Utóférfi (97) 
Rázós férfi volt, annyira rázós, hogy szeme majd kipotyogott fejéből, mint a haragos bolondoké. A szavakat úgy köpte ki száján, mintha előbb kifacsarná epileptikus nedvüket, kezét görcsösen mozgatta, mint egy szétesett próbababa. Intelligenciája eleven volt, de magába záródó, autisztikus. Az összeomlás volt a létmódja, amit robbantással álcázott. Hogy megértsék, és ne fussanak el előle, mindig el kellett magyaráznom a többieknek, hogy ez a férfi nem normális. Hogy világunkban számára érthetetlen és alaptalan okból él, és van benne valamiféle horpadt ördög. De az volt az igazság, hogy legjobban én nem állhattam ezt a hasznavehetetlen embert. Húsa és teste nem volt hasznos, esze pusztán magáért való volt, ami pedig a barátságot, nagylelkűséget vagy hűséget illeti, fogalma sem volt róluk. Istenről sem tudott jóformán semmit, azt hiszem. 

Utóférfi (97+1) 
Nyúlszájú férfi volt, de ettől nem vált csúffá, vagy ördögivé. Mert nyúlszája mélységesen érzéki volt. Jött, hogy megnyaljam, mint egy kajtár macska, jött, hogy megérintsem a nyelvemmel, mint egy selyem mancsocskával. Nyúlszája nem stigma volt, hanem azonnal, itt és most ható afrodiziákum. Más egyáltalán nem számított: sem a teste, sem a lelke. Mindkettő lehetett, mint a fene, nem volt jelentősége. De nyúlszája csak akkor fejtette ki vonzerejét, amikor hallgatott. Mert abban a pillanatban, amikor megszólalt, álnok állati gőg bugyogott ki a nyúlszáján, ami ekkor szintén a gőg bájtalan kiegészítőjévé változott. Undorító és iszonyatos lett, mint egy nyáltól csillogó, megnyúzott csiga. 

Utóférfi (97+2) 
Az a férfi volt, akire összeszorított fogakkal gondoltam. Annyira összeszorítottam a fogaim, amikor rá gondoltam, hogy egy késpenge sem fért volna közéjük. Tudtam, hogy úgy gondolok rá, ahogyan egy férfi gondol egy nőre. Nem föltétlenül kívánja, de lenyúzza képeit, mint egy tolvaj, és megtartja magának azokat érintés nélküli, kis mentális szerelmi játékokra. De sem én nem lehettem férfi, sem ő nő, mert éppen az voltam, aki voltam. Még amikor festettem magam, kihúzva szemem széleit, mint az egyiptomi nők, akkor is rá gondoltam összeszorított foggal. Ugyanígy, amikor illatszereket szórtam, vagy habos női alsóneműket öltöttem magamra. Fogaimat nem lehetett sehogyan sem szétfeszíteni, mert ha ez megtörténik, egy darabka hús vagy csont sem maradt volna abból a férfiból. Teljesen fölfaltam és megemésztettem volna. 

Utóférfi (97+3) 
Pontosan az én lelki fehérneműimre volt szabva, amiket azért viseltem, magányosan az odúmban, hogy az emberekkel és mindennel szemben megvédjenek. Hangját soha nem hallottam, de úgy képzeltem el, mint forró iglut, mely lassan csöpög az agyamba. Csiszolt szavai úgy jutottak el hozzám, mint a sütőből éppen kivett kenyérből letört darabkák. Szerettem volna éveket tölteni egy lakatlan szigeten ezzel a férfival, hogy meséljen nekem, amennyi belénk fér. Kedvenc hallgatója voltam, ő pedig kedvenc mesélőm. Még ha tudtam is, hogy minden átmeneti, reményemet ebbe a férfiba vetettem, mintha Isten történeteinek szószólója lett volna. Féltem volna valaha is, tudtán kívül meglesni. De attól is féltem, nehogy ő meglessen engem. Köztünk és a világ között kizárólag történetekből volt híd. 

Utóférfi (97+4) 
Senki nem látta, hallotta, szagolta, érintette, ízlelte azt a férfit. Még álmomban sem férhettem hozzá, nemhogy álmatlanul. Nem volt hogyan éreznem bőrét vagy száját vagy nemiszervét vagy haját vagy kezét és ujjait. Leginkább az ujjait szerettem volna megérinteni, végigsimítva egyenként őket a mutatóujjammal. Mintha mindenik ujjával jegyességben lettem volna, mintha abban a férfiban tíz különböző férfi vagy tíz mostohafivér élt volna. Úgy gondoltam az ujjaira, mint különleges, érzéki utazásokra megsejtett és sóvárgott paradicsomi szigetek felé. Mert elképzeltem, ahogyan azok az ujjak hajdani hosszú, vagy mostani, fiúsan rövidre nyírt hajamba túrnak. S meghúzzák a hajamat, tényleg, hogy meghúzzák a hajamat. Erős érintés lett volna, és majdnem tökéletes. 

Utóférfi (97+5) 
Olyan férfi volt, mint egy mentőöv vagy kórházi ágy: nem külsőre, hanem lelki értelemben. Voltak gyengeségei és kísértései, de leginkább gyémántcsontocskái voltak, az agyában. Mondhatni, legalább az őrangyalokkal tudott beszélni, hogy tollaikkal szállingózzon. De azért is, hogy az emberek fejéből kiverje őket. Ez a férfi valamikor szeretett és élt. Mégis, önmagával szemben elmeszesedett és elcsenevészesedett. Nem kívánták, mert ő sem kívánta magát. Abból a mindennapi életcseppből élt, amit a kávéból pumpált magába, és csak annyi lélegzetet vett, hogy ne haljon meg egyedül. Átkozottul szerettem volna megsimogatni, de nem tudtam, hogyan. Nem sajnáltam, hanem szenvedélyesen – psszt! – vágyakoztam utána. 

Utóférfi (97+6) 
Olyan férfi volt, akit szerettem piszkálni, vagy kicsit megkínozni. Rövidke, gonosz szavakat írtam neki, mivelhogy tökéletes áldozatként reagált rájuk. Összegömbölyödött, mint egy állat. Éppen mivel annyira közel éreztem magamhoz, éreztem szükségét, hogy erőszakkal távolítsam el. Csípős szavaimra síkos, gennyes alázattal reagált, ettől némiképp undorodtam. Azt hiszem, elviselte volna, ha szálanként kitépdesem a szakállát, csak valahogy a kedvemben járhasson. Ez nem volt valami egészséges és férfias. De ő nem fogta fel. Hiába mondták neki, hogy beteg, és meg kellene szabadulnia tőlem. Süket és vak volt etekintetben. Aztán, egy idő után én magam fogtam fel, milyen különleges ez a férfi, és nem kínoztam többé. 

Utóférfi (97+7) 
Olyan férfi volt, akinek sikerült engem igen sajátos formában kínoznia: egyszerűen úgy tett, mintha nem léteznék. Nem volt hajlandó kiejteni a száján a nevemet, nem akarta meghallani a hangomat, nem érintett meg soha. Azt lehetne mondani, halott voltam a számára. De néha éppen a halál váltja ki a szenvedélyt. És nem is akármilyen szenvedélyt, hanem azt az enyves, ragadós fajtát. Bekátrányoztam a szívem, mint egy kísértet, és csökönyösen kísértettem nevemmel, hangommal és beszédemmel. Még ha az érintés hiányzott is. Valójában én sem kívántam. Az a férfi viszont egy idő után rájött, hogy rafinált kínzómesterré változott, és kezdte élvezni, mi történik. Élvezte, mennyire várom. Napokon, hónapokon, éveken át vártam, míg aszkétává nem lett. De mihez kezdesz egy aszkétával? Szentül szeretheted. Na, ennyit.  

Utóférfi (97+8) 
Majd elszáradtam a nagy vágyakozásban az után a férfi után. Ahelyett, hogy kinyíltam volna, meredten, szégyenkezve, betegesen begubóztam. Ahelyett, hogy tombolt volna bennem a lelkesedés, dadogni kezdtem, és majdnem lepetéztem. Pont rosszul reagáltam. Azért volt ez, mert az a férfi elhivatottságot érzett a hiábavaló szerzetességre. Hogy ez mi lehetett, nem láttam át tisztán. Ajkaim szálkásakká, fásakká váltak. Nem tudtam volna velük érinteni. De ő sem érinthette volna meg őket. Mert úgy rettegett tőlük, mint valami falánk ollóktól. Keresztbefonta karjait. A teste bedugult. De szemét nem tudta összezárni: kívánósan, nyálkásan nézett vele. Mindkettőnk szerencsétlenségére, vagy szerencséjére, a vágya elszabadult ki tudja, merre, s eltűnt, mint szamár a ködben. 
 
Utóférfi (97+9) 
Olyan férfi volt, akitől úgy féltem, ahogy magamtól – vagy attól, aki lehettem volna, ha nem én lettem volna – sohasem. Nehéz volt elérni vagy megérteni őt. Csak ha amfetamin-injekciót adtam volna be neki, talán csak akkor reagált volna elevenebben, s nem úgy, mint egy kesztyűs szobor. Csak közvetítőkön keresztül. Az a férfi belülről totál be volt falazva, dobozocska volt, összepréselt kuffer, fölöslegessé vált és szétszórt matrjuskababa. Olyan alak volt, aki el nem bírta volna viselni a tombolást, az önkívületet, az őrült örömöt és a hangos kétségbeesést. Minden, ami erős és nehéz volt, fárasztotta és idegesítette őt. Mert már nem élt, nem volt itt és most, hanem valahol máshol. Talán a francban. Egy mogorva, áthűlt, agyaras, egyáltalán nem hangos vidéken. Hiába rangos és puha. Az élethez meleg vérre van szükséged, nem jegesre. 

Utóférfi (97+10) 
Orosz férfi volt: komor, lenyűgöző, lusta. Közöttünk mindenféle szavak és állapotok voltak. Szakálla volt, mint minden igazi vagy kölcsönözhető orosznak: érezte, hogy férfias szakálláról képzelgek módfelett, gondozta hát alaposan, mint egy manöken. Nem tudtam soha, mit akar tőlem: fatális szerelmet, vagy kásás férfiperverzitást. Vagy, talán, semmiresejó szerzetességet. A bennem rejlő elveszett apáca kívánta némiképp, de csak annyira, hogy elkergesse Nyárittyenbe jeget aszalni. Éjszakánként, elalvás előtt, kokettáltam annak gondolatával, hogy lényemmel elkábíthatnám ezt az orosz férfit. Lappangó perverzitásommal tisztában voltam, s nem szégyelltem. De férfiúi mérete oly távoli, homályos és puha volt, hogy bármilyen vétek, még a gondolatban elkövetett is, elsüppedt, amikor magamat bűntetvén valóságosan látni akartam őt. Minden szado-mazóval ez történik, az elején. 

Utóférfi (97+11) 
Törékeny és derék férfi volt, sokféle férfiból összehozott férfi. Valaha érzéki volt, most bölcs. Valaha szőrös volt, most egyetlen szőrszálacska nem sok, annyija sem maradt. Valaha szomorú volt, most játékos és jókedélyű. Olyan férfi volt, aki értett az asszonyok nyelvén: vagyis női-férfias nyelven beszélt. És az a nyelv puha-érdes volt, fűszeres, gyöngéd és magánkívüli. Nem csak szájával, hanem bőrével, ízlelő szemölcseivel és pórusaival is beszélt. Látásával és hallásával is beszélt, kéz- és lábujjaival is. Beszélt a körmeivel és vénáival, fogaival és szempilláival. Kurvára szerettem, mert édes volt, pedig gyors léptekkel közeledett az öregséghez. Kurvára szerettem, mert tudott bohóckodni a halállal. Kurvára szerettem, mert úgy tudott játszani, mint egy síelő a selyem-, só-, lekvár- és kandiscukorhegyen. 

Utóférfi (97+12) 
Olyan férfi volt, mint egy kínai csepp: de nem az agyamat lyuggatta ki, hanem a szívemet. Amíg szitává nem vált, szitává, nem teaszűrővé. Édes sértésekkel és lágy szikével támadt a szívemre, rég nem hallott és rég nem látott érzéseket kötögetve. Szinte nem volt csontja, így hát szinte szaga sem volt. Szagtalan férfi, mint az égből hullottak. Akik nem tudták, mit is kerestek a földön. De egyáltalán nem volt ő angyal. Ördög sem. Ember sem volt. Egyszerűen olyan férfi volt, mint egy kínai csepp. Volt hangja, és hullott, mind hullott, ontva, porrá zúzva, összenyomva az útjába kerülő dolgokat és lényeket. Ha síelő lettem volna, talán sikerült volna átcsúsznom kínai cseppjei között. Ha úszó lettem volna, hasonlóképpen, talán kikerülhettem volna, és kiérhettem volna a partra. De sem egyik, sem másik nem voltam, csak nő. Így lehetetlen volt kitérnem útjából. Ő volt a kedvenc kínai cseppem. 

     Post scriptum 
Elérkezett az ideje, hogy kicsit beszéljek magamról is, arról, aki mostanáig a férfiakról írt. Már nem emlékszem, milyen volt először, mikor megszülettem, de anyám szerint bár nem rettenetesen, de nehéz volt. Amikor először ültem repülőn, csontjaimba hasított az örvény-érzés. Amikor először pillantottam meg a tengert, többé nem akartam vizéből kijönni, ott akartam aludni, enni (lubickolni azelőtt is lubickoltam tavakban vagy folyókban, de nem a tengerben). Amikor először sminkeltem magam, véletlenszerűen csináltam, vagyis rémesen, összemángáltam magam rúzzsal, mert tudatlan voltam. Amikor először magamra vettem anyám extravagáns ruháit, és parfümjei elárasztottak, nagyon-nagyon nőiesnek éreztem magam. Nem emlékszem, sajnos, mikor álmodtam először, pontosabban arra nem emlékszem, álmodtam-e először. Tizenhárom voltam, amikor először szerelmes lettem: remegtem annyi örvénytől, alig álltam a lábamon. Amikor először külföldre utaztam (tizenhét éves voltam, Nicolae Ceauşescu idején), eljutottam Svájcba, óriási briliánsokat láttam egy kirakatban, és sírni kezdtem. Amikor először Velencében jártam, semmi különöset nem éreztem, csak a bűzt. Amikor először Görögországban jártam, úgy éreztem magam, mint egyetlen otthonomban, anyám méhében. Amikor először New Yorkban jártam, az volt az érzésem, hogy egy földönkívüli pályán vagyok, és bolondulásig élveztem. Amikor először Pink Floydot hallgattam, tizennégy évesen, egész életemre pszichedelikussá váltam. Amikor először egy sárga Van Gogh képbe léptem, felfogtam, mi az őrület. Amikor először gitároztam, zakatoltam, mint a fene. Amikor először boszorkánnyá váltam, a törpék és tündérek urának éreztem magam. Amikor először álmodtam egy vörös kísértetet, három napon át önkívületben éltem. Amikor először álmodtam, hogy saját szárnyaimmal repülök, vagy nélkülük, egy ideig ott maradt melegséget éreztem bőrömön. Még van egy halom először az életemben, de sem időm, se kedvem nincsen, hogy itt elmeséljen. Nem tudom, hogyan lesz, amikor először meghalok. 

               SELYEM ZSUZSA FORDÍTÁSA