Filip Florian – Matei Florian
A Băiuţ utcai fiúk
A Haza mint labodaleves (Matei Florian)
Számunkra Stănescu elvtársnő jelentette a Hazát, mert egyedül ő méltóztatott
ilyesmivel tömni a fejünket. Ha jól belegondolunk, könnyű dolga volt velünk,
mert mi még gyerekek voltunk. A gyerekek nyakkendőt viselnek. Azokat a
gyerekeket, akik nyakkendőt viselnek, sólymoknak hívjuk. A sólymoknak pedig
kötelezettségeik vannak a Hazával szemben. Legyenek szófogadóak, álljanak
kettőssorba, kezük legyen a hátuk mögött, egyenek meg mindent (nemcsak
a tokányt, piláfot, lisztes-mártásos csirkehúst, hanem a labodalevest is,
amire a Paul-szerű gyerekek sírással, fogvicsorgatással és örökös lázadással
válaszoltak), tanulják meg a verset, énekeljék el az éneket, március 8.
alkalmából adjanak anyának papír-szívet (s emellett még Pelicanollal kartonra
ragasztott, festett hóvirágokat is), számoljanak föl szépen egy-kettő-három-négy-öt-hatig,
árulkodjanak – úgyis megmon’lak az elvtársnőnek –, amikor az elvtársnő
hiányzik, maradjanak csendben, hogy a légyzümmögést is hallani lehessen,
holdfény-tiszta termet hagyjanak maguk után, építsék a jövőt, tapsolják
meg az ötéves tervet, betéve tudják a szemléltető eszközöket, amelyek a
Haza természeti szépségeit (a hegyet, a tavat, a tengert, a tömbházat,
a darut, a Dîmboviţa folyót, a Szfinxet) jelenítik meg, meséljék el, hol
voltak és mit láttak (darut, hegyet, tavat, tengert, állatkertet), viselkedjenek
szépen otthon és az utcán (kezicsókolom és jónapotkívánok), engedjék át
az ülőhelyet az idősebbeknek – autóbuszon, trolin és villamoson egyaránt,
segítsenek nekik átkelni az úttesten, ne nevezzék őket vén trottynak és
banyának, csakis zöld fénynél lépjenek a gyalogátjáróra, legyenek kisügyes
gazdaemberek, ültessenek virágokat a kertbe, öntözzék meg a virágot a cserépben,
töröljék le a port, segítsenek kalácsot sütni, villanyelosztót javítani,
és úgy általában: segítsenek mindenben apának és anyának, akik szusszani
se bírnak a szocializmus építésében elszenvedett fáradalmaktól, vigyázzanak
a tisztaságra, ők maguk is maradjanak tiszták, ne legyenek olyanok, mint
Piszkoska (aki valóságos koszfészek, soha nem hallott még szappanról, fogkeféről,
fogkrémről, zsebkendőről, mindig mocskos a körme, és tele van a haja tetűvel),
ne focizzanak a verébfiókákkal, kismacskákkal-kiskutyákkal (mert egyeseknek
mindössze három lábuk van, tip-top, tip-top – alig tudnak sántikálni),
szemetet csakis a kukába dobjanak, ne gyújtsanak tüzet az erdőben, fejlesszék
a beszédkészségüket (Filip például kezdjen el egy mesét, másvalaki pedig
folytassa). Egyszóval: mindig Stănescu elvtársnő sorolja elő a kötelezettségeket.
S ha valaki valamit elmulaszt, nem a Haza gurul dühbe, hanem Stănescu elvtársnő.
Márpedig ha a Haza nem tud dühbe gurulni, akkor nem is létezik. És ha a
Haza nem létezik, noha mindenki meg van győződve a létezéséről, akkor a
Haza nem lehet más, mint Stănescu elvtársnő. Q. E. D. Vagyis: Quod Erat
Demonstrandum (mert időközben iskolába is jártam, ahol mindenféle furcsaságokat
tanítottak, például matematikát és latin nyelvet).
Jobb pillanataiban Stănescu elvtársnő mindannyiunk édesanyjaként viselkedett.
Ilyenkor bársonyos mosoly jelent meg az arcán, mintha képzeletbeli cukorkákat
osztogatna. Afféle lelki gólyamadár volt tehát, aki jobb híján nyakkendős
sólymokat költött ki hosszú kotlás után a tojásokból. Csak annyi hibádzott
a dologban, hogy a tojások vagy nem voltak megfelelően előmelegítve, vagy
túlságosan is különböztek egymástól, mert egy-egy fióka szörnyen szófogadatlanra
és féktelenre sikeredett. Elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség, s
a Haza Sólymai koszos, mosdatlan ördögfiókákká változtak, akik megeszik
az ember idegeit. A napközi összes rejtekhelye közül a homokozó volt az,
ami a maradék mosolyt is ráfagyasztotta az elvtársnő arcára. Amolyan dzsungel
volt ez a homokozó, félbe vágott gumiabroncsokkal határolt őserdő, amelyben
a különféle (kis-, közép- és nagycsoportos) törzseket az ördögre bízták
az istenek, ők maguk meg visszavonultak horgolni valami szent helyre (például
egy árnyékos padra), amely annyira védett volt, mintha nem is létezett
volna. Istenek hiányában a homokozó négyszöge átváltozott miniatűr Hazává
– forradalmakkal, kapzsi fasiszták ellen vívott honvédő háborúkkal. A fasiszták
mindig a szomszédos homokozókból érkeztek, csupa ócsárló szó hagyta el
a szájukat, piszkálták a dolgozó népet, mindazon derék bányászokat és alagútásókat
tehát, akik arcuk verejtékével és karuk erejével fáradoztak a közösség
felvirágoztatásán. Minden mozdulat (példának okáért: ha valaki átlépte
a gumiabroncs-határt) imperialista agressziónak, a békeszerződések megszegésének,
a harcosok arcába dobott kesztyűnek számított, akiknek már csak annyi maradt
hátra, hogy fegyvert fogjanak, és megállítsák az idegen hordákat. Én például
harcos voltam. Harcosként egyik legfontosabb feladatom a kémek és gyanús
elemek leleplezése volt, akik mindig álarcot viseltek, és mézesmázos, képmutató
szavakkal leplezték valódi szándékukat. „Nem adnátok kölcsön azt a vödröcskét?”,
mondták az ilyenek. Vagy pedig: „Ahá, ti kastélyt építetek!”. Magától értetődő
volt, hogy egy olyan, szolid erkölcsi alapokon nyugvó ország, mint a miénk,
soha nem fog kölcsön adni jöttmenteknek még egy vödörfület sem. A kastélyépítés
pedig már-már államtitok részét képezte. Azokban az időkben olyan ádáz
volt a konkurencia, hogy bárki, aki egy-egy többemeletes építményről kifecsegett
valamit az ellenséges országoknak (törzseknek), árulónak számított, s el
is nyerte méltó büntetését. A büntetésvégrehajtással én foglalkoztam. Rövid
tanácskozás után az öregek tanácsa (azaz: a hat évnél idősebb kölyköké)
kinyilatkoztatta, hogy – a tett súlyosságának függvényében – hány seggberúgás
után részesülhet az illető bűnbocsánatban. A büntetés különféle lehetett
– nem is annyira a seggberúgások számát, inkább a rúgások erejét és technikáját
tekintve. Hogy érthetőbb legyek, el kell mondanom, hogy míg egy komoly
vétséget bombaerejű spiccrúgással toroltam meg, az enyhébbet legtöbbször
csak egy formális csűdrúgással.
A háborúk ellenben kaotikusak és rövid lefolyásúak voltak. S nem azért,
mintha a harcosok nem tudták volna, hogyan lehet a legjobban betartani
az ellenségnek, hanem főleg azért, mert szinte mindig akadt egy-egy berezelt
kislány, aki elrohant az árnyékos padok felé, ahonnan már átkozódó elvtársnőcsapattal
tért vissza. Ez mindig a háború és a szabadság és a nap végét jelentette.
Visszatértek az istenek.
A homokozó zivataros történelmének legemlékezetesebb csatájára (amelyik
után hosszú béke és bölcs kormányzás következett) csupán a sors kiszámíthatatlan
szeszélyéből került sor. Ki hitte volna, hogy a szakácsnőnek is lehet gyereke?
S ki hitte volna, hogy azon a napon őt is magával hozza a napközibe? Ezekre
a kérdésekre sosem fogunk választ kapni. Ami fontos: ez a lény, aki sandán,
egy ragadozó tekintetével leste a homokozót, nem olyan volt, mint mi. Hanem
iskolás. S nem is akármilyen iskolás, hanem negyedikes. Olyan volt – ha
így jobban tetszik –, mintha Hunyadi János a Szovjetunió tankjaival és
géppuskafészkeivel állt volna szemben. Egy fenyegető, felfuvalkodott Szovjetunióval,
a ködös jövő iszonyatából előtermett fenevaddal. Rövid kurjantással, amelytől
belénk fagyott a szusz, átugrott a határon, mintha tényleg csak félbe vágott
gumiabroncsok álltak volna közöttünk. Egy pillanat alatt két fontos erődítményünk
tűnt el könyörtelen teniszcipője alatt. Aztán egy egész város. Sok-sok
áldozattal létrehozott civilizációnk homokvárként dőlt össze. S vigyorgása,
megvető vigyorgása mintha azt mondta volna, hogy „én negyedikes vagyok,
ti pedig napközisek, én negyedikes vagyok, ti pedig napközisek”. Akkor
értettem meg, hogy bátorság és büszkeség nélkül nem lehet Hazát építeni.
Végignézve sólyom-honpolgáraim rémült és tehetetlen arcán, éreztem, hogy
ereimben ott csörgedezik Ştefan cel Mare (vagy Mihai Viteazul?) szabadparasztjainak
megátalkodott vére, akik Ojtoznál és Poszádánál szembeszálltak a németekkel.
Határtalan gyűlölettel suttogtam magam elé: „eddig, és ne tovább”. Ugyanabban
a pillanatban, heves indulattal, doboló szívvel, vaskaromat és acélkezemet
munkába állítva, föltaszítottam a támadót. S mint valami boldog álomban,
elnyomott népem üdvrivalgásától kísérve láttam, hogy a gúnyos vigyor lehervad
a szájáról, sarka belebotlik a gumiabroncsba, s hatalmas, negyedik osztályos
pionír-teste elvágódik a földön. Röviden: betörtem a fejét, mert még az
ő leigázó koponyája is gyengébb volt, mint a homokozón túli aszfalt. Talán
mondanom sem kell, hogy rögtön kereket oldott.
Isten útjai kiszámíthatatlanok (Filip Florian)
Édes a béke íze. Mint a törökméz. S a felnőttekkel vívott háborúban
mindig eljön az a nap, amikor (több száz, lövészárokban és fronton töltött
nap után, rohamok, rajtaütések, visszavonulások, erőltetett menetelések,
bekerítések és átszervezések után, amelyek mind-mind keserűek, mint a citrom
vagy a kajszibarack) minden gyerek fölfedezi, többnyire csak véletlenül,
hogy édes a béke íze. Attól a perctől kezdve az eltökéltség és a bátorság
csikorogni kezd, a hadakozó szellem elpuhul, egyre több, szilárd pilléreken
nyugvó híd épül az ellenség felé, s a dolgok önkéntelenül is a jóindulat
és a fegyverszünet irányába mozdulnak el. Attól a perctől kezdve Matilda
virágcserepét nem kötjük kötővel az ajtókilincshez (hogy ajtónyitásnál
lerepüljön a kovácsoltvas állványról és darabokra törjön a folyosón), a
Ciocan családnak se kell macskaszarba lépnie a lábtörlőn (persze, ők se
kobozzák el többé a labdát, félbeszakítván így a Băiuţ utcaiak emlékezetes
meccseit), More bácsi is nyugodtan várhatja a postáját (mert többé nem
tömjük tele a postaládáját sárral és gilisztával). Milyen jó érzés gond
nélkül lépni be a D 13-as tömbház D lépcsőházába! Nem kell többé kiguvadt
szemmel lopakodni, nem kell többé fület hegyezve lábujjhegyen járni. Milyen
jó tudni, hogy semmiféle veszély nem leselkedik rád, nyugodtan mehetsz
föl a lépcsőkön, a kezicsókolommal, jónapotkívánokkal és a normális válaszokkal
sem kell spórolnod, ha szomszéddal találkozol. Efféle nyugodt időszakokban,
mikor a fegyverek szegre akasztva pihennek, mikor a katonai stratégiákat
por lepi, a sáncerődítmények pedig átmenetileg kiürülnek, korábban elképzelhetetlen
dolgok is megesnek az emberrel. Például én, Filip, aki korábban annyi dührohamot
okoztam Constantineascának a lépcsőházban döngő lépteimmel, mikor ötösével
ugrottam át a lépcsőfokokat, mikor fülrepesztő hangon döngettem a vaskorlátot
stb., mondom, én, aki az idegösszeomlás szélére sodortam szegénykét kiállhatatlan
válaszaimmal, s aki annyi gerillaakcióval keserítettem meg az életét, ezernyi
szitkot és átkot kapván tőle cserébe, nem beszélve a pofonokról, vesszőről
és nadrágszíjkúráról, amiket miatta kellett elszenvednem, én, Filip, egy
pompás, tavaszi napon bekopogtam Constantineasca nénihez, és vésőt, kalapácsot,
csavarhúzót kértem tőle. Néhány perccel múlhatott dél, épp iskolából mentem
haza (a harmadik évharmad kezdete volt), éreztem, hogy összepisilem magam,
majd’ szétrobbant a húgyhólyagom, de sehogy se tudtam kinyitni az ajtót
a nyakamban lógó kulccsal. Percekig kopogtam az ajtón, majd hangosan, ököllel
döngettem, anélkül azonban hogy szándékomban állt volna újrakezdeni a harcot
a felnőttekkel, végül a Cristache család szegfűi közé, egy csorba, lila
zománcú fazékba végeztem el a kisdolgomat. Senki nem vette észre, mit csináltam,
ezért megettem egy almát, amit a táskámban találtam, lézengtem egy darabig
a lépcsőházban, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy feltöröm a yale-t.
Betörőnek lenni izgalmas dolog, még akkor is, ha csak a saját lakásodba
törsz be. Olyan érzés tölti el közben az embert, mint amikor a hőn áhított
savanyúkáposztát ropogtatja a halvához hasonlatos, émelyítően édes időszakokban.
Constantineasca nem kérdezte, mire kellenek nekem a szerszámok, sem azt,
hogy mikor szándékozom visszavinni őket, hanem nagylelkűen (elvégre a békének
ára van!) átnyújtotta nekem a kért dolgokat, mire én fölrohantam a negyedikre,
s teljes erőből döngölni kezdtem az ajtókeretet, ahol a zár nyelvét sejtettem.
Minden figyelmemet a betörésre összpontosítottam, a véső már az ajtórésben
állt, fülsiketítő volt a zaj, az egész lépcsőház zúgott, mint valami üzemcsarnok,
mikor váratlan fordulat állt be zárfeltörési kísérletemben: bentről csodálkozó
női hangot hallottam, „van ott valaki?”, kérdezte a hang, majd kinyílt
az ajtó, s ott állt előttem anyu, a világ legártatlanabb kifejezésével
az arcán. Háta mögül egy alacsony, köpcös, mezítlábas bácsi, khaki izomingben
és alsónadrágban, mosolyogva integetett.
Akkor és ott, abban a déli (és tavaszi) órában, miközben majd’ kiugrott
a szemem az éhségtől, megértettem, hogy a háborúnak rengeteg ismeretlen
arca van, ott is front nyílhat, ahol nem is sejtettem (tehát épp a mi konyhánkban),
hiszen az az illető, akit mintha egy fiktív felhőből dobtak volna alá ejtőernyővel
(elvégre felhőtlen volt az ég), egyáltalán nem kismiska volt, hanem nagyon
is képzett harcos. Elnézve anyámat, aki karton szoknyát és téglaszínű blúzt
kapott magára, és az idegen alakot, aki katonai egyenruhába bújt, vállapján
három csillaggal, semmi mást nem tudtam tenni, csak szárazakat nyeltem.
S csodálkozva fedeztem fel, hogy a háború íze nemcsak savanyú lehet, mint
a citrom vagy a kajszibarack, hanem keserű is, mint az Algocalmin. A Băiuţ
utcai langyoska háború után, amely végül is azzal végződött, hogy az ellenfelek
érzelmileg közel kerültek egymáshoz, a mi konyhánkban valóságos hidegháború
tört ki. Hosszú lejáratú, komplikált, aljas háború, amelyben végül mindkét
fél elhasználódik. S nemcsak azért, mert a konyha kölykei jobban szerették
a limonádét és a cseresznyeszilvát, mint az Algocalmint. Hanem azért is,
mert fejünk fölött ólomként függtek bizonyos elvek. Az agresszorral vívott
ütközetekről nem is beszélve. A katonatiszt – akit Matei öcsém bácsinak
keresztelt el, akit Uca (az Ellenállás egyik harcosa) Tábornoknak nevezett,
de akit nagyapa figyelemre se méltatott, s akit Didi nagybácsi is csak
a megvető Azazizé névvel illetett –, szóval a katonatiszt igyekezett túljárni
a Florian testvérek eszén, hátha csökkenteni tudná az éberségüket. S mindezt
a saját laktanyájukban, a 40. számú lakrészben. Mi viszont, fiúk lévén,
tehát afféle fiatal pulykák, saját lebernyeggel, tollazattal és ösztönökkel,
egy percre sem hagytuk egyedül anyuval, míg el nem nyomott az álom. Szóval
bevettük magunkat a konyhába, ahol viszont hideg volt, kegyetlen hideg,
elvégre hidegháború zajlott arrafelé. Ami engem illet, én folyton magáztam
az illetőt, nem mintha respektáltam volna, hanem hogy fölfogja végre: bármit
csinálhat (pedig még fejre is állt volna szegény, sőt, üveggolyót is nyelt
volna, hogy bár egyszer letegezzem), számomra örökre ellenszenves idegen,
agresszor marad. Ami őt illeti, egy csöppet nem érdekelte az életem, ezért
meggyőződés nélkül, csak hogy csináljon valamit, néha megpróbált beültetni
engem valamiféle képzeletbeli iskolapadba, s mivel úgy képzelte, hogy a
matematika és az irodalom a kisujjában van, folyton ezekkel nyaggatott.
Miután kiélvezkedte magát, cigarettára gyújtott, élvezkedett még egy kicsit,
majd kékre-zöldre változott az arca, és töltött magának egy kupicával,
mert rájött, hogy az asszony, mármint anyu, még mindig nem tanult meg főzni,
és multivitaminokkal tartja életben a gyerekeit. A háború ideje alatt mindvégig
megpróbált leszámolni a 40. lakrész kisebb és nagyobb burzsoá maradványaival
(vagyis velünk, gyerekekkel), sőt, anyu egész családjával is, de meg vagyok
győződve, hogy amikor hosszú időre bezárkódott a fürdőszobába, Pelican
tintát lőtt be magának, hogy ő is hasonuljon egy kicsit a kékvérűekhez
(vagyis hozzánk). Meglehetősen bizonytalan vagyok ugyan a fürdőszobai történéseket
illetően, de a sejtelem azért sejtelem, az igazság pedig igazság. Egy dolgot
bizton állíthatok: mikor bementem utána a fürdőszobába (és mindig be kellett
mennem, különben elkéstem volna az iskolából), meglehetősen furcsa illatok
terjengtek odabent.
Hidegháborút, ahogy a kortárs történelem be is bizonyította, nem szuronyos
rohammal lehet megnyerni, hanem kitartással, ravaszsággal és látszólag
ártalmatlan támadásokkal, akár a sakkban, amelyeket csak azért lép meg
ma az ember, hogy holnapig belekábuljon a gondolkodásba az ellenség. Sajnos,
el kell ismernem, a Florian testvérek nem nagyon tudtak ilyen regiszteren
játszani. Annyi örvénnyel körülöttünk (én például, a Băiuţ utcai fegyverszünet
aláírása után, boldogan fedeztem föl az A lépcsőház előtti pad diszkrét
báját, ahol a gesztenyebarna hajú, kövérkés kislány, Monica gyakorolta
a csókolózás pedagógiáját; Matei pedig, fontos ember lévén a napköziben,
szintén „rengeteg problémával küszködött”), nem igazán értünk rá álnok
stratégiákon gondolkodni, vagy hosszú lefolyású háborúra rendezkedni be.
Matei belepisilt ugyan a tiszt úr ellenzős sapkájába (arra a páratlan következtetésre
jutva, hogy a Haza tulajdonképpen éjjeliedény), az én erőmből viszont csak
apró piszkálódásokra futotta. Például amikor hozzánk telefonált, úgy tettem,
mintha nem hallanék semmit, elváltoztattam a hangomat, és azt válaszoltam,
hogy téves hívás, vagy pedig – miközben kávéscsészével egyensúlyoztam –
megbotlottam, hogy a kávé a nadrágjára vagy a cipőjére loccsanjon. Esténként,
miközben a Hold vándorútra indult a tömbházak tetejére szerelt, Ruse és
Vidin felé fordított hatalmas tévéantennák fölött, a konyhánk csak úgy
visszhangzott a recsegéstől, sivítástól, sziszegéstől, zümmögéstől. Pontosan
tudtam, hogy nem a falakból jönnek ezek az idegtépő hangok, mert a D 13-as
tömbház szolid, előregyártott betonelemekből épített alkotmány volt. Azért
tudtam ezt olyan biztosan, mert én voltam az, aki bekapcsolta a rádiót.
Én álltam rá a rövidhullámra. Én csavargattam a rádió gombját, s miközben
a lassan mozgó, függőleges zöld csíkot bámultam a keresőn, különféle arab,
szláv, porosz és angol zenét fedeztem föl magamnak, hébe-hóba operaáriák
zendültek föl, majd francia kijelentések recsegtek, popslágerek bömböltek,
de én még mindig nem álltam le, amíg az egyik ismerős frekvencián be nem
jelentkezett a hol tisztább, hol elmosódottabb román nyelvű hang. A recsegés,
sivítás, sziszegés, zümmögés ilyenkor fölerősödött, mintha a rádióstúdióban
mindenki rettenetesen föl lenne háborodva, s darázsként keringene a mikrofon
mögött ülő ismeretlen körül. Ilyenkor a tiszt úr is sápadtabb volt az átlagosnál.
Töltött még egy kupicával, mereven bámult engem azokkal a szürke szemeivel,
amelyekben mintha csillogott volna valami (talán az égő cigaretta parazsa?).
Nem szólt semmit, csak egy rövid „igggen” hagyta el a száját amikor a mikrofonos
ember elköszönt: „...és minden jót kíván az Önök Neculai Constantin Munteanuja”.
Miközben a konyhaasztalnál ülve hasábburgonyát ropogtattam, rajzoltam vagy
gyufaszálakból tornyokat építettem, majd’ hogy le nem folytam a székről,
annyira elbűvölt a mikrofonos ember hangja. Mintha a Florian testvérek
szövetségese lett volna a konyhánkban zajló hidegháborúban. Egyik alkalommal
viszont különös eseményre került sor. A Gloria rádió légyszaros üveglapja
alatt, a kereső környékén egy svábbogár vergődött. Rémült kiáltással ugrottam
le a székről, alkalmat adván a tiszt úrnak (elvégre neki is voltak szövetségesei)
egy megvető vigyorra. Reszkettem a tehetetlenségtől, s imádkoztam, hogy
Neculai Constantin Munteanu nyúljon ki a rádióból, s csavarja meg a tiszt
úr orrát. A mikrofonos ember viszont elpártolt tőlem.
Egy esős délutánon megértettem, hogy elveszítettük a hidegháborút.
Anyu jött be a szobámba (apu volt szobájába). A szőnyegen elnyúlva olvastam,
anyu leült az ágyra, egy darabig az orosz író regényéről beszélgettünk,
majd a sötét viharfelhőkről, megkérdezte, hogy kérek-e még tejberizset,
mire elmondtam, hogy két adagot már elpusztítottam, végül közölte, hogy
születni fog még egy testvérkém. Ki hitte volna, hogy a vereség is ilyen
szép tud lenni?! Mint anyu.
Lövétei Lázár László fordítása
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|