Reinhard Kaiser-Mühlecker
Hosszú séta, stációkkal
Csend volt a konyhában, a kályha, benne a tűz, odakint a szél,
semmi más. Jó feleséged van, gondoltam, anyád is megmondta. Ránéztem a
feleségemre; szeme üveges volt a fáradtságtól. Amikor meglátta a kissé
merev pillantásomat, felnevetett, és ezzel megtörte a hallgatást, amely
az evés végeztével kezdődött, és megtöltötte a konyhát.
– Miért nézel rám ilyen furcsán?
A szomszéd is elvigyorodott, amitől kilátszottak a fogai, aztán azt
kiáltotta: – Te kutya, te! – És röviden rám mutatott az ujjával és felnevetett.
Sötét, telt nevetés volt, a kövér hasából jött, abból a gömbölyű rezonanciatestből.
És én kiestem a gondolataimból, visszatértem az asztalhoz, kicsit velük
nevetettem, bár abban a pillanatban nem tudtam, miről is van szó; csak
színleltem, hogy részt veszek a dologban. Hamar visszatért a kedélyes,
otthonos hangulat, beszélgettünk erről-arról. A tűzhelyben megroppant a
fa, és hallottuk, ahogy pattognak a szikrák. Vidám beszélgetés volt – ritkaság
–, régebbi dolgok is szóba kerültek, és ki tudja, miért – talán a régi
szokásunk emléke miatt –, egyszer csak megláttam a pálinkásüveget a tálalón,
és felálltam, odamentem, és három pohárral együtt odahoztam az asztalhoz,
leültem, kezemben megcsendültek az összekoccanó üvegek.
De alig hogy leültem, a feleségem már meg is akadályozta a dolgot;
amikor látta, mit akarok csinálni, hitetlen-rémült pillantást vetett rám,
felugrott, mintha villám sújtotta volna, elvette tőlem az üveget és a poharakat,
az üvegre visszacsavarta a félig már lecsavart kupakot, és visszatette
oda, ahol volt: – Mit csinálsz? Elment az eszed? Mindent elfelejtettél?
A szomszéd hallgatott, és lehajtotta a fejét, az ingét nézegette, a
rajta levő mintát vagy az anyag hajlását a kövér hasa fölött, vagy becsukta
a szemét, és eltűnt néhány pillanatra, alámerült. A nevetés egy csapásra
elnémult, visszatért a csend és a hallgatás. Mélyet lélegzett – látni lehetett
megemelkedő vállait és hallani lehetett az orrlyukain beáramló levegőt.
Pislákolt a fény – ezek az elektromos dolgok még mindig nem működtek
hibátlanul –, rövid, éles árnyakat vetett a feleségem nagyon haragos arcára.
Engem nézett, várta, mi lesz. Nem mondtam semmit. Ez a mostani csend más
volt, mint a korábbi. A feleségem felállt, a tenyerével az asztalra csapott,
és azt kiáltotta: – Hát kihez mentem én feleségül?
Kérdés volt? Szemrehányás? De mielőtt még mondhattam volna valamit,
már el is ment, kirohant a konyhából, és becsapta maga után az ajtót. Egyedül
maradtunk, a szomszéd és én, ő szinte a nyaka közé húzva a fejét, én tanácstalanul.
Akartam mondani valamit a szomszédnak, és gondoltam is, hogy most valamit
mondanom kellene – csak nem tudtam, mit. Hogy abbahagyta az ivást, hogy
már évek óta nem iszik – ezt egyszerűen elfelejtettem. Pálinkát itattam
volna az egykori iszákossal, aki pedig semmit nem ihatott, számára egyetlen
korty is végzetes lehetett volna.
SZIJJ FERENC FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|