| Kornis Mihály
Mándyról és Babitsról Mándy Iván és a szürke ló Amikor először beszélgettem vele, újra fellángolt bennem amaz áhítatos szeretet, amit kisfiúkoromban éreztem iránta, amikor megértettem a humorát, és általa megkaptam a hírt: eredendő tudásom helyénvaló, nyugalom, ne változtassak. A ló nem hagyható az utcán. Húsz éve nem tudom végigolvasni a könyveit. Gyerekkorom egészen kivételes olvasmánya volt a Csutak, felnőtteknek szóló írásait azonban – a Fabulya feleségei meg az Előadók és társszerzők a kivételek – keresettnek és önismétlőnek érzem. Nincs különösebb jelentősége az én véleményemnek. Még senkitől nem hallottam, hogy Mándy rossz író volna. Akkor sem tudom olvasni. Végül is megújra magamban csalódom, ha Mándy szövegeinek túlnyomó részét bosszantóan egyformának élem meg. Hiszen kamaszíróként tőle tanultam, hogy kurta bevezető mondatokkal erős atmoszférát lehet teremteni, hogy novellában a dialógus időmúlást is kifejezhet, hogy a szereplők beszédmódjának lekottázásával megtakaríthatom magamnak a leíró jellegű értekezéseket, ráadásul így mindvégig szituációban maradhatok, és a szóismétlés is mekkora fegyver, továbbá hogy in medias res kell írni, mintha álmodnék… Hogyan lehet írónak lenni, szépen, nem züllötten, kicsit sem hűtlenül, arra ő ad példát. Mándy Iván igazat ír, szívből. Vállalja. Pazar a humora. Pazár. Pazár Micu. Élesen lát, sose durva. Jól beszéltet, bár kissé egyhangúan, ismételgető modorban. De hát így szoktak az Errefele Életben is. Ezt halljuk, mikor a gangról behallik a szép emberi lárma. Mándy a mi első posztmodern írónk. Nála van először az, hogy művészetet kapok szerelem helyett, mint Fernando Pessoa mondaná, valami hangsúlyosan megformált szépet egy kis észrevétlenül eleven helyett, olykor már veszélyesen közel a giccshez. A történelemsújtotta kisember, a mozielőtér-akvárium. Csupa jó nevű, de tényleg, nagyon-nagyon jó nevű hősei egy ködülte lapályon rezignáltan jópofáskodva lamentálnak: átérzik önnön banalitásuk mélyét. Ez a sok Dömöském- meg Cicvarek- szerű alak, megannyi megindítóan szerencsétlen balek, sorsüldözött senki, méltánylandó pózban! Az egzisztencia tanácstalansága, nagy gonddal beállított, műtermi gégenfényben. A stílus alapja a kamaszírói amatőrizmus bája. A füzetfogalmazás. Önnön vállalkozása merészségétől félájultan kapirgál az ember. Ha nem jut eszembe semmi, még egyszer leírom a megálmodott isteni nevet, vagy az előző szót. Mert olyat csak mi tudunk, más senki. Sok a bekezdés. Hogy hamarabb beteljen a lap? Ismerős. Sok a szépen megható, őszintén intim kunszt is, mint amikor valaki jóbarátok előtt produkálja magát. Átkötő mondatai kopott panelek – „Elgondolkodva bámult a pultra”, „makogta János”, „Streig Gyuri közelebb hajolt” – ezt stílussá formálja. Samuel Beckettéhez hasonlítható tisztánlátás, tősgyökeres pesti smoncába oltva. Az együgyűség bája. Leheletnyit talán forszírozva már. Biztos ez? Nemes Nagy, Mándy, Rába, Pilinszky a passzív rezisztenciánál egy emelettel feljebb tornázta magát: nem evilági síkba, oda, ahol már értelmét veszti mindenféle ressentiment. Mégis, Mándy ébren-álmaiban, novelláiban van valami terméketlen. Úgy értem, öreges. Valaki, aki mindent tud éreztetni. Mindig ugyanaz a kamaszlányos ábránd. Becsületes affektáció. A szerénység gőgje? Úrfi. Igaz a szíve. Ebben aztán triumfál. Kikéri magadnak, hogy ez az élete, mintha ő is csak egy svihák lenne, idevalósi, dologtalan, befulladt lélek. Most már biztos, hogy Mándyt piszkálgatva magamról beszélek. Én vagyok a szürke ló. Emelgetem a lábaimat. Több mint tíz éve írtam:
Ez is szerelem, nem?
Ez a modortalan memento valójában rólam szól, nem rólad. Az én félelmeim, az én írói bűneim sorról sorra, életfordulatról életfordulatra – mintha a tieid lennének, ugyan. Akármilyen hülyén néz ki, ezt most már így hatvan felé kénytelen vagyok észrevenni. Bocsánat. Elloplak, aztán megvádollak. Takarózom veled. Ügyetlenül, ugye látod. Rettenetes. Szégyenletes. - - - Kezdettől látta, mennyire szégyellem magam. Vén fejjel, már őszen mutattak be egymásnak minket, nagy forgalomban, az Írók Boltja központi pultja előtt. Láttad, mennyire meg vagyok illetődve, vetettél egy-két hallatlanul megtisztelő mondatot, már nem emlékszem mit, annyira izgultam, szeretem, ahogy írsz, miért csodálkozol? – kérdezted nevetve, mintha tán évtizedek óta folyamatos beszélgetésünk egyik találata lenne ez a mai tréfád, te idézel engem, az ismeretlen taknyost, és azt mondod vele, el vagy fogadva, vedd tudomásul. Mint kamasz fiúk, mikor szívük együtt érez az első pillanattól, azonnal izgatott-heves társalgásba bonyolódtunk pirosan, halkan, közel hajolva. Nevettünk. Senkivel sem éreztem még az életben azt, amit akkor, veled. Ragyogtál. Olyasmit érezhettem, amilyet csak Simon, a halász a finom Jeshuával a Hóreb hegyén. Legszívesebben azt mondtam volna neked, itt most nekünk le kéne telepedni örökre. Kérni egy kávét, leülni a sarokba. A többi nem érdekes. Ámultan néztelek. Itt áll előttem egy ember, merő ragyogás. A tekintete simogató láng. Momentán attól élek, hogy rám figyel. Ezt mindenki így érezheti, akire néz. Annyira, hogy szinte már védekeznem kell ekkora nagyság ellen. Udvarias, anélkül hogy unalmas lenne, s boldog, habár kétségbeesett a fehér izzásig; egy finom, öreg nő, mégis az egyetlen igazi fiú, akit életemben láttam! Előkelő. Nem evilági. Szürkéskék szeme ráncos környékét nézegettem, és a kapcsolatunkon tűnődtem elveszetten: uramisten, miért nem tudlak olvasni? Miért nem tudlak odatenni már az esti lámpa alá? Ha meg mertem volna kérdezni, biztosan megmondtad volna. Mert nem szereted magad, azért nem olvasol engem, te szerencsétlen. Menekülsz előlem. Menekülsz magadtól. Menekülsz előlük. Nem szeretnek téged. Te sem szeretsz. Nem, Mihály, nem szeretsz, csak mondod. Nem mersz még szeretni. De mi van, ha egyszer, mégis? Félsz?
Gyerekkorom legkedvesebb írójának,
Igyekeztem úgy formálni a szavakat, hogy Mándy Iván kiérezze belőlük, ezt komolyan gondolom, ezt én vállalom, ezt és pontosan így tudnia kell rólam. Addig nem barátkozhatunk őszintén. S terveztem, hogy egy idő után felhívom. Egy év múlva aztán, vagy még annyi se, egymás mellett ülve utaztunk Székesfehérvárra, irodalmi estre, ahol mindketten felolvastunk, Mándy Iván a balatoni kabinszúnyogokról, én meg a hajnali lakáshidegekről Pesten. Akkor írtam a Napkönyvet. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Egész úton egy felülmúlhatatlanul kedves, hetvenes kamasz dédelgetett, én pedig alulmúlhatatlanul zavarodott voltam, bűntudatos és lelkes. Mindent kérdezhettem, ő is kérdezett. Megkérdezte, te honnan tudod, milyen élni? Én nem tudom, én még nem is éltem. Titkokat közölt, egészen könnyedén. Azt is játszottuk, hogy általunk két világ beszélget. Ne határozzuk meg, most kik vagyunk. Az életben vagyunk a mennyországban, utána meg, ha van Isten, nem lesz semmi, mondta. Úgy éreztem magam vele, ahogy a legritkábban: olyasvalakivel táncolok, aki tud. Nem rángat, repít. Lefele sose néz. Rám néz. Tud táncolni. Jobban tud táncolni! Egyszer csak így szólt, de még fel sem ocsúdtam előző gondolatmenetének ihlettől csillogó harmatködéből: – Sose vágytam többre. Nem értettem. Valami szomorúság futott át az arcán, amit villámgyorsan küzdött le, ahogy a profi színészek a dadogásukat. Komolyan rám tekintett, megismételte: – Sosem vágytam többre. „Gyerekkorom legkedvesebb írója.” Ez nekem sok is! Rosszul lettem, közbevágtam, lengettem a tenyeremmel, valamit mondtam is, nem volt érdekes. Nézett rám Csutak kicsit sem szemrehányón, kamasz-komolyan: – Maradjunk meg ennél. Szeretném tartani ezt nálad. Akkor jöttem rá, hogy még csak fel se hívtam. - - - Egy hang. Valaki, aki egyszer csak átszól a történeten. Vagyis inkább
áthallgat. Meghallgatja búskomor gyermekszívemet, maradéktalan vigaszt
nyújt. Ő is, ő is, igen, ugyanúgy. Nehogy feladd, én sem adom fel. Csak
egy sálat körítek a nyakam köré ebben a nagy szélben.
Babits hiányában A Babits Emlékkönyvbe Neve fogalom. Édesanyám szóhasználatában is az volt. Számára Babits azt jelentette – egy idő után megértettem, bár akkor még nem olvastam semmit, még nem is tudtam olvasni – megvesztegethetetlenül nemes lélek; valaki, aki tudja, mit szabad és mit nem. Mit szólna ehhez Babits? – tette fel időnként a kérdést anyám a múlt század közepén, meg azután. És összecsapta az újságot. Sóhajtott. Babits Mihály kitűnő költő, regényíró és nagyformátumú esszéista is, és csodálatos fordító, azt később megértettem a könyveiből, ám a neve számomra máig szimbóluma mindannak, ami az életünkből végérvényesen hiányzik. Függetlenül attól, hogy a magyar irodalmi élet mértékadó köreiben munkásságát és személyét nagy-nagy tisztelet övezi, és talán még a legújabb írónemzedék műveltebb része is tudja, érti, ki Babits, meg hogy mi a Nyugat hagyomány, Babits élete és műve, mint mérték nem határozza meg a magyar irodalmi élet és a közélet szellemi etikettjét. Mióta írásaimat különféle újságok irodalmi rovatvezetőihez viszem, lassan harminckét éve a bőrömön érzem, mennyire nem „babitsi” az, ami történik velük. Nem csupán nekem hiányzik Babits, a szerkesztő és dobogó szívű mérték, hanem mindőnknek, akik még Ottlik Géza Babits kultúrája által inspirált fogalmának, egy másik Magyarországnak – abban és azért - írunk. Csakhogy ez a légy jó mindhalálig-Magyarország mégsem választható le a hétköznapiról, a régóta mocsárba merültről. Nincs egyik meg másik Magyarország. Egy van. Vagy egy sincs. Amíg a magyarul írók és álmodók tudnak róla, hogy létezik egy másik Magyarország is, aminek egyik legfontosabb értéke Babits Mihály munkássága, bőven beleértve ebbe a szellemi lényét, addig van remény De ha az ország már nem tud róla, mert nem akar, vagyis hát nem is tud, tehát nem is akar, hiszen már azt sem képes tudni, hogy kihez-mihez kéne hűségesnek lennie – miben lehet reményünk? Babits hiányában összefoglalható minden veszteségünk. Az ezredfordulón, Berlinben élve jöttem rá, hogy én már csak a magyar nyelvben érzem otthon magam. Azóta kerülöm a magyar irodalmi és politikai közélet találkahelyeit. Nem vagyok egyedül ezzel. Mást ne mondjak, Tandori Dezső, aki megítélésem szerint ma a Másik Magyarország, az egyetlen haza legnagyobb költője, így öntötte versbe, amit én nála jóval később ismertem csak fel:
„Létem papírnyi,
Hogy nincs Babits, pontosabban mindaz, amit a neve jelképez, elmúlt, elérhetetlenné vált, az nekem úgy fáj, és talán már tizenöt éves korom óta - ne higgyen nekem, aki úgysem hisz bennem, elég ha én hiszek őbenne –, mintha az egyik karom hiányozna. Fantom fájdalom. Nem fájhatna, mégis fáj. Hiszen én csak anyám szeméből és Vas István, Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes verseiből, visszaemlékezéseiből, nem pedig a saját élményemből tudok Babits kisugárzásáról, szerkesztési elveiről, elvárásairól, parancsairól, mely jövőt, teret, célokat, méltóságot adott annak, akit avval, hogy mielőtt lapjában, a Nyugatban közölt, személyesen fogadott is, és vele elbeszélgetett – írástudóként is elfogadott. A klasszikus tudás fénye Babits művészetében ragyogott fel utoljára Magyarországon. E fényben akkora igazságot értett meg Nemes Nagy és Lengyel Balázs, ami kellő erőt adott nekik ahhoz, hogy lapjukhoz, a megfojtott Újholdhoz, annak erőszakos megszüntetése után is a Rákosi diktatúrában, tovább is, egy életen át hűségesek maradjanak. Babits Mihályhoz – dehogyis, a Lyra ethoszához - maradtak hűek. Ha már nem lehet úgy, ahogy azt Babits gondolná helyesnek, valóságos irodalmi életet élni, vélekedtek ők, hát akkor nem élünk csőcselék irodalmi életet. Nem veszünk részt benne. Állíthatom, hogy még ma is fenn van az égen az Újhold. De mi azt nem látjuk. Mi Babitsot sem látjuk. Éppen ezért Tandori Dezsőt sem látjuk, a maga valójában. Sötét van. Nem sokat látunk már őszintén szólva. A többes szám első személy használata a másik Magyarország szellembirodalmának lakóira utal, akikhez számolni szeretném magam. Lehet, hogy még nem értem fel odáig, Babits asztaláig. De ma nincs, akinek erre vonatkozó ítéletében hinnék. Azért írok, azért élek, azért vagyok úton még hatvan felé közelegve is, hogy műveimnek Babits Mihály egyszer kaput nyisson. Vajha? Szorongató kérdés. Babits hiányában nincs tekintély előttem. Az irodalmi életben nincs senki, akit érdemes volna nagy művel megsértenem, ha fáj a lesújtó véleménye rólam, ahogyan József Attila megsértette Babitsot az Egy költőre-ben, de bocsánatot kérni sem tudnék, ugyan miért s kinek, különösen nem akkora remekművel (Magad emésztő), mint ő –, lehet, hogy nekünk már lehetetlen is akkora verset írni, el van tüsszentve az a mesés birodalom -; Babits hiányában nincs már kitől kérni, nincs ki elé fiúi szeretettel odatérdelni, nincs kinek a kedvéért megtanulnom például franciául. Mi maradt Babitsból? Olvashatom tökéletes verseit, leggyakrabban az e fokon is jóval túl emelkedő Jónás könyvét, olyankor, amikor pokoli rosszkedvem van -, hogy végre fölébredjek. Vagy elmormolom az Esti kérdést, mikor hanyattfekve bámulom a csillagos eget. Munka előtt felcsaphatom az európai és magyar irodalom történetét, hogy néhány mondat erejéig együtt lehessek valakivel, akinek éppúgy halálosan komoly egyszersmind játékos varázslat az írás, ahogy nekem, vagy publicisztikáinak válogatott kötetét kapom elő, csak az eszem meg ne bomoljék a mai sajtó egyik-másik szövegszerű produktuma láttán. Babits hiányában a művei maradnak. S feltámadásának, feltámadásunknak esztelen reménye.
Bibliográfia KORNIS Mihály
A félelem dicsérete
Napkönyv
Sóhajok hídja
Drámák
Pestis előtt
Színházi dolgok
Vigasztalások könyve
Kádár János utolsó beszéde
Egy csecsemő emlékiratai
Lehetőségek könyve
„A zsidók titkos története”
„Nocturne 1958”
„Civilségem története”
„Kádárné balladája”
„Rondó, Berlin”
„Rossz álom”
„Danse macabre”
„Élők és holtak. Állatka”
„Ha meglátok egy embert”
„Az istenkérdésről”
„Tenyerembe csorog le a holdfény”
„Én vagyok”
Lettre, 2008 téli, 71. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|