(Les Inrock-beszélgetés)

2004 tavaszán Jacques Derrida az elsők között állt az értelmiség-ellenes közéleti viszonyokat, és a kormány tudás-ellenes politikáját bíráló tiltakozás mellé, melyet neves francia művészek, kutatók, gondolkodók írtak alá, és az értelmiség széles rétege támogatott. Az Appel contre la guerre á l’intelligence -t (továbbiakban a Felhívás) indítványozó, szabadszellemű francia kulturális hetilapnak  az újságíróival beszélgetett otthonában Derrida. A külföldön bizonyára legelismertebb francia filozófus az intellektuális szemlélet védelmében foglalt állást a média türelmetlenségével szemben. 

Jacques Derrida háza dolgozószobákból áll. Amikor 1968-ban ide költözött, az első emeleti kis szobában kezdett el dolgozni, a helységet azóta ellepték a filozófiai munkájához kapcsolódó iratok és könyvek. Lassan a régi gyerekszobák is dolgozószobákká alakultak át, ezért van az, hogy a könyvkupacok között ottmaradt egy kiságy is. A padláson képtelenség fölállni, ennek ellenére könyveivel már jó ideje ide is beköltözött. A tágas dolgozószobát, amit jelenleg használ, hatalmas plafonig érő könyvespolcokkal rendezték be, ablakai a kertre néznek. A szalon padlóján kupacokban állnak a nemrég érkezett könyvújdonságok. Néhány fotó, lemezgyűjtemény, Kat Onoma és Rodolphe Burger albumai, Valerio Adami képei a falakon. Az ablakok a hetvenes évek legegyszerűbb stílusában épült villasorra nyílnak, amely a párizsi kertvárosban (Ris-Orangis) fekszik. 
A 73 éves Jacques Derrida nem titkolja, hogy beteg, és bár ez egyáltalán nem látszik rajta, megemlíti, hogy a beszélgetés komoly erőfeszítésébe kerül. 2004 március elején vettük fel vele a kapcsolatot, amikor a nyilvánosság előtt is kiállt a Felhívás mellett. 
Ez az esemény adott alkalmat arra, hogy a 68-as generáció egyik utolsó nagy gondolkodójának feltegyük a nyilvánosságot foglalkoztató legfontosabb kérdéseinket politika és értelmiség viszonyáról. