Filip Florian – Matei Florian
A Băiuţ utcai fiúk
A Haza mint labodaleves (Matei Florian)

Számunkra Stănescu elvtársnő jelentette a Hazát, mert egyedül ő méltóztatott ilyesmivel tömni a fejünket. Ha jól belegondolunk, könnyű dolga volt velünk, mert mi még gyerekek voltunk. A gyerekek nyakkendőt viselnek. Azokat a gyerekeket, akik nyakkendőt viselnek, sólymoknak hívjuk. A sólymoknak pedig kötelezettségeik vannak a Hazával szemben. Legyenek szófogadóak, álljanak kettőssorba, kezük legyen a hátuk mögött, egyenek meg mindent (nemcsak a tokányt, piláfot, lisztes-mártásos csirkehúst, hanem a labodalevest is, amire a Paul-szerű gyerekek sírással, fogvicsorgatással és örökös lázadással válaszoltak), tanulják meg a verset, énekeljék el az éneket, március 8. alkalmából adjanak anyának papír-szívet (s emellett még Pelicanollal kartonra ragasztott, festett hóvirágokat is), számoljanak föl szépen egy-kettő-három-négy-öt-hatig, árulkodjanak – úgyis megmon’lak az elvtársnőnek –, amikor az elvtársnő hiányzik, maradjanak csendben, hogy a légyzümmögést is hallani lehessen, holdfény-tiszta termet hagyjanak maguk után, építsék a jövőt, tapsolják meg az ötéves tervet, betéve tudják a szemléltető eszközöket, amelyek a Haza természeti szépségeit (a hegyet, a tavat, a tengert, a tömbházat, a darut, a Dîmboviţa folyót, a Szfinxet) jelenítik meg, meséljék el, hol voltak és mit láttak (darut, hegyet, tavat, tengert, állatkertet), viselkedjenek szépen otthon és az utcán (kezicsókolom és jónapotkívánok), engedjék át az ülőhelyet az idősebbeknek – autóbuszon, trolin és villamoson egyaránt, segítsenek nekik átkelni az úttesten, ne nevezzék őket vén trottynak és banyának, csakis zöld fénynél lépjenek a gyalogátjáróra, legyenek kisügyes gazdaemberek, ültessenek virágokat a kertbe, öntözzék meg a virágot a cserépben, töröljék le a port, segítsenek kalácsot sütni, villanyelosztót javítani, és úgy általában: segítsenek mindenben apának és anyának, akik szusszani se bírnak a szocializmus építésében elszenvedett fáradalmaktól, vigyázzanak a tisztaságra, ők maguk is maradjanak tiszták, ne legyenek olyanok, mint Piszkoska (aki valóságos koszfészek, soha nem hallott még szappanról, fogkeféről, fogkrémről, zsebkendőről, mindig mocskos a körme, és tele van a haja tetűvel), ne focizzanak a verébfiókákkal, kismacskákkal-kiskutyákkal (mert egyeseknek mindössze három lábuk van, tip-top, tip-top – alig tudnak sántikálni), szemetet csakis a kukába dobjanak, ne gyújtsanak tüzet az erdőben, fejlesszék a beszédkészségüket (Filip például kezdjen el egy mesét, másvalaki pedig folytassa). Egyszóval: mindig Stănescu elvtársnő sorolja elő a kötelezettségeket. S ha valaki valamit elmulaszt, nem a Haza gurul dühbe, hanem Stănescu elvtársnő. Márpedig ha a Haza nem tud dühbe gurulni, akkor nem is létezik. És ha a Haza nem létezik, noha mindenki meg van győződve a létezéséről, akkor a Haza nem lehet más, mint Stănescu elvtársnő. Q. E. D. Vagyis: Quod Erat Demonstrandum (mert időközben iskolába is jártam, ahol mindenféle furcsaságokat tanítottak, például matematikát és latin nyelvet).
