ILMA RAKUSA
OLVASÁS
(SZERELEM)
Fogj egy könyvet, és olvass. Hogy mi történik azután, nem tudhatod előre,
csak annyi bizonyos, hogy az olvasás magával ragad és rabul ejt. Követem
a történetet tűzön-vízen át, megfeledkezem az időről, a hétköznapokról,
a környezetemről, lázban égek és együtt szenvedek vele, aláhúzom ceruzával
azokat a mondatokat, amelyek továbbgondolásra indítanak vagy összekuszálják
elképzeléseimet, visszalapozok, hogy megbizonyosodjam vagy előre, hogy
kíváncsiságomat csillapítsam. Minden érzékszervemmel összpontosítok, kizárólag
az olvasottakon jár az eszem, boldogan. Egész lényem azt kívánja: Csak
ne zavarjatok, örökké is tarthatna ez a nyugalom.
Már gyerekként az olvasás rabja voltam, mindent elsöprő szenvedélyemmé
pedig akkor vált, amikor (tízévesen) elolvastam Dosztojevszkij regényét,
a Bűn és bűnhődés-t. Titokban olvastam, az ágyban, mondatról mondatra,
olyan izgatottan, hogy szinte képtelen voltam elaludni utána. Dosztojevszkij
ugyan feszes olvasási tempót diktál, az olvasás mégis lassú folyamat, és
az is marad. Ha valakiről azt mondják, hogy falja a könyveket, azt csakis
a rendelkezésére álló időnek és a személyes kitartásának köszönheti. Rövid
időn belül jobban ismertem a pétervári pénzpiacot, mint némely zürichi
utcát, nem különben a bátor prostituáltat, Szonját, aki a barátnőm és a
szövetségesem lett. Az iskola valósága elhalványult számomra Dosztojevszkij
válságokkal teli, megrázó világa mellett, olyan tapasztalatokat szereztem
olvasás közben, amelyek koromnak megfelelően nem álltak a rendelkezésemre,
viszont továbbvittek magukkal, sokkal messzebbre, mint Karl May Winnetou-ja.
Az indiánokkal is távoli vidékekre lovagoltam, Thor Heyerdahl-lal átkeltem
a Csendes óceánon, Heinrich Harrerrel pedig megmásztam a tibeti hegyóriásokat.
Mohón fogadtam magamba mindazt, amiről a könyvek meséltek nekem, képzeletemet
messzire repítették a történetek. Így volt ez már akkor is, amikor még
nem tudtam olvasni és anyám lefekvés előtt vagy napközben a Miramar szikláin
olvasott fel nekem. A különös magyar mesék a hullámverés hangját idézték
fel bennem, és rendszerint elaludtam rajtuk.
Bárhogyan is legyen megírva egy történet, maga az olvasás kontemplatív
folyamat, legfőbb jellemzői a figyelem és a nyugalom. Emlékszem, amikor
végtelennek tűnő utakat tettem a moszkvai metrón: fiatalok és öregek olvastak
ülve vagy állva, tökéletesen elmerülve könyvükbe. Látni lehetett az arcukon,
hogy nincsenek jelen, illetve, hogy valahol máshol vannak, valahol nagyon
messze távol és megérinthetetlenül, boldogan magukban. Ilyen hatást kelt
a festményeken ábrázolt számtalan olvasó alak is: zsoltároskönyvet tartó
Madonna, jámbor szerzetesek a tanulószobában, hatalmas méretű, vaskos könyvek
fölött görnyedő szentek, hanyagul hátra dőlő fiatal nők (Jean-Etienne Liotard
képei) vagy bájosan álmodozók (Camille Corot-tól Gerhard Richterig). Hallgatagok
mind, önfeledtek, oldottak, időnként mosolygók.
Hasonló arckifejezést mutatnának-e a tévénézőkről alkotott képek? Aligha.
Ez a médium, amelyet egyformán kapcsolgat öreg és fiatal, izgatni akar,
felzaklatni, sokkolni, szórakoztatni. Az ideges reklámbetétek pedig mindent
megtesznek azért, hogy az embernek esélye se legyen akárcsak egy pillanatra
is elmélyülni abban, amit lát. A képernyőről való olvasás sem érhet a könyv
nyomába: a test nem tud közben teljesen ellazulni, a kényelemre nincs is
mindenhol lehetőség, és hiányzik belőle a könyvhöz, mint tárgyhoz fűződő
érzéki kapcsolat, amikor kedvünk szerint lapozgathatunk és jegyzetelhetünk
benne.
Érzékiség, szemlélődés, fesztelenség: fontos triász. Mert az olvasásnak
van ugyan célja, de nem merül ki abban. Képes felismeréseket közvetíteni
és megvitatni, segít a világ és önmagunk megtalálásában, hozzájárul ízlésünk
és értelmünk kibontakozásához, de mindez csak az egyik oldala. Emellett
ugyanakkor önmagának elégséges tevékenység is, amely rendkívüli boldogság
ígéretét hordozza. Feltéve, ha ? miként egyes olvasásszakértők, például
Ludwig Muth, hangsúlyozza ? a következő tényezők összjátéka alakítja:
az olvasó képes a kitartó aktivitásra (és gyarapszik általa); zavartalanul
működik az önreflexiója; a koncentrációnak és a figyelemnek köszönhetően
tapasztalatokkal rendelkezik az idő megváltozott érzékeléséről, le tudja
győzni énje határait és a játékos autonómia terében mozog.
Ez nem eléggé csábító ahhoz, hogy minden olvasót intenzív olvasóvá
tegyen? Az olvasás öröme, ha összemérjük a szerény ráfordítandó idővel,
cserében ritka vegyületét kínálja énünk belső és excentrikus létének, a
legintenzívebb éberség és a nyugodt lazítás állapotának. És mindeközben
kicselezzük a hétköznapokat, az időgépezetet és a tébolyító haszonelvűséget
is. Egyedüli feltétele, hogy az olvasó bízzon abban, amit olvas, és használja
saját képzelőerejét. Túl nagy kérés ez?
Megerőltető, mondják egyesek: unalmas, állítják mások. Érthető mindkét
vélemény, ha figyelembe vesszük mozgalmas korunk „szupermarket-logikáját”
(Michel Houllebecq), amely egyre gyorsabb észleléseket és érzéki benyomásokat
állít elő. Az olvasás lassú folyamat, ebből következően nem fogyasztói
magatartást vár az olvasótól, hanem hogy alkalmas legyen az önálló gondolkodásra
és természetesen érzékeny szubjektummal rendelkezzék. Aki nem tud (vagy
nem akar) így viselkedni, az az emberi lét egyik legcsodálatosabb tapasztalatától
fosztja meg magát, attól a gyógyító szórakozástól, amelyet Jorge Luis Borges,
nem elsőként, a Paradicsomról alkotott elképzeléseinkkel hozott összefüggésbe.
Az életművészet, amelyből hiányzik az olvasás – leginkább fekvő helyzetben
–, kevés üzenettel bír. Mondom ezt mint megszállott olvasó. És természetesen
azokra az úgynevezett szépirodalmi olvasmányokra gondolok elsősorban, amelyek
a múló idő ellenére is csodálatosan nagy műveknek bizonyultak. Dosztojevszkij
megmutatta számomra a bűnössé vált szenvedély okait, és Isten összes bolondjának
legjámborabbját: Miskin herceget, akit „félkegyelmű”-nek nevezett; Stendhalhoz
jártam a szerelem iskolájába; Kafkától a condition humaine könyörtelenségét
tanultam meg; Camusnél fogékonnyá váltam a lázadásra, Joszif Brodszkij
pedig érzékennyé tett az idő múlása iránt. Verseskötetekkel a zsebemben
jártam a lehető legkülönbözőbb tájakon. És be kell vallanom, hogy a valóságnak
az a fajta érzékelése, amelyet a versek tártak elém, pontosságban, frissességben
és extravaganciában fölülmúlt minden valóságra vetett közönséges pillantást.
Velence egy könyv kíséretében felfokozott Velencévé válik: egyedülállóan
újjá és bizalmassá egyszerre, mert a szövegbeli kinyilatkoztatás a ráismerésbe
vezet, a szöveg imaginációját pedig rövidre zárja saját maga (a hely) látványa.
„A fény kagylóvá szűkíti a szemet, a fülek (kagylók / amúgy is) kitágulnak
a harang hangjára. / Az itatóhoz vonul a nyáj, egyik a másik után, irtózatos
kupolák / ? hogy meglássák magukat a vízben. / A spalettákat kilökik, illatozik
/a cikória és a kávé, a tisztítószer és a tisztaruhás kosár. / És a sárkány
torkába döfi csípőjéből a dárdát ? mint a tintába ? Georg.” Így ír Brodszkij
a Velencei strófák (2) ciklusában. Nagylélegzetű hangulatkép, amely egyesíti
a látványt és a zenét.
Az olvasás türelme a szavak és az üres helyek kibetűzését, a mondatok
és a ritmusok kitapogatását jelenti. Míg az érzékek telítettsége által
a világ „újra el nem varázsolódik”. Hogy az írott szó is lényegében a lassúságnak
köszönheti életét, arra sűrítettsége és komplexitása utal. Marcel Proust
sok éven át és sok száz oldalon keresztül kereste az eltűnt időt. Az emlékezet
nyomában végzett aprólékos kutatása nyelvi remekmű, amely a megismételhetetlenből
az időtlen általános szikráját csiholja és jellegénél fogva lehetetlenné
tesz mindenféle megfilmesítést. Mint a híres madeleine-jelenet:
„S mihelyt így sikerült felismernem ennek a teába áztatott madeleine-darabkának
az ízét, amelyet nagynénémtől kaptam (bár ekkor még nem tudtam és sokkal
később fedeztem csak fel, miért tett ez az emlék boldoggá), az ódon, szürke
ház utcai része, ahol nagynéném szobája volt, azonnal odailleszkedett,
mint egy díszlet, ahhoz a kerti kis pavilonhoz, amelyet a ház mögött szüleim
számára építettek (ez volt az a csonka szárny, amelyre eddig egymagában
emlékeztem); s a házzal együtt maga a város, a Főtér, ahova elküldtek ebéd
előtt, az utcák, ahol reggeltől estig s minden időben a házbeliek megbízásait
végeztem, az utak, amerre szép időkben sétálgattunk. S mint abban a japánoktól
annyira kedvelt játékban, ahol egy vízzel teli porcelán edénybe egyforma
apró papírdarabkákat vetnek a amelyek a nedvességben kinyújtózkodnak, összecsavarodnak,
megszíneződnek, szétosztódnak, virágok lesznek vagy házak, megfogható vagy
felismerhető alakok – ugyanígy kertünk minden virága éppúgy, mint Swannék
parkjáé és a Vivonna vízirózsái és a falu lakói és apróka házaik és a templom
és egész Combray és a város környéke, mindaz, ami formát nyer, mindaz,
ami szilárddá válik, város és kertek így szálltak fel az én csésze teámból.”
(Gyergyai Albert fordítása)
Amikor ezeket a hosszú, sokfelé ágazó mondatokat olvasom, nemcsak a
gondolatok megformálása közben kísérem el Proustot, hanem részt veszek
hősei emlékezési folyamatában, teától teáig. A mondatok maguk diktálják
a tempójukat, engedelmessé tesznek és kinyilatkoztatják számomra, peu ?
peu, titkukat. Forma és tartalom, mint minden nagy művészetben, nem választhatók
el egymástól.
A fiatalok manapság, pedagógusok és szociológusok tudósításai szerint,
alig képesek összetett mondatszerkezeteket megfejteni, megalkotásukról
már nem is beszélve. A beszélt nyelv ellipszisei, a reklámok apelláló stílusa
és az SMS-formulák széles körben terjednek. A jelszó a sietség, a message
a kommunikáció redukált formája. A fiatalabb írógeneráció is alkalmazkodott
már a kor szelleméhez, amennyiben főmondatra főmondatot halmoz hevesen
vagy félkész-rossz mondatokat dadogtat (színházi szövegekben). Csak ritkán
jön létre az effajta szövegekből szabatos esztétika. Marlene Streeruwitz’
staccato-stílusának meg van a következménye:
„A nap a ház előtti betonlapokra sütött. Hosszúkás négyszögletű
vasbeton lapok. Öt lap a ház frontjával párhuzamosan. Hét a füves részig,
a nagy szívlevelű és hosszú, keskeny, sötét becőterméseit lógató fa alatt.
Három közülük meg volt repedve. Keresztben. Ott, ahol a házhoz lehetett
menni. Megbillentek, ha rájuk lépett az ember. A lapok között fűcsomók.
Az ablaknál ült. Karjai a kárpitozott fotel széles, zsíros karfáján. Kifelé
nézett. A nagy ház irányában balra egy rózsaágy. Kicsi rózsatövek, egyenként
a homokos földben. Minden tövön csak egy virág és mögötte a ház fehér fala.”
Streeruwitz gyors vágásokkal dolgozik, nem véletlen, hogy a Majakovszkijring
című elbeszélés imént idézett elejét úgy lehet olvasni, mint egy film számára
készített forgatókönyvet. Látjuk a kertet, látjuk a nőt az ablaknál, mintha
Edward Hopper egy képéről származna. Olvassuk és idővel többnyire belefáradunk,
mert a prózaszövegen alkalmazott filmes technika hosszú távon irritál,
ugyanúgy, mint a pontokkal elválasztott „igen”, „de”, „és”. Az irritáció
azonban szándékos, a szintaktikai törések és töredezettségek, a központozás
excesszusai és a hektikus akadozottság mind része egy stílusprogramnak,
amely triviális mintákra sandít, és közben kikezdi azokat. Ezen kívül azt
az üzenetet is magukban hordozzák ezek a jegyek, hogy felülmúlják a töredékesen
megélt valóságot, amennyiben továbbdarabolják azt esztétikai szempontok
szerint. (Itt véget ér az egész rekonstrukciójának prousti projektje.)
Streeruwitz szövegeinek véletlenül sem célja a provokáció és a polémia.
Minden ilyesmi megfosztja az olvasót attól, ami egy szöveget izgalmas olvasmánnyá
tesz: az önfeledtségtől. Nála a mesterkélt rövidlélegzetűség a nyugtalanság
és az űzöttség érzetét kelti.
„A regény”, ahogy Elias Canetti 1942-ben írt feljegyzéseiben útmutatóan
megfogalmazta, „ne siessen. Korábban eszközei közé tartozhatott a sietség
is, most azonban a film dolgozik vele; hozzá mérten a regénynek sietségben
el kell maradnia tőle. A regény a nyugodt korok termékeként magával hoz
valamit ebből a régi zavartalanságból a mi új, gyors világunkba. Sok ember
számára szolgálhatna nagyítóként; kitartó maradásra csábíthatna; visszaadhatná
az üres meditációk kultuszát.”
Peter Handke regényei (hogy csak egy példát említsünk) a nyugalmas
előrehaladásnak ezt az elvét követi. Eposzok és mesék dallama csendül föl
bennük, melyek mindig vontatottan bontakoztak ki. Kísért a gondolat, hogy
megidézzem a mese hosszú lélegzetét, derűs vagy kegyetlen higgadtságát,
amely időkön és tereken túl hat, mert nem zárkózik el a csoda elől. (A
mesék, ne feledjük, nem utolsó sorban ideálisak arra, hogy egy fáradt gyereket
álomba ringassanak.) De én a szerelemről szeretnék beszélni. Olvasmányokról,
amelyek szerelmi aktusok és a szerelmi aktusról, amely olyan, mint egy
olvasmány.
Egyedül vagyok a könyvvel. Kettesben vagyunk. Jobb ujjam követi a sorokat,
a lap szélét simítja. Nincs szamárfül, ceruza jelzi, hogy megérintett egy
szó, egy mondat vagy egy bekezdés. Aha, szól a belső hang, vagy: csodálatos,
most hallom először. Továbbolvasom, izgatottan, a hatása alatt, élvezettel.
Egyre világosabban érzem, hogy a könyv a barátommá válik. Már az illatán
érzem, gyöngéden érintem meg a sima papírt. (Alberto Manguel: „Egy bizonyos
kiadást, egy bizonyos példányt olvas az ember, amely felismerhető a papír
nyers vagy sima adottságain, az illaton, a 72. oldalon lévő szakadáson
és a kávégyűrűn jobbra fönn a hátsóborítón.”) Egyre gyöngédebb leszek,
mert a könyv megért engem. Igen, ért engem, mintha nem én választottam
volna ki őt, hanem ő engem. Nem is lehetne intimebb párbeszédünk, miközben
kinn vonul a táj. Vagy a szomszédgyerekek tombolnak. Egyazon téren osztozunk,
és ez a tér a miénk, a szerető szövetségeseké. Ahogy én olvaslak, úgy senki
nem olvas téged, mondom a könyvnek. És a könyv: amit én adok neked, csak
te tudhatod. A mai napig nem szívesen adom kölcsön a könyveimet, mert mindegyikhez
külön szerelmes történet fűz és már egy bizonyos borító puszta látványa
is nemcsak a könyv sztoriját, hanem a vele való kapcsolatomat is felidézi.
Emlékszem orosz barátaimra, hogyan húzódtak vissza dácsájukra – a legsötétebb
szovjet időkben – egy könyvvel a kezükben, amelyet tiltott módon magammal
vittem nekik, és dideregve a kabátjukba burkolódzva olvastak és olvastak,
mint a szerelmes összeesküvők. Volt idejük és az olvasott szöveg volt az
életük. Amit a szocializmus realitása eltitkolt előlük, arra szerencsés
módon könyvekben találták rá – elsikkasztott, ellopott vagy egy egész havi
bérért titokban megszerzett könyvekben. Ezeket aztán kívülről fújták elejétől
a végéig, mintha a végső túlélő adagot kebelezték volna be általuk.
Olvasás mint vitális szükségszerűség, mint kéjes szokás, mint játékos
korrektívum. Nemrég Brémában a következő szombat délutáni jelenetet figyeltem
meg a városi parkban: Egy házaspár ül egy padon gyerekkel, olyan nyolc
év körüli fiú lehetett. Az apa felolvas, a nő és a gyerek figyelmesen hallgatják.
Láthatóan pillantást sem vetettek a járókelőkre. A Nap melegítette az arcukat,
figyelmük boldogan befelé fordult. Többször is visszanéztem rájuk, oly
békés volt ez a kép. Ők hárman kötetlenül-mellékesen saját teret hoztak
létre a maguk számára: olvasóteret, olvasóvalóságot. Túl minden sietségen
és kapkodó gyorsaságon.
A szeretők is létrehozzák saját terüket, ha szükséges, a nyilvánosság
kellős közepén. Jobb persze a szoba természetes intimitása, mert a testek
is elolvasásra vágynak. A szemek, a kéz, a nyelv tapogatózva ismerkedik
a bőr tájaival, a selymessel és a durvával, a simával és a nyerssel, a
domborulatokkal, a bemélyedésekkel, a ráncokkal, a szőrzettel. A test szemantikáját
ez az olvasási aktus bontja ki, amelyet a másik követ: mint summa. Közben
úgy variálódnak az olvasásfajták, mint ahogy a nappal és az éjszaka váltakozik.
Az én teljesítményem, hogy mindig újnak lássalak téged. Hála szerelmemnek,
fantáziámnak, türelmemnek. Megjegyezlek és szabadon engedlek. Azon vagyok,
hogy kódjaidat megtanuljam és úgy elfejtsem, hogy csodálkozz. Sosem foglak
kiolvasni.
FÜRJES GABRIELLA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|