Annak a tónak a vize nagyon meleg volt. Augusztus volt, forró hetek. Már nem tudom pontosan, mi dolgom volt abban a városban. Csak annyit tudok, hogy akkor egy kicsit többet ittam. Lehet, hogy ettől vettem a bátorságot, hogy éjjel kimenjek a vízhez.
Az augusztusi éjszakák, már amire emlékszem, különösen biztonságosak voltak. Ha egy ilyen éjszaka tizenegy táján kitárulkozott, csábított magába. Mérhetetlenül. Egyben benne rejlett a határtalan mélység, s az ismeretlen vízfenék mindig borzadállyal töltött el. Elképzelni sem tudtam, hogy testem az éjszakai víz sötétjébe merítsem, hogy egyesüljek valamivel, amit nem látok. A szemem mindig biztonságot jelentett. Akkor különös módon először nyújtott biztonságot az idegen fények varázsa. A város fényei, meg a parton az éjszakai horgászok szétszórtan pislogó tüzei. A tó hossza mintegy másfél kilométernyi lehetett, és körben, vagy inkább ellipszis alakban ezek a fények szentjánosbogárként villóztak. Időnként különböző színű hangtorzók foszlányait lehetett hallani. A tó lágy, dinamikus hangja arról árulkodott, hogy félálomban ugyan, de mégis ébren van, ezért merészkedtem bele. Persze nem mindjárt. Egy ideig üldögéltem a piros frottírruhámban, közel a vízhez, a kavicsos parton. Szerettem ezt a ruhát! Félelmem feszültségét és a tervezett romantikus pillanatokat hirtelen érkezők zaja szakította meg. Hárman voltak, egy lány és két fiú, beszélgettek, hogy milyen nyelven... egyikük nagyon akadozva, úgyhogy nem tudtam felismerni, milyen nyelven. Meztelenre vetkőztek, és úgy léptek a tóba. Emberi hangok törték meg a tó éjszakai csendjét: „Hú, uuú, ú, hjú...” Meg visszafojtott lélegzetek, mint a közösülésnél: „Oóoooooiííí,” hörgött egy férfihang... „Hú... Hu, hu, hu, huúúúú” – ért hozzám a további hangeffektus. Kacagtak, aztán megnyugodtak, és egyre távolodott a hangjuk. Egyre tovább és tovább. Nem tudom miért – ellentmondott mindez a magamról alkotott véleményemnek – vágytam átélni azt az érzést, amit átélt ez az alá- és felmerülő szentháromság. A legszívesebben hozzájuk szegődtem volna, mellettük úszva. De hát nem illett. Megvártam, amíg a hangok teljesen elülnek. S aztán csodák csodája, egészen felszabadultan, minden félelem nélkül (mintha egy pillanatra el is feledkeztem volna róla) kibújtam a piros ruhámból, elhajítottam a kavicsos parton, ujjaimmal végigsimítottam a testem folyamatosan a vállamtól a mellbimbóimon át a hasamig, s belegázoltam a... hm, nevetnem kell... olyan meleg vízbe, hogy – bocsáss meg a nyíltságomért – nyomban pisilnem kellett. Hogy abban a sötétben senki se lássa, rögtön meg is mártóztam. S aztán már egybefolyt minden, szembehunyás, az édeskés víz ízlelgetése...  föl és alá, föl és alá, próbáld behunyni a szemed, és élvezni a saját alámerülő és felbukó mozdulataidat... ou... pfú, belégzés cupp... fú... föl-alá... oh, istenem, víz!

Mit is mondtál...?! A te tizenkét éves lányodat sérti, a lányod nem ért vele egyet... meg hogy ezután mit mondtál, nem is hallottam már... tekintetemet az alacsony mennyezet egy bizonyos pontjára függesztettem. A szemközti utcai lámpa imbolygó fénye vetődött oda. A nyarunk egyre távolodott. Hirtelen minden világos lett számomra, „ah, Olga, Olga, prascsááááj na vééék!“, s aztán dobok dübörgése, heves vonósok, süllyedés, emelkedés, fúvósok, hatásos, erősen giccses befejezés. De még nincs vége a párbajnak, előtte minden megnyugszik. Gordonka! Aztán fuvola vagy pikoló veszi át a dallamot, minden mozgásban van, lélegzik. Mint a hullám, hol erősebb, hol lanyhább. Lassabban: A házatokban! A házatokban folytak az én gyerekkorom aranynapjai, mint édes álmok! A házatokban ízleltem meg első örömét a tiszta, derűs szerelemnek. Ma azonban megértettem... valami mást, tudom, hogy az élet nem regény, a becsület csupán hang, a szerelem csak szó... Nem. Kedves, nem tudod, mit művelsz velem... Te nem is sejted. Azt hittem, ilyesmi nem is létezik. Kis virágszálam... Eddig semmi sem ízlett úgy, mint a te tested, vegyél és egyél az enyémből te is... „Uzsé davnó nász tak neugascsáli... A marvellous party! Isn´t that so?“

Hogy tűnhettem el így, Triquet?! Lehet, hogy csak magadra leltél. Az amőbához ennek már semmi köze. Eddig csupán áradoztam, az idő magával ragadott, sürgetett, tologatott, lökdösött egyik helyről a másikra, ritkán a magam akarata szerint, jött a hullám, s magával ragadta Babszem Jankót. Hová? Különféle folyócskák, tengerek, óceánok... Mesélni akarok neked erről. Kérlek, légy türelmes, nem lesz ez sem klip, sem bulvársztori, csupán a tiszta emlékezet, bár ennyi esztendei rendszeres ivás után nehéz megmondani, mennyi az igazságértéke. Azt mondod nekem, mondj el mindent magadról, mindent... Jaj! ... hát persze. Hisz ez nem az igazán, csupán irodalom, s az irodalom mégis csak fikció, a szerzői én sosem maga a szerző, ezt már tudjuk. Ezt verklizem a gyerekeknek, bár ők nem értik, én sem. Óh, a pátosz, az annyira szeretett!!!! A négy felkiáltójel már jelez valamit, bár a kánon csak hármat mond. Ez is a fölösleg! (????) Micsoda kérem? Re-d... bull... szar. Olvasson el kérem tíz-húsz kritikát, öt-hat könyvet, BodriLórdot, Benjáminkát, Brkotest, Ekokut, Pista bácsit és írjon, írjon arról, miről szól, miről nem szól, mit szeretne, mit nem, mit kellene kihagyni! mivel kiegészíteni! Írjon, írjon, locsogjon, egy százast kap oldalanként, én majd elolvasom, s én elintézem magam, ó, milyen gyönyörű, tiszta platonizmus, szex a papírral! Dehogy a papírral! A képzelettel!! Nevetsz, azt mondod, hogy én mindent meg tudok nevezni, hogy ezt csodálod bennem, nekem meg az az érzésem, mindent túl komplikáltan fejezek ki, mintha a gondolataim szanaszét repülnének abban a pillanatban, mikor megmozdítom a nyelvem...

Oh, szerelmem, szerelmem, csodálom a testedet, nem tudok betelni látványával... a kulcscsontod vége ugyanúgy kiáll, mint nekem, megfigyeltem, mondod, a vállam meg a kezem formája is hasonlít a tiédhez... mindketten mezítelenek voltak és nem szégyenkeztek egymás előtt... a Biblia írójának tévednie kellett, csontjaid a csontjaimból lettek, húsod az én húsomból, aludj, majd cirógatlak, csak cirógatlak, aludj, a szemeid...
Mesdames, ja búdu nacsináty, prasú tyipjér mnye nye mesaty. Kuplé, kotillon. Nem értem, miért vagyok ennyire felajzott. Miért vagyok mindjárt nedves, ha csak az eszembe jutsz. Miért dermed meg a hátam, a fejem, ha csak felidézek egyet is a te varázsigéidből: gyere ikszbe, te lányka. Állítólag ez pszichés zavar. Ha-ha-ha! Csak nevess, mint az operettben. Még soha senki nem nevetett úgy, mint te! Lesem a nevetésed. Lesem, várom, engedd, hadd legyek a te kiskapud, nyitott aranykapud... Kinevetsz, nagyon? Én is nevetek. Ki érti ezt? Valaki csak akad. Hát persze, valaki csak akad.

          VÉRCSE MIKLÓS FORDÍTÁSA