VÁRI GYÖRGY: Az első kérdés akkor jutott eszembe, amikor megérkeztem Szigligetre, és megláttam a programját ennek az egy hétnek a József Attila Kör írótáborában: Schein Gábor három előadást tart, az egyik a szépprózáról szól, a másik a kritikáról, a legutolsó pedig a kortárs magyar líráról. Ha jól emlékszem, így hangzik: „Költészet ma?” vagy „Lírai költészet ma?” És van utána egy kérdőjel. Mintha kézenfekvő volna, hogy széppróza, az van.  Piaci viszonyai is vannak, piaci szereplő, áru stb. Valamilyen módon kézenfekvő és adott, hogy van kritika. De bár empirikusan szemlélhető, hogy van olyan, hogy lírai költészet ma, ennek ellenére mégis olyan furcsa, és nem kézenfekvő, hogy a líra ipari termékként létezik. A te költészeted egyfajta válasz arra, hogy mit lehet kezdeni a hagyománnyal, mit lehet közvetlenül továbbvinni belőle, hogy hogyan lehetséges költészet ma. Ez magától értetődő volt, amikor elkezdted, hogy van-e olyan, hogy költészet, és hogy hogyan lehet folytatni?

PARTI NAGY LAJOS: Mit érdekelne engem a költészet maga? Hát talán azt, hogy, kis túlzással, a költészet maga sem más, mint az önnön értelmén való gondolkodás.  Magyarországon a 70-es, 80-as évek költőinek nagy része – szabadulni akarván a váteszi ballaszttól, a vízügyi hivatal-pozíciótól – igen hangsúlyosan tette fel magának ezeket az alapkérdéseket, hogy ki, kinek, miért, s hogy mi értelme. Egyébként semmi, de, hogy Bartókot idézzem, „azért az ember dolgozik”. Fenti költők is versben tették fel e kérdéseket, következésképpen volt költészet, meg van, meg, azt hiszem, lesz is. Mert hát miért is ne lenne, amíg vannak, akik művelik, nem is kevesen, akik úgy gondolják eltölteni az életüket, hogy verset írnak és/vagy olvasnak. Ez a „nem kevés” persze, mindent összevéve is, ezrekben mérhető, de hol van előírva, hogy mekkora az alsó határ mennyiségileg?
Amikor én, lassan negyven évvel ezelőtt, 17 évesen elkezdtem publikálni, akkor ezen nyilván többet gondolkodtam, mint most, hogy mi értelme van, és hogy mi folytatható számomra. Ez mindig a praxisban dőlt el, ha eldőlt. Ha folytathatónak tűnt, amire éppen ráfogott a kezem, vagy mások, „a kritika”  azt mondta rá, hogy ez tán folytathatónak látszik, akkor az folytatható volt. Az ember lassan kikevert magának valamiféle irályt. Közben látszott, legalábbis felsejlett, hogy kell-e másoknak, vagy nem, a közönségnek, mely nem volt nagyobb, mint ma. 
Persze nem lehet megkerülni azt a képtelenséget, az arról való gondolkodást, hogy mit is jelent ez a furcsa, minden ürgeség dacára is kissé operai stilizáció, ez a sűrített, enigmatikus beszéd ebben a kulturális környezetben, ebben az Európában a 21. század elején.  
Én mostanában nem nagyon írok verset, és ilyenkor mindig nagyon-nagyon fölértékelődik bennem a költészet. 

VGY: Amikor éppen dolgozol egy anyagon…

PNL: Kérdés, hogy mikor dolgozik az ember, amikor éppen írja azt szöveget, vagy amikor
dolgozódik a fejében. Amikor „csak” létezik, éli az életét, mint valamiféle betonkeverő, amelyben lassan jár föl-le, keveredik, horzsolódik az anyag, ami a nyelve meg az élete, az alkata, a traumái, meg a franc tudja mi, a hagyomány, a saját tévesztései, ragozhatnám. És akkor mindebből, szerencsés esetben, lesz egyszer valami. Így valahogy. Hogy mikor írok, azt tudom, de hogy mikor dolgozom, azt nem igazán. Hogy mikor vagyok éppen költő és mikor nem. Nyilván mindig és semmikor.

VGY: Az szerepel egy friss tantervi kezdeményezésben, hogy te vagy a posztmodern magyar líra egyik képviselője a kettőből. A másik egyébként Tóth Krisztina…
Azt akartam kérdezni, hogy jelent-e ez neked valamit. Mármint nem az, hogy benne vagy a tantervben, hanem hogy ez a terminus, a posztmodern leírja-e szerinted valamelyest, amit csinálsz, akár csak valamit a verseid hagyományszemléletéből,  aminek kedves metaforája a darált tükör. Amiben valami megjelenik, csak nem úgy jelenik meg egy darált tükörben, mint egy épben. A hagyományok összedarálása, ez radikálisabb metaforaválasztás a kikeverésnél. Egy másik fontos hagyományvonal, ha jól érzékelem, József Attila, aki megkerülhetetlen Magyarországon mint erős költő, amikor arról beszélünk, hogy folytatható-e valamiféle költészeti tradíció. Világos, hogy esetedben is legalább annyira fontos, ha másképp is, mint Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, mint Petrinek, és így tovább. Számodra ez a József Attila folytathatóság probléma? 

PNL: Én egyre konzervatívabbnak gondolom magamat, mint költőt. Az az igazság, hogy amióta nem, vagy nem csak verset írok, a hülyeségig fölértékelődött számomra a dallás, a kötött forma, a dallam, és persze ennek folytonos kifordítása-visszavonása. Az a belkantózás, ami mindig a maga paródiája is, vagyis ott billeg a nosztalgikus rekonstrukció és a nyelvkritika pengeélén. Ebben tehát van egy adag nosztalgia is, csodálat, visszavágyás – a szkeptikus belátás partjai között.  Erős bennem a sóvárgás a nagyon szép, a nagyon megcsinált versre, a vágy, ha úgy tetszik a szakmai becsvágy az olyasmi  áttetszőség, képteremtés iránt, mint amilyen, például, a József Attiláé. Így értve közelebb van bennem József Attila Kosztolányihoz, vagy akár Babitshoz, Szép Ernőhöz, Tóth Árpádhoz is, mint mondjuk Kassákhoz. A minőség, a költőiség szempontjából József Attila igen közel áll a Nyugathoz. Vagy a Nyugat hozzá.  A magyar  20. század  tengelyében leginkább ez a hagyomány áll, ez a legerősebb kánon, tetszik, nem tetszik, s ez nem véletlen.
Persze nem lehet kétszer ugyanabba a Nyugatba belelépni. Imitálni lehet, lehet Szép Ernő verseket írni, lehet Kosztolányi-verseket írni, de ha nem tudom beletenni a kézjegyemet, magamat tehát, a világot mely engem vesz körül, akkor ez csak mutatvány, csinoskodás. Szóval lehet, és mégse.
 Ami meg a posztmodernt illeti, ha a kánon vagy a kritika, vagy a kritikusok jó része azt gondolja, hogy én a posztmodern líra képviselője volnék, nekem ez ellen semmi kifogásom nincsen. Az ellen volna,  ha nap mint nap azzal kelnék, hogy na, most képviselek egyet, csinálok valami jó kis posztmodernet. 
Lehetnék tán méltányosabb, de sokszor  érzem úgy, hogy Magyarországon az utóbbi 10-15 évben ha valaki egy kicsit is jó, illetve jó volt, akkor be kell valahogy lapátolni a posztmodernbe, mintha ez gyűjtőfogalom jelentené  – hát, a mit is? – a minőséget, a korszerűséget? Szemben a – nem is tudom, mivel szemben. Azzal szemben, ami nem elég jó? Persze egy ellenoldal ugyanezzel ügyeskedik fordítva. Tehát aki nincs beemelve, akár csak oldalvízen, ebbe a posztmodern kánonba, az kissé nincs. A posztmodern címkét nagyon egyszerű osztogatni, de milyen más címke van még? Tessünk mondani öt vagy tíz olyan jelentős középkorú vagy idősebb írót, akit soha hírbe nem hoztak még a posztmodernnel. Ha mindenki posztmodern, akit szeretünk versus utálunk, akkor mit is jelent a fogalom?
Bizonyos eljárások, módszerek, melyek a sajátjaim, illetve akként használom őket, erőteljesen a posztmodernhez sorolhatók. Ezt tudom, illetve biztos így van, de nekem ez olyan sokat nem jelent. Szerintem, amit én csinálok, az maga a sültrealizmus. Ez egy ilyen reália, mondanám, hogy a reália nem attól függne jórészt, hogy ki rápillant rá.
 
VGY: Véletlenül mondtad a Kosztolányi és a Szép Ernő nevét éppen? Mert érzek valami olyan alanyi hangoltságot, amit egyrészt nyilván parodizálnak a szövegek, a versek, másrészt viszont nagyon is dolgoznak vele, és rájátszanak.  Tehát ha valakiknek, úgymond, tartozol, azok nem éppen a Kosztolányi meg a Szép Ernő?

PNL: Dehogynem. Bár mindenkinek nagyon sokkal tartozom.  Szép Ernőnek, hadd jegyezzem meg egyre többel, és itt még egy többes számot is meg mernék kockáztatni. Amikor ma este bejöttünk ide az Alkotóházba, arról beszélgettünk, hogy ezek a bútorok, ezek olyan leharcoltak, olyan létezőszocialisták, hogy ezeken még a fiatal Nemes Nagy meg a fiatal Vas is szópókerezett valamikor, félszázaddal ezelőtt, egy másik évezredben. Nemes Nagy azt mondja, hogy az ember fiatal felnőttként émelyítőnek, cukrosnak találja Kosztolányit, és ahogy idősödik, úgy érzi meg, hogy ez a cukor tulajdonképpen életveszélyesen, halálosan keserű. S onnantól mást jelent. Persze, hisz, a halál előterébe kerül. Többször meg kell hozzá érni.  Mindenki megtalálja a maga Kosztolányiját. Én mostanság azt az elképesztően finom iróniát hallom, ki a költészetéből, ahogy és amivel használja a giccset, a cselédlány-romantikát, a „legordináribb” dallamokat-rímeket. Ahogy nagy művészetet csinál ebből az efemer anyagból. A cukorból – ahogy Beuys a zsírból. Én a vacak verseit is szeretem, elképesztő, hogy mennyi vacak verse van. Épp annyi, mint Adynak.  És hát a prózája, az azért nagyon rendben van… 

VGY:…Nekem a prózája fontosabb.

PNL: Nekem is, de én, aki alapjában inkább költő vagyok, a költészetét ebből a sajátos szempontból nézem, hogy úgy mondjam, a garázsba/ darázs ma rímpár szakítószilárdsága szempontjából.
 

***
VGY: Idézted Nemes Nagyot, én is gyorsan idézem. Neki van egy nagyon szép esszéje, amit nagyon szeretek, amikor a fejében jár egy verssor, ami sokszor előfordult vele, hogy „Rózsa, rózsa, megitális rózsa” és gondolkozik délutánokon keresztül, és mindent megnéz, Rilkétől a középkorig mindenhol keresi, ahol rózsa lehet, sehol nem talál semmit, egyre jobban bosszantja a verssor. És aztán egy ponton rájön, hogy itt egy dallamról van szó, és a verssor úgy hangzik, Gyulai Páltól különben, hogy: „Óh, Róma, Róma, megalázott Róma”. Ez a megfejtés, mert ilyen, hogy megitális rózsa, nincsen. És amikor én Parti Nagy verseket szoktam olvasni, akkor mindig ez a mondat villog a fejemben, a „Rózsa, rózsa, megitális rózsa”. Valami nagyon hasonló figyelhető meg nálad, de ez mintha tudatos munkamódszer lenne.

PNL: Mért ne lenne megitális rózsa? Nemes Nagy körüljárta, tehát van. 
Nemes Nagynak nagyszerű memóriája volt, az enyém pocsék, ezt nem akarnám eltagadni.  Mármost a nem-emlékezésből és/vagy a tudatlanságából úgy kovácsol az ember előnyt, hogy ami nem jut eszébe pontosan, azt kitölti dallammal, vakszöveggel – sajátos módon parafrazeál, így is lehet mondani. Utóbb persze, amikor már kész a szöveg, igyekszem megnézni az eredetit. Van, hogy megtalálom, van, hogy nem. Szóval a tévesztés, a rosszul emlékezés, a másként emlékezés, a memoriterek egymásba gabalyodása, a rontás, az üzemzavar nagyon izgalmas anyag, igen jellemző az ember és a kor alaplapjára. Egy sor, egy dallam alaksejtelemként fölidéz valamely más sort, vagy csupán a hangulatát. 
Ezek a reminiszcenciák, ezek a dallam-megfelelések a számomra mindig fontosak voltak, olykor fontosabbak, mint valami nagyon-nagyon egyszerűen elmondható tartalom vagy üzenet. Tudomásul kéne venni, hogy nincs üzenni való, már mindent megüzentek és mindennek az ellenkezőjét is. Rólam is minden meg van üzenve. Én már magamról se fogok valami hűhát üzenni. Az, ahogyan én összerakom ezeket az elemeket, az tekinthető üzenetnek. 
Engem egyre jobban izgat az úgynevezett vakszöveg. A panyigai koppár köldüst meg lehet kerülni, de kikerülni aligha. Egyszerűen a költészet becenevű szóművészetnek muszáj szembenézni a maga gyönyörű megitalitásával.

VGY: Amit még akartam kérdezni ezzel kapcsolatban, az éppen az, amiről beszéltél, hogy csak egy darabig lehet csinálni. A költészet lényege az intenzitás és a sűrítés. És hogy 10-20 oldalon keresztül, vagy annál tovább már nem. Mi a helyzet a regényeiddel? Mind a kettő a maga módján erre a fajta nyelvi invencióra, erre a sűrítésre épül. De nem érzed veszélynek, hogy a költészetnek ez a sűrítés a lényege, az intenzitás, ami a lírában működik, és a regényben nem? 

PNL: De. Ez annyira veszély, hogy mindannak, amit én prózában csináltam, mostanság inkább a hibáit látom, kevésbé az erényeit. Nagyon jó volt írni, mert egy csomó mindent kipróbáltam. Magamat mindenekelőtt. Hogy mennyit bír el egy történés nyelvi intenzitásból. Most már inkább egy picit visszaszedném, igaz, van, akinek így is sok maradna, mindenkinek más a sok. Van, akinek versszövegeim sűrűsége is sok. Másnak meg tán hígak, frivolak ezek a dolgok. 
Minden szöveg más, ebből a szempontból is, hogy mit bír el ornamensben, rápakolásban. A test angyalában gondolkodás nélkül pakolhatok rá, mert a beszélőm tulajdonképpen egy helytelenségi katalógusszekrény. Nincs értelme arról beszélni, hogy sok vagy nem sok, mert eleve a sokról, az aránytalanul sokról szól az egész könyv. Vagyis ott úgy éreztem, hogy nem tudom túlírni. Határt legföljebb az olvasó türelme szab, vagyis 400 oldal azért túlzás volt volna, de ha egyszer ez az alapvető humorforrás, hogy egy kétflekkes alig-történetbe Sárbogárdi Jolán belelátja a Háború és békét, és 100 oldalon keresztül dagasztja, dédelgeti. A három prózakötetben persze kérdés, mennyi sűrűséget bírnak el az én beszéltetett figuráim. Nem a narráció, mert általában ők beszélnek. „Általában” soknak érzem olykor, de nincs általában, konkrét mondat van, figura van – ezek a prózák ilyenek. Én szívesen próbálnék valami egészen mást, de még akkor sem könnyű az embernek kibújni a bőréből, ha nagyon rosszul érzi magát benne. És erről azért nincs szó. 
Azért csodálkoztam, hogy a regényeimet kérdezed, többes számban, mert én úgy gondolom, hogy eleddig nem írtam rendes regényt. Rendes regény az, ami ötszáz oldal, és hosszan, szépen, részletesen, ahogy kell, el van benne mesélve egy bonyolult vagy nem bonyolult történet életről, halálról, szerelemről. Pont. Ez a regény.

VGY: Akkor mostanában soha senki nem ír „rendes regényt”? 

PNL: Dehogynem. A Závada regényei rendes regények, rendes regény ebben az értelemben a Tündérvölgy, a Nádas regényei, Esterházy HC-je is rendes regény véleményem szerint. Ezek, amiket én csinálok, ezek inkább így-úgy egymásba illesztett kisprózák. Ez nem értékítélet. Alkat kérdése, azt hiszem. Meg időé, meg körülményeké, amiket az alkat teremt meg vagy nem teremt meg. De nagyon erős nosztalgia van bennem a rendes regény iránt. Hogy megkutatni – van ez a nagyon erős francia-német szó a resersírolás –, hogy egy évig csak jegyzeteket írni, és ha van egy rahedli jegyzet, na, akkor nekiállni, és akkor négy évig reggeltől estig regényt írni. Ugyanabba a világba lépni be minden reggel, ugyanabból a világból hazamenni minden este. Ott már tényleg egy lesz az ember a szereplői közül. Ott már tényleg én vagyok Bovaryné. 
Eddig ez nekem nem jött össze, A test angyalát lényegében egy hétvégén írtam, a Hősöm terét írván is túl erős volt bennem, hogy túl kell jutnom, készre kell csinálnom. Megvolt az anyag darabokban, a darabok, a kisprózák, egyszer készre voltak írva, aztán négy hónapos nagyon intenzív munkával szét kellett szednem minden részt, minden mondatot, újra kellett építenem, összeraknom. 

VGY: Azt mondod, hogy megüzenni már mindent megüzentek. Az irodalom az alapvetően valamiféle kirakós a hagyománnyal, amiből jó esetben valami ütős jön ki. De egy számomra és számodra is nagyon fontos kritikus, aki a barátod is volt, Balassa Péter, téged szociális realistának nevezett, játékos névadással. Valamiféle feladatelvűség semmikor, semmilyen szerepet nem játszott? Mondjuk a Hősöm tere esetében?…

PNL: De, a Hősöm terében játszott, és nem bánom, hogy játszott. 1999 végén sokfelé indulhattam volna el. Gondolkodtam, melyik kezdeményt fejezzem be, melyikből csináljam meg a könyvet. Ki így dolgozik, ki úgy. Van, akinek tényleg van egy, egyetlen munkadarabja, és akkor azt befejezi, üres a fiók, és kezdi elölről. Nekem a számítógépemben egyszerre sok minden épül és betonkeveredik. Némely szövegek dolgoznak akkor is, ha ki se nyitok, mondjuk egy fájlt, vagy könyvtárat egy évig. Dolgoznak, mert én dolgozom velük, azzal, hogy élek, és bizonyos idő múlva máshogy fogok rájuk nézni. Ha nem lesz bizonyos időm, az persze pech lesz, legalábbis nekem.  
Szóval ’99-ben  Závada Pali beszélt rá, hogy szerinte ezt az anyagot, kéne megírnom, mert mikor, ha most nem, és teljesen igaza volt. Ez csak egy lökést adott ahhoz, hogy belekezdjek. Már a torkomig ért az egész ájtatos félnyilas, félnáci vircsaft, ez az egész borzalmas szcéna, mely körülvett. Volt tehát az anyag, ami az én közérzetem volt, vagy a magánérzetem volt, és azt gondoltam, hogy ezt meg kell írni. Abban viszont, hogy nem dolgoztam rajta még egy évet, hogy nem szedtem szét még egyszer, és nem írtam át még kétszer, abban benne volt, hogy most, most jelenjen meg. A vegyes fogadtatásnak szerintem nem ez volt a fő oka, én erre fogom, nem tudom másra. Egyáltalán nem bánom, hogy akkor és úgy jelent meg. Van ilyen. Persze az is igaz, én akkor késznek gondoltam.  A maga módján kész is, most már nem tudok hozzányúlni még egyszer. Tán nem is kell. Illetve dehogynem, minden szöveghez hozzá kellhet nyúlni adott esetben.

VGY: Én azt is éreztem mind a két regénynél, és az is eszembe jutott, hogy van ez a sajátos és nyilván tompított feladatszerűség, és valahogy mindig beleütközik a nyelvi invenciónak a határtalanságába. Mondjuk a Hősöm tere esetében a Tubica Cézár nyilvánvalóan nem egy karakter, hanem egy nyelvautomata, amelyik produkálja ezeket az egészen elképesztő és hihetetlenül invenciózus mondatokat egymás után. Ugyanakkor mégiscsak ő az, akit a szöveg feladat jellege miatt fel kéne ismernünk ebben a parabolában, ebben az állatmesés, játékos parabolában olyanként, akit – veszélyként – komolyan kell vennünk. És akit a környező bölcsészek nem hajlandók komolyan venni, mert ilyen nyelvi jelenségként ismerik föl nagyon „kifinomultan”. És valahogy mégiscsak arról van szó, nem, hogy ez az egészen zseniálisan működő, öncélúan szórakoztató nyelvautomata elő kéne hívja a figyelmeztetést is figyelmeztetés egyben, hogy állítsátok meg Arturo Uit. 
Közben meg azt is éreztem A test angyalánál is, hogy van ez az elképesztő nyelvi intenció, ami ömlik a Sárbogárdi Jolánból vagy a Margittay Edinából, és közben, ezt valamelyik kritikus, talán Simon Attila fel is vetette, érzékelhető a háttérben feltétlenül meglévő nyelvi norma, amihez képest Sárbogárdi Jolán vagy Margittay Edina nem tud beszélni, épp azért ilyen vicces a szöveg, mert nem tud. Összefér ez azzal, amit a Károlyi Csabának mondtál sok évvel ezelőtt a „valóságszagú képzavarok”-ról? Egy képzavar nem valamihez képest képzavar, nem a nyelvi normához, hanem önmagában a nyelvi kreativitásnak egy páratlanul izgalmas megnyilvánulása, anélkül hogy vissza kéne vezetni egy normatív nyelvhasználatra. 

PNL: Teljesen azért nincs önmagában, mert ha teljesen önmagában lenne, akkor nem lenne képzavar. Mégiscsak van, a képalkotásnak egyfajta (vagy kétfajta) normája. Valamiféle szabályszerűségek vannak. Lehet érezni, hogy mi a jó költői kép, és mi az, ami ugyan nagyon erős de a zavarosságában az, mert a nagyotakarásban, a nagyotmondásban valami elképesztő túlzás van. Nekem a klasszikus példám erre, hogy Pécsen, a 70-es évek vége táján, egy derék funkcionárius, amikor azt akarta mondani, hogy nem kell a világot, vagyis a létező szocializmust, folyton sötétebbre festeni, mint amilyen a valóságban, az csúszott ki a száján, hogy azért ez mégiscsak túlzás, elvtársak, hát negatív emlőről nem lehet pozitív csecsemőt szoptatni. Egyfelől kép, másfelől képzavar,  és tényleg utánozhatatlanul pontos.  Hogyha ez nem költészet, akkor mi a fene a költészet? Vagy ha ez nem a költészetnek a paródiája, vagy a képnek a paródiája, ugye. Azért mégis pontosan érezzük, hogy ez nem a semmi ágán ülő szívnek a hangtalanul vacogó kis teste. Azt hiszem, ez a dolog eléggé konvenciófüggő, ismerjük a közhelyet a fekete zongoráról. El tudom képzelni, hogy némely posztmodern írók „nyelvromboló tevékenysége” következtében bizonyos képalkotási technikák már nem fognak képzavarnak számítani 10-15 év múlva.
 Ami a normát illeti, valamiféle normát muszáj feltételezni, nem? Hogyha nem lenne egy egy köznyelvi-norma, akkor mihez képest tudnánk egy beszédről megállapítani, hogy ez mondjuk költészet, hogy egy sűrített beszéd… Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy hol van pontosan ez a norma, de azt hiszem, az értelmező közösség az nagyjából érzi. Ha nem érezné, vagy a zöme nem érezné, akkor a Sárbogárdi Jolánt nem lehetne érteni. Márpedig úgy tűnik, lehet. Száz olvasóból tán egy volt, aki egy az egyben értette volna. Volt olyan, de azért ez inkább extrémitás..

VGY: És tetszett neki?

PNL: Hogyne, kicsit soványnak gondolta a történetemet, de tetszett. 
Nem mindegy, hogy mihez képest mit deformálok. Hogy mi az, ami, hogy ki teremti azt az etalont, amihez képest én vagyok vagy ezek a szövegek, amiket én csinálok. Hogyha a Jolán féle nyelvhelytelenség bekerül egy iskolai közegbe, akkor ott mit okoz? Mit nem? Nem avatja-e normává azt, aminek a normaságát parodizálja éppen. Vagy a trágárság. Ezek húzós kérdések akkor is, ha azt kell mondani, nem lehet és nem szabad mást, hogy bocsánat, az irodalom mint szóművészet nem a nyelvművelés terepe. Olykor akként is használható, de ettől még nem az.

VGY: Mostanában, ezt nem az utóbbi két hónapra értem, hanem az utóbbi évekre, elkezdtél közéleti publicisztikákat írni, ha nem is túl sűrűn. Például a Népszabadságban, részben hasonló dilemmákkal szembesülve, mint a 90-es években Esterházy politikai publicistaként. Hogyan lehet úgy megszólalni közéleti kérdésekben, hogy egyfajta szerepváltozást javasolsz vagy regisztrálsz, ha úgy gondolod, nem az az író dolga, hogy a nemzet ütőerén tartsa a kezét, nem ő az, aki megmondja, hogy hol van a haza a magasban, és így tovább. Szerinted hogyan lehet úgy írni közéleti publicisztikát, hogy az ember tudja, hogy nem ő fogja az ígéret földjére vezetni a népét, hanem valamilyen más pozíciót kell a váteszi helyett találni.  Melyik az a másik pozíció? 

PNL: Hát nem tudom, az ürgéé, hogy Ottlikot idézzem. Nem hiszem, hogy a megszólalás egy nagy példányszámú lapban valamely közéleti ügyről már eleve feltételezi a lángoszlopságot, függetlenül a szöveg tónusától…

VGY: Pozíciót kell keresni, nem?

PNL: Igen, pláne ha ez egy rendszeres, egy mindennapi, igen erős kényszer. Vannak olyan kollegák, akikben ez még mindig ilyen erős, bennem nem. Én a 90-es évek elején gondoltam azt, még a régi Magyar naplóban, hogy igen, az ember olykor írjon publicisztikát. S írtam is, tárcába, tárcanovellába csomagolva, de írtam. Aztán ettől teljesen elment a kedvem. Mert nem tudom jól csinálni, tényleg nem, tán novellírozó tárcát, ha muszáj.  Ez már a harmadik nyár, hogy a Népszabadságban a Kentaur-beszéd c. sorozat az állandó szerzői szabadságra menvén,  írok helyettük egy-két „valamit”, általában kis szövegeket, cédulákat erről-arról.  De ezen a nyáron, amikor volt ez a gyalázat, a nyilas pogromkísérlet a Meleg büszkeség napján, azt gondoltam, hogy szégyellném magam, ha már támadt egy ilyen alkalom, ha én erről nem írnék. Én ezt nem gondolom szereptévesztésnek. Nem biztos, hogy magamtól megírtam volna, mert akkor az ember naponta, éjjel-nappal írhatna publicisztikát, de örülök, hogy megírtam. Ha teheti, olykor az ember nem teheti meg, hogy ne szólaljon meg. Nem él oly korban… Persze jó, ha az ember figyel arra, milyen pozícióból szólal meg. Még  akkor is, ha én nem vagyok lángoszlop-alkat és nem hinném, hogy elragadna a tuti-mondás, vagy az észosztás mákonya, legalábbis ép elmével. 
A Balassa által oly sokat emlegetett „hátat fordítva rámutatni” attitűd, ez a magatartás, megint felértékelődik, azt hiszem.  Elég reménytelennek látom, ami itt a közéletben történik, persze ennek a – szigorúan be amúgysem tartható – hátatfordításnak mentális és praktikus célja lehet, demonstratív kevésbé. És ez nagyon nagy különbség. Tandori konzekvens verebezése a 70-es-80-as években többet erodált a létező szocializmuson, mint két skodányi szamizdat-kiadvány, pláne a nemzet rögvaló keresztjét cipelő parabola és ömlény. A kor, melyre Balassa ezt értette, nagyon más kor volt, a Jelenkor azzal, hogy az úgynevezett új prózát közölte mindenekelőtt, meg nagyon jó költőket közölt, olyan írásokat is e felé az attitűd felé „értelmezett át”, amelyek önmagukban ennek a szikráját sem viselték magukon, nem is voltak onnan végiggondolva. De ezt tette a kontextus, mert egy folyóirat az ugye mindig több, mint a benne foglalt írások összessége. 

VGY: Balassán kívül vannak olyan kritikusok, akiknek a véleménye mérvadó számodra? Mit vársz a kritikától? Tanultál-e belőle, van-e szándékodban tanulni? Esterházy azt mondta legutóbb, hogy a kritikából nincs mit tanulni. A kritikus foglalkozik vele két hetet, amíg kétszer elolvassa, ő meg foglalkozik vele éveket, amíg megírja. Tehát nem tudja elképzelni, hogy valami olyat mondanak neki, amit ő még nem gondolt.  

PNL: Én el tudom képzelni. Nekem nincs bajom a kritikával… nem nagyon gondolok rosszat róla. Nem is fetisizálom. De van-e ilyen, hogy kritika? Nem kritikusok vannak inkább? Okos és kevésbé okos bírálatok-olvasatok? Szerintem nincs olyan olvasat, amiből ne lehetne – nem  mondom, hogy tanulni, de – profitálni. Amiben ne lenne valami, amit érdemes meggondolni. Ha mást nem, hogy uramisten, miket csinál egy szöveg, egy szövegem, ha ennyi ostobaságot lehet róla gondolni. Ez az egyik véglet, persze ez véglet. Nekem mindig tudnak olyasmit mondani, amin meglepődöm, ha megértem egyáltalán. Viszont nem gondolom, hogy amit írnak rólam, mélységes mélyen befolyásolna. Megváltoztatná az életem, pl. Van, amikor jogosnak érzem a kritikát, van, amikor nem, de egy okos olvasóról miért föltételeznék, rossz szándékot? Nem bánom, sőt örülök neki, hogy olykor nálam sokkal okosabb emberek gondolnak okosakat az én könyveimről. Az ő dolguk, hogy mindenféle okosakat gondoljanak róla, az enyém meg az, hogy megírjam e könyveket. Hatunk egymásra, de nem vagyunk fölcserélhetők, És így ez rendben is van.

VGY: Emlékszel ilyen példára? Volt ilyen reveláció-élményed kritika olvastán?

PNL: Régebben. Az utóbbi tíz-tizenöt évben nem nagyon. Amikor ’90 táján megjelent a Szódalovaglás című verseskönyvem, vagy minek mondjam, töredék-gyűjteményem, és ami annak kapcsán vagy akörül íródott, az számomra érdekes volt. Ott kimondódott egy csomó dolgot, amit homályosan én is gondolok, a történet lehetőségéről, az utakról a próza felé, és így tovább. Persze a kóved is fontos volt, mert nagyon szépeket is mondtak, megerősítettek a lehetséges irányaimban. Hogy tán nem gondolom el magamat rosszul. Meg is ijedtem kicsit, hogy uramisten, ha ez a könyv ennyire föl lett  lőve, akkor hogy fogok én ennek ezután, jobb szó híján, megfelelni. Persze nem akartam én megfelelni, de hazudik, aki azt mondja, hogy soha nem befolyásolja az, hogy mit gondolnak róla. A kritika egy olyan vektorba, vagy egy olyan térbe teszi be a művet, és úgy láttatja, hogy onnantól fogva magad is úgy látod bizonyos fokig. Nem tudod önmagad kivonni ez alól. És én ezt általában nem gondolom bajnak. Hiszen az író megcsinálja a kritikust ugye, mert a kritikus ezeken a szövegeken kicsiszolja saját módszereit stb., stb., és a kritikus megcsinálja az írót. Csak abszolutizálni nem kéne ezt az összefüggést. Én azt gondolom, hogy ez egy sokkal egyszerűbb és egészségesebb viszony. Nem szabad elszállni akkor, hogyha az égbe dicsérnek, következésképpen akkor se zuhansz össze teljesen, ha a földbe döngölnek. Mindig le kell számítani a két szélső értéket, mint, azt hiszem, a tornában. Persze lehet, hogy azért nagy a szám, mert rólam sok jót írtak. Ha nem így volt volna, lehet, hogy nem így beszélnék.
 
VGY: Te tényleg bokszoltál gyerekkorodban?

PNL: Tényleg. Fél évig a kaposvári Dózsa sportiskolájában, Nyolc évesen. Akkora volt a bokszkesztyű, mint a fejem. És én voltam a legkisebb. Összesen fél év volt, az anyám valami sportra be akart íratni, és valahogy összekeverte, hogy ez most melyik. És én már ott voltam, mikor a drágám a fejéhez kapott, hogy jézusom, a gyerek bokszolni jár. Nagyon élveztem, valamiféle szabadságot adott, egy más dimenziót az olvasós, meg versírós életemnek. Nincs a világon pregnánsabb büdösség, mint egy húsz éves bokszkesztyűé a kaposvári Dózsa szertárában. Az ember beleteszi a kezét, és elképesztően büdös lesz utána. Ez én Proust-i bokszkesztyű-süteményem.  Egy pillanat alatt vége lett ennek a közjátéknak, csakhogy az ember, ha író, elkezdi magában fölfényezni. Mint afféle különös, érdekes adalékot, ettől úgy tűnik, mintha lett volna tényleges jelentősége. Egy jó motívum, rejtői ellenpont a lírához, semmi több. Boksz és balett, mert ötévesen balettiskolába is járattak. 

VGY: Most is úgy beszélsz róla, hogy mítoszt lehetne csinálni belőle. 

PNL: Persze, ha az ember dolgozik a saját gyerekkorából, akkor mindenképpen mítoszt csinál belőle. Akarva akaratlanul fabulaként használja, szelektál, bizonyos dolgokat kiemel, bizonyos dolgokat homályban hagy, megírja, egyszerűen szólva. Csak én tudok versemnek hőse lenni, persze ez az én ez nem én vagyok, noha belőlem van, és ezer más helyről.

VGY: Köszönöm. Van-e másnak kérdése?

¤¤¤

Kérdés: Mit gondol Erdély Miklósról, mint költőről?

PNL: Erdély Miklós originális nagy művész, szóművész is. Én azt nem tudom eldönteni, hogy képzőművésznek jelentősebb vagy pedig költőnek. Nem is vindikálom magamnak a jogot. Az írói kánonoknak momentán eléggé a peremén van, én se gondolom, hogy az avantgárd irodalom lenne akárcsak az utóbbi hatvan év magyar irodalmának, most buta szó következik, a fősodrában. Ettől még nagyon sok nagyszerű mű van ott, és lehet. Az ember csak bámul, ha a gyerekeinek Tamkó Siratót olvas, például. Az idő biztos, hogy Erdély Miklósnak dolgozik. Nem hiszem, hogy ő el lesz felejtve, természetesen ez nem vigasz. Az tény, hogy annyira erős, vagy erős volt a nyugatos hagyomány a sugárzása, az ízlésformáló vagy ízlés-stabilizáló szerepe, hogy minden mást háttérbe szorított. Ez persze baj.  Például az iskola.  Nem tudom, hogy valakit miért tanítanak, és miért nem. Ha sokáig nem tanítják, akkor elfelejtik. Ezek legalább annyira külső, mint belső tényezők. De az eredmény látható, téeszek óvodák névadója a Nyugat egy része, a másik kishíján elfelejtődött.  Tíz magyarországi bölcsészből, mondjuk, Dsida nevét hányan ismerték húsz évvel ezelőtt?  Szép Ernő miért számít még mindig a „kicsik” közé?  Mert nem  fért a Révaiék esztergálta  Petőfi-Ady-József Attila tengelybe? Az hogy kit tanítanak, kit nem, az igen fontos, mármint az utókor, az emlékezet szempontjából. De, visszatérve Erdélyre, ki akadályoz meg egy jobb magyartanárt, hogy Erdély Miklóst tanítson egy jobb középiskolában? Vagy például egy jobb egyetemen, ki akadályoz meg egy egyetemi oktatót, hogy kurzust indítson Erdély Miklós szóművészetéről?  Senki. 

  
Bibliográfia

PARTI NAGY Lajos
Angyalstop
Magvető, 1982

Csuklógyakorlat
Magvető, 1986

Szódalovaglás
Jelenkor, 1990

Se dobok, se trombiták
Jelenkor, 1993

A hullámzó Balaton
Jelenkor, 1994, 1999

Esti kréta
Jelenkor, 1995, 1996

Ibusár. Mauzóleum
Jelenkor, 1996

Sárbogárdi Jolán: A test angyala
Jelenkor, 1997, 1999

Europink
Jelenkor – Lettre, 1999

Hősöm tere
Magvető, 2000

(Banga Ferenccel)
Kacat, Bajazzo
Pytheas, 2002

Grafitnesz
Magvető, 2003

„Egerészés”
Magyar Lettre Internationale, 20

„Búvárbőr”
Magyar Lettre Internationale, 24

„Statt Berlin”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Balla Zsófiával és Kovács András Ferenccel)
„A költészetről”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Szonettjáték”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Virágh Rudolf verseiből”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Kis tél az őszológián –
A Dumpf-szonettekből”
Magyar Lettre Internationale, 40

(Márton Lászlóval, Garaczi Lászlóval,
Kukorelly Endrével és Németh Gáborral)
„Még egy regényes Lettre-beszélgetés”
Magyar Lettre Internationale, 41

(Bruno Bourellel) 
„Fényrajzok Budapestről”
Magyar Lettre Internationale, 42

„Berolina Medwelin”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Mattersburg leírása”
„2002 címtelen leütés”
„Tolnai Ottóról”
Magyar Lettre Internationale, 47

(Eve-Marie Kallen interjúja)
„Europink”
Magyar Lettre Internationale, 50
 

VÁRI György
 Kertész Imre
Kijárat, 2003