Antonin J. Liehmmel Roman Schmidt beszélget
Egy prágai 68-as enciklopédista lapalapító Antonin J. Liehm, Prágában született 1924-ben, egész életét Európa szellemi megosztottsága leküzdésének szentelte. Nyugat-Európában az 1984-ben alapított folyóirathálózata tette ismertté, de a kozmopolita publicista és filmesztéta élete során Prága, Philadelphia, New York és Párizs között más formában is támadta „a nagy kultúrák provincializmusát“. Erről éppúgy szó esik ebben a beszélgetésben, mint az enciklopédistákról, Marxról és Liehm nagymamájáról. Alapjában véve azonban mindig ugyanarról van szó: egy nemzetközi folyóirat alapeszméjéről. Roman Schmidt: Hol kezdjük? Antonin Liehm: 1945-ben. 21 éves voltam, amikor Prágában E.F. Buriannal,
a neves színházi emberrel megalapítottuk a Kulturni politika c. hetilapot.
A Kulturni politika egy kommunistabarát kulturális folyóirat volt, de nem
pártfolyóirat, a végén az írószövetség adta ki. Én voltam az egyik alapítója,
de sok szempontból én voltam a legkisebb. Mindenestre egyáltalán nem értettem
a lapcsináláshoz. Szerencsére voltak körülöttem a szerkesztőbizottságban
cseh értelmiségiek, akik eligazítottak. Anleiteten. Hetente találkoztunk,
és akkor maradt még hat nap a lap előállítására.
RS: Litérarní noviny, a nagy ismeretlen. Meséljen arról, kérem, milyen szerepet játszott ez az újság Csehszlovákia szellemi életében. AL: Ehhez még vissza kell nyúlnunk a korábbiakhoz. Tudnia kell, hogy a háború előtt létezett Lidové noviny (Népújság) néven egy nagy baloldali liberális napilap, kimondottan intellektuális igényű. Arra való hivatkozással, hogy az írószövetségnek csak egy folyóiratra van szüksége, a Lidové noviny és a Kulturní politika egy új folyóiratban való fúzióját helyezték kilátásba a 40-es évek végén. Az írószövetség ezáltal kapna egy újságot – de csak egyet. Elkerülhetetlen volt ezek után a következő érv, miszerint egy írószövetségnek mégsincs szüksége napilapra. Az orosz elvtársaknak sem volt napilapjuk, csak hetilapjuk, a Literaturnaja Gazeta (Irodalmi Újság). Prága is csak egy hetilapot kaphat, és ezt úgy kell hívni, mint az orosz megfelelőjét, ez volna tehát a Litérarní noviny. A munkatársaknak a megszüntetett Kulturní politika és Lidové noviny-ból kellett volna kikerülniük, de ez soha nem így történt. A cím azért megmaradt, a címek mindig megmaradnak, és Csehszlovákiának a Litérarní noviny-val lett végül egy új, szigorúan sztálinista hetilapja. És ez így is maradt az 1956-os olvadásig. Akkor mindenesetre jött egy nyitás, több teret kapott a lapban az eleven művészet és irodalom, úgyhogy amikor 1960-ban kirúgtak a külügyminisztériumból, egy észrevehetően megváltozott, nyitott Litérarní noviny-ba kerülhettem be. Az, hogy az írószövetséghez tartozott, még további szabadabb mozgásteret biztosított a lapnak, ami a pártlapoknál nem volt meg. 1960/61-ben végül sikerült amolyan belső forradalommal átvennünk a vezetést a szerkesztőségben: a régi főszerkesztőt leváltották. Olyan dolgokat tudtunk megjelentetni, amilyeneket 1948 óta senki. Amíg csak lehetett tovább tágítottuk az új mozgásteret. A példányszám hallatlanul megnőtt: 130 ezer példányra a 60-as évek elején. Politikát csináltunk a kultúrával, színházzal, irodalommal és filozófiával. Úgy olvastak minket, mint egy politikai újságot a kultúra közegében. Mint egy kultúrpolitikai folyóiratot, amely a 20-as évek értelmiségi lapjainak hagyományát folytatja. Ez volt tehát a Litérarní noviny a 60-as években, és azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nagyon jó lap volt. RS: Van-e értelme a Litérarní noviny-t a későbbi disszidens ellenzéki mozgalommal összefüggésbe hozni? AL: Itt vigyázni kell, meg kell különböztetni két generációt,
amelyet nyugaton szívesen összemosnak. A Litérarní noviny nemzedéke nem
azokból állt, akiket később disszidenseknek neveztek Havelnek és a többieknek,
a 70-es, 80-as évek liberálisainak megvolt a saját kis folyóiratuk. Tudták,
hogy mit akarnak. Ezt rólunk nem lehet elmondani, mi csak azt tudtuk, hogy
mit nem akarunk. Kommunista reformerek voltunk, nem disszidensek, ez a
kifejezés ránk nem illik. Ne felejtse el, a Brezsnyev-korról beszélünk,
akkor gondolni se lehetett a rendszer megdöntésére. (…) Ami mi nemzedékünk
és a Litérarní noviny helyzetét egy történelmi hasonlattal szeretném érzékeltetni.
Franciaország XV. és XVI. Lajos idejében is totalitárius mintaállam volt.
A népnek nem volt semmi joga, az uralkodó osztályé volt minden jog, és
az ideológia fölött az egyház őrködött. És ebben a légkörben találkozott
a 18. század közepén négy ember, mind az uralkodó osztály tagjai, egy könyvkereskedőnél
és kiadónál. Elkezdtek évente többször kis füzeteket kiadni tabutémákról,
tényekről, problémákról… Ez és nem más a nagy Enciklopédia, kis füzetek.
AL: Igen, mégpedig egy olyan, amelyiknek nagyon nagy hatása volt az egész gondolkodásra, bár a totalitárius államban persze szigorú ellenőrzés alatt állt. Mindenestre, és ez volt a szerencséjük, Malesherbes által, aki a cenzúra főnökeként kiterjesztette védőszárnyait a kiadvány fölé. Egy folyóiratnak szüksége van ilyen szövetségesekre. Az Enciklopédiának idővel sikerült bekerülni az uralkodó ideológiába, azt átitatni és progresszíven magváltoztatni. Megtörte, persze más tényezőkkel együtt az egyház hegemóniáját az ideológiai kérdésekben. És aztán ott voltak még ezeknek a tudós lapoknak a törvénytelen gyermekei. Kiáltványok és pamfletek, amelyek közkézen forogtak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a felvilágosodás mozgalma politikai mozgalomba csapjon át. Diderot, Voltaire, d'Alembert és Holbach nem voltak forradalmárok, alapjaiban meg akarták reformálni a rendszert és legalább „angol állapotokat“ teremteni Franciaországban, Már nem éltek, amikor a válsággal – és az éhínséggel – szemben létrejött az a politikai mozgalom, amely a forradalomban kulminált. RS: A Litérarní noviny-nál voltak a prágai 68 enciklopédistái?
RS: Egy ideig úgy nézett ki, hogy összejön a dolog Günter Grass-szal és Heinrich Böll-lel. AL: L76 lett volna a címe ennek a folyóiratnak, és ez is lett. Grass
és Böll felajánlotta nekem, hogy csináljunk egy Kelet-Nyugat folyóiratot.
Elsősorban Grass akarta ezt, Böll már beteg volt, ha jól emlékszem. Kelet-Nyugat,
ez engem egyáltalán nem érdekelt, én egy valóban nemzetközi folyóiratot
akartam. Vitáztunk róla és végül megegyeztünk benne. Én tehát elégedetten
utaztam vissza Amerikába és összeállítottam egy nemzetközi szerkesztő bizottságot.
Egyszer aztán kaptam egy levelet a kiadótól, hogy Grass úgy találja, hogy
az egész kezd túl nemzetközivé válni, nem eléggé német. Megköszönte a fáradozásomat,
küldött érte száz dollárt, és felkért, hogy írjak a lapba. Ez történt.
Képzelheti, hogy dühöngtem. A címet egyébként, L76, mert az tetszett nekik,
megtartották. Én annak idején a legendás prágai „D“ színházra való személyes
reminiszcenciáktól indíttatva javasoltam, ott dolgoztam fiatal koromban.
Ott évadonként változtatták a nevüket: D37, D38 és így tovább. Így lett
volna az L76 esetében is. Az L76 –ból egy szokványos, prvinciális folyóirat
lett, amelyik aztán békésen jobblétre szenderült.
AL: Így van. A Lettre már évekkel előbb megjelenhetett volna. Az L76
körüli históriától kezdve tudtam: valamikor megcsinálom – Grass nélkül
is. 1980 körül már nem volt teljesen lehetetlen egy kis pénzt felhajtani.
Tudni kell, hogy a kelet-európai emigráns csoportok némelyike elég tehetős
volt, egyesek már az 1848-as forradalom óta éltek emigrációban, és vitték
valamire. Egy nemzetközi folyóirat elképzeléséhez lehetett tőlük anyagi
támogatást kapni, nem sokat, de mégis. Volt aztán több kísérlet a lapalapításra.
Ausztriában Martin Pollackkal, a Spiegel későbbi közép-európai tudósítójával
majdnem sikerült. Próbálkoztam aztán még Németországban és Olaszországban,
míg aztán végül Párizsban összetalálkoztam egy régi barátommal, Paul Noirot-val.
Neki volt egy kis folyóirata minden pénz nélkül, a Politique aujourd'hui,
a szerkesztőség egy szobából és egy konyhából állt. Ott jött létre a
Lettre 1984-ben azzal, ami éppen ott volt. A következő években sosem jutott
pénz arra, hogy honoráriumokat fizessünk. Én napközben tanítottam, de volt
nálunk egy diáklány szerkesztőségi titkárként, ő kapott ezért valamennyi
pénzt. Egyedül a fordítókat fizettük meg rendesen a szokásos tarifa szerint.
A Lettre kezdettől fogva úgy volt kitalálva, hogy olyan jól fordíttassuk
le a szövegeket, hogy a francia olvasó azt higgye, hogy eredetiben olvassa.
Mindig a legjobb fordítóink voltak, de különben nem volt egy vasunk sem.
AL: A Lettre alapgondolata ebben a tekintetben az volt, hogy nem témákra vadászunk, hanem szövegekre. Ha kaptunk egy jó szöveget németül, amerikaiul vagy oroszul, akkor igyekeztünk neki megfelelő környezetet teremteni. Más szövegeket kerestünk, amelyek körülveszik, kommentálják, bár eredetileg nem die íródtak. Nem tagadom, hogy ezt a szükség hozta így, hiszen nem tudtunk szövegeket rendelni. Arra voltunk utalva, hogy kollázst csináljunk, egy nagyszerű szövegből kiindulva. Ha összeálltak a cikkek egy számhoz, akkor kerestünk hozzá verseket, a múzeumokban odaillő képeket. Az volt a célunk, hogy egy tükörjátékot hozzunk létre egy-egy szöveg körül. RS: Milyenek voltak ezek a centrális Lettre-szövegek? AL: Magyarázó jegyzetek nélkül is megjelentethetők kellett hogy legyenek bármilyen európai közegben. Ha egy szöveg nagyon kötődött a helyi közeghez, és ilyen olvasóknak szólt, a Lettre számára nem jöhetett számításba. Vagy át kellett írni annyira, hogy olyan újságszöveg váljon belőle, ami nemzetközileg is érvényesül. Ez ma már nem így van, a Lettre International német kiadása például már nem riad vissza a lábjegyzetektől, és közöl rendkívül hosszú, tudományos jellegű cikkeket. Csodálatos folyóirat, de ezzel a jelleggel nem internacionalizálható. Csak Németországban lehet ilyet csinálni. Se Franciaországban, se Olaszországban, sehol nem vennének meg ilyen terjedelmű cikkeket ilyen összeállításban. Egy olyan folyóiratot, amit az újságos standokon árulnak. Ez régi vágya sokaknak, de ez csak Németországban működik. Ennyiben a Lettre internationale nincs többé, csak nemzeti változatok léteznek, Lettres nationales. Komolyan kérdéses számomra, hogy – Németországot leszámítva – lehetséges-e még ma, a globális internetkommunikáció korában ugyanolyan indoklással az a fajta nyomtatott folyóirat, ami a Lettre kívánt lenni. Nem hiszem, már anyagilag sem lehetséges. RS: És tartalmilag szükség van-e még rá?
RS: Akkor hadd kérdezzek még valamit a múltról. Volt több történelmi előfutára a Lettre-nek a nemzetközi folyóiratok történetében. Gondolom, emlékszik még a Revue Internationale/Gulliver címűre, amelyet német, francia és olasz értelmiségiek próbáltak a 60-as évek elején megalapítani, de sikertelenül. AL: Természetesen, de ne haragudjon, már nem emlékszem a részletekre. A Lettre alapításakor és már előtte is sokat beszélgettem Hans Magnus Enzensbergerrel. Ő is benne volt a Gulliver-ben. Az elképzeléseink végsősoron mégis eléggé eltávolodtak egymástól, ezt az ő Kursbuch c. folyóiratján is le lehet mérni. Arról van szó, hogy persze lehet egy csoporttal csinálni egy meg nem alkuvó folyóiratot. És ezzel nincs is semmi baj, de egy olyan nemzetközi fórum, mint a Lettre nem tud így működni. Mi meg voltunk győződve arról, hogy vannak olyan szövegek Svédországban, amelyeket el kéne olvasni Arábiában és fordítva; hogy Bulgáriában vannak olyan szövegek, amelyeket ismerni kéne Franciaországban és fordítva. Ha ebből indulunk ki, bizonyos dolgokról nem lehet vitatkozni. Vegyük a mai Oroszországot: hallatlanul bonyolult ügy. Ha meg akar érteni belőle valamit, ne egy anti-putyinista folyóiratot csináljon. Putyin olyan, amilyen. Ezer más megértésre váró dolog van még abban az országban. És erre vannak más szerzők is, mint Riklin, mint ahogy Brezsnyev korában is voltak mások is, nemcsak Szolzsenyicin – a Lettre mindig arra törekedett, hogy az ilyesmit megmutassa, árnyaltabb és élesebb képet adjon. Ma egy új Marxra volna szükség. Nem a perspektíva vagy a nagyszabású tervek terén, hanem leírni és megnevezni az újabb dolgokat. Il faut nommer les choses. (Meg kell nevezni a dolgokat.) Ezért van igaza Frank Berberichnek és a német Lettre-nek azzal, hogy az utóbbi években így ráerősítettek az irodalmi reportázs műfajára. Újból meg kell tanulnunk látni. KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
LIEHM, Antonín J.
Lettre, 2008 téli, 71. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|