Jobb pillanataiban Stănescu elvtársnő mindannyiunk édesanyjaként viselkedett. Ilyenkor bársonyos mosoly jelent meg az arcán, mintha képzeletbeli cukorkákat osztogatna. Afféle lelki gólyamadár volt tehát, aki jobb híján nyakkendős sólymokat költött ki hosszú kotlás után a tojásokból. Csak annyi hibádzott a dologban, hogy a tojások vagy nem voltak megfelelően előmelegítve, vagy túlságosan is különböztek egymástól, mert egy-egy fióka szörnyen szófogadatlanra és féktelenre sikeredett. Elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség, s a Haza Sólymai koszos, mosdatlan ördögfiókákká változtak, akik megeszik az ember idegeit. A napközi összes rejtekhelye közül a homokozó volt az, ami a maradék mosolyt is ráfagyasztotta az elvtársnő arcára. Amolyan dzsungel volt ez a homokozó, félbe vágott gumiabroncsokkal határolt őserdő, amelyben a különféle (kis-, közép- és nagycsoportos) törzseket az ördögre bízták az istenek, ők maguk meg visszavonultak horgolni valami szent helyre (például egy árnyékos padra), amely annyira védett volt, mintha nem is létezett volna. Istenek hiányában a homokozó négyszöge átváltozott miniatűr Hazává – forradalmakkal, kapzsi fasiszták ellen vívott honvédő háborúkkal. A fasiszták mindig a szomszédos homokozókból érkeztek, csupa ócsárló szó hagyta el a szájukat, piszkálták a dolgozó népet, mindazon derék bányászokat és alagútásókat tehát, akik arcuk verejtékével és karuk erejével fáradoztak a közösség felvirágoztatásán. Minden mozdulat (példának okáért: ha valaki átlépte a gumiabroncs-határt) imperialista agressziónak, a békeszerződések megszegésének, a harcosok arcába dobott kesztyűnek számított, akiknek már csak annyi maradt hátra, hogy fegyvert fogjanak, és megállítsák az idegen hordákat. Én például harcos voltam. Harcosként egyik legfontosabb feladatom a kémek és gyanús elemek leleplezése volt, akik mindig álarcot viseltek, és mézesmázos, képmutató szavakkal leplezték valódi szándékukat. „Nem adnátok kölcsön azt a vödröcskét?”, mondták az ilyenek. Vagy pedig: „Ahá, ti kastélyt építetek!”. Magától értetődő volt, hogy egy olyan, szolid erkölcsi alapokon nyugvó ország, mint a miénk, soha nem fog kölcsön adni jöttmenteknek még egy vödörfület sem. A kastélyépítés pedig már-már államtitok részét képezte. Azokban az időkben olyan ádáz volt a konkurencia, hogy bárki, aki egy-egy többemeletes építményről kifecsegett valamit az ellenséges országoknak (törzseknek), árulónak számított, s el is nyerte méltó büntetését. A büntetésvégrehajtással én foglalkoztam. Rövid tanácskozás után az öregek tanácsa (azaz: a hat évnél idősebb kölyköké) kinyilatkoztatta, hogy – a tett súlyosságának függvényében – hány seggberúgás után részesülhet az illető bűnbocsánatban. A büntetés különféle lehetett – nem is annyira a seggberúgások számát, inkább a rúgások erejét és technikáját tekintve. Hogy érthetőbb legyek, el kell mondanom, hogy míg egy komoly vétséget bombaerejű spiccrúgással toroltam meg, az enyhébbet legtöbbször csak egy formális csűdrúgással.
A háborúk ellenben kaotikusak és rövid lefolyásúak voltak. S nem azért, mintha a harcosok nem tudták volna, hogyan lehet a legjobban betartani az ellenségnek, hanem főleg azért, mert szinte mindig akadt egy-egy berezelt kislány, aki elrohant az árnyékos padok felé, ahonnan már átkozódó elvtársnőcsapattal tért vissza. Ez mindig a háború és a szabadság és a nap végét jelentette. Visszatértek az istenek.
A homokozó zivataros történelmének legemlékezetesebb csatájára (amelyik után hosszú béke és bölcs kormányzás következett) csupán a sors kiszámíthatatlan szeszélyéből került sor. Ki hitte volna, hogy a szakácsnőnek is lehet gyereke? S ki hitte volna, hogy azon a napon őt is magával hozza a napközibe? Ezekre a kérdésekre sosem fogunk választ kapni. Ami fontos: ez a lény, aki sandán, egy ragadozó tekintetével leste a homokozót, nem olyan volt, mint mi. Hanem iskolás. S nem is akármilyen iskolás, hanem negyedikes. Olyan volt – ha így jobban tetszik –, mintha Hunyadi János a Szovjetunió tankjaival és géppuskafészkeivel állt volna szemben. Egy fenyegető, felfuvalkodott Szovjetunióval, a ködös jövő iszonyatából előtermett fenevaddal. Rövid kurjantással, amelytől belénk fagyott a szusz, átugrott a határon, mintha tényleg csak félbe vágott gumiabroncsok álltak volna közöttünk. Egy pillanat alatt két fontos erődítményünk tűnt el könyörtelen teniszcipője alatt. Aztán egy egész város. Sok-sok áldozattal létrehozott civilizációnk homokvárként dőlt össze. S vigyorgása, megvető vigyorgása mintha azt mondta volna, hogy „én negyedikes vagyok, ti pedig napközisek, én negyedikes vagyok, ti pedig napközisek”. Akkor értettem meg, hogy bátorság és büszkeség nélkül nem lehet Hazát építeni. Végignézve sólyom-honpolgáraim rémült és tehetetlen arcán, éreztem, hogy ereimben ott csörgedezik Ştefan cel Mare (vagy Mihai Viteazul?) szabadparasztjainak megátalkodott vére, akik Ojtoznál és Poszádánál szembeszálltak a németekkel. Határtalan gyűlölettel suttogtam magam elé: „eddig, és ne tovább”. Ugyanabban a pillanatban, heves indulattal, doboló szívvel, vaskaromat és acélkezemet munkába állítva, föltaszítottam a támadót. S mint valami boldog álomban, elnyomott népem üdvrivalgásától kísérve láttam, hogy a gúnyos vigyor lehervad a szájáról, sarka belebotlik a gumiabroncsba, s hatalmas, negyedik osztályos pionír-teste elvágódik a földön. Röviden: betörtem a fejét, mert még az ő leigázó koponyája is gyengébb volt, mint a homokozón túli aszfalt. Talán mondanom sem kell, hogy rögtön kereket oldott.

Isten útjai kiszámíthatatlanok (Filip Florian)
Édes a béke íze. Mint a törökméz. S a felnőttekkel vívott háborúban mindig eljön az a nap, amikor (több száz, lövészárokban és fronton töltött nap után, rohamok, rajtaütések, visszavonulások, erőltetett menetelések, bekerítések és átszervezések után, amelyek mind-mind keserűek, mint a citrom vagy a kajszibarack) minden gyerek fölfedezi, többnyire csak véletlenül, hogy édes a béke íze. Attól a perctől kezdve az eltökéltség és a bátorság csikorogni kezd, a hadakozó szellem elpuhul, egyre több, szilárd pilléreken nyugvó híd épül az ellenség felé, s a dolgok önkéntelenül is a jóindulat és a fegyverszünet irányába mozdulnak el. Attól a perctől kezdve Matilda virágcserepét nem kötjük kötővel az ajtókilincshez (hogy ajtónyitásnál lerepüljön a kovácsoltvas állványról és darabokra törjön a folyosón), a Ciocan családnak se kell macskaszarba lépnie a lábtörlőn (persze, ők se kobozzák el többé a labdát, félbeszakítván így a Băiuţ utcaiak emlékezetes meccseit), More bácsi is nyugodtan várhatja a postáját (mert többé nem tömjük tele a postaládáját sárral és gilisztával). Milyen jó érzés gond nélkül lépni be a D 13-as tömbház D lépcsőházába! Nem kell többé kiguvadt szemmel lopakodni, nem kell többé fület hegyezve lábujjhegyen járni. Milyen jó tudni, hogy semmiféle veszély nem leselkedik rád, nyugodtan mehetsz föl a lépcsőkön, a kezicsókolommal, jónapotkívánokkal és a normális válaszokkal sem kell spórolnod, ha szomszéddal találkozol. Efféle nyugodt időszakokban, mikor a fegyverek szegre akasztva pihennek, mikor a katonai stratégiákat por lepi, a sáncerődítmények pedig átmenetileg kiürülnek, korábban elképzelhetetlen dolgok is megesnek az emberrel. Például én, Filip, aki korábban annyi dührohamot okoztam Constantineascának a lépcsőházban döngő lépteimmel, mikor ötösével ugrottam át a lépcsőfokokat, mikor fülrepesztő hangon döngettem a vaskorlátot stb., mondom, én, aki az idegösszeomlás szélére sodortam szegénykét kiállhatatlan válaszaimmal, s aki annyi gerillaakcióval keserítettem meg az életét, ezernyi szitkot és átkot kapván tőle cserébe, nem beszélve a pofonokról, vesszőről és nadrágszíjkúráról, amiket miatta kellett elszenvednem, én, Filip, egy pompás, tavaszi napon bekopogtam Constantineasca nénihez, és vésőt, kalapácsot, csavarhúzót kértem tőle. Néhány perccel múlhatott dél, épp iskolából mentem haza (a harmadik évharmad kezdete volt), éreztem, hogy összepisilem magam, majd’ szétrobbant a húgyhólyagom, de sehogy se tudtam kinyitni az ajtót a nyakamban lógó kulccsal. Percekig kopogtam az ajtón, majd hangosan, ököllel döngettem, anélkül azonban hogy szándékomban állt volna újrakezdeni a harcot a felnőttekkel, végül a Cristache család szegfűi közé, egy csorba, lila zománcú fazékba végeztem el a kisdolgomat. Senki nem vette észre, mit csináltam, ezért megettem egy almát, amit a táskámban találtam, lézengtem egy darabig a lépcsőházban, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy feltöröm a yale-t. Betörőnek lenni izgalmas dolog, még akkor is, ha csak a saját lakásodba törsz be. Olyan érzés tölti el közben az embert, mint amikor a hőn áhított savanyúkáposztát ropogtatja a halvához hasonlatos, émelyítően édes időszakokban. Constantineasca nem kérdezte, mire kellenek nekem a szerszámok, sem azt, hogy mikor szándékozom visszavinni őket, hanem nagylelkűen (elvégre a békének ára van!) átnyújtotta nekem a kért dolgokat, mire én fölrohantam a negyedikre, s teljes erőből döngölni kezdtem az ajtókeretet, ahol a zár nyelvét sejtettem. Minden figyelmemet a betörésre összpontosítottam, a véső már az ajtórésben állt, fülsiketítő volt a zaj, az egész lépcsőház zúgott, mint valami üzemcsarnok, mikor váratlan fordulat állt be zárfeltörési kísérletemben: bentről csodálkozó női hangot hallottam, „van ott valaki?”, kérdezte a hang, majd kinyílt az ajtó, s ott állt előttem anyu, a világ legártatlanabb kifejezésével az arcán. Háta mögül egy alacsony, köpcös, mezítlábas bácsi, khaki izomingben és alsónadrágban, mosolyogva integetett.
Akkor és ott, abban a déli (és tavaszi) órában, miközben majd’ kiugrott a szemem az éhségtől, megértettem, hogy a háborúnak rengeteg ismeretlen arca van, ott is front nyílhat, ahol nem is sejtettem (tehát épp a mi konyhánkban), hiszen az az illető, akit mintha egy fiktív felhőből dobtak volna alá ejtőernyővel (elvégre felhőtlen volt az ég), egyáltalán nem kismiska volt, hanem nagyon is képzett harcos. Elnézve anyámat, aki karton szoknyát és téglaszínű blúzt kapott magára, és az idegen alakot, aki katonai egyenruhába bújt, vállapján három csillaggal, semmi mást nem tudtam tenni, csak szárazakat nyeltem. S csodálkozva fedeztem fel, hogy a háború íze nemcsak savanyú lehet, mint a citrom vagy a kajszibarack, hanem keserű is, mint az Algocalmin. A Băiuţ utcai langyoska háború után, amely végül is azzal végződött, hogy az ellenfelek érzelmileg közel kerültek egymáshoz, a mi konyhánkban valóságos hidegháború tört ki. Hosszú lejáratú, komplikált, aljas háború, amelyben végül mindkét fél elhasználódik. S nemcsak azért, mert a konyha kölykei jobban szerették a limonádét és a cseresznyeszilvát, mint az Algocalmint. Hanem azért is, mert fejünk fölött ólomként függtek bizonyos elvek. Az agresszorral vívott ütközetekről nem is beszélve. A katonatiszt – akit Matei öcsém bácsinak keresztelt el, akit Uca (az Ellenállás egyik harcosa) Tábornoknak nevezett, de akit nagyapa figyelemre se méltatott, s akit Didi nagybácsi is csak a megvető Azazizé névvel illetett –, szóval a katonatiszt igyekezett túljárni a Florian testvérek eszén, hátha csökkenteni tudná az éberségüket. S mindezt a saját laktanyájukban, a 40. számú lakrészben. Mi viszont, fiúk lévén, tehát afféle fiatal pulykák, saját lebernyeggel, tollazattal és ösztönökkel, egy percre sem hagytuk egyedül anyuval, míg el nem nyomott az álom. Szóval bevettük magunkat a konyhába, ahol viszont hideg volt, kegyetlen hideg, elvégre hidegháború zajlott arrafelé. Ami engem illet, én folyton magáztam az illetőt, nem mintha respektáltam volna, hanem hogy fölfogja végre: bármit csinálhat (pedig még fejre is állt volna szegény, sőt, üveggolyót is nyelt volna, hogy bár egyszer letegezzem), számomra örökre ellenszenves idegen, agresszor marad. Ami őt illeti, egy csöppet nem érdekelte az életem, ezért meggyőződés nélkül, csak hogy csináljon valamit, néha megpróbált beültetni engem valamiféle képzeletbeli iskolapadba, s mivel úgy képzelte, hogy a matematika és az irodalom a kisujjában van, folyton ezekkel nyaggatott. Miután kiélvezkedte magát, cigarettára gyújtott, élvezkedett még egy kicsit, majd kékre-zöldre változott az arca, és töltött magának egy kupicával, mert rájött, hogy az asszony, mármint anyu, még mindig nem tanult meg főzni, és multivitaminokkal tartja életben a gyerekeit. A háború ideje alatt mindvégig megpróbált leszámolni a 40. lakrész kisebb és nagyobb burzsoá maradványaival (vagyis velünk, gyerekekkel), sőt, anyu egész családjával is, de meg vagyok győződve, hogy amikor hosszú időre bezárkódott a fürdőszobába, Pelican tintát lőtt be magának, hogy ő is hasonuljon egy kicsit a kékvérűekhez (vagyis hozzánk). Meglehetősen bizonytalan vagyok ugyan a fürdőszobai történéseket illetően, de a sejtelem azért sejtelem, az igazság pedig igazság. Egy dolgot bizton állíthatok: mikor bementem utána a fürdőszobába (és mindig be kellett mennem, különben elkéstem volna az iskolából), meglehetősen furcsa illatok terjengtek odabent.
Hidegháborút, ahogy a kortárs történelem be is bizonyította, nem szuronyos rohammal lehet megnyerni, hanem kitartással, ravaszsággal és látszólag ártalmatlan támadásokkal, akár a sakkban, amelyeket csak azért lép meg ma az ember, hogy holnapig belekábuljon a gondolkodásba az ellenség. Sajnos, el kell ismernem, a Florian testvérek nem nagyon tudtak ilyen regiszteren játszani. Annyi örvénnyel körülöttünk (én például, a Băiuţ utcai fegyverszünet aláírása után, boldogan fedeztem föl az A lépcsőház előtti pad diszkrét báját, ahol a gesztenyebarna hajú, kövérkés kislány, Monica gyakorolta a csókolózás pedagógiáját; Matei pedig, fontos ember lévén a napköziben, szintén „rengeteg problémával küszködött”), nem igazán értünk rá álnok stratégiákon gondolkodni, vagy hosszú lefolyású háborúra rendezkedni be. Matei belepisilt ugyan a tiszt úr ellenzős sapkájába (arra a páratlan következtetésre jutva, hogy a Haza tulajdonképpen éjjeliedény), az én erőmből viszont csak apró piszkálódásokra futotta. Például amikor hozzánk telefonált, úgy tettem, mintha nem hallanék semmit, elváltoztattam a hangomat, és azt válaszoltam, hogy téves hívás, vagy pedig – miközben kávéscsészével egyensúlyoztam – megbotlottam, hogy a kávé a nadrágjára vagy a cipőjére loccsanjon. Esténként, miközben a Hold vándorútra indult a tömbházak tetejére szerelt, Ruse és Vidin felé fordított hatalmas tévéantennák fölött, a konyhánk csak úgy visszhangzott a recsegéstől, sivítástól, sziszegéstől, zümmögéstől. Pontosan tudtam, hogy nem a falakból jönnek ezek az idegtépő hangok, mert a D 13-as tömbház szolid, előregyártott betonelemekből épített alkotmány volt. Azért tudtam ezt olyan biztosan, mert én voltam az, aki bekapcsolta a rádiót. Én álltam rá a rövidhullámra. Én csavargattam a rádió gombját, s miközben a lassan mozgó, függőleges zöld csíkot bámultam a keresőn, különféle arab, szláv, porosz és angol zenét fedeztem föl magamnak, hébe-hóba operaáriák zendültek föl, majd francia kijelentések recsegtek, popslágerek bömböltek, de én még mindig nem álltam le, amíg az egyik ismerős frekvencián be nem jelentkezett a hol tisztább, hol elmosódottabb román nyelvű hang. A recsegés, sivítás, sziszegés, zümmögés ilyenkor fölerősödött, mintha a rádióstúdióban mindenki rettenetesen föl lenne háborodva, s darázsként keringene a mikrofon mögött ülő ismeretlen körül. Ilyenkor a tiszt úr is sápadtabb volt az átlagosnál. Töltött még egy kupicával, mereven bámult engem azokkal a szürke szemeivel, amelyekben mintha csillogott volna valami (talán az égő cigaretta parazsa?). Nem szólt semmit, csak egy rövid „igggen” hagyta el a száját amikor a mikrofonos ember elköszönt: „...és minden jót kíván az Önök Neculai Constantin Munteanuja”. Miközben a konyhaasztalnál ülve hasábburgonyát ropogtattam, rajzoltam vagy gyufaszálakból tornyokat építettem, majd’ hogy le nem folytam a székről, annyira elbűvölt a mikrofonos ember hangja. Mintha a Florian testvérek szövetségese lett volna a konyhánkban zajló hidegháborúban. Egyik alkalommal viszont különös eseményre került sor. A Gloria rádió légyszaros üveglapja alatt, a kereső környékén egy svábbogár vergődött. Rémült kiáltással ugrottam le a székről, alkalmat adván a tiszt úrnak (elvégre neki is voltak szövetségesei) egy megvető vigyorra. Reszkettem a tehetetlenségtől, s imádkoztam, hogy Neculai Constantin Munteanu nyúljon ki a rádióból, s csavarja meg a tiszt úr orrát. A mikrofonos ember viszont elpártolt tőlem.
Egy esős délutánon megértettem, hogy elveszítettük a hidegháborút. Anyu jött be a szobámba (apu volt szobájába). A szőnyegen elnyúlva olvastam, anyu leült az ágyra, egy darabig az orosz író regényéről beszélgettünk, majd a sötét viharfelhőkről, megkérdezte, hogy kérek-e még tejberizset, mire elmondtam, hogy két adagot már elpusztítottam, végül közölte, hogy születni fog még egy testvérkém. Ki hitte volna, hogy a vereség is ilyen szép tud lenni?! Mint anyu.

                Lövétei Lázár László fordítása
   



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu