Livius Ciocârlie
A Kósza gondolatok könyvéből
Din Cartea cu fleacuri

Bukarest egyáltalán nem neheztel ránk, és melegen – sőt, forrón! – fogad. Igazi kánikulával.
Derűm titka: mindenem megvan, ami kell, nem kívánok semmit, amire nincs szükségem.
Pál apostol: „Az úr a gyengéket választotta, hogy megszégyenítse a hatalmasokat.” Hát, mondhatom, ég is a pofájuk!

Összefutok, ? l’improviste, Nicolae-val. A hazáig tartó hosszú úton (most úgy mondják, „ajtótól ajtóig”), ahelyett, hogy szokásunk szerint beszélgetnénk, elmeséli nekem Mao életrajzát. Lenyűgöző. Ha tényleg úgy történtek a dolgok, ahogy a kötet szerzőnője leírja, Mao volt a Történelem legjelentősebb Senkije. És mindehhez olyan kegyetlen, amilyen csak egy őrült lehet. Mielőtt kivégeztette volna őket, minden ok és cél nélkül megkínoztatta feltételezett ellenségeit, sőt rajtuk kívül még sok más szerencsétlent is. Meghatódva gondolok arra, amiket Philippe Sollers írt a maoi gondolkodásról. Ismerjük csak be, hasonlót találtam Roland Barthes-nál is.

A 37 fokos kánikulában T., aki ura saját sorsának, úgy dönt, felmenti magát még néhány háztartási teendő alól. De persze aztán mégis mindent megcsinál. „Az a baj, hogy rémes egy főnököd van”, mondom neki.

Az 1918-as Egyesülés után ugyancsak meggyűlt a románok baja. Túl sok idegen származású lakos volt az országban. Igazából az eddigi legnagyobb veszteségünket éppen a szászok, a svábok, a zsidók kivándorlása jelentette. 

Le kellene gépelnem az Erikámon egy oldalnyi szöveget, amit a tegnap írtam. Nagyon jól emlékszem, hogy hova tettem. Csakhogy nincs ott. Nincs és nincs.

Egy kikezdhetetlen logikájú eszmefuttatást olvasok arról, hogy milyen okból nem lehet egy olyan alakot, mint Vadim, visszaléptetni egy demokratikus rendszerben. Erre ugyanaz a felelet, mint arra a kitételre, amely szerint az ember, akárcsak a nyílvessző, mindig egy helyben áll. Vagyis az, hogy: csak egy lépést kell tenni. Még egyszerűbb, ha megkérded magadtól, hogyan festene egy életben maradt Goebbels a demokratikus német szövetségi állam képviselőjeként. 

Houllebecq hiper-átlagos regényében, a Platforme-ban, amit azért olvasok, mert kíváncsivá tett néhány fiatal kritikus lelkendezése, végre találok a történet jó végén kívül is valami jót: „Hogyan maradhatna fenn egy társadalom, amely olyan egyénekből áll, mint amilyen én vagyok?” Mint a hanyagság nagy szakértője, bizton állíthatom: Sehogy! Ugyanez a vértelen és lagymatag szereplő olyan szexuális teljesítményekre képes, mint egy pornósztár, mintha a Catherine Millet bátyja lenne. Már ennyi is elég, hogy kiderüljön, igazi kommersz olvasmány, úgy megírva, hogy felkeltse az olvasó kíváncsiságát.

Most, ebben a 40 fokos hőségben megértem, miért „lusták” az afrikaiak, miért heverésznek egész nap.

Bár T.-t egészen elkeseríti a tévében a sok sport, azért alkalom adtán tud lelkesedni is: meghallgatja a híreket, és azt mondja: „Figyelj csak, a románok megint szereztek egy érmet!”

Egy utazási iroda mindig oda visz, ahol jól érzem magam. Egy árnyékos helyet választok, a fák alatt, a fűben. Szólok a sofőrnek, hogy megállhat. De ő csak hajt tovább, míg már szédülünk a hőségtől. „Miért nem állt meg?” „Nem tudtam leparkolni.”

Az értelmezés, amely szerint a mítosz tulajdonképpen a kezdetek, az illo tempore újrateremtése, és a másik, amely szerint inkább a tudatalatti kifejése, vagyis a romantikus és a modern felfogás szakadatlan harcban áll egymással. Nem tudhatjuk, hogy melyik magyarázat az érvényes, mivel kétféle gondolkodásmódról van szó. Junggal és Freuddal ugyanez a helyzet.
A mítosznak az lenne a feladata, hogy eloszlassa a szorongást, a félelmet. De nem csak a mítoszé: minden illúzióé, vagyis mindené, ami – a szó művészi értelmezésében – alkotás. Érdekes, hogy még az ijesztő kép, ijesztő alkotás is enyhítheti a félelmet. Az a fontos, hogy alkossunk. 

Ma éjjel álmodtam egy várost, Prága volt a neve, de semmi köze nem volt az igazi Prágához.

Kissé csillapodott a hőség, erre előszedtem a porszívót és nekiláttam takarítani. Micsoda ócska kávédaráló!

Harmadszor készülünk „utoljára” Lyonba. Onnan átmegyünk Letzebuerg-be, hogy Maxone-ra vigyázzunk, akinek, szerintem, már semmi szüksége ránk. De remélem, hogy azért fog örülni nekünk.

A történelem archetipikus modelljéről olvasok. Érdeklődéssel követem az okfejtést, de teljességgel képtelen vagyok rá, hogy el is fogadjam. Mindaz, amit nem láthatok, és nem tapinthatok meg, vagy nem létezik, vagy titok marad számomra.

Újraolvasom, hogy címeket adhassak a folytatásoknak. Az így is megy komoly hozzájárulást jelent. 

Valamikor Eugen Simion azt mondta rólam, hogy nincs kritikusi vénám. Teljesen igaza van. Mostanság jöttem rá, hogy nincsen írói vénám sem, mégpedig egyetlen irodalmi műfajban sem. Általában nemigen van vénám.

Szeretnék néhány nyugodt évet. Már semmi kedvem szellemi élményeket megélni.

Addig csak fél lábbal léptünk be a demokráciába, amíg a legfőbb intézményéről az a véleményünk, hogy ha ilyen a parlamentünk, jobb lenne, ha nem is lenne. Az ám az igazi circulus vitiosus, ha bárkit, aki elégedetlen a parlament vagy az igazságszolgáltatás munkájával – hamis logikával –, azzal lehet vádolni, hogy nem igazi demokrata. 
Kellemetlen, hogy ahhoz, hogy kikerülj egy ketrecből, először bele kell bújnunk.

Eric Voegelin: „… a haladás ára a lélek halála.” De mivel a lélek nem hal meg, nyilvánvaló, hogy a haladás fog megszűnni. És csak akkor halhat meg a lélek is, mikor az egész mennyezet leszakad.

Hogyan lehet megkülönböztetni a szerelmet a szeretettől, az intelligenciát az okosságtól? Meg kell keresni a hozzájuk tartozó kifejezéseket: mint amilyen a megérteni és felfogni. Amikor felfogjuk a világot, uralkodni tudunk rajta, amikor megértjük, illúziókba ringatjuk magunkat.
Általában egyetlen kor sem táplál illúziókat a saját jelenével kapcsolatban. Ezért a jelenkort mindig értéktelennek vélik. Az illúziókhoz bizonyos távolság és komfort szükséges.

A miniszterelnök ingerülten mondja egy lemaradással küzdő építőtelep igazgatójának: Hé, testvér…Mire T. megszólal mellettem: „A kommunisták hivatalos bükkfa-nyelvezete legalább a közönségességtől megvédett”.
Még mindig hozzám beszél, mondja, egyre mondja a magáét. De én éppen gondolkozom valamin, és nem figyelek rá. „Érted, amit mondok?”, kérdezi. „Amikor gondolkozom, nem értek semmit.”

Amikor a párizsiak megtudták, hogy a külföldön tartózkodó király veszélyben van, azonnal cselekedtek. Mezítláb, gyertyával a kezükben, egy hónap leforgása alatt 32 (harminckét) körmenetet tartottak.

A szegények és szenvedők emberi tulajdonságokkal felruházott Istent érdemelnek. Ő adhat nekik reményt. A többieknek be kell érteniük a spiritualitással. Másképpen a hitük a boldogtalan emberek iránti nemtörődömségen alapulna. Mintha azt mondanád: „Sao Paolo bámulatosan pezsgő város. Három millió jómódú ember él itt…(de vajon hány a csaló meg a maffiózó közülük?)” És egyáltalán nem törődnél a másik tízmillióval, akik a város körül, a dombokon az egymáshoz zsúfolódó, düledező kalyibákban tengetik életüket egyik napról a másikra.

A gazdagok és közöttünk csak annyi a különbség, hogy nekik nem elég, amijük van.

A hőség annyira kétségbe ejt, hogy olyan rövid frizurát vágattam magamnak, mint ahogy a testvérem, a miniszterelnök hordja a haját.

Tegnap este egy nem valami nagy, de jó filmet néztünk a TCM-csatornán, a halálhoz való jogról szólt. Egy ápolónő megkérdezte a lebénult testbe zárt beteget, aki azt kérte, hogy hagyják meghalni, hogy nem fél-e. „De igen!”, felelte a beteg. Csak ilyenkor értjük meg, hogy egyáltalán milyen rémes élni.

Nem mozdul ág, levél sem rezzen. Reggel öt óra. Letaglózó hőség.

Megint 37 fok van. Corina telefonál Lyonból, ahol tíz fok van: „Mit nem adnék, ha egy napig 45 fok lenne!”

Hol színvonalas, hol alantas vita egy olyan ember egyik tettéről, akit kedvelek. Egyáltalán nem helyeslem, amit tett, de nem visz rá a lélek, hogy ezt kimondjam.

Összetalálkozunk, körülbelül egyidősek vagyunk. Egyszerre mondjuk egymásnak: „Be jól nézel ki”.

Ma nagyon szorgos voltam, már reggel hétkor elkezdtem dolgozni, és nyolcig abba sem hagytam.

Észre sem veszem, milyen gyorsan telnek a napok (hetek, hónapok, évek). Túlságosan el vagyok foglalva a rengeteg semmittevéssel. 
Én vagyok a nulla pont, ahonnan ki lehet indulni.

Önként belenyugszom, hogy selejt vagyok.

Tehát nyolc éve lakunk itt. Amikor betöltöm a hetvenötöt („ha”, idézem Tolsztojt), akkor lesz tíz éve. Temesváron laktunk 65 évig. Még kivonunk ötöt, és hozzáadjuk a bukaresti évekhez: az egyetemi évekkel 15 lesz. Még kivonok 4-et, amíg Bordeaux-ban voltam. Az egyik oldalon 15, a másikon 66. Ha nem tévedek (ebben a hőségben au ralenti működik az agyam), az egyik a másiknak valahányad része. Már csak háromnegyed részben leszek közép-európai író. Senki ne mondja nekem, hogy Közép-Európa a Balkánig nyúlik! De mi lesz, ha kihúzom 90 éves koromig?

Alexandrától jövök, 35 fokos hőségben. Egyszer csak egy fekete kutya fut át előttem az úton. Na most mi a teendő? Ugyanaz a helyzet, mint a fekete macskákkal?

Minden jóban van valami rossz. Amióta a főutcát leaszfaltozták, nem lehet közlekedni az autóktól. 
„Azt még megértem, hogy az a szerencsétlen Ferrari-s, aki a balesetet okozta, megjárta, mondja T. De azt már tényleg nem értem, hogy annak a fiatalembernek, aki nyugodtan sétált a járdán, miért kellett meghalnia.”

A meteorológusoknak fura elképzeléseik vannak a szépségről. Ők egy ilyen napon, amikor az embert a hőguta kerülgeti, szép időről beszélnek.

Onţanu polgármester fogta magát, és odarakatott egy nagy szemétgyűjtő ládát a Latina-utca sarkára. Úgy látszik, nem volt jobb dolga. A „folyóparti lakosok” ki nem állhatják. Felfordították, a szájával lefelé, és a szemetet mellé dobálják. A többiről a kutyák, ces chers toutous gondoskodnak.

Azt mondod, hogy nincs saját filozófiám? Na, de nehány rögeszmém csak akad…

Visszavonult az üzleti életből. Valahogy így mondják. Jó cím.

Az első hűvösebb nap a hosszú kánikula után. Sajnos, már késő! Időközben túlságosan jól haladtam a teljes elhülyülés felé. 

Letettem a fegyvert. Úgysem láttam semmi hasznát. 

Addig játszol vele, míg a végén elrontod. Ezt mondták a játékaimról. De az eszemről, soha.

Most, hogy hűvösebb lett, de a fejemet még mindig nem tudom használni, nekiálltam kifényesíteni a cipőimet, port törlök a szobában.

Hogy én milyen okos fiú voltam! Még olvasni is tudtam.
Most még a Heti híreket sem vagyok képes megérinteni.

T. szólt, hogy ma „csak” 7 körül fogunk vacsorázni. „Miért mondod?” „Hogy beoszthasd a munkádat.” „Azt hiszed, dolgozom?” „Hát, remélem.” „Hát, tévedsz.”

Ancától tudjuk meg, hogy Tudor már két hete meghalt. Nem tudok mindenről, ami történik, de a tévéhíradót meg szoktam nézni. Egy szóval sem említették, pedig igazán jó író volt. Viszont a tegnap este hosszú percekig mutatták valami tévé-sztárocskák lagziját, ahova ötszáz vendég volt hivatalos. Enyhe lelkiismeret-furdalással nézem őket: mostanáig nem is tudtam a létezésükről.

Tudor azt mondta Ancának, hogy szeretett volna közelebb kerülni hozzám, de a maladive félénkségem miatt nem tudott velem összebarátkozni. „Na látod? mondja T.- Mit lássak? Nem tartoztunk ugyanabba a kategóriába. Az ő kultúrájában túl sok volt az öröm.”

Álmomban megbuktam az érettségin.

Tegnap este Alexandra meglátogatott. Most jött haza egy utazásból. Sugárzott az örömtől. Soha nem ismertem senki hozzá hasonlót. Akár külföldre, Lisszabonba utazik, akár Brassótól a szomszédos Codleáig, ugyanolyan boldog.

Lisszaboni képeket nézegetünk a számítógépen. Hagyjuk a káprázatot… Hihetetlen tisztaság. Még egy cigarettacsikk sincs a földön. Amikor aztán hazasétálunk… ugyanaz.

Végre tényleg utazunk. Első nap Lyonban. Ahogy „hazaértünk”, már indulunk is Corinával a piacra, ami reggel az egész utcát véges-végig elfoglalja, de déli egykor úgy eltűnik, mintha ott se lett volna. Kenyér, sajtfélék, halak. Corina még tegnap rendelt egy maigre nevű halat. A tulaj keresi a hűtőkamrában, nem találja, és megkérdezi az alkalmazottját: „Nem láttad a maigre-et?”  Mire az alkalmazott: „Le gros maigre?” Azaz, villámfordításban: a „kövér soványat”. 
Igazán élvezek a piacon a standok közt járkálni. Ebédnél burgundi bort iszunk, utána lesétálok a Saone-ig. Egy épület homlokzatán felfedezek egy freskót, a híres lyoni személyiségek arcképeivel a középkortól egészen Bernard Pivot-ig. Átmegyek a túlsó partra, átvágok az óvároson. Mire hazafelé indulok, a napsütés ellankaszt. Most itt is szép idő van, magunkkal hoztuk a napsütést Bukarestből. Tegnapig hideg volt. Betérek a művészeti múzeum kertjébe. Megpihenek egy kicsit az árnyékban. Nem messze tőlem két férfi olvasgat. Amott két hölgy beszélget. Egy nagymama az unokáira vigyáz. Én meg csak üldögélek. Amikor kissé összeszedem magam, nekivágok a hazafelé vezető útnak, vár a grande montée, a nagy kapaszkodó. Csak az utolsó lépcsőknél botlom el. 
Otthon Corina vár. Az előbb éppen a Szentírásról folytatott eszmecserét. Egy bibliaárus vagy valami hasonló csengetett be hozzájuk. Ő meg azt hitte, hogy a nagypapa ért haza, és ajtót nyitott neki. 
Később aztán mind felkerekedünk, és elindulunk barna sört inni. A negyed most már, hogy a piacosok elmentek, megint csendes, éppen nyugdíjasoknak való. Az élet így csordogál tovább, míg egy szép (pontosabban: a harmadik) reggelen aztán felszálltunk a vonatra, Letzebuerg felé. Maxone eljött velünk. Már megint nőtt három centimétert. Még két centi, és utolért! 

Lyoni események. T. szemüvegéből kiesett az egyik lencse. Keresünk egy optikust. Belépünk egy tágas műhelybe, ahol minden vásárlót, ügyfelet egy mosolygó szakember fogad. T.-hoz is odalép egy előkelő úriember, átveszi tőle a szemüveget, szerelget, igazgat rajta egy kicsit, még valami spray-jel is megtisztítja, végül ugyanolyan lekötelező kedvességgel búcsúzik, és nem fogad el fizetséget. 

Este Maxone filmeket vetít nekünk. Azt mondom neki: „Nem jó a vetítőtök. A három filmből csak egy volt.”

Annak idején dicsekedtem a „Jólöltözött csavargó”-val. De itt, Letzebuergben a hajléktalanoknak – ? leur intention – építettek egy szállodát.

Maxone arcocskáit nézegetem. A képek más és más életkorában készültek. Corina ott tartja a fia fényképeit a könyvszekrény egyik polcán. Ritkán láttam ilyen meleg és jóságos tekintetet.

Lichtenberg: „feledékenység őfelsége”. Hm, királyi vér csörgedezik az ereimben!

T. szeretne vásárolni egy blúzt. Az első, amelyik megtetszik neki: made in Romania. A másikat Törökországban gyártották. „Ezeknél nincs semmi a saját országukból?” „De igen, az árak.”

Karl Kraust olvasom, illetve próbálkozom vele… Walter Benjamin tartalmas bevezető tanulmánya vezeti be a kötetet.

Walter Benjamin: „Csak küldetéstudat és kontroll nélkül lehet igazán alkotni.” Ezt értem. De mit érek vele? Amíg aktív voltam, szakadatlanul kiküldetésben voltam, és folyamatos kontroll alatt értem. De nem bánom. Egy ilyen élet „mindenben épp az ellentéte a műkedvelő munkájának”. Ha nem lett volna küldetésem, és nem vagyok kontroll alatt, én nem is lennék én.
Karl Kraus: „Nem baj, ha nincs nő az életedben, de az már igen, ha soha nem is volt.” Az én olvasatomban ez annyit jelent, hogy ha soha nem voltál képes egy nővel együtt élni, szerencsétlen nyomorult vagy. Ez rendben van. De hogy nem baj, ha hiányzik a nő az életedből? Ebben már kételkedem.
Nagyot téved, aki – látva, hogy milyen szívesen elmélkedem idézetekről –, azt gondolná, csupán előkelősködésből állítom, hogy egy bizonyos szint fölött (már) nem vagyok képes olvasni. Az igazság az, hogy ezeken a kommentált idézeteken kívül mást nem is nagyon értek.
Mindenesetre, a fejem sokkal jobban működik, amikor nem kötelességből használom.

A regényekkel más a helyzet. Azokat egyszerűen elfelejtem. Íme, egy kísérletem: nem használom a könyvjelzőt. Aztán, kis idő elteltével, megint folytatom az olvasást, onnan, ahol szerintem abbahagytam. Minden újnak és ismeretlennek tűnik, míg egyszer csak egy olyan részlethez érek, amitől az az érzésem támad, mintha már olvastam volna. Olyan vagyok, mint a bennszülött, akitől megkérdik, mi a véleménye a közösségüket bemutató dokumentumfilmről, mire azt feleli, hogy nagyon tetszett neki a tyúk. A filmesek nem tudnak semmiféle tyúkról. Piszkálja őket a kíváncsiság, levetítik még egyszer a filmet. És valóban. A „Csapó! Indul!” elhangzása után egy (a főcímben meg sem említett) tyúk lépkedett végig a felvétel színhelyén.
 

Karl Kraus: „az élvezet nyomában kullogó lélek…” Éppen ezt szeretem nála, azt, hogy képes egészen másképpen, „kifordítva” gondolkozni. Nála semmi sincs a szokott sorrendben, semmi sem comme il faut.
Nietzschére kacsintva például ezt írja a kínairól: „Az erős ember elveszti az erejét, mert beteges etikai felfogása arra kényszeríti, hogy segítse a gyengébbet. A kínai életét nem befolyásolja hasonló etika.” A kínai lenne az igazi superman?

K. K. megrója olvasóit, akik nem akarják, vagy nem képesek megérteni, hogy miért ócsárolja önmagát. Erről eszembe jut, hogy én is elgondolkozzam: hogy is állok ezzel? Miért „ócsárolom magam”? A felelet a volt, ami volt, de megette a fene lehet, vagy valami hasonló.
Azok az olvasók „nem képesek megérteni, hogy amit ők hiúságnak tartanak, tulajdonképpen csillapíthatatlan szerénység…” Az én esetemben a két kifejezést fel kellene cserélni, ha nem mondtam volna le a szerénységről. De le kellett mondanom, mon cher, hisz’ már Goethe megmondta: „Csak a jelentéktelen ember szerény.”

K. K., Eslesiast és Cioran között: „… mivel a dolgok úgy állnak, ahogy, a legjobb az lenne, ha az ember meg sem születne.” Nehezen követhető tanács, és kinek lehetne elmondani? Valakinek, aki már megszületett, legfennebb azt mondhatjuk, hogy jobb lett volna, ha nem születik meg…

K. K.: „… aki bizonyos helyzetekben nem kockáztatja a fejét, annak a fejét nem is érdemes kockára tenni.” Nálunk a dolgok azért ennél kissé bonyolultabbak voltak. Reszketett a félelemtől a lábunk. Fejünk még lett volna…

Maxone apró gallicizmusai különös sármot adnak román mondatainak: „Anyu, elment a folt a terítőről”, jelenti boldogan.

Az emberek néha nem tudják megőrizni a rangjukat. Carla Brunit hallgatom, aki a  maga megzenésítette verseit énekli. Hallgatom a dalait, mint most egy éve, amikor még nem volt a köztársasági elnök felesége. Egy érdekes, önálló személyiségből két nagy lapátfül függelékévé lenni…

Bunyin Csehovról írott könyvét olvasom. Általában jobb, ha a hű barát nem ír memoárt… 
Egy francia kiadású könyvet olvasok Csehovról. Lábjegyzetben: „M. I. Lermontov (1814-1841), hivatásos katonatiszt… ” Mintha valahol azt olvasnánk: „François-Marie Arouet, azaz Voltaire (1694-1778), fiatal polgár, akit egy arisztokrata inasai alaposan elpüföltek.”
A könyv függelékében Csehov és Avilova szerelmének története, Csehov Bunyinnak (aki akkor Párizsban élt) írott levelei tükrében. Unalmas, mint minden szerelem, kívülről nézve, írói átlényegítés nélkül. De a kapcsolat vége meglepő. Az Oroszországban végignyomorgott évek, a rengeteg testi-lelki szenvedés, a forradalom után Avilova és családja Csehszlovákiában telepednek le, ott is szenvedés vár rájuk, visszatérnek Oroszországba, de onnan többé már nem ír Csehovnak. „Semmi hírem Avilovától, amióta visszatért Oroszországba. Nem tudom, mi lehet vele.”
És Avilova szomorú nagy igazsága: „… az apró kellemetlenségeket nehezebb elviselni, mint a nagy szenvedéseket.”
 

Mrs. Dallowey, a The Voyage Out-ban, úgy pityeg, mint egy kanári, de mégis sikerül kimondania egy alapigazságot: „… az a fontos, hogy élj, nem az, hogy meghalj.”
Virginia Woolf szereplőiben találok valami proust-it: hol döbbenetesen mély értelmű, hol hihetetlenül lapos dolgokat mondanak. Mint a mindennapi emberek, bár azok ritkábban mondanak bámulatos dolgokat. Ebből is látható, hogy a modernek voltak az igazi realisták, nem az úgynevezett realisták.
Kissé divatjamúlt helyzetek Virginia Woolf-nál: kétszer is előfordul, hogy kívülről érkező szereplők észrevétlenül tanúi lesznek bizonyos jeleneteknek, beszélgetéseknek. Proust nem érzi feladatának a narráció során igazolni, hogy honnan származnak a szereplők értesülései. Persze, van ellenpélda is, mint a Charlus és Jupien homoszexuális kapcsolata esetén. 

Csak most tudtam meg, hogy a MUDAM (Lyon), amit Ming Pei, a Louvre üvegpiramisának építésze tervezett, modern művészeti múzeum. Úgy érzem, nem pontos a szóhasználat, szerintem összetévesztik a modern és a kortárs fogalmát. A kortárs művészet még most alakul. Teljesen jogos, hogy – mint a MUDAM-ban –, minden évben új műveket állítsanak ki. A modern művek egy már lezárult korszakhoz tartoznak. Modern például Picasso, Ţuculescu: a modernek ismert művészek. Eltekinthetünk az egyiktől, választhatunk egy másikat, aki eddig nem szerepelt a kiállításon. De egy modern művészeti múzeumban nem lehet egyik évben Kandinszkij-, a következőben Mondrian-kiállítást rendezni. Bukarestben is ugyanígy keverednek a dolgok. A MUDAM-vita kapcsán: nem az a gond, hogy évente váltogatják a kiállításokat, hanem hogy tulajdonképpen két múzeumra lenne szükség: egy modernre és egy másikra, a kortárs művészek bemutatására.

      NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA

     



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu