Garaczi László:
Arc és hátraarc
(részlet)
 

A hatos villamos megállója, tompa, téli fény, nyálkás járda. Nincs hideg, két-három fok lehet. Hetvenhat január négy, délelőtt kilenc óra. Az óriás neonfiú újra és újra szájához emeli a pohár tejet. 
Leszállnak a villamosról, belépnek a terembe, libasorban, elől a lemúr, aztán a rab, a bohóc, a többiek, hátul a varázsló. A pacsnik és rongyoskiflik mögött fehér köpenyes asszony,  vesznek tőle egy kiflit, a nő visszaadja az aprót, kilépnek az ajtón kezükben tasakkal, és senki nem szól, hogy nem lehet állattal bemenni a tejbüfébe. A rendőrök a Körút sarkán nem jönnek oda igazoltatni a rabruhást meg a tógás alakot a véres fejével. Nem veszik észre. Senki nem törődik velük. Nem látszanak, vagy látszanak, de nem keltenek feltűnést. Az emberek fázós, szürke arccal sietnek a dolguk után.
Tíz nap után újra fölveszik a kimenőruhát. A tányérsapka műbőr keresztszalagja levált, a sapkajelvény ferde, a cipő nyikorog. Elbúcsúznak apától és anyától. Anya rúzsoz, apa úgy áll ott a kisfröccsével, mintha valami fontos közlendője lenne. 
Elindulnak a Kossuth tér felé, egy asszony a Szemere utca sarkán: Úristen, háború lesz, már ezeket is behívják. Ezeket. 
Valami zavaros megkönnyebbülés: vissza a laktanya rendezett, szabályos világába. 
Az állomás visszhangos, targonca cikázik keresztül a tömegen. A fehér öves járőrök egyszerre veszik észre őket. Csontiék homlokukhoz csapják a kezüket, a bőrszíj az arcuk előtt himbálózik. 
Hogy néz ki, sziszegi a vápos, balfasz kurva anyja mindenségit! Vigyázz! Ez magának a vigyázz? Mi maga, balettos? Lehet, hogy pinája van? Akarja, hogy keresztbe is csináljak egy vágást rajta? 
Ordítva suttog, nem kiabálhat, ez ki van nekik adva. Fojtottan sistergő hanggal préseli őket a falhoz. 
Kigombolt kabát, szabálytalan tisztelgés, lifegő bőrszíj a pofája előtt: ez halmazati. Most megkapja, hogy belefeketedik.  
Hol szolgál, bassza meg, neve, állomáshelye, százada! 
A főtörzs a szabadságos levélre írja a följelentést, a másik, a tizedes nyitott szájjal, lihegve, dühösen mered rájuk, a gumibotját markolássza. 
Maga a legnagyobb barom, akivel életemben találkoztam! Remélem, futkosón fog elrohadni. Távozhat!  
A fülkében megnézik, mit írt be a főtörzs, nem lehet elolvasni. Görcsös krikszkraksz. Nem erősségük a kalligráfia. Gyilok papának az olvasás se. Az olvashatót se tudja elolvasni, ez meg olvashatatlan. Meg a múltkor úgy tűnt, mintha megvetné a váposokat. Mótrikot nyomták fel, megpróbálta elolvasni, de aztán hirtelen szétszaggatta a papírt: De ráérnek! Maga meg mit áll itt? Tűnés a faszomba! 
A váposok se vették észre, hogy többen vannak. Hogy egyetlen katonakönyvvel egy egész kis különítmény indul vissza a laktanyába. 
Kiskőrösön átszállnak a szárnyvonalon futó vicinálisra. Itt vannak mind, Zakariás, Rab, Kenéz, Mótrik, Fater, Tóth Gáspi, Lokátor. Csordulásig telt csikktartók, a szemetesből kitüremkedik a szemét. Kenéz elmegy Csontiék mellett, odasúgja: Nyúzzalak, vagy boncoljalak? Sörösüvegek kocognak a barna táskákban. Bernát a kályha mellé guggol, belefúj. Összecsavart újságot töm bele, és gyorsan rácsukja, a kályha hörögni, fuldokolni kezd, minden eresztékén dől a füst. Lehúzzák az ablakot, bevág a január, kirántja a füstöt a meleggel együtt. 
Visszafelé futó villanypóznák, hófoltos szántók. 
Ma már az emeletes ágyban fognak aludni a körlet végében, és mostantól hónapokig nem lesznek egyedül. Nem volt könnyű elképzelni, hogy akkor most ez folytatódik. Eljön majd a tavasz, a nyár, eljön a huszadik születésnapjuk. Épp őrséget adnak, a többiek alszanak a priccseken. Fölkelnek, bemennek a fegyverszobába, leülnek, ölükbe veszik a gépkarabélyt, élvezettel megsimogatják. A rakaszoknál egy dobozból elővesznek három töltényt, megcsörgetik a markukban. Felbillentik a závár gombját, kihúzzák a zárat, és belecsúsztatnak egyet a lőkamrába. A fegyverraktár hirtelen kriptaszerűvé válik. 
A szájukba dugják a csövét, egész hátulra, hogy a célgömb a fogak mögé kerüljön. Olajos íz. Megpróbálják hüvelykujjukkal elérni a ravaszt, de még a kengyelt sem érik el. 
Kiveszik a szájukból, keresztbe fektetik a térdükön, lehajolnak, lassan kifűzik a cipőjüket. 
Sietni kell, jön Nagy Gáspi, ébreszteni a váltást. 
Nem fognak senkinek hiányozni, csak apának és anyának. 
Nincs értelme, mondják maguk elé, és az üres helyiségben senki sem mond ellent. Nincs értelme. Megint fogják a puskát, bedugják a csövét a szájukba. Ügyetlenkednek, nem esik kézre. Nagylábujjukat ráteszik a ravaszra. 
Ha nem sikerül, ha életben maradnak: hadbíróság. Katonai szolgálat alóli kibúvás kísérlete. 
Nem érdemeljük meg, hogy éljünk. De akkor este minek pucoltuk ki a bakancsot? Miért adtunk Mótriknak pénzt, hogy mire megjövünk szoliból, vegyen cigit a kantinban? 
Valakinek majd fel kell takarítani, a fegyvert is meg kell tisztítani. Szidni fogják, káromkodnak. Az őrparancsnokot és az ágyszomszédjait ezredkihallgatásra rendelik. Feltűnt-e nekik valami. Panaszkodtunk-e. Nem, mondják, nem panaszkodott. Örült a gyöngyéletnek. Még fütyülni is hallották. 
Mit tudnak ezek, nem tudnak semmit. 
Megfenyítik őket, mert nem ismerték fel, hogy valaki arra készül, hogy szégyent hozzon az ezredre. 
Ettől aztán még az emlékét is utálni fogják. 
Apáékkal aláíratnak egy papírt, hogy nem beszélnek az esetről, elfogadják, hogy baleset történt, nem jelentenek be kárigényt. 
Milyen csúnya a lábuk, a göcsörtös ujjaik, undorító! 
Megnyomják a ravaszt, mennydörgő robaj, mintha valaki hátulról fölrántaná a fejüket a levegőbe. 
 

Fiatal srác gitározik a vagon végében, mellette szakállas, vak öreg énekel a gitárszóra. Megkérdi a katonákat, tudják-e, milyen a mozdonypöfögés. Csoszogni kezd a lábával a padlón, füttyönget, szuszog, dohog. Olyan, mint mikor indul a vonat. 
Kenéz odaszól, hogy tudja-e utánozni a vécétartályt. A vak dühbe gurul: Varjú mondja szemedre, csecsebogyó! Megpróbálja leköpni, nem talál, Kenéz röhög. A gitáros belevág egy dalba, megjuhászodnak, együtt énekelnek megint. 
Váltókon csattognak át, lassítanak, előre-hátra döccen a kocsisor, ahogy végigráng a megfékezett lendület. Zakariás egy csirkecombot nyújt Csontiéknak, elveszik, beleharapnak. Nyeleshús. Áll a vonat a semmi közepén, elnyugszik minden mozgás. Zaki megmutatja az új zsebnaptárt, mibe a naplóját írja, a régi betelt. 
Nem kérdezik meg tőle, hogy találkozott-e otthon a barátnőjével, aki azt a rejtélyes szakítólevelet írta. Lehet, hogy találkoztak, még egyszer, utoljára megbeszélték a dolgot. A lány azt mondta, szereti Zakariást, soha nem felejti el, de lett valaki az életében. És hogy ne haragudjon. Nem haragszik, mondta Zakariás, de mióta is van ez a srác? Mióta, már október óta. Aha, akkor az már elég tartós. Igen. Semmi baj, ilyen az élet. Felállnak, búcsúcsók. Megfordul, hazamegy, otthon jókedvűen beszélget, átjön két haverja, még tréfálkozik is. Eljön az idő, kikísérik az állomásra, hosszan integetnek. Mikor már nem látja őket, leül a helyére. Behunyja a szemét, akkor omlik rá a fájdalom. De mostanra már ez se látszik. Ő is egy csirkecombot rágcsál. Esznek némán, tépik a húst. 
A vonat elindul, a társaság kezd berúgni, egyre nagyobb az ordítozás. Csontiék hirtelen úgy érzik, hogy most vége, most azonnal megőrülnek. Kimenekülnek, ráülnek a vécére. A csap végén vízcsöpp imbolyog a vonat mozgását követve, a mosdókagyló szélén barna égésfoltok, ahová a cigarettát odatámasztották. Hangos zakatolás, a kemény titá-titá.
Megvilágosodás-szerűen hasít beléjük, hogy úszhatnák meg azt a bizonyos nyári éjszakát a fegyverszobában. Biztos érlelődött egy ideje, formálódott az agyukban, anélkül, hogy tudták volna. 
A Pikó-lány mesélt a battonyai tanyán a ráéhezésről. Hogy kislány korában ráéhezéssel szabadult ki a nevelőintézetből. Hiába tömték, verték, kínozták, nem evett, míg érte nem jöttek, míg ki nem vették, meg nem szabadították. Ráéhezés. Olyan izgalomba jönnek, hogy a szívük feldobog. 
Persze az egészet pontosan végig kell gondolni, meg kell tervezni. Az éhségsztrájk futkosóval jár. Nem tudhat róla senki. A Pikó-lány is mondta, magányos harc. De hogy lehet feltűnés nélkül nem enni több száz ember közt? Nem, mégiscsak társakra van szükség, egyedül ez nem megy. Zakariás. Bernát. De van-e joguk őket belekeverni? Úgy kell kitalálni, hogyha lebuknak, ne rántsák őket magukkal. Ki kell dolgozni a tervet a legapróbb részletig, minden lehetőséggel számolva. 
A vonat megint megáll döccenve. Jó, akkor mostantól, ettől a pillanattól nem esznek, egyelőre ennyi. 
Teljes sötétség, lila tinta folyik az ablakra.  
Kiszállnak, elindulnak a laktanya felé, gázolják a latyakot a vékony kimenőcipőben. A Rajcsúron még megállnak egy cigire, a ködben a szobrokat mintha gyantából faragták volna. Aztán a cigarettát, levelet, pénzt a tányérsapka bélésébe teszik, és elindulnak a kapu felé.
   

Bibliográfia

GARACZI László
Bálnák tánca
Pesti Szalon, 1994

Mintha élnél
Jelenkor, 1995, 1999, 2004

Pompásan buszozunk!
Jelenkor, 1998

Az olyanok, mint te
Jelenkor, 2000

Csodálatos vadállatok
Jelenkor 2001

Nevetnek az angyalok
Jelenkor, 2002

Gyarmati nő
Jelenkor, 2005

metaXa
Magvető, 2006

„Prédales”
Magyar Lettre Internationale, 25

„Tánc, méreg, alkohol”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Mész, mész és csak kolbász”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Találkozás a bolondok tornyában.
A kanál”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Jó lesz nekünk”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Versek 1981-ből”
Magyar Lettre Internationale, 38

„Egy ego megtisztítása”
Magyar Lettre Internationale, 47

„Részeg pogácsa”
Magyar Lettre Internationale, 48

„Csodálatos vadállatok”
(forgatókönyv)
Magyar Lettre Internationale, 50

„A biotörpe”
Magyar Lettre Internationale, 45

(David Muradjannal, Jacek Pacochával, Peeter Sauterrel) 
„Tickets, please! – A jegyeket kérem!”
 (drámarészlet)
Magyar Lettre Internationale, 53

AppendiX a metaXa-beszélgetéshez
Magyar Lettre Internationale, 67

„Ki is itt a provokatív fenegyerek?"
(litera-nagyvizit)
Magyar Lettre Internationale, 51

(Nagy Ildikó Noémivel)
„Két szelet prágai sonka”
Magyar Lettre Internationale, 57
 

BÓNUS Tibor
Garaczi László
Kalligram, 2002

„Kritikusi kerekasztal Garaczi metaXájáról” 
Magyar Lettre Internationale, 67
 
 



Lettre, 2008 téli, 71. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu