I. 
Az európai kultúrát a 18. századtól kezdődően egyre inkább áthatotta az idegen kultúrák szisztematikus számbavételének és leírásának, a világ kulturális kartografálásának a vágya. A populáris útleírások éppúgy ebből az igényből születtek, mint a tudósok szűk körének szánt speciális beszámolók. A közkedvelt útleírások széles körben terjesztették az idegenség diskurzusát, a különböző kulturális jelenségek terjedő leírásai pedig termékenyítően hatottak egyes filozófusok gondolkodására, akik maguk is gyakran fordultak etnográfiai anyagokhoz – gondoljunk csak Montesquieu-re, Voltaire-re vagy Rousseau-ra. A felfedezések 18. századi hullámát – ahogyan azt Bougainville és Cook utazásai demonstrálják (vö. Bitterli 1982: 38-39, Sahlins 1986) –, már az az igény határozta meg, hogy az ismeretlen országokat minél teljesebben írják le, s minél rendszerezettebb ismereteket közvetítsenek róluk. Ebben az időszakban az utazókat már pontosan kidolgozott munkatervekkel küldték felfedezőútjaikra, kíséretükben gyakran tudósokkal, akik földrajzi, botanikai, fizikai kérdések tisztázása érdekében vállalkoztak a messzi utazásra. A tudományos szempontokból előkészített utakon pontosan feltérképezték a távoli szigeteket és földrészeket, azok növény- és állatvilágát, klímáját, s természetesen, nem utolsósorban lakosságukat. Ugyanakkor, nem minden ismeret esett egyforma súllyal latba. A hatalmi, politikai, és főleg gazdasági megfontolások elsődlegessége miatt a természettudományos jellegű munkák előnyt élveztek, s csak ezeket követhették az etnográfiai jellegű kutatások. A 18. században születtek meg ugyanakkor az első javaslatgyűjtemények, amelyek a „primitívek”, a bennszülöttek minél hatékonyabb megfigyelésének módszertanát igyekeztek kidolgozni. 
Az európai gondolkodásnak elementáris részét képezték a primitív társadalmak. Ők jelentették azt a kontextust, amely egyáltalán lehetővé tette az egyes kultúrák, etnikumok és rasszok közti különbségek megfogalmazását, illetve megteremtette a kultúra eredetével, alakulásával és mibenlétével foglalkozó eszmefuttatások lehetőségét. A felvilágosult filozófia a társadalmak megfigyelhető különbözősége ellenére az emberiség egységes mivoltából, kultúrateremtő képességéből indult ki. Az emberek egyenlőségének ez az eszméje egybekapcsolódott az emberi cselekvés és a haladás törvényszerűségének megfogalmazásával, aminek nyomán a kultúra differenciális fogalommá vált, s lehetővé tette, hogy az egyes társadalmakat a haladás különböző fokain helyezzék el, amely felfogásból aztán részint a felvilágosodás társadalmi nevelési projektjei táplálkoztak. A haladás szükségszerűségének ez a koncepciója mégis beiktatott bizonyos különbségeket az emberiség egységességének képzetébe, s szembeállította egymással a természetes és a kultúrembert. A felvilágosodás programja azonban az egyetemes kultúrafogalom alapján a vadakat is embereknek láttatta, s nevelésükön fáradozott, a vademberek és a civilizáltak közötti különbséget – az emberiséget közösen jellemző racionalitás alapján – nem tekintette abszolút érvényűnek.
 A következő század végétől aztán egyre hangsúlyosabbá vált a fejlődés eszméje, amit nagyban támogattak a pozitivista, természettudományos megfontolások, különösen az egyes fajok eredetére vonatkozó evolucionista tanítások. Ez a szemlélet újra fejlődési fokozatokat konstruált, méghozzá azzal a szándékkal, hogy az egyszerűbb kultúrák primitivitását igazolja, s bebizonyítsa, hogy a társadalmak különbözőségei mögött minőségbeli, értékbeli eltérések rejlenek – vannak másoknál jobb, kifinomultabb, fejlettebb és ebből következően magasabb rangú társadalmak. A 19. század nem az emberiség egységéből, vagy a civilizációs különbségekből indult ki, ahogyan azt például a felvilágosodás gondolkodói tették, hanem alapvető, áthidalhatatlan különbséget látott az ún. primitív és az európai ember között. 1859-ben a Természeti népek antropológiája című munkájában Theodor Waitz a következő kérdést teszi fel: „Vajon az emberiség egy részét ne az állattanhoz utaljuk-e át?” (Idézi Girtler 1979: 25.) Ennek nyomán egyre mélyebb és áthidalhatatlanabb szakadék tárult föl a saját és az idegen között. A saját racionalitással rendelkező nemes vadember helyébe az irracionalitást megtestesítő primitív alakja lépett. 
 Ez a változás összhangban állt a tudományos szemléletek, a tudományos „húzóágazatok” átrendeződésével, amelynek nyomán a vad és a civilizált közötti különbség más magyarázatot nyert. A felvilágosodás időszakában az eltéréseket a környezet, az éghajlat különbségeire vezették vissza. Az evolucionista felfogásban azonban a biológiai magyarázat vált uralkodóvá: az embert a biológiai törvényszerűségek irányítják, s a túlélésért folytatott küzdelem határozza meg. Ez a szemlélet szilárdította meg azt az elképzelést, hogy különböző, fizikai megjelenésüket és mentális tulajdonságaikat tekintve is eltérő emberi fajok léteznek, ráadásul ezek a fajok a fejlettségnek nem ugyanazon a fokán állnak. A civilizált ember magasabbrendűségére (biológiai evolucionizmus) valamint az európai kultúra fejlettebb voltára (társadalmi evolucionizmus) vonatkozó nézetek árulkodó módon a kolonializmus teljes megszilárdulásával egy időben virágoztak. A korabeli társadalmi diskurzust dominálva ezek a nézetek nagy mértékben hozzájárultak a gyarmati uralom legitimálásához, illetve a gyarmatok biztosította politikai erő hatékonyan támogatta az efféle tudományos elméletek érvényesülését. 

II.
1897. szeptember 30-án érte el New York partjait Robert Peary Grönland-kutató vezényletével a Hope nevet viselő háromárbocos hajó, fedélzetén hat inuit eszkimóval. A közöttük található, akkor hétéves Minik így emlékezett vissza: „Peary megkérdezte, vajon lenne-e néhányunknak kedve visszahajózni vele oda, ahol nagy épületek, vasút, fények és sok ember található, ahol a nap télen is mindig süt, s ahol az embereknek nem kell vastag szőrméket viselniük ahhoz, hogy ne fázzanak. Rábeszélte apámat és a merész Nuktaqot, akik törzsünk legokosabb és legerősebb emberei voltak, hogy menjenek el vele Amerikába. Meleg házakat ígértek nekünk a Nap országában, fegyvereket, késeket, tűket és sok más egyebet. Így egy nap elhajóztunk Amerikába.” (Wenderoth 2001: 146)
 Az inuitokat ígéretekkel a fedélzetre csalogató Peary ezzel az akcióval csatlakozott ahhoz az utazási tradícióhoz, amelynek képviselői – az elsők között Kolumbusz – nem hagyták kihasználatlanul azt a lehetőséget, hogy ottlétüket „szuvenírként” magukkal hozott bennszülöttekkel bizonyítsák. Míg Kolumbusz a spanyol uralkodó kíváncsiságát csillapította, addig Pearyt az antropológus, etnológus Franz Boas – aki akkortájt még a New York-i Természettörténeti Múzeum munkatársa volt – kérte arra, hogy grönlandi útjáról hozzon magával egy inuitot. Peary Boas kérését túlteljesítve hat, csodaszámba menő inuittal érkezett meg. New Yorkban azonnal óriási érdeklődés övezte őket, már a megérkezés másnapján több mint húszezren fizettek belépőjegyet azért, hogy az északi embereket láthassák. A 19. századi Európában és Amerikában nagyon népszerűek voltak a koloniális kiállítások keretében, vagy az ún. Völkerschau formájában elterjedt hasonló „attrakciók”. Németországban a hamburgi állatkert működtetője, Carl Hagenbeck szervezett 1872 és 1932 között a világ minden részéről érkező bennszülött-csoportokkal „antropológiai-zoológiai kiállításokat”. Az 1896. május 1-én Berlinben megnyitott koloniális kiállításon egész „négerfalvakat” építettek fel, ahol nyolc hónapon keresztül mutatták be a Kamerunból érkezett családokat. „Indiánfalvak igazi indiánokkal” már a 17. század óta tarkították az európai színtereket, de az idegenek vásári látványosságként történő felléptetése igazán tömegessé a 19. században vált. Populáris kultúra, bámészkodás, szórakozás, valamint a tudományos megismerés szándékai kéz a kézben jártak ezekben az időkben. Teljesen elterjedt gyakorlat volt, hogy a vurstlikban, vagy vásárokban, koloniális kiállításokon szereplő, s szokásaikat, „vad táncaikat” a vásári közönségnek bemutató törzsek a tudósoknak „külön előadásokat” tartottak. Rudolf Wirchowot, a híres patológust és antropológust lenyűgözték a Hagenbeck szervezte bemutatók – az 1880-ban Európát bejáró eszkimó család a berlini Gesellschaft für Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte előtt is szerepelt, amely alkalommal Wirchow megjegyezte, hogy „ténylegesen rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amelyek alapján nagy mértékben alkalmasak arra, hogy e népesség primitív adottságait megismerjük.” (Wenderoth 2001: 149) 
Wirchow ezek után már maga tett javaslatokat Hagenbecknek, milyen további kiállításokat szervezzen meg. A Wirchowot csodáló Boas hasonló szerepet szánt az inuitoknak: a Természettörténeti Múzeum szakemberei gondosan tanulmányozták testi felépítésüket, fényképes dokumentációt készítettek róluk, majd a hamarosan bekövetkező haláluk után csontvázukat kiállítási tárgyként mutatták be. Az életüket múzeumi tárgyként végző inuitok tragikus – ám sajnálatos módon nem egyedülálló – sorsa pontosan jelképezi a korszak egzotikus kultúrákkal kapcsolatos attitűdjét, s az Európán kívüli kultúrákra vonatkozó 19. század végi társadalmi diskurzus két igen fontos, egymással szorosan összekapcsolódó alkotóelemét. Egyrészt azt a csodálkozó tekintetet, amivel a közvélemény, a „nép”, a köznapi ember reagált a civilizáció áldásait nem ismerő eszkimókra. A saját kultúrába „importált” egzotikum ugyanis mindenekelőtt látványosságnak számított. Ahogy a koloniális kiállítások összefüggésében a német Fritz Mauthner írta: „A párizsi, vagy a berlini, aki sohasem pillantott ki komolyan a saját városa határain túlra, egy ilyen kiállításnál csak a külső különbséget, a kuriózumot, és a nevetségeset fogja észrevenni, viszont azt a dolgot, amit az idegenektől tudattalanul megtanulhatna: a humanizmust, nem tanulja meg.” (vö. Schultz 1995: 108)
Az idegen kultúra ezeken a kiállításokon ugyanazt a szerepet játszotta, mint a nyugati kultúra által megszerzett egzotikum, különleges növények, állatok – nem más, mint egy birtokolt, kiállítható és megcsodálható tárgy, amely a civilizált világ erejét, hatalmát és magasabbrendűségét demonstrálja. A koloniális kiállítások, majd a világkiállítások különös módon táplálták az egzotikum iránti csillapíthatatlan érdeklődést és vágyódást, hiszen mindeközben könnyen fogyaszthatóvá tették azt. Másrészt a tudományos megközelítés ugyancsak tulajdonának tekintette az idegent. Különösen szembeötlő ez a példaként elemzett inuitok esetében. Minik apjának, aki megérkezése után hamarosan meghalt, csak látszólag rendeztek temetést a Természettörténeti Múzeum kertjében. Az elhunyt inuit teste túl „értékes” a tudomány számára ahhoz, hogy porladni hagyják, múzeumi tárgyként továbbra is jelen kell lennie, s bizonyítania kell az emberiség fejlődésének szigorúan rekonstruált útját.
 Az idegennek a saját kultúra terepén való megjelenése, egzotizálása, a tudományos megismerés tárgyává illetve fogyasztható áruvá tétele egyaránt része annak a folyamatnak, amelyet „szimbolikus gyarmatosításnak” nevezhetünk. Míg a tudomány művelőit az idegen kultúrák megismerésének vágya egyre inkább arra buzdította, hogy maguk utazzanak távoli, egzotikus tájakra, a megismerés és a leírás új módozatait kifejlesztve, addig a 19. századi európai polgár számára egyre magától értetődőbbé vált, hogy a világ ott van a közvetlen közelében. Utazni szinte felesleges volt, az egzotikum lépten-nyomon követte a városlakót, az urbánus táj új elemei: a múzeumok, az áruházak, a reklámok, a panorámák, később a mozik, a vurstlik, a kiállítások, az állatkertek formájában. Az egyre inkább kiszélesedő és egyúttal egyre speciálisabbá váló tudományos ismeretek mellett egyre több kép, történet, s megvásárolható, fogyasztható áru jelent meg az európai színtereken az idegenséggel kapcsolatban. 
 A „török”, a „néger”, vagy a „kínai” már viszonylag korán megjelentek, s feltűnő voltukkal „színesítették” az európai udvarokat. Az egzotikus szolgálók lényegében a 14. század óta részét képezték az arisztokrata életvezetésnek, s elsősorban a hatalom és a gazdaság jelképeinek, a társadalmi reprezentáció eszközének számítottak. A pompázatos felvonulásokat és ünnepeket kedvelő barokk a különös jelmezekbe, öltözetekbe bújtatott egzotikus embereket a látvány különleges volta miatt becsülte nagyra. A társadalmi kiválasztottság később abban is megnyilvánult, hogy a hatalmasok és tehetősek – különösen kertjeik berendezésekor – egzotikus stílusban épült pavilonokkal, sátrakkal és természetesen az ezekhez tartozó szolgálókkal vették körül magukat. A felfedezőutakról Európába került „emberi trófeák”, az ott-lét bizonyítékai, elsősorban szintén a magas társadalmi státusúakkal kerültek kapcsolatba, hol a királyi udvarokhoz, arisztokratákhoz, hol a tudósokhoz, filozófusokhoz kerülve. Kijelenthető, hogy az idegen megtapasztalása, megfigyelése, de különösen annak birtoklása nagyon sokáig privilégiumnak számított, amely a társadalom magasabb köreihez tartozóknak volt fenntartva. Az egyszerű nép vásárokban találkozhatott „egzotikus alakokkal” – testi fogyatékosokkal, bénákkal, törpékkel, óriásokkal, vagy épp „vadakkal”. A mutatványos bódék és az emberevők meseszerű világa mellett a 19. században olyan új formák jelentek meg, amelyek ötvözni óhajtották a szórakoztatás és az ismeretek közvetítésének igényét, s e tekintetben nagyon is polgári intézményeknek számítottak. Az egyik legjellegzetesebb a már említett ún. Völkerschau volt. 
  „Még 15 vagy 20 évvel ezelőtt is ritkaságnak számított nálunk európaiaknál az idegen népek képviselőinek megjelenése. Egy igazi négert legjobb esetben módos család egzotikus szolgálójaként lehetett látni, s az ún. vadakkal szemben pedig, akiket vagy koromfekete mórok, vagy indiánok, vagy emberevők alakjában láthatunk a vásárokban a mutatványosoknál, a közönség mindig nagyon bizalmatlan maradt, még akkor is ha különösen vadnak látszottak, s élő nyulakat vagy tyúkokat ettek meg a bámészkodók szeme láttára. A Völkerschau ellenben kielégíti a közönség tudományos érdeklődését.” 1
 Az „érdekes”, „elképesztő”, „Európában még soha nem látott!” felkiáltásokkal reklámozott kiállítások a világ „legritkább és legérdekesebb népeit” igyekeztek bemutatni a polgári közönségnek. Carl Hagenbeck, a Hagenbeck birodalom megalapítója, világszerte az egyik leghíresebb Völkerschau impresszárió, rögtön két tudományterületre hivatkozva igyekezett megalapozni bemutatói hitelességét: az antropológia és a zoológia a korszak két legfrissebb és legígéretesebb tudományterületének számított, kettejük kombinációja pedig egyenesen a korabeli kérdések kérdésére játszott rá, nevezetesen az ember eredetével kapcsolatos megfontolásokra. A szenzáció és a szemfényvesztés határmezsgyéjén lavírozó vásári mutatványos bódékkal szemben a Völkerschau már tudományos érdeklődést kívánt ébreszteni, s koncepcióját tekintve is igyekezett tudományosan megalapozottnak hatni. Az 1910-ben Európát bejáró indiai Völkerschau (Gustav Hagenbeck legnagyobb indiai Völkerschauja) már úgy jelenik meg a korabeli sajtóban, mint „egyedülálló vállalkozás, amely komoly tudományos, etnográfiai értékeket reprezentál”.  A tájékozottság és az autenticitás auráját különböző tényezők garantálták. Hagenbeck pompázatos, nagyságrendjét tekintve is egyedülálló bemutatókat szervezett, nála nem egy vagy két „vad” szerepelt, hanem egész családok léptek fel, az indiai Völkerschaun például több, mint hetvenen szerepeltek. Fontos hangsúlyt kapott a nők és a gyerekek megjelenése, s ezzel az (európai fogalmak szerinti) „családi élet” bemutatása. Teljes modell-falvakat építettek föl a szabad ég alatt, tipikus háziállatokkal és etnográfiai gyűjteményekkel (szerszámokkal, fegyverekkel) élethűbbé téve a miliőt. A mindennapi élet apró életképei (főzés, szerszámkészítés, stb.) szavatolták az etnográfiailag korrekt előadást, s mintegy körbefogták a szórakozásról és izgalmakról gondoskodó programokat (csaták, karavánok megtámadása, békekötés, s így tovább). Míg az előbbiek kimerevített állóképek füzérének feleltek meg, addig az utóbbiak „történetet” mondtak el, „dramatizáltak”, feszültségeket keltettek. Természetesen már a hétköznapi élet jelenetei is „spektákulumnak” számítottak, ugyanakkor itt a hangsúly inkább a dokumentum-jellegre esett. Ezzel szemben a csatajelenetek, s egyéb, izgalmakban bővelkedő események igyekeztek a nézőközönség elvárásainak megfelelve „vérbő” egzotikus rítusokat  tálalni. Az állókép és a performance kettősségében rejlett tulajdonképpen a Völkerschau polgári sikerének titka: fogyasztható látványossággá tette az idegen kultúrát, s a róla bemutatott „képek” sokaságán keresztül azt az illúziót árasztotta, hogy az adott törzs teljes életét, annak minden szeletét bemutatja. Ez az erős vizualizáció kétféle célt is szolgált tehát: objektivitást és tudást közvetített, másrészt meghökkentett, csodálatot ébresztett, bámészkodásra sarkallt. 
 „Hagenbeck! A név varázslatosan hat. Ki nem hallott még a híres hamburgiakról…? Gustaf Hagenbeck (…) a legnagyobb indiai Völkerschau tulajdonosa, amely 1910-ben bejárta a Német Birodalom legkülönbözőbb városait. (…) Ez a vállalkozás egyedülálló a maga nemében. A művészi dekorációk segítséget nyújtanak a néző fantáziájának, s szempillantás alatt a távoli Indiába röpítik. A hatalmas tribünökön ezrek férnek el. Nagyszerű a saját masinákkal működtetett fényberendezés, s egy elsőosztályú étterem gondoskodik a testi örömökről. A képeslapokat az első ilyen cégek egyike készítette, megvásárlásukkal a néző élethűen emlékezhet mindazokra a jelenetekre és képekre, amelyeket az indiai völkerschau során élvezhetett.” 2
 Az idegen kultúrákkal kapcsolatos képek újabb, s egyúttal megvásárolható képek előállítását generálják, olyanokét, amelyeket már nem az emlékezetében kell megőriznie a látogatónak, ellenkezőleg: ezek akár helyettesíthetik is a kiállított idegeneket. Lehet, hogy szebbek, s talán jobban meg is felelnek a polgár esztétikai és kulturális elvárásainak: ezeken az indiánok „indiánabbak” az indiánoknál. A valósághűségnek és a természetességnek a vizualitás által képviselt elve – amely az ekkoriban egyre inkább terjedő fotók, majd filmek révén újabb impulzust kap –  azt diktálja, hogy a bemutatók a legapróbb részletekig menően „tökéletesek” és „nagyon jól kitaláltak” legyenek. Azaz a természetesség éppen a tökélyre vitt műviséget és megalkotottságot fedi. Az állatkertekbe helyezett Völkerschau is ezt a törekvést példázza, hiszen itt arról van szó, hogy az egzotikus növény- és állatvilág, valamint az egzotikus stílusban megépített épületek kulisszái közé egy következő lépésben az egzotikus embert is elhelyezik. Végső soron egyfajta nyilvános, s egyúttal populáris „etnológiai intézetet” teremtenek, látványos leckét adva a korabeli polgárnak az európai expanzió bizonyítékaiból, Európa hatalmát és nagyságát demonstrálva. 

Jegyzetek

1 Illustrirte Zeitung (Die Somali Neger im Zoologischen Garten zu Berlin 1885), idézi Wolter 2005: 91.
2  Mürbe, Paul: Gustav Hagenbeck’s grösste indische Völkerschau der Welt. Hamburg, 1910., idézi Wolter 2005 83
 

Irodalom

Bitterli, Urs (1982): „Vadak” és „civilizáltak”. Az európai-tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete. Budapest.

Girtler, Roland (1979): Kulturanthropologie. Entwicklungslinien, Paradigmata, Methoden. München.

Sahlins, Marschall (1986): Der Tod des Kapitän Cook. Geschichte als Metapher und Mythos als Wirklichkeit in der Frühgeschichte des Königreiches Hawaii. Berlin.

Schultz, Joachim (1995): Wild, Irre & Rein. Wörterbuch zum Primitivismus. Gießen.

Wenderoth, Andreas (2001): Miniks Sehnsucht. GEO, 7, 142-155.

Wolter, Stefanie (2005): Die Vermarktung des Fremden. Exotismus und die Anfänge des Massenkonsums. Frankfurt/M.