Garaczi László:
Arc és hátraarc
(részlet)
A hatos villamos megállója, tompa, téli fény, nyálkás járda. Nincs hideg,
két-három fok lehet. Hetvenhat január négy, délelőtt kilenc óra. Az óriás
neonfiú újra és újra szájához emeli a pohár tejet.
Leszállnak a villamosról, belépnek a terembe, libasorban, elől a lemúr,
aztán a rab, a bohóc, a többiek, hátul a varázsló. A pacsnik és rongyoskiflik
mögött fehér köpenyes asszony, vesznek tőle egy kiflit, a nő visszaadja
az aprót, kilépnek az ajtón kezükben tasakkal, és senki nem szól, hogy
nem lehet állattal bemenni a tejbüfébe. A rendőrök a Körút sarkán nem jönnek
oda igazoltatni a rabruhást meg a tógás alakot a véres fejével. Nem veszik
észre. Senki nem törődik velük. Nem látszanak, vagy látszanak, de nem keltenek
feltűnést. Az emberek fázós, szürke arccal sietnek a dolguk után.
Tíz nap után újra fölveszik a kimenőruhát. A tányérsapka műbőr keresztszalagja
levált, a sapkajelvény ferde, a cipő nyikorog. Elbúcsúznak apától és anyától.
Anya rúzsoz, apa úgy áll ott a kisfröccsével, mintha valami fontos közlendője
lenne.
Elindulnak a Kossuth tér felé, egy asszony a Szemere utca sarkán: Úristen,
háború lesz, már ezeket is behívják. Ezeket.
Valami zavaros megkönnyebbülés: vissza a laktanya rendezett, szabályos
világába.
Az állomás visszhangos, targonca cikázik keresztül a tömegen. A fehér
öves járőrök egyszerre veszik észre őket. Csontiék homlokukhoz csapják
a kezüket, a bőrszíj az arcuk előtt himbálózik.
Hogy néz ki, sziszegi a vápos, balfasz kurva anyja mindenségit! Vigyázz!
Ez magának a vigyázz? Mi maga, balettos? Lehet, hogy pinája van? Akarja,
hogy keresztbe is csináljak egy vágást rajta?
Ordítva suttog, nem kiabálhat, ez ki van nekik adva. Fojtottan sistergő
hanggal préseli őket a falhoz.
Kigombolt kabát, szabálytalan tisztelgés, lifegő bőrszíj a pofája előtt:
ez halmazati. Most megkapja, hogy belefeketedik.
Hol szolgál, bassza meg, neve, állomáshelye, százada!
A főtörzs a szabadságos levélre írja a följelentést, a másik, a tizedes
nyitott szájjal, lihegve, dühösen mered rájuk, a gumibotját markolássza.
Maga a legnagyobb barom, akivel életemben találkoztam! Remélem, futkosón
fog elrohadni. Távozhat!
A fülkében megnézik, mit írt be a főtörzs, nem lehet elolvasni. Görcsös
krikszkraksz. Nem erősségük a kalligráfia. Gyilok papának az olvasás se.
Az olvashatót se tudja elolvasni, ez meg olvashatatlan. Meg a múltkor úgy
tűnt, mintha megvetné a váposokat. Mótrikot nyomták fel, megpróbálta elolvasni,
de aztán hirtelen szétszaggatta a papírt: De ráérnek! Maga meg mit áll
itt? Tűnés a faszomba!
A váposok se vették észre, hogy többen vannak. Hogy egyetlen katonakönyvvel
egy egész kis különítmény indul vissza a laktanyába.
Kiskőrösön átszállnak a szárnyvonalon futó vicinálisra. Itt vannak
mind, Zakariás, Rab, Kenéz, Mótrik, Fater, Tóth Gáspi, Lokátor. Csordulásig
telt csikktartók, a szemetesből kitüremkedik a szemét. Kenéz elmegy Csontiék
mellett, odasúgja: Nyúzzalak, vagy boncoljalak? Sörösüvegek kocognak a
barna táskákban. Bernát a kályha mellé guggol, belefúj. Összecsavart újságot
töm bele, és gyorsan rácsukja, a kályha hörögni, fuldokolni kezd, minden
eresztékén dől a füst. Lehúzzák az ablakot, bevág a január, kirántja a
füstöt a meleggel együtt.
Visszafelé futó villanypóznák, hófoltos szántók.
Ma már az emeletes ágyban fognak aludni a körlet végében, és mostantól
hónapokig nem lesznek egyedül. Nem volt könnyű elképzelni, hogy akkor most
ez folytatódik. Eljön majd a tavasz, a nyár, eljön a huszadik születésnapjuk.
Épp őrséget adnak, a többiek alszanak a priccseken. Fölkelnek, bemennek
a fegyverszobába, leülnek, ölükbe veszik a gépkarabélyt, élvezettel megsimogatják.
A rakaszoknál egy dobozból elővesznek három töltényt, megcsörgetik a markukban.
Felbillentik a závár gombját, kihúzzák a zárat, és belecsúsztatnak egyet
a lőkamrába. A fegyverraktár hirtelen kriptaszerűvé válik.
A szájukba dugják a csövét, egész hátulra, hogy a célgömb a fogak mögé
kerüljön. Olajos íz. Megpróbálják hüvelykujjukkal elérni a ravaszt, de
még a kengyelt sem érik el.
Kiveszik a szájukból, keresztbe fektetik a térdükön, lehajolnak, lassan
kifűzik a cipőjüket.
Sietni kell, jön Nagy Gáspi, ébreszteni a váltást.
Nem fognak senkinek hiányozni, csak apának és anyának.
Nincs értelme, mondják maguk elé, és az üres helyiségben senki sem
mond ellent. Nincs értelme. Megint fogják a puskát, bedugják a csövét a
szájukba. Ügyetlenkednek, nem esik kézre. Nagylábujjukat ráteszik a ravaszra.
Ha nem sikerül, ha életben maradnak: hadbíróság. Katonai szolgálat
alóli kibúvás kísérlete.
Nem érdemeljük meg, hogy éljünk. De akkor este minek pucoltuk ki a
bakancsot? Miért adtunk Mótriknak pénzt, hogy mire megjövünk szoliból,
vegyen cigit a kantinban?
Valakinek majd fel kell takarítani, a fegyvert is meg kell tisztítani.
Szidni fogják, káromkodnak. Az őrparancsnokot és az ágyszomszédjait ezredkihallgatásra
rendelik. Feltűnt-e nekik valami. Panaszkodtunk-e. Nem, mondják, nem panaszkodott.
Örült a gyöngyéletnek. Még fütyülni is hallották.
Mit tudnak ezek, nem tudnak semmit.
Megfenyítik őket, mert nem ismerték fel, hogy valaki arra készül, hogy
szégyent hozzon az ezredre.
Ettől aztán még az emlékét is utálni fogják.
Apáékkal aláíratnak egy papírt, hogy nem beszélnek az esetről, elfogadják,
hogy baleset történt, nem jelentenek be kárigényt.
Milyen csúnya a lábuk, a göcsörtös ujjaik, undorító!
Megnyomják a ravaszt, mennydörgő robaj, mintha valaki hátulról fölrántaná
a fejüket a levegőbe.
Fiatal srác gitározik a vagon végében, mellette szakállas, vak öreg
énekel a gitárszóra. Megkérdi a katonákat, tudják-e, milyen a mozdonypöfögés.
Csoszogni kezd a lábával a padlón, füttyönget, szuszog, dohog. Olyan, mint
mikor indul a vonat.
Kenéz odaszól, hogy tudja-e utánozni a vécétartályt. A vak dühbe gurul:
Varjú mondja szemedre, csecsebogyó! Megpróbálja leköpni, nem talál, Kenéz
röhög. A gitáros belevág egy dalba, megjuhászodnak, együtt énekelnek megint.
Váltókon csattognak át, lassítanak, előre-hátra döccen a kocsisor,
ahogy végigráng a megfékezett lendület. Zakariás egy csirkecombot nyújt
Csontiéknak, elveszik, beleharapnak. Nyeleshús. Áll a vonat a semmi közepén,
elnyugszik minden mozgás. Zaki megmutatja az új zsebnaptárt, mibe a naplóját
írja, a régi betelt.
Nem kérdezik meg tőle, hogy találkozott-e otthon a barátnőjével, aki
azt a rejtélyes szakítólevelet írta. Lehet, hogy találkoztak, még egyszer,
utoljára megbeszélték a dolgot. A lány azt mondta, szereti Zakariást, soha
nem felejti el, de lett valaki az életében. És hogy ne haragudjon. Nem
haragszik, mondta Zakariás, de mióta is van ez a srác? Mióta, már október
óta. Aha, akkor az már elég tartós. Igen. Semmi baj, ilyen az élet. Felállnak,
búcsúcsók. Megfordul, hazamegy, otthon jókedvűen beszélget, átjön két haverja,
még tréfálkozik is. Eljön az idő, kikísérik az állomásra, hosszan integetnek.
Mikor már nem látja őket, leül a helyére. Behunyja a szemét, akkor omlik
rá a fájdalom. De mostanra már ez se látszik. Ő is egy csirkecombot rágcsál.
Esznek némán, tépik a húst.
A vonat elindul, a társaság kezd berúgni, egyre nagyobb az ordítozás.
Csontiék hirtelen úgy érzik, hogy most vége, most azonnal megőrülnek. Kimenekülnek,
ráülnek a vécére. A csap végén vízcsöpp imbolyog a vonat mozgását követve,
a mosdókagyló szélén barna égésfoltok, ahová a cigarettát odatámasztották.
Hangos zakatolás, a kemény titá-titá.
Megvilágosodás-szerűen hasít beléjük, hogy úszhatnák meg azt a bizonyos
nyári éjszakát a fegyverszobában. Biztos érlelődött egy ideje, formálódott
az agyukban, anélkül, hogy tudták volna.
A Pikó-lány mesélt a battonyai tanyán a ráéhezésről. Hogy kislány korában
ráéhezéssel szabadult ki a nevelőintézetből. Hiába tömték, verték, kínozták,
nem evett, míg érte nem jöttek, míg ki nem vették, meg nem szabadították.
Ráéhezés. Olyan izgalomba jönnek, hogy a szívük feldobog.
Persze az egészet pontosan végig kell gondolni, meg kell tervezni.
Az éhségsztrájk futkosóval jár. Nem tudhat róla senki. A Pikó-lány is mondta,
magányos harc. De hogy lehet feltűnés nélkül nem enni több száz ember közt?
Nem, mégiscsak társakra van szükség, egyedül ez nem megy. Zakariás. Bernát.
De van-e joguk őket belekeverni? Úgy kell kitalálni, hogyha lebuknak, ne
rántsák őket magukkal. Ki kell dolgozni a tervet a legapróbb részletig,
minden lehetőséggel számolva.
A vonat megint megáll döccenve. Jó, akkor mostantól, ettől a pillanattól
nem esznek, egyelőre ennyi.
Teljes sötétség, lila tinta folyik az ablakra.
Kiszállnak, elindulnak a laktanya felé, gázolják a latyakot a vékony
kimenőcipőben. A Rajcsúron még megállnak egy cigire, a ködben a szobrokat
mintha gyantából faragták volna. Aztán a cigarettát, levelet, pénzt a tányérsapka
bélésébe teszik, és elindulnak a kapu felé.
Bibliográfia
GARACZI László
Bálnák tánca
Pesti Szalon, 1994
Mintha élnél
Jelenkor, 1995, 1999, 2004
Pompásan buszozunk!
Jelenkor, 1998
Az olyanok, mint te
Jelenkor, 2000
Csodálatos vadállatok
Jelenkor 2001
Nevetnek az angyalok
Jelenkor, 2002
Gyarmati nő
Jelenkor, 2005
metaXa
Magvető, 2006
„Prédales”
Magyar Lettre Internationale, 25
„Tánc, méreg, alkohol”
Magyar Lettre Internationale, 27
„Mész, mész és csak kolbász”
Magyar Lettre Internationale, 32
„Találkozás a bolondok tornyában.
A kanál”
Magyar Lettre Internationale, 34
„Jó lesz nekünk”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Versek 1981-ből”
Magyar Lettre Internationale, 38
„Egy ego megtisztítása”
Magyar Lettre Internationale, 47
„Részeg pogácsa”
Magyar Lettre Internationale, 48
„Csodálatos vadállatok”
(forgatókönyv)
Magyar Lettre Internationale, 50
„A biotörpe”
Magyar Lettre Internationale, 45
(David Muradjannal, Jacek Pacochával, Peeter Sauterrel)
„Tickets, please! – A jegyeket kérem!”
(drámarészlet)
Magyar Lettre Internationale, 53
AppendiX a metaXa-beszélgetéshez
Magyar Lettre Internationale, 67
„Ki is itt a provokatív fenegyerek?"
(litera-nagyvizit)
Magyar Lettre Internationale, 51
(Nagy Ildikó Noémivel)
„Két szelet prágai sonka”
Magyar Lettre Internationale, 57
BÓNUS Tibor
Garaczi László
Kalligram, 2002
„Kritikusi kerekasztal Garaczi metaXájáról”
Magyar Lettre Internationale, 67
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|