Jó családból származott, enyhén olívaárnyalatú arcszíne és nagy hullámokba tekeredő haja volt („jó” haj, Miss Henery így gondolt rá; mint a nyugat-indiai színesbőrű középosztály tagja, az emberi hajról mint „jóról” vagy „rosszról” gondolkodott – néha mint „jóról” és „keményről”; a „jó” haj az, amelyik európainak néz ki; a „rossz” vagy „kemény” haj a göndör, negroid típusú). Edgar Mittelholzer (1979: 58)

Az etnicitás lefontosabb jellemzője a szisztematikus különbségtétel a kívülállók és a hozzánk tartozók, azaz a mi és az ők között. Ha ezt az elvet figyelmen kívül hagyjuk, nem lehet etnicitásról beszélni, hiszen az etnicitás intézményesített kapcsolatot feltételez olyan emberek között, akik kulturálisan különbözőnek tartják egymást. Ebből az alapelvből az következik, hogy két vagy több csoport, amelyek egymástól eltérőnek tartják magukat, a kölcsönös érintkezések gyakorisága folytán egyre jobban hasonlíthatnak egymásra, miközben egyre inkább meg vannak győződve a különbözőségükről. 

A kulturális különbség kommunikálása
Az etnicitást formáló csoportközi érintkezéseket számos tényező kiválthatja, például a népességnövekedés, a kereskedelmet elősegítő új kommunikációs technológiák megjelenése, új csoportok bekapcsolódása a termelés és a csere kapitalista rendszerébe, új csoportok megjelenése az addigi egyetlen politikai rendszerben, és a migráció. A következő tanulmányok folyamatok számos példáját mutatják. 
Az 1930-as években egyre növekvő igény támadt új munkaerőre Észak-Rhodesia (a mai Zambia) Copperbeltként ismert rézbányáiban. Ez migrációs hullámot indított el a falusi területekről a bányatelepülések felé, ahol a munkások hatalmas városokban telepedtek le, és társadalmi helyzetükben jelentős változások következtek be. Korábban vidéken élő, létfenntartásért küzdő parasztok voltak, most viszont bérért dolgozó városi bányászok lettek, többnyire monetáris gazdasággal rendelkező városokban. Társadalmi kapcsolataik korábban szinte kizárólag rokonsági alapon szerveződtek, most viszont egyénekként kapcsolódtak valamely bányavállalathoz. A legtöbb munkás egyedül élt a szállásokon; ha házas volt is, családját, legalábbis az elején, a faluban hagyta. Emellett egy sokkal tágabb, nagyobb komplexitású társadalmi rendszerben találták magukat. Míg a falvak többé-kevésbé önellátók voltak, és csak elvétve álltak kapcsolatban más etnikai csoportokkal, a városlakók folyamatosan és nagy számban érintkeztek sajátjuktól eltérő etnikai csoportok tagjaival. Megosztották másokkal a lakhelyüket, a munkahelyüket, a szabadidős tevékenységeiket, némely városban több tucat „törzs” képviseltette magát.
Bár a korábbi rokonsági csoportok és a törzsek a városban már nem bírtak számottevő gazdasági jelentőséggel, a csoporthoz való tartozás mind a nyilvános rituálék, mind a hétköznapi érintkezések során felértékelődött, azaz az etnikai hovatartozást szándékosan túlhangsúlyozták, túlkommunikálták, szinte már kérkedtek vele. Más polietnikus szituációkban azonban az etnikai hovatartozást inkább igyekeztek elrejteni, alulkommunikálni, az érintkezés csekély jelentőségű vonásává tenni. 
Bár a városokban az emberek társadalmi szerveződése nem törzsi vagy etnikai alapon történt, erőteljes etnikai öntudatuk éppen a másokkal való széles körű érintkezés során alakult ki. A kölcsönös érintkezés sztenderdizált formáit hozták létre. Társadalmi kapcsolataikat valamiféle etnikai térkép alapján szervezték, ami egy faluban, ahol az egyén kapcsolatainak többsége az etnikumon belül létesült, igencsak fölösleges lett volna. A városi környezetben kialakuló alrendszerek jelentős része mind etnikai alapon szerveződött többek között a klubok vagy a sörözőkben összegyűlő korosztály. 
Mitchell (1959) az egyik újonnan kialakult jelenséget, a kalela táncot vizsgálta. Ezt a bisa csoporthoz tartozó férfiak adták elő vasárnap délutánonként Luanshyában, határozottan modern öltözékben; ugyanakkor a tánc sem tartozott törzsük tradicionális kulturális repertoárjába. A kalela tánc és a hozzá tartozó dalok mégis feltűnő és nyilvánvaló jelzői voltak a csoportidentitásnak: a legtöbb dal más csoportok tagjait gúnyolta és a bisák szülőföldjét dicsőítette. Más csoportok tagjai is rendszeressé tettek ehhez hasonló, a társadalmi identitást feltűnő és hangsúlyos formában kinyilvánító előadásokat. Falun az ilyen rituálék teljesen szükségtelenek lettek volna, hiszen ott mindenki ismert mindenkit, és mindenki ugyanahhoz az etnikumhoz tartozott.

Sztereotipizálás
A copperbelti térségben nemcsak nyilvános, de privát szituációkban is folyt a kulturális különbségek kommunikálása. Ha két ember először találkozott, elsőként a másik etnikai hovatartozását kezdték el firtatni. Ha ez megtörtént, hozzávetőleg tudták, hogyan viselkedjenk egymással, hiszen a csoportok között meghatározott kapcsolatok voltak. Néhány csoport barátságos, mások ellenséges, és megint mások tréfás vagy ugratós viszonyban álltak egymással. Ha valaki ismerte a másik etnikai hovatartozását, azt is tudta, milyen viselkedés helytálló vele szemben. Minden csoportnak megvolt az elképzelése a másik csoport erényeiről és hibáiról, és ezek az elképzelések artikulálódtak a kalelahoz hasonló nyilvános rituálékban. 
Ha ezek a képzetek a csoport kulturális tudásának a részévé válnak, és többé-kevébé szabályosan és megjósolhatóan irányítják a másokkal való kapcsolatokat, ezeket etnikai sztereotípiáknak nevezhetjük. Ahogy Mitchell írja: A városlakók származása kiderül a nyelvből, amelyet beszélnek, és általában az életvitelükből. Ez lehetővé teszi más törzsi csoportok tagjai számára, hogy azonnal kategóriákba helyezzék el a szomszédaikat és az ismerőseiket, amely kategóriák aztán meghatározzák a velük szemben alkalmazott viselkedésmódot. Az afrikaiak számára a coperbelti övezetben a társadalmi interakciók elsődleges kategóriája a „törzs”, ez az első lényeges jellemző, amelyre az afrikaiak reagálnak a másikban (Mitchell, 1956).
A sztereotípiákat gyakran említik együtt a rasszizmussal és a diszkriminációval, így például a fehér amerikaiak a feketék elleni diszkriminációt az utóbbiak lustaságával és kiszámíthatatlanságával igazolják. Valóban, a sztereotípiák kisebb-nagyobb mértékben pejoratívak, ám nem minden esetben. Számos európai fejében élnek pozitív sztereotípiák a „primitív népekről”, miszerint ezeknek a népeknek az életminősége sokkal magasabb szintű, mint az övék. Analitikusan értelmezve, a szociálantropológiában a sztereotípia fogalma egy csoport kulturális sajátosságaira utaló, egységesített nézetek kialakítására és következetes alkalmazására utal. Sztereotípiákat mind az uralkodó, mind az elnyomott csoportok gyártanak, és egyaránt megjelennek a jelentős hatalmi különbségekkel jellemezhető, illetve olyan társadalmakban is, ahol az etnikai csoportok között kiegyensúlyozott és egyenlő viszonyok állnak fenn. A legtöbb polietnikus társadalomban léteznek etnikai sztereotípiák, bár mindig vannak olyanok, akik nem sorakoznak fel ezek mögé a sztereotípiák mögé, mint ahogy olyanok is, akiket a sztereotípia alóli kivételnek tekintenek.
Az Indiai-óceán térségében található, többetnikumú Mauritius szigetén a teljes, nagyjából egymilliós lakosság olyan bevándorlók leszármazottja, akik az 1715-ös francia gyarmatosítás után egymást követő hullámokban érkeztek. A legfontosabb etnikai kategóriák a hindu és muszlim (vagy indiai származású), a kreol (főként afrikai és madagaszkári leszármazottak), a színes bőrűek (vagyis vegyes leszármazásúak), a kínai leszármazásúak és a francia-mauritiusiak (azaz francia és angol leszármazottak). A csoportoknak kölcsönös sztereotípiáik vannak mind egymásról, mind önmagukról. A legfontosabb sztereotípiákat az alábbi ábra foglalja össze:
 

MÁSOK ÁLTAL LÉTREHOZOTT SZTEREOTÍPIÁK

Kreolok: lusták, vidámak, gondatlanok
Hinduk: fösvények, tisztességtelenek, szorgalmasak
Muszlimok: vallási fanatikusok, nem keverednek
Kínai-mauritiusiak: mohók, szorgalmasak
Francia-mauritiusiak: sznobok, dekadensek, nem demokratikusak
„Színesek”: okosak, önteltek, túl ambiciózusak 

SAJÁT MAGUKRÓL KIALAKÍTOTT SZTEREOTÍPIÁK

Kreolok: kedvelik a vidámságot, jószívűek, barátságosak
Hinduk: érzékenyek, törődnek a családdal
Muszlimok: egy büszke, terjeszkedő kultúra tagjai
Kínai-mauritiusiak: okosak, szorgalmasak
Francia-mauritiusiak „igaz mauritiusiak”, méltóságteljesek
„Színesek”: „igaz mauritiusiak”, intelligensek

Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy az aktuális interetnikus kapcsolatok nagyban eltérhetnek a beszélgetések során megfogalmazódó sztereotípiáktól: azaz igen nagy a diszkrepancia aközött, amit az emberek tesznek, illetve mondanak. La Piere mára igen híressé vált tanulmányában (1934) azt vizsgálta, hogy mi a kapcsolat az Egyesült Államokban a különböző attitűdök és cselekedetek között. Egy kínai párral utazott végig az amerikai nyugati parton, több hotelt és éttermet látogatott meg velük, és mindössze egy esetben nem szolgálták ki őket. Ezután kiküldött egy kérdőívet az étteremtulajdonosoknak, amelyben azt kérdezte, hogy vajon kiszolgálnának-e kínai vendégeket. A legtöbb válaszadó nemmel felelt. 
A sztereotípiák nem feltétlenül igazak, és nem jelzik szükségszerűen az emberek cselekedeteit. Ezért érdemes foglalkozni a sztereotípiák okaival és használatával is. Először is, Mauritiuson éppúgy, mint a copperbelti térségben, a sztereotípiák segítenek az egyénnek rendet teremteni egy különben meglehetősen bonyolult szociális univerzumban. Ezek teszik lehetővé, hogy a világot különféle emberek csoportjaira bontsák, és igen egyszerű kritériumokat szolgáltatnak az efféle osztályozáshoz. Az egyénben azt az érzetet keltik, hogy érti a társadalmat.
Másodszor, a sztereotípiák igazolhatják a különféle előjogokat és különbségeket a társadalmi javakhoz való hozzáférésben. És fordítva, az uralkodó csoportnak tulajdonított negatív sztereotípiák csillapítják a kiszolgáltatottság és beletörődés érzését: tulajdonképpen az elnyomottak szimbolikus bosszújának tekinthetők. Harmadszor, a sztereotípiák döntőnek bizonyulnak a saját csoport határainak meghatározásában. Biztosítják az egyént saját csoportja erényeiről és mások hibáiról, és így igazolják azt a gondolkodást, hogy „én X vagyok, nem pedig Y”. Az esetek döntő többségében a sztereotípiák így vagy úgy a saját csoport felsőbbrendűségét sugallják. Ugyanakkor léteznek olyan kisebbségek is, amelyeknek nagyrészt negatív sztereotípiáik vannak saját magukról, és pozitívak a domináns csoportról.
A sztereotípiák néha önbeteljesítő jóslatként is funkcionálnak. Egy uralkodó csoport visszafoghatja az elnyomott csoport fejlődését azáltal, hogy szisztematikusan az alacsonyabbrendűségét hangoztatja. Természetesen számos sztereotípia létezik, amelynek csekély vagy éppen semmiféle igazságtartalma nincs, mint például számos afrikai nép elképzelése arról, hogy a szomszéd törzs kannibál.
Végül, a sztereotípiák lehetnek morálisan többértelműek és a különböző felek által vitatottak. Mauritiuson például az a mondás járja, hogy „ha egy kreolnak van tíz rúpiája, tizenötöt fog költeni, de ha egy hindunak van tíz rúpíája, csak hetet költ el, és a maradékot félreteszi”. Ezt a mondást érdekes módon a hinduk és a kreolok is használják, saját csoportjuk morális felsőbbrendűségének bizonyítékaként. 
Itt nem a sztereotipizálás morális jellemzője a fő kérdés. Inkább azt kellene hangsúlyoznunk, hogy a sztereotípiák elősegítik, hogy egy csoport meghatározza magát egy másikkal szemben, átlátható térképet ad a világról, valamint igazolhatja a forrásokhoz való hozzáférésben mutatkozó különbségeket.

Népi osztályozás és társadalmi távolság
Mint arról már volt szó, a copperbelti régióban az informális csoportok szerveződése nagyrészt etnikai hovatartozás szerint történt. A városlakók nagy része például saját „törzséből” vagy etnikai csoportjából választott magának ivótársat, és a szálláson is jobban szerettek a saját csoportjukba tartozó társakkal együtt lakni. Ha ezt nem tehették, akkor is arra törekedtek, hogy olyanokkal lakjanak együtt, akiket a csoportjukhoz közelinek tartottak, semmint olyanokkal, akik távolinak számítottak Mint azt Mitchell megjegyzi, a távolság meghatározása kulturális és földrajzi tényezők együttes figyelembevétele alapján történt, például az északi, matrilináris csoportok más északi, matrilineáris csoportokat tartottak magukhoz legközelebb állónak. A városlakók (valószínűleg igen nagyrészt férfiak) körében készített felmérésben Mitchell és segítői a „társadalmi távolság és társadalmi közelség fokozatainak” alábbi skáláját alkalmazták:

1. Elfogadnám közeli rokonnak házasság útján.
2. Megosztanám vele az ételt.
3. Együtt dolgoznék vele.
4. Megengedném, hogy közel lakjon hozzám a falumban.
5. Megengedném, hogy a törzsem területén telepedjen le.
6. Csak mint látogatót fogadnám el a törzsi területemen.
7. Kizárnám a törzsem területéről.

A társadalmi távolság ilyen meghatározásának alapján a városlakók kifejlesztették – és az érintkezések során megerősítették – a társadalmi osztályozás egy konkrét rendszerét, amelyben az egyén nemcsak hogy különbséget tett a mi és az ők között, de a csoporttagságnak és a csoporton kívüliségnek különböző fokozatai is voltak. Más szóval, voltak különböző mi és ők csoportok, és szituációtól függően a csoporttagságnak különböző szintjei aktiválódtak. Például a helyi politikai kérdésekben az egyén sokkal nagyobb csoport tagjaként viselkedhetett, mint amikor házasságot fontolgatott.
Én az etnikai osztályozás működését vizsgáltam Mauritiuson, ahol hivatalosan négy etnikai „közösség” létezik, azaz Mauritius alkotmánya négy népcsoport létezését ismeri el: a hindukat (52 százalék), a muszlimokat (16 százalék), a kínai-mauritiusiakat (3 százalék) és az „egyéb népességet” (29 százalék). Ez utóbbi egy maradék kategória, amely magában foglal afrikaiakat, európaiakat és vegyes származásúakat egyaránt. Majdnem mind katolikusok, de nem tartják magukat etnikai csoportnak, ritkán kötnek vegyes házasságot, és a választásokon sem szavaznak együtt. Sőt, kiderült, hogy a hinduk sem tekinthetők egy etnikai csoportnak, különösen mivel ez a kategória az észak-indiai Bihar tartományból származókat (ők vannak egyébként a legtöbben) éppúgy magában foglalja, mint a tamilokat és telugukat, akik nem tekintik magukat egy etnikai csoportba tartozónak az északiakkal.
Lehetetlen pontosan megmondani, hány etnikai csoport létezik Mauritiuson. A kulturális különbségek számos szituációban előtérbe kerülnek, de nem mindig utalnak ugyanarra a társadalmi különbségtételre. Egy mauritiusi hindut például morálisan kötheti a kaszton belüli házasodás szabálya, de a választások során arra a pártra fog szavazni, amely minden (északi) hindut egyaránt képvisel. Emellett különbséget tehetnek még olyan csoportok között, akiknek létéről a többi mauritiusi esetleg nem is vesz tudomást, például a kreolok megkülönböztetik a rodriguezieket (akik a Mauritiushoz tartozó Rodriguezről származnak) és a mauritiusi kreolokat. Ugyanígy, a mauritiusi tamilok különbséget tesznek a vidéki és városi tamilok között, sőt néha odáig is elmennek, hogy helytelenítik az egymás közötti házasodást, de erről a különbségtételről a tamil közösségen kívül nem sokan tudnak. Arra a kérdésre tehát, hogy hány etnikai csoport létezik Mauritiuson, azt kell válaszolnunk, hogy helyzettől függ. 
Általános szabályként azt mondhatjuk, hogy az etnikai népi osztályozás az érintettek számára a legrészletesebb. Egy fehér francia-mauritiusinak vajmi keveset számít, hogy a síita és szunnita muzulmánok nem házasodnak egymással, vagy hogy a maratik és a biharik (egyaránt hinduk) között nem túl nagy a politikai lojalitás. A résztvevők számára azonban ezek a különbségtételek nagy jelentőségűek, gyakorlati kérdésekben éppúgy, mint az identitás és a másokkal szembeni önmeghatározás szempontjából.

Az identitás képlékenysége
A copperbelti kutatások egyik fontos meglátása, amelyet már Robert Park „városi ökológiája” is sejtetett, hogy az etnicitás és a társadalmi identitás általában relatív és bizonyos mértékben szituációfüggő. Ahogy Mitchell írja, az egyén adott szituációkban „törzsiségét”, míg máskor a „városiasságát” hangsúlyozhatja. Ez a tény arra hívja fel a figyelmet, hogy még a tipikusan többetnikumú társadalmakban is, ahol a kulturális különbségek áthatóak, számos olyan helyzet létezik, amelyben az etnicitás nem számít. És ez nemcsak az intraetnikus, de az interetnikus kapcsolatokra is érvényes. A mauritiusi hinduk és kreolok gyakran kerülnek kapcsolatba anélkül, hogy akár explicit, akár implicit módon utalnának saját etnikai identitásukra. Főleg olyan helyzetekben, például kollégák, üzleti partnerek esetében, ahol helyzetük beosztásukon keresztül tisztázott. 
A mauritiusi és a copperbelti övezetből való kutatások azt is mutatják, hogy a „mi” kategória határai helyzettől függően kiterjedhetnek vagy beszűkülhetnek. A választások során egy mauritiusi a kiterjedt hindu közösség részeként definiálhatja magát, míg ha munkát keres, a rokoni csoport lehet a releváns kategória, külföldön viszont egyszerűen a mauritiusi identitást veheti fel, függetlenül attól, hogy közelebb érzi-e magát a keresztényekhez és a mauritiusi muszlimokhoz, mint az Indiában élő hindukhoz . Hasonlóképpen a skandináv identitás is akkor a legerősebb, ha egy skandináv a szomszéd országokból származó skandinávokba botlik külföldön. A legtöbb szituációban azonban az identitás nem aktiválódik, nem tűnik relevánsnak a társadalmi helyzet definiálásában. Más szóval, az egyénnek számos státusza és több különböző identitása lehet, és empirikus kérdés, mikor és hogyan válik az etnikai identitás fontossá. 

Etnicitás az egyén szemszögéből
Mikor számít az etnicitás? Azt már elmondtuk, hogy az etnicitás olyan szociális kontextusokban kerül előtérbe, ahol a kulturális különbségek valóban különbséget eredményeznek. De miféle különbséget? Ez nagyon összetett kérdés, amelyet itt kezdünk feltárni.
A copperbelti övezet bányavárosaiban a 40-es és 50-es években az etnicitás csekély, de nem jelentéktelen szerepet játszott a munkavállalásban. Bár a munkásokat a bányavállalat bérelte fel, az emberek használhatták az etnikai hálózatukat információk és ajánlatok forrásaként a munkakeresés alkalmával. Az etnikai különbségeknek még a házasságot érintő kérdésekben is szerepe volt. Mitchell és Epstein ezenkívül a ma etnopolitikának nevezhető jelenség mérsékelt felbukkanását is jelezte, bár az etnicitás vagy a törzsiség „alapvetően a hétköznapi társadalmi érintkezés interakciós kategóriája maradt”, és „az érdekcsoportok szerveződésének nem képezte alapját”. Ugyanakkor például az egy nyelvet beszélő csoportok tiltakoztak amiatt, hogy a templomi szertartás idegen nyelven zajlik, és így bizonyos kontextusokban az etnikai identitás politikaiként is funkcionált.
Mauritiuson, ahol a plurális társadalom története régebbre nyúlik vissza, mint a copperbelti térségben, az etnikai hovatartozás az egyén számára sokféle jelentőséggel bírhat. A munkaszerzés hagyományosan etnikai alapon történik, általában rokonokon vagy ismerősökön keresztül. Számos esetben a vallásos társulások is szorosan összekapcsolódnak az etnikai hovatartozással. A politika teljesen „etnicizált”, és a mauritiusiak hajlamosak arra a pártra szavazni, amely a saját „közösségük” érdekeit képviseli. A fiatalok csoportjainak is gyakran van etnikai vagy vallási jellegük, és gyakran ezek azok a csoportok, amelyek körében a mauritiusiak barátokat és házastársat keresnek. A legtöbb család ragaszkodik ahhoz, hogy gyermeke a „közösségen” belülről házasodjék. Ez tehát azt jelenti, hogy Mauritiuson az etnikai hovatartozás biztosíthatja az egyén számára a megélhetést, a házastársat, a barátokat és a vallást. Ráadásul az etnikai identitás a múlttal való kontinuitást és a büszkeség érzetét is kínálja. 
Ahhoz, hogy az etnikai hovatartozás fontos legyen az egyén számára, kínálnia kell valamit, amit az egyén értékesnek tart. Ugyanakkor egy fontos kivételt meg kell említenünk, némely esetben ugyanis az etnikai identitást egy domináns csoport kívülről erőlteti azokra, akik maguk nem is akarnak a kijelölt csoporthoz tartozni.
A szociológia és a szociálantropológia évtizedeken keresztül azt állította, hogy a modernizáció végül kiegyenlíti és eltünteti az etnikai különbségeket. Legfőbb érve azt volt, hogy a modern individualista, bürokratikus társadalomban nem lesz érdemes többé lojálisnak maradni egy etnikai csoporthoz, és hogy a modernizáció folyamata végül eltünteti a csoportok között lévő kulturális különbségeket. 
Valóban meghaladhatják a szakszervezetek a törzseket? Az etnicitás nemcsak rugalmasnak mutatkozott a változást hozó helyzetekben, de éppen azon változások során bukkant fel erőteljesen, amelyekről azt gondolták, hogy teljesen elsöprik majd. Másrészt kétségtelen, hogy az etnicitás jelentése és szerveződési formája a társadalom más aspektusaival együtt változik. Ahhoz, hogy megjósoljuk, adott esetben mi történik az etnicitással a társadalmi változások kontextusában, sokkal pontosabb kérdéseket kell feltennünk annál, mint hogy eltűnik-e, vagy pedig ugyanaz marad. Jelentősen változik ugyanis relatív társadalmi fontossága; erre utalva Steve Fenton tett hasznos megkülönböztetést a meleg és hideg etnicitás között, amely az etnicitás érzelmi intenzitásának és társadalmi fontosságának változó fokozataira utal. Nyilvánvaló, hogy az 1994-es ruandai helyzetnek, amelyben a túlélés az etnikai hovatartozástól függött, kevés köze van például a dél-dakotai, skandináv felmenőkkel rendelkező farmerekhez, akik néha ünnepség keretében emlékeznek meg az óhazáról.

   FEISCHMIDT MARGIT ÉS TANÍTVÁNYAI FORDÍTÁSA 

Bibliográfia

ERIKSEN, Thomas  H.
Kis helyek – nagy témák
Bevezetés a szociálantropológiéba
Gondolat, 2006

Etnicitás és nacionalizmus
(előkészületben)
Gondolat, 2008

„Brüsszel nyomában”
Magyar Lettre Internationale, 57

„A skandináv kulturális térség”
Magyar Lettre Internationale, 58

„A pillanat zsarnoksága”
Magyar Lettre Internationale, 59