a letartóztatása óta, Ivasiuc-on még mindig fel lehetett ismerni a kimerültség jeleit, a jellegzetesen kapkodó tekintetet, ami az édesapámra emlékeztetett. Nála vettem ezt észre először, másfél évtizeddel korábban, a Duna-csatorna menti kényszermunkatáborból és Borzeşti-ről való szabadulása után. Ez az ide-oda ugráló tekintet elárulta, hogy nem könnyű megint hozzászokni a normális élethez.
Hiányos fogsora eléggé öregítette. Amikor beszélt, arca csupa élénkség volt, de amikor másokat hallgatott, a tekintete egyszerre kifejezéstelen lett. Vonásai talán emiatt látszottak szabálytalannak. Ha nevetett vagy haragudott, az arca mintha fintorba rándult volna. Egyszer sikerült annyira felbosszantania egy színésznőt, akinek akkoriban udvarolt, hogy az a szemébe mondta: „Csúnya vagy!” Ezt a kis történetet ő maga mesélte el. Máskor is gyakran előfordult, hogy a rá nézve nem éppen hízelgő helyzetekről minden tartózkodás nélkül beszámolt.
 Barátságunkat kissé próbára tette határtalan őszintesége, amit én képtelen voltam hasonló nyíltsággal viszonozni, mert általában nem szívesen beszélek a személyes dolgaimról. Nem volt tanácsos megosztani vele egy titkot, mert könnyen előfordulhatott, hogy elkezdte urbi et orbi terjeszteni, mégpedig jól kicifrázva, felfújva, eltúlozva. Az is előfordult, hogy egy valaki mástól hallott történetet egyszerűen kisajátított, és úgy adta tovább, mintha vele történt volna. A nagyváradi „Familia” c. lapnak a munkásságát méltató egyik számában (1999) Nicolae Balot? beszámol egy közös élményükről, még abból az időből, mikor deportáltként, kényszerlakhelyen mindketten ugyanazon a településen éltek. Balot? visszaemlékezését olvasva eszembe jutott, hogy ugyanezt a történetet hallottam már Ivasiuc-tól, de ő úgy mesélte, mint a történet egykori főszereplője. Végtelen mesélőtehetsége néha már-már a mitomániát súrolta.
 Évekkel a megismerkedésünk után néhányan, ő, Nicolae Breban  és Dana Dumitriu, Máramarosszigeten jártunk, a szülővárosában, ahol azóta utcát neveztek el róla. Meg akarta mutatni nekünk gyermekkora színhelyét, azt a várost, amit otthonának érzett. Olyan boldog volt, mint egy játékával dicsekvő kisgyerek. Szülőházában anyai ági rokonok laktak, és nem ragaszkodtak hozzá, hogy megismerjenek minket, a bukaresti barátokat. Így aztán bebarangoltuk a városka utcáit, és kimentünk a temetőbe, az édesanyja sírjához, azaz mindent megnéztünk, ami a máramarosi gyermekkorából még megmaradt.
Útban hazafelé, a kocsiban színes kiselőadást tartott az édesanyja sírja mellett álló hatalmas szomorúfűzről. „Nincs ott semmiféle szomorúfűz, Szása”, vágott közbe Breban. Ő Szásának hívta, mi, Danával, Alec-nek. Ivasiuc könyörgő pillantással fordult hátra hozzánk, mert mi Danaval hátul ültünk (Breban vezetett). „Nincs ott semmiféle fűzfa”, mondtam én is halkan, zavartan vonogatva a vállam. „Már hogyne volna, minden regényemben írtam róla”, kiáltott fel. Olyan mélyen meg volt győződve róla, hogy látott valamit, amit mi, többiek, nem, hogy beláttuk, semmi értelme ellenkezni vele. 
A mitománia hullámai néha genealógiai témákra is átcsaptak. Álmodott magának egy családfát, bár a dologban lehetett egy szemernyi igazság is. Szerinte egyenesen Dragoş vajdától vagy Bogdántól származott. Már nem is tudom, melyiküktől. Fogalmam sincs, miért éppen rájuk esett a választása, de amikor az Iza mentén megálltunk egy faluban, és a templomban egy öreg pap-tanító megmutatta a 15. századból fennmaradt családi dokumentumait, kissé mintha szégyenkezett volna. Neki nem voltak ugyan dokumentumai, de kételye sem. Egy szál sem. Megpróbált meggyőzni arról, hogy összetévesztettem a két honalapítót:”Bogdánnal (vagy, a másik variáns esetében, Dragoş-sal) a rokonság nagyon rossz viszonyban volt”.
Mikor egy német újságíró, Andi Razumovski Bukarestben járt, Ivasiuc bonyolult genealógiai fejtegetések eredményeként kisütötte, hogy vérrokonok, és diadalittasan közölte: „Andi és én a kvartett déd-déd-ük-ükonái vagyunk”. Ezzel, persze, Beethoven vonósnégyesére utalt, amit a nagy zeneszerző a 19. sz. elején Razumovszkij hercegnek ajánlott. 

Ivasiuc volt az egyik legintelligensebb ember, akivel valaha találkoztam. De intelligenciája spekulatív, elméleti adottság volt, teljességgel hiányzott belőle a gyakorlatiasság. Elvont fejtegetéseiből építette légvárait. Csak a kisujjadat kellett odanyújtanod, máris egész elméletet kerekített bármiről, majd elméletét azonnal pontokba is foglalta, annyi pontba, hogy nem volt elég ujj a kezén mindet felsorolni. Talán csak egy modern számítógép versenyezhetne elméje fürgeségével, de erre a versenyre nem kerülhetett sor, mert nem érte meg a computerek korát. Tele volt eredeti és érdekes elgondolásokkal. De nem lett volna ajánlatos közelebbről megvizsgálni a megalapozottságukat. Soha nem volt türelme leírni őket. Esszéiből nem derül ki, hogy mi minden foglalkoztatta. A szavak embere volt. Hiányzott belőle az íráshoz szükséges kitartás. Újraolvasáskor a Radikalizmus és érték vagy a Pro-domo hanyag, felületes írásoknak tűnnek. A regényei ugyanígy. Csak addig érdekelték igazán, míg csupán terv formájában dédelgette őket magában. Ekkor szinte szenvedélyesen beszélt róluk. De aztán elkészültek, és amikor végül elolvastam őket, mindig csalódottságot éreztem. Leírva sokat vesztettek az epikai és eszmei lendületükből. Ivasiuc mindig bosszankodott a regényeiről írott méltatásaimon. „Nem mondtad, hogy tetszett neked!” vetette a szememre alkalomról alkalomra. Mondanom sem kell, hogy ahogy nekifogott megírni valamelyik regényét, már írás közben ráunt. Érdeklődését már a következő mű kötötte le. Hagyta, hogy a tervezgetés elterelje a figyelmét az aktuális feladatokról. Csipkelődve elmeséltem neki egy kis történetet a bátyám kislányáról, akit olyan három- vagy négyéves korában elvittem a szebeni állatkertbe. A kislány végül egyetlen állatot sem látott, mert egész idő alatt csapongva rohangált egyik ketrectől a másikig. „Hol a farkas?” Elindultunk arrafelé. Alig tettünk pár lépést, felkiáltott: „És a kismajmok?” Elindultunk az ellenkező irányba. És ez így ment végig, úgy hogy aztán nem láttuk sem a farkast, sem a majmot, sem a többi állatot. A regényei sokkal érdekesebbek voltak elmesélve, mint megírva. Amikor bemutattam az első feleségemnek, egész este remekül beszélgettünk. Amikor elment, Adriana megjegyezte: „Hogy mondhatjátok, hogy nincs epikus vénája? Született mesélő”.

Mostanában sokan gyanúsítják Ivasiucot azzal, hogy a Szekuritáte besúgója lett volna. Alighogy kiszabadult a börtönből, alkalmazták az USA bukaresti nagykövetségén, kinevezték a Cartea Româneasc? kiadó igazgatóhelyettesévé, majd az 1-es Filmgyár igazgatójává, megválasztották az Írószövetség levelező titkárává, utazhatott külföldre és a többi, ami mind csak megerősítette ezt a gyanút. Paul Goma állította, hogy a Szekuritátén látta Ivasiuc saját kezűleg írott jelentését. Megkérdeztem, hogy ismeri-e az Ivasiuc kézírását. Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy nem. Ivasiuc-nak nagyon jellegzetes írása volt, könnyen fel lehetett ismerni. A 70-es évek elején olvastam minden kéziratát, amit a „România Liber?”-nak küldött. Nem véletlenül tettem fel a kérdést Gomának. Ivasiuc mesélte, hogy volt egy nézeteltérésük, mivel nem akarta közölni a Cartea Româneasc?-nál Goma egyik írását. Goma regényében egy magas rangú pártaktivista szerepelt, aki parancsba adja a katonaságnak, hogy lőjenek főbe minden parasztot, aki ellenáll a kollektivizálásnak. Ivasiuc elmondta, hogy ezt a jelenetet még korábban ő maga mesélte Gomának, és hogy a pártaktivista, aki természetesen név nélkül szerepelt a regényben, nem más, mint maga Nicolae Ceauşescu. Ivasiuc megkérte Gomát, hogy hagyja ki a regényből ezt a részletet. Goma erre nem volt hajlandó, és a regény nem jelenhetett meg. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen történetet, még ha a főszereplő nem volt is megnevezve, nem lehetett kiadni 1971-72-ben. Sőt, még csak a cenzúra elé sem kerülhetett. Jómagam nem hiszem, hogy erről az egész esetről Ivasiuc informálta volna a Szekuritátét. Az viszont nagyon is valószínű, hogy (a bevett gyakorlat szerint) kellett egy kiadói feljegyzést készítenie a regényről, megállapítva, hogy a regény közölhetetlen. De még így is kétlem, hogy valaha is nyílt célzást tett volna a Ceauşescu-epizódusra. Aztán ez a feljegyzés kerülhetett el valahogyan a Szekuritátéra. Amikor már, az átvilágítások idején, bárki megtekinthette a Szekuritáte irattárában a dossziéját, Bujor Nedelcovici rábukkant egy hasonló kiadói feljegyzésre a saját dossziéjában. Az egészben az a legmeglepőbb, hogy a feljegyzésből kiderül, a regényét javasolták kiadásra, pedig sokkal keményebb dolgok voltak benne, mint a Gomáéban.  
  Nemrég Ioana Diaconescu közölte a „România literar?” hasábjain az államvédelem Ivasiuc-ról készült jelentését. A szerző nem utal rá, hogy létezne egy dokumentum is a beszervezésére vonatkozó bármilyen megbízatási szerződéssel, ha így hívják az ilyet. Az viszont egészen világosan kiderül, hogy a Szekuritáte egyáltalán nem bízott Ivasiuc-ban. Folyamatosan szemmel tartották, megfigyelték, követték. Lehallgatták a telefonját, ellenőrizték a nőkhöz fűződő és a baráti kapcsolatait. Nem csupán „ellenséges elemnek” számított, hanem „befolyásoló tényezőnek” tartották. Emlékszem, egyszer ideadott egy könyvet, amit két volt besúgó írt a KGB és a GRU módszereiről. Ezeket a módszereket, mint köztudott, a kommunista tábor minden titkosrendőrsége átvette és alkalmazta. A szerzők leírják, hogy milyen csoportok szerint osztályozták az együttműködőket. Ivasiuc önmagát abba a csoportba sorolta, amelynek – a könyv szerint –  a híres orosz-szovjet tánccsillag, Maja Pliszeckaja volt a tipikus képviselője. A KGB lehetővé tette a balerina számára (anélkül hogy neki erről sejtelme lett volna), hogy szabadon látogathassa a nagykövetségeket, és beszélgetést folytasson külföldiekkel. A beszélgetéseit szalagra vették, és sok értesüléshez jutottak ő közvetítésével. „Maja Pliszeckaja – én vagyok!” kiáltott fel boldogan Ivasiuc. 
 Mivel olvastam az Interval c. regényét, éreztem, hogy ez a mondat egyben egy régebbi rögeszméjére is utal. Nagyon foglalkoztatta az önazonosság kérdése. Szerinte ennek egyik meghatározó tényezője az egyedek egy bizonyos csoportba való tartozása. Az Interval főhőse éppen emiatt veszíti el a szerelmét. Nem tud ellenállni a kísértésnek, és így határozza meg a kedvesét, de ezt a nő nem bírja elviselni. 

Amikor 1968 augusztusában a Szovjetunió lerohanta Csehszlovákiát, váratlanul felkeresett. Nem szerette Bukarest új lakónegyedeit, mindegyik egy-egy kiismerhetetlen labirintus volt számára. Amikor el akart jönni hozzánk, általában felhívott, és én elébe mentem. Az volt az első alkalom, hogy sikerült egyedül odatalálnia a tömbházunkhoz, az én segítségem nélkül. Sejtettem, arról van szó, hogy nem akarja, bárki is tudjon a látogatásáról. Nem is jött be a lakásba, hanem én mentem ki hozzá az utcára. Attól tartott, hogy lehallgatnak. Ezért aztán a ház körül sétáltunk, úgy beszélgettünk. Ivasiuc elmondta, hogy járt nála két szekus összekötőtiszt, illetve két egyén, akik így mutatkoztak be. Arra kérték, hogy próbáljon meg információkat szerezni az USA nagykövetétől. A szovjet csapatok Prut határfolyó menti mozgolódásai érdekelték őket. Ivasiuc ekkoriban az amerikai nagykövetség sajtóreferenseként dolgozott. A következő napokban mondott le az állásáról, amikor eldöntötte, hogy belép a Román Kommunista Pártba (ugyanakkor, amikor Goma, B?nulescu és mások). 
A két tiszt nagyon gondterheltnek látszott. Őszintén beismerték, hogy nem tudnak hozzáférni az amerikai műholdak információihoz, nincsenek megbízható hírforrásaik. Mit várt tőlem Ivasiuc? Azt akarta volna hallani, hogy ha megtud valamit, és azt továbbadja a tiszteknek, informátorrá vált? Már a kérdésből is nyilvánvaló, micsoda naiv lélek volt. Megnyugtattam, hogy semmiképpen sem tekinthető informátornak (bár, őszintén szólva, akkoriban fogalmam sem volt, pontosan mi is a helyzet), ha az országunkat érintő értesüléseket sikerül szereznie. Az teljesen kizárt, hogy Ivasiuc csak azért keresett volna fel, mert így akarta fedezni magát. Nem volt óvatoskodó természet. És azokban az időkben még csak álmodni sem mertük volna, hogy a titkos dossziéik egyszer nyilvánosságra kerülnek, és akkor egy hasonló tevékenység kompromittáló tevékenységnek számít majd.
  
Barátok maradtunk az 1977 márciusi földrengésig, addig a napig, amikor a Scala cukrászda épülete, ahol Ivasiuc lakott, összedőlt, és ő a romok alatt lelte halálát. 
Két nappal korábban együtt voltunk a patinás kávéházban, a Capşa-ban. „Kezdődik a visszaszámlálás”, mondta váratlanul, míg a ruhatárban felakasztottuk a kabátjainkat. Tudtam, hogy a kislánya születésére gondol. Pedig egészen más visszaszámlálás kezdődött el számára! (Ilyen zavarba ejtően jós erejű szavakat egy másik alkalommal is mondott. Egyszer a szemére vetettem, hogy elsieti az írásait, és nem nézi át az elkészült szöveget. Mire ő azt felelte: „Nyolc évet veszítettem el az életemből a börtönben. Nincs több vesztegetni való időm.” Negyvennégy évet élt. Honnan tudta, hogy nem azért kell sietnie, mert már annyi időt elvesztett, hanem mert olyan kevés volt hátra?) A Capşa-ban ott találtuk Toma Caragiu-t  is,egy csapat filmessel. Az asztal körül ültünk, beszélgettünk, jókat nevettünk. Akkor láttam utoljára mindkettőjüket. 
 Két nap múlva felhívott Ivasiuc. Látni akart. Este fél nyolcig voltak óráim az egyetemen. Nagyon elfáradtam, nem volt kedvem semmihez. Kimentettem magam. Nyolc óra húszra értem haza. Néhány perc múlva megrendült alattunk a föld. A mi új építésű tömbházunk nem rongálódott meg. Csak akkor hallottuk, hogy mi történt a központban, amikor – újabb rengésektől tartva – lesiettünk az utcára. Dana Dumitruval együtt buszra szálltam. Az autóbuszok egész éjjel közlekedtek: a bátor sofőrök – minden elismerést megérdemelnek – ezzel bizonyították mély együttérzésüket a halálra rémült lakossággal. Ugyanilyen bátran viselkednek majd az 1989. decemberi forradalom napjaiban is…
Busszal eljutottunk a Piaţa Roman?-ig, végig, a Continental  mellett, ahol –  mint később megtudtuk – oly sok jó barát vesztette életét, köztük Toma Caragiu,  Boc?neţ, Milo Petroveaunu, Veronica Porumbacu, A.E. Baconski és a felesége. Rusan is ott feküdt valahol a romok között, tehetetlenül nézve az eget a beomlott háztető résein át; a karja beszorult a rázuhant könyvespolc alá. Elhaladtunk az összeomlott Scala mellett, nem is sejtve, hogy a romok alatt holtan fekszik Ivasiuc. Aztán a Casata következik: az összedőlt épület maga alá temette Savin Bratu-t. Egyikünk sem sejtette, hogy mekkora a veszteség. Én aztán még tovább buszoztam a Titan lakónegyedig, hogy megtudjam, mi van a fiammal. Pokrócba takargatva hoztam ki a házból. Órákig bolyongtunk a tömbházak között. Az utcákon mindenki a Szabad Európa adását hallgatta, a házakból a szabadba menekült lakók magukkal vitték a kis tranzisztoros rádiókat. Másnap reggelre értem haza. Dana azzal fogadott, hogy telefonált Tita Chiper: Ivasiuc-ot eltűntnek nyilvánították.
A Pictor Iscovescu negyedbeli tömbház, ahol Ivasiuc lakott, súlyosan megrongálódott. Tita egyik cigiről a másikra gyújtva, egész éjjel a telefon mellett virrasztott, hívást várva. Amikor rájött, hogy valami történt a férjével, felhívott minket és Brebant. Brebannal és Ivasiuc bátyjával (aki Brassóból érkezett) egész szombaton a kórházakat jártuk. Vasárnap hajnalban beláttuk, hogy nincs más hátra, el kell mennünk a hullaházba. Addig babonából nem mertünk odamenni. Szörnyű látvány fogadott: több száz holttest hevert mindenfele, még az udvaron is, közöttük kétségbeesett rokonok és barátok tömege: próbáltak rátalálni az áldozatok között a saját halottjukra. A hullaház igazgatója elmondta, hogy Ivasiuc tetemét az elsők közt hozták ki a Scala-épület romjai alól. Értesíteni akart minket, de a telefon nem működött. Tita egész éjjel a néma telefon mellett várakozott. Az igazgató megmutatta, hogy merre találom halott barátomat. Kétszer is elmentem mellette, anélkül, hogy rájöttem volna, ő fekszik ott. Aztán ráismertem a nyakkendőjéről, amit egy évvel korábban én hoztam neki Németországból. Egy szál ingben, alsónadrágban volt. Hasított bőr zakója, amitől soha nem vált meg, eltűnt. Egyik lába csípőből kitépve. Az arca sötétlila, a haja fehér a törmelékből rárakódott mészportól. Később azt beszélték, hogy a rémülettől hirtelen megőszült. 
Szólni akartam Breban-nak és Costic?-nak, Ivasiuc bátyjának, hogy megtaláltam a barátunkat.. Nem voltak az udvaron. A nyitott kapun ki lehetett látni az utcára. Ott álltak mindketten, holtsápadtan, pedig még nem is tudták, milyen eredménnyel jártam. „A szag miatt” – súgta Costic?. Addig észre sem vettem, hogy a halott rokonaikat keresgélők legtöbbje zsebkendőt szorít az orrához. Ekkor jöttem rá, hogy a sokktól egyszerűen elvesztettem a szaglóérzékemet.

             NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu