Néhány héttel ezelőtt fejvesztve kutatott egy üres füzet, egy darabka papír után, hogy megírhassa a levelet. 
Az egész házban nem talált papírt. Éjszaka volt, mindenki aludt, a fejében zsongtak a lánynak szánt szavak, gondolatok, melyeket nem tudott kiírni magából.  
Korábban már valamennyi iskolai füzetéből kitépte az üres oldalakat. Csupán olyanokat talált, melyeket matematikai képletek, nyelvtani gyakorlatok és tafsirok – a Korán magyarázatai – borítottak. Minden sor foglalt volt, egyetlen üres hely sem maradt, ahová leírhatná a lány nevét, és szerelmet vallhatna neki. Mindent átnézett, türelmesen, egyesével végiglapozta füzeteit. Olykor el is olvasott egy-egy mondatot vagy képletet.
Aztán újra gyorsan továbblapozott a tintafoltokkal és betűkkel borított füzetben, nem időzött a szavak és számok által ébresztett emlékeknél. 

Hirtelen a szeme elé került egy oldal, melyen kék és piros golyóstollal rajzolt szélrózsa díszelgett. Mind a négy szélirány mellett feliratok álltak:

KELET: a múlt és a fennkölt történetek

NYUGAT: időtlenség és a nagy semmi

DÉL: a most és a fekete nyomor

Élénken emlékezett rá, hogy annak idején, a virágok és a tüskék rajzolása közben kétségbe vonta a nyugat és a dél rangsorolását.
Amikor felfedezte ezt az oldalt, még mindig habozott. 
A dél nyomorúsága szerinte abban állt, hogy az amúgy is súlyos helyzet egyre romlik. Főleg, mióta a műholdak segítségével a világ a nappalijukba került, ahol éjjel-nappal elárasztja őket a jólét ezernyi arca és megjelenési formája. Milyen fájdalmas, hogy most fehér szépségek nem szűnő áradata klasszikus arab nyelven – ami magasfokú képzettségről és emelkedett kultúráról árulkodik – buzdítja a nézőt arra, hogy sovány joghurtot, mosóport, drága sportruházatot vagy elektromos berendezéseket vásároljon. Még a kopár terméketlenségben is van valami fényűző, amikor egy terepjáró reklámjában tűnnek fel a sivatag homokdűnéi. A laza homok minden egyes szemcséje a túláradó jólét csillogó bizonyítékának tűnik. 
A szépségek felpillantottak rá mandulavágású szemükkel. Mintha több lett volna egyszerű nézőnél.
„Ragadd meg az alkalmat, karnyújtásnyira van minden, amit valaha szerettél volna!”
Félrevezető és negédes módon beszéltek hozzá. 
„Danone vagy Nestlé? Samsung vagy Nokia? Hyatt Hotels és Qatar Airways, Marhaba, mister Younes. A Dash a fehérnél is fehérebbre mos, a világon mindenhol. Yoplait, Adidas, Nike, Mercedes, Pentium számítógépek, a legerősebbek és a legjobbak. 
Colgate a ragyogó mosolyért, ami olyan ragyogó, akárcsak mi. Szép és tökéletes. L’Air du Temps. A mi világunkban nincs mocsok, nincs betegség, nincs halál. Ragadd meg az alkalmat!”

Az volt a legmegalázóbb, hogy egész idő alatt, amíg a reklám tartott, mindenen eluralkodó féltékenység kerítette hatalmába. 
Nem gyűlölet.
Irigység.
Hitvány, aljas, becstelen, lealacsonyító irigység fogta el, nem mert a tükörbe nézni. Kerülte saját pillantását, mert rettegett attól, hogy szembesül valamivel – azzal a valamivel, ami miatt ő nem volt képes birtokolni mindazt, amit azok birtokoltak. Talán nem volt elég magabiztos a tekintete. Talán álla szelíd vonala nem tanúskodott tetterőről. 
Féltékenység.
Ugyanez az érzés tört rá, amikor a Saferienek, a második generációs bevándorlók, húsz-harmincéves fiatalok, hatalmas luxusautókon repesztettek le hazájukba, ahol mindenkit evett a sárga irigység Ez a mítosz szerencsére hamar kipukkadt az Al Jazeerának, ugyanannak a műholdnak köszönhetően. 
Látta, hogyan élnek a külvárosokban. Hogy be sem engedik őket a nagyvárosok központjába. 
Hogy időről időre nem kapnak munkát. 
Hallotta, hogyan beszélnek róluk az európaiak. Hogy rendszeresen az ötödik hadoszlopnak nevezik őket. Hogy bizonyos politikai pártok e közösséggel szemben fennálló féktelen gyűlöletnek köszönhetően gátlástalanul erősebbé és népszerűbbé válnak.
Nem volt féltékeny rájuk. Inkább sajnálta őket. Ők tehetnek róla. Younes egészen máshogy csinálta volna.

Sokkal hevesebb irigység fogta el azoknak az embereknek a tökéletes élete láttán, akik klasszikus arabot beszéltek. 
Ő is költői és gazdag irodalmi arabot beszélt. Ismerte a történetét, tudta, hogy a marokkói partokon föníciai és karthágói kereskedelmi telepek voltak, ismerte az Almoravidok és az Almohadok családfáját. Tudta, mikor vette át az uralmat az Abbasidok birodalma a damaszkuszi Omajjadoktól. Hogy aztán a BanoeAbd AShamok Al Andalusba menekültek, és az Imazighekkel virágzó birodalmat alapítottak. 
Ismerte saját vallását.
Akkor miért nem válhat olyanná, mint ezek az arabok?
Miért nem tartozik a fogyasztók ummájához? 
Miért van számtalan más emberrel együtt arra ítélve, hogy a nézők álmokat kergető, passzív tömegének része legyen? Akik csupán a képeket nézhetik. Akik székük börtönéből a képernyőre meredve bámulják a szemük előtt játszódó való életet. Velük együtt ő is egy rossz film foglya, melynek nincs története, és nem végződik happy enddel. A valóság elhibázott oldalán él. A képernyőn, bizony ott játszódik az igazi élet. Bárcsak ott lennének, nem itt. Younes világában az emberek egyáltalán nem néztek ki tökéletesen. Egyenetlen volt a bőrük, karikás szemük éjszakai tépelődésről árulkodott. Feleségeik sosem viseltek pasztellszínű ruhát, és nem volt tavaszi virágillatuk. A kezük viszont érdes volt és barátságtalan.
Napjaik nem teltek tervezetten, rendezetten, ezért gyakran voltak rosszkedvűek, és sokkal kevésbé ragyogtak, mint a képernyőn látott emberek. 
A Sandouq L’Ahjaab, a „mágikus doboz” szereplői, ahogy nagyanyja nevezte a televíziót. Enni sem volt hajlandó, ha be volt kapcsolva. „Láthatnak bennünket, illetlenség enni, miközben mások néznek”. 
De vajon nem illetlenség-e szégyentelenül és kéretlenül mutogatni, hogy ők valóban dekadens jólétben élnek, mi pedig nem?
Aztán halálra rémülnek, ha a tornyok összeomlanak, gondolta ilyenkor Younes. 
 

      VARGA ORSOLYA FORDÍTÁSA