A posta és a Negyedik Ulászló mellett, a sarkon három cigányasszony állt. Mozdulatlanok és tarkák voltak. A reggeli napfény nem boldogult velük. Megvárták, amíg ritkul a tömeg, és lementek a föld alá. Követte őket a tekintetével, de nem jöttek fel. A 21-es szikrát hányt, és elrobogott dél felé. Jajdulva nyílt meg előtte a levegő, egy nagy piros-kék csíkos szatyrot cipelő nő alig tudott félreugrani előle. Próbált visszaemlékezni, hogy Moszkvában vannak-e villamosok. Kacskaringókat rajzolt az ablaküvegre. Száraz volt az üveg, csak homályos, zsíros nyom maradt utána. Visszavonult a lakás mélyébe. A szürke szőnyeg alatt recsegett a parketta. Bement a konyhába. Itt széles, lakkozott hajópadló volt. Az asztalon álltak a reggeli maradványai, két tojástartó, két agyagtálka és egy kosár barna péksütemény. Az egyik tojásba beleettek. A fehérje alatt látszott a sárgája, mint szem a hályog alatt. Megérintette a tálka szélére ragadt kukoricapelyhet. Nedves és hideg volt. Az ujjára vette, megkóstolta. Nem volt rajta cukor. Ivott egy kis tejet a másik tálkából. Édes volt, mint a szirup. Visszament az előszobába. Betolta a sárgára festett ajtót, de rögtön be is csukta. Visszament a konyhába, kinyitotta a sötét fából készült konyhaszekrényt. A lapos- és mélytányérok két oszlopban álltak, a többi helyet a kávéskancsó és a levesestál foglalta el, mindkettőn állt a por. Három csésze is volt, három különböző készletből. Nedves fa- és ételszag terjengett. Mindig áporodott kenyérszaga van a konyhaszekrényeknek, ahova ritkán néznek be. Becsukta az ajtaját, és az ablakra pillantott, de nem látott mozgást. Élettelenül villogtak a szomszédos házfal ablaküvegei.
Bement a szobába, és keringeni kezdett a hely körül, ahol régen a házakban az asztal állt. A negyedik körnél megállt: a fehér polc felé vonzotta valami. Zsebre dugta a kezét, és nézegetni kezdte a tárgyakat. Nem jutott eszébe róluk semmi, nem voltak használhatók semmire. Fajansz táncosnő, biszbaszokkal teli üvegedények, egyiptomi álmoskönyv, kínai Ji Csing, telefonkönyv, egy enciklopédia négy kötete, csomó magnókazetta: Marylion, Pet Shop Boys, angol kezdőknek, Smoleń és Laskowik, Kora és Maanam, hajkefe, cipőkanál. Benézett a bárszekrénybe: megkezdett Cabernet-s üveg, pohárkák, hamutartó és a saját hasa a tükörben. Visszahajtotta az ajtót, megzörrent az üveg, csörömpölt a villamos, remegett a padló.
A ruhásszekrény kulcsra volt zárva. Nem akart kiugrani a nyelve. Megnyomta az ajtószárnyat, újra próbálta.

A lepedők és párnahuzatok szorosan egymáshoz préselődtek. Ahhoz, hogy közéjük csúsztathassa a kezét, mozgatnia kellett az ujjait, mintha egy nagy, fekvő könyv lapjait próbálná szétválasztani. – Mosoda és mángorló – gondolta. Az ágyneműk és törülközők kevésbé voltak összetapadva, úgyhogy beljebb csúsztatta a karját, majdnem könyékig, s kezével félköröket írt a hűvös, érdes sötétben, de nem talált semmit. A lenti polcon állt a vasaló. Arrébb tolta, hogy az abroszok és lenvászon függönyök kupaca után nyúljon. Érezte, hogy kicsit meleg a fém. A termosztátra pillantott. Gyapjúra volt állítva. Nézegetni kezdte a ruhákat. A pólókon a százszor használt és mosott dolgok puhasága érződött. Zöld, fekete, piros, két fehér, megint egy fekete és legalul egy türkiz. Négy farmer: fehér és kék Levi’s, sötétzöld kord, kekiszínű, agyonmosott, kopott kertésznadrág, mellettük vastag tréningfelsők. Egyik-másik oldalán feliratok, emblémák látszottak. Érezte ujjain a vastag hímzést vagy a guminyomat tapadós érintését. Feljebb voltak a blúzok és szoknyák. Megmarkolta őket és egyhelyben végigpörgette a hüvelykujjain, mint két pakli óriási, hajlékony kártyát, aztán kicsit széthúzta őket, és benézett. Újságpapírba volt göngyölve a kis csomag. Óvatosan kivette, leguggolt, lerakta a földre. Fütyörészni kezdett: „kúrta, kúrta, szétkúrta a kérót”, a megsárgult Życie Warszawy töredezett, mint a vékony ostya, Jaroszewicz  arca kettévált. Felemelte a bonbonos doboz tetejét, talált benne egy világos hajfürtöt, egy száraz, megfeketedett rózsát meg egy köteg teleírt képeslapot. Abbahagyta a fütyörészést, betekerte valahogy az egészet, és visszadugta. A papírmorzsalékot a szőnyeg alá söpörte.
Fejmagasságban volt a fehérneműpolc. A melltartók kemény tálkái egymásba illeszkedtek: fekete, fehér, fekete, testszínű, értelmetlen konstrukció, testetlen és szögletes, két sapka egymás mellett, két ellenző nélküli biciklissapka. Egy időre otthagyta, és az ablakhoz lépett. Az emberáradat megritkult, a toronyóra valamelyik nap negyed négykor megállt. Végigpásztázta a járdákat és zebrákat, a Świerczewski utcát, a Wileńskát, benézett a Targowára, érezte az ablaküveg hidegét a homlokán. A 101-es átvonszolta hasát a síneken, és beállt a pravoszláv templom elé a megállóba. Egy márványfarmeres ürge kiugrott a kioszk előtt álló sorból, az orra előtt csukódott be az ajtó. A ház sarka mögül három srác bukkant elő, befordultak a Cyryl utcába, és a park felé tartottak. A folyóról felől érkező szél megemelte orkándzsekijeik szárnyát, mintha madarak lennének: fekete, barna, sötétkék madár. Már bennük volt az első adag, nem érezték a hideget. Szívesen lenne a helyükben, gondolta. Még száz méter, és besurrannak a tekervényes fasorokba, eltakarja őket a kopár csalit, elvesznek benne, s ha látszanak is, biztonságban lesznek. Bezárulnak fölöttük a fák, mint egy hatalmas mennyezet, megtalálják a padjukat a dámázó öregek mellett, elszáll a nyugtalanságuk, és egész hajnalig világít nekik a füstszínű ég, amikor majd a fájdalomtól és félelemtől megszabadulva visszaindulnak a sötétbe, amelybe villamoskocsik áramszedői szórják elektromos csillagaikat a 11 Listopada és a Stalowa utcán elrobogóban Szmulki és Targówek betlehemi éjszakája felé, s csak várnak, várnak, várnak csomó ideig, míg neki szemernyi ideje sincs.
A benzinkútnál átkeltek a Jagiellońskán. Az 509-es dudálva sürgette őket, de ő ezt már nem látta. Visszalépett a nyitott szekrényhez. Megérintette a bugyikat. Olyanok voltak, mint egy köteg színes könyvecske. Pasztell mesék, olvass egy kicsit, mama, sárga Donald kacsa, világoszöld Csacska kismacska, Fiki-Miki, a kismajom kalandjai és csínyei… lassan végighúzta az ujját a gerinceken. Föntről lefelé, és újra, majd finoman becsúsztatta a kezét a fekete és a fehér közé. Érezte, hogy feláll.

A következő pillanatban tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Megmerevedett, fülelni kezdett. A kopogás megismétlődött. Halk, alig hallható kopogás, de egész biztosan valahol itt a lakásban. Nagy levegőt vett, és összeszorította a száját. Tett egy lépést, a padló megreccsent, mozdulatlanná dermedt, s most még határozottabban koppant valami. A fehér szőrmével letakart kanapéhoz lépett. Felemelte a takaró szélét.
Mozdulatlanul, hűvösen meredt rá a teknős, mint egy fényképezőgép. Matt barna színe volt, mint valamilyen nagyon régi bőrtárgynak. Megmozdult, és az üres kistányér, amelyen az egyik lába állt, a padlónak koppant. – Rohadt béka – mondta halkan, és újra egyenletesen kezdett lélegezni.

Abban a pillanatban csukta be a szekrényt, amikor az előszobában meghallotta a tolózár csattanását.
A nőn hosszú, szürke gyapjúkabát volt. Odament hozzá, hogy lesegítse, de amaz gyors, rutinos mozdulattal kihúzta a kezéből és felakasztotta a fogasra. Levette a körömcipőt, papucsot húzott, és bement a konyhába. Nekilátott leszedni az asztalt, edények a mosogatóba, a többi a szemetesbe, a megkezdett tojás a mosogató mellé, egyszer se nézett a férfira, remegett a keze. A szürke fényben, a csöndben alig lehetett elviselni a kopogást és csörömpölést. Végül megszólalt: – Bocs, hogy így hagytalak itt. Muszáj volt odaérnem. A vezetőnő egy hárpia, én meg lógok neki a múlt havival. – A zöld műanyagórára pillantott. A falon lógott, 8.22-t mutatott. – Mit kérsz? Kávét vagy teát? Mindjárt mennem kell.
– Mikor megy iskolába?
– Jövőre. Csinálok neked egy kávét.
Leült egy székre, és a nő lábát bámulta. A mosogató és a tűzhely között tipegett a magas sarkú, kék papucsban. Mindig, még otthon is elegáns akart lenni. Sohasem vett fel széttaposott mamuszt. Kipp-kopp, kipp-kopp, csésze, kiskanál, kipp-kopp, kávés doboz, a teaforraló fütyülése. – Tejjel? – Mindegy – válaszolta, és nézegetni kezdte a nő fenekét a bézs ruha alatt: sehol egy gyűrődés, jóisten tudja, mikor kellett felkelnie, hogy rendbe szedje magát és a gyereket. És még a vasalás – jutott eszébe a meleg vasaló. A nő sötét haja össze volt fogva a tarkóján.
– Mi van veled?
– Semmi.
– Idejössz annyi év után hajnalban, és azt mondod, nincs semmi?
– Nincs. Erre jártam, gondoltam, megnézem, itt laksz-e még.
– Mért, hol kéne laknom? Kaliforniában?
Lerakta elé a zöld csíkos barna csészét. A férfi érezte a parfümje illatát és a teste melegét; hirtelen rájött, hogy hideg van a lakásban. Amikor a nő lehajolt, lopva a mellére pillantott. Onnan tört föl az illat. A melegrészecskék kiszöktek a ruhája alól, a puncijától a hasa tetejére kúsztak, s kiröppentek a két cicije között, mint szökőkútból a sugár, mint gumikörtéből a víz. Odarakja annyi év után a kezét, gondolta, s megnézi, mi történik, megnézi, lehet-e kezdeni valamit az idővel, mi lesz. De csak egy pillanatig tartott. A nő kiegyenesedett, és odébbment. Paweł megint a ház hideg, üres levegőjében találta magát – ritkán jártak itt idegenek.
– És mi van Jolkával? – kérdezte. – Mi van a többiekkel?
– Hozzáment egy görög pasihoz, és disszidált. Bolek…
– Tényleg, mi van vele? Egyszer találkoztunk az utcán. Sietett.
– Pénzt keres. Igazából azt hiszem, magától keresődik neki. Elad, vesz, mit tudom én. – A nő lerakta a csészét az ablakpárkányra. Az ablakról, a plafonról, a falról szürke por szállt, az udvaron kutya ugatott, a fűtőtest alatt egy reggeli plüssjáték hevert.
– Néha meglátogatom. – Visszavitte a csészét a mosogatóba, majd a férfi felé fordult. – Na, de most már tényleg mennem kell.
– Ott lakik, ahol annak idején?
– Igen.

A szinte üres 26-os magával vitte a nőt a híd kékeslila végtelenjébe, egyenesen nyugatnak, a poshadt folyóág fölött – perc a térben, miközben a folyó túlsó partján fekvő város olyan, mint a makettja valaminek, ami csak most fog megszületni. Apró kis tornyok próbálják érinteni az eget; mindig így volt, mindig túl kicsik voltak.
Önkéntelenül követte a villamost. Átvágott a Jagiellońskán, és befordult a parkba, hogy összeszedje a gondolatait. A fák barna törzse nedves fénnyel csillogott, ettől még sötétebb lett. Nem járt erre senki. Elhaladt egy padon üldögélő bácsi mellett. Úgy nézett ki, mint egy öreg próbababa. Nem emelte fel a tekintetét. Cigarettát szívott sötét szipkából, kezét a katonaköpenye zsebébe dugta. Őszi április, gondolta Paweł. Elsétált az állatkertbe vezető, széles fasorig. De nem izgatták a majmok és pingvinek. Balra fordult, és visszament az utcára. A kioszk láttán eszébe jutott, hogy nincs cigije. Átkutatta a zsebeit. Egymásra rakosgatta a bankjegyeket. Százhúszezret sikerült összekaparnia. Még egyszer ellenőrizte, de egy fillért sem talált. Egy Zippo-hamisítvány, kulcsok, használt telefonkártya, semmi személyi irat, két tantusz. Vett egy doboz Marsot, rágyújtott, és forogni kezdett vele a világ. A Szent Florian tornya úgy szökött az égbe, mint egy régimódi rakéta. Bácsikák igyekeztek befele. Apró, fekete sziluettjük volt. Kis korallgyöngyökként gurultak. A 162-es elindult a megállóból. Az emberek néztek maguk elé, vagyis a jövőbe. Egy vörös hajú lány végigsiklott rajta üres tekintetével. Megvárta a zöldet, és átment a másik oldalra. Azért ad magának még egy kis időt, gondolta, elszív még egy cigit; míg keresett valami helyet, ahol meghúzhatná magát vagy legalábbis fedezéket találhatna a folyó felől fújó szél ellen, rájött, hogy ezen a környéken született. Ötven-hatvan méterre állt a kórház. A kis park bokrainak dzsungelében, a sárban, a puffadt égbolt alatt a fehér mentők valószerűtlennek és szemérmetlennek tűntek, mint a halál. A kórház kapujában dokik köpenye villogott; ha ugyanis bekövetkezik valami, az emberek mindig idegesek lesznek, és tizenöt perc alatt próbálják visszacsinálni az elbarmolt életüket. – Oda kéne menni – gondolta –, és visszavarratni magam egy punciba. Amolyan fordított császár.
Elment mellette a katonaköpenyes bácsi. Mindenki elment mellette, bár nem voltak sokan. Fél tízkor a város meglapul, megmerevedik, ad egy kis időt azoknak, akiknek nincs tennivalójuk. Elpöckölte a csikket. Belepottyant a sárga fűbe. A füstcsík merőlegesen szállt fölfelé, aztán elkapta a szél. Abbahagyta a morfondírozást, megfordult, elindult a Floriańska utca felé, ahol emberemlékezet óta férfiak ácsorogtak a járda szélén buklépulóverben és széles szárú nadrágban, amelynek húsz éve kivasalták az élét és úgy maradt. Fölöttük, halk duruzsolásuk fölött téglafalak magasodtak az égig, de senki se mert volna fogadni, hogy mögöttük, a túloldalon van is valami, valamilyen lakás, szobakonyha, vedlett régi furnérbútorok. A kamaszok az apjukat utánozták. Csak rikítóbb ruhájuk volt, Ford, Bulls vagy Nike; az utóbbi nyelve a flasztert nyaldosta. Kis körökbe állva kombináltak, hogyan boldoguljanak aznap a világgal, merről férjenek hozzá. Nők nem voltak köztük. Foltos korcs rohangászott a csoportosulások között, a gazdáját kereste. Valaki eldobott egy petárdát. Igaz is, gondolta, mindjárt itt a Karácsony.
Az áruház előtt megrohanták az emlékek: bábszínházba ment egyszer az anyjával. A sötétben cigaretták tüze parázslott. A kapualjakban férfiak álltak; egy olyan nyelven beszéltek, amelyet nem értett, bár egyes szavak ismerősnek tűntek. November vagy december. Az utcalámpák fehér fénye nem ért le a járdáig. Odafönt remegett és sziszegett. Fémesen csillogtak a kopár ágak. Anyja szaporázta a lépteit; kihűlt kezén érezte, hogy nagyon fél.
A színpadon, az aranyló fényárban, a reflektorok ezüstporában a királyfi megmentette a hercegkisasszonyt, vagy ilyesmi, valami lármás történet, csak annyiban volt érdekes, hogy először járt ilyen helyen. Szeretett volna még egyszer végigmenni a sötétbe vájt utcán, egy ugrásnyira a világos Targowa utcától, szerette volna újra látni a le-föl vándorló piros szikrákat. Mikor az előadás véget ért, anyja erősen megmarkolta a kezét, és befurakodott a gyerek- és szülősereg közepébe. PaŹweł csalódott volt. Az áruház üveges szekrényre hasonlított. Valahol ott rejtőzött benne az ételes kosár fölé guggoló, nagy mellű gipsznő, akinek olyan feneke volt, mint két vánkos. Sokszor gondolt rá.
Míg átvágott a néptelen, csillogó Okrzeján, amelyen egyetlen távoli autó robogott a folyó felől, eszébe jutott, hogy járt egyszer itt, az áruház mögött az apjával. Lapos, földszintes épületek, amelyekhez a falban lévő kapun át lehetett bejutni. A nyomorúságos helyiségben gumicsizmás férfiak állati belsőségeket dobáltak lapáttal fémtartályokba. A betonsiló tele volt csillogó májdarabokkal – hegynyi sikamlós, fényes vörösséggel; lábuk alatt vér cuppogott. Apja ismert ott valakit.

A kocsi vizes surrogással száguldott el a háta mögött. A kikötőt megülő köd illatát húzta maga után. Balra kanyarodott. A buszok még üresek voltak.

Lépkedett a végeláthatatlan kocsisor mellett és azonosítgatta a márkákat. Egy mustárszínű panelház védte a széltől. A fák megnőttek, a nagy törmelékkupacok játszótérré változtak. Véget ért a tízemeletes, arcába csapott a hideg, de rögtön jött a következő. Számolta a lépcsőházakat. Mindenhol kaputelefont szereltek fel. Negyedik épület, hatodik lépcsőház. Tíznek kellett lennie az összegnek. Sosem tudott megjegyezni számokat. Ujjával vándorolt a gombokon. Valaki kérdezősködni kezdett, elhallgatott, aztán megint valaki, végül hallatszott a berregés. Benyomta az ajtót, nedves betonszag csapta meg; a lépcsőn ment, hogy időt nyerjen.

Nagydarab, kövér férfi nyitott ajtót.
– Nem veszek semmit – mondta és csukta be az ajtót. – Fasznak kellett fölrakni azt a kaputelefont – morogta az orra alatt.
– Bolek?...
Az ajtó megállt, nyílni kezdett.
– Mit Bolek? Ki vagy? Haver… – emelte meg a hangját a fazon. A lakásban felugatott egy kutya. A következő pillanatban egy rottweiler nyomta a pofáját a farmeres lába és az ajtókeret közé.
– Nyugi, Sejk. Szóval mi kéne?
– Bolek, én vagyok az, Paweł.
– Miféle Paweł? – A homlokát ráncolta, az emlékezet golyója pörögni, kopogni kezdett, míg végül megtalálta a maga rekeszét.
– Kicioron keresztül…?
– Bognán keresztül, még régen…
A fazon arca kezdett kisimulni, szája hitetlenkedő mosolyra húzódott, jobb kezével szélesebbre tárta az ajtót, a ballal megragadta a kutya nyakörvét.
– Nahát… Én meg már azt hittem, valami ügynök…

– Megvettem a mellette lévőt, és mondtam, hogy dobják ki a falat. Együtt százharminc négyzetméter. – Az aranylánc a csuklójáról az alkarjára csúszott. Lerázta, míg az üvegért nyúlt. Mikor felemelte a poharat vagy a cigit, a karkötő megint a könyöke felé félúton állt meg. A kutya egy piros matracon feküdt, már nem nyitogatta a szemét. Paweł mondta, hogy ma délután hozza el a kocsit a szerelőtől, és csak minden második körben ivott. Üres gyomra rettenetesen égett, a torkában érezte, de a feje üres és hűvös volt. A nap megnőtt, felszállt, a távoli Belváros fölött felhők esernyője lebegett, de a fény lassan utat tört magának, szétterjedt, s a kékeslila felhők boltozata egyre magasabb lett. A szálloda fölött égszínkék zászlócska lobogott. Melegebb nem lesz, csak világosabb, gondolta, és körbenézett a lakásban. Olyan volt, mint a másolata valaminek, ami nincs. A nehéz, fekete bútorok sarkain sárga vasalás. A hatalmas kredenc belenőtt a plafonba, az is lehet, hogy átütötte és egy emelettel feljebb végződött. Az étkészlet arany arabeszkekkel díszített füstüveg mögött sorakozott. Fekete bőrfotelben ült, ezüstmintás pohárkából ivott. Bolek hasa kifolyt az atlétatrikó alól. Fajansz virágcserépbe ültetett pálma vetett rájuk árnyékot. A pálma fölött rézcsillár lángolt. Paweł gondolatai nyugodtak, szabatosak voltak, de nem volt mibe kapaszkodniuk. Éhes volt, úgyhogy egymás után szívta a cigiket. Egy repülő húzott el jobbról balra az ablak előtt: pislákoló zöld szentjánosbogár a kitisztult égbolt tépett csíkján.
– Emlékszel, Paweł, amikor a katonák meg akartak verni minket a Kapryśban?
Emlékezett. A részeg tizedes kapott egyet a székkel, a ruhatáros bezárta az ajtót, ezért a széles ablakon át távoztak eme bizonyos szék segítségével, és rohantak a pályaudvar felé, majd a lépcsőn le a parkba, hogy eltűnjenek a sötétben, s amikor már nem kaptak levegőt a fáradtságtól, belezuhantak a hóba és teli torokkal röhögtek, míg a hídon sárga villámokként szaggatták az égboltot a vonatok.
– Most már nem tudnál elszaladni, te disznó – gondolta. Amaz megint ivott, egyszerűen a torkába döntve a pohárkát. Látszott, ahogy a vodka elválik az üvegtől, folyik a levegőben, s a résnyire nyitott ajkak közé csorog. Az idő óriási cirkuszt csinált, gyorsított, lassított, s már-már láthatóvá tette a szinte láthatatlan dolgokat. Paweł nem emlékezett, hogy a két ütés negyedet vagy felet jelent. A nap kibukott a felhők mögül, de a panelház hátát világította meg. Az újabb repülő – fényes tűzmorzsa – balról jobbra repült, felemelt orral, egyenesen északnak, Stockholm, Oslo, Helsinki vagy talán épp Grönland felé, ahol majd sisteregve kialszik a hóban. A bal csizmájában hideget érzett, mozgatta az ujjait, vizes volt a zoknija. Bolek halk aranycsörrenéssel elnyomta a hamutartóban a csikket, csuklott egyet, felállt, és eltűnt a lakásban.

Most, hogy egyedül maradt, alaposabban körülnézett. Balra a tenger. Végtelen, kék víz a hullámok fehér taréjával meg egy vitorlással félúton a fotel és a látóhatár között. A cserepes pálma ott állt, ahol a szárazföldnek kellett lennie. Jobbra fordult. A gigantposzter nem ott ért véget, ahol a fal, hanem a sarokban megtört, és átmászott a mellette lévő falra, ahol az ablak volt, s ha nincs az ablakkeret, észrevétlenül összefolyt volna az éggel.
Visszafordult. A kredencet már szemügyre vette, maradt a jobb oldal. Itt barna szövet borította a falat, amelyre hússzínű rózsák voltak nyomva. Valamilyen virág alakú, zöld falilámpa állt ki belőle. Alatta bronz bárszekrény. Az oroszlánmancsok végén kis kerekek voltak. A Daniels és a Walker fej fej mellett állt, épp csak megkezdték őket, a Smirnoff már jócskán előrehaladt, csak a brandy rejtette árnyékba a címkét és a szintet. – Azannyát – gondolta, és szájában érezte a rozspálinka tiszta, vérpezsdítő ízét. A legtávolabbi sarokban a tévé élettelen teste csillogott, alatta minden, ami kell: videó, kazettatár, CD-lejátszó és rádió. A három távirányító feje előremeredt a polcon, mint a kisuvikszolt cipők orra. Tekintete visszaszállt a kredencre. Gondolatai keringtek a szobában, hol próbálták utolérni a pillantását, hol lemaradtak mögötte. A cigarettáért nyúlt. Kihúzott egy Marlborót, de visszatolta. A feliratot eltakarhatta az ujjával, de nem volt rajta aranycsík, mint az ő Marsán. Felállt.

Az utolsó pillanatban lépett be Bolek. A nadrágját gombolta, a távolban víz zubogott. Paweł érezte, hogy égnek áll a haja. Megmerevedett, és próbált a háta mögé sandítani.
– Ne mozdulj! Meg se moccanj!

– Már rég ki akartam dobni. Itt a felét a dolgoknak ki lehetne vágni és újat venni. – Felakasztotta a képet a kampóra. A keret a falnak ütődött. Valahol a panelházban elindult a lift. Bolek még egy pillantást vetett a szentelt gyertyát tartó, fehér öltönyös kisfiúra, aztán leült a kanapéra, és töltött.
– Leharapta volna a tököd, érted.
– Meg akartam nézni közelebbről – mondta Paweł.
– Hát nem nézted volna meg. Elfelejtettem szólni, hogy ne sétafikálj. Ő már csak ilyen. Tudod, mit fizettem az idomításáért? Olcsóbban kijöttem volna, ha veszek egy újat.
Ittak, ment, ment az idő. Paweł érezte, hogy léghuzatként vonul át a szobán, meglódul, lefolyik a lépcsőn, kiömlik az utcára, magával ragad mindenkit, mint az árvíz, sodorja őket, ők próbálnak a felszínen maradni, de süllyednek, csak a fürgéknek és magányosaknak sikerül valahogy boldogulniuk, így hát lerakta a pohárkát, de nem nyúlt a cigi után.
– Bolek, kéne egy kis dohány.
Amaz ránézett; tekintete üres volt, mint az üveg az asztalon, és színjózan. Rászegezte pillantását, aztán összefonta a kezét a hasán.
– Tudod mit, nekem is…
– Bolek, én komolyan beszélek.
– Én is. Mindenki rögtön komoly lesz, ha dohányról van szó.
– Bogna mondta, hogy hozzád jöjjek.
Bolek előrehajolt, kicsit felhúzta a zakója ujját, mintha gesztikulálni készülne, pantomimjátékba kezdene a karjaival vagy valamilyen nehéz, komoly formát akarna rajzolni a levegőbe.
– Neki meg mi köze hozzá? Adjon kölcsön ő, ha olyan okos.
– Csak azt mondta…
– Mennyi kell?
– Kétszáz.
Bolek széttárta a kezét, kinyújtotta a lábát, és a nadrágzsebébe nyúlt. Előhúzott egy marék papírpénzt, kihalászott két bankót, és az üvegasztalra dobta. Olyanok voltak, mint egy elkezdett és befejezetlen papírvirág.
– Bolek, nekem kétszáz milla kéne.
Amaz erre ugyanúgy előrehajolt, a térdére könyökölt, és úgy nézett Pawełre, mintha most látná először.
– Elment az eszed, haver? Tulajdonképpen nem is ismerlek.

        KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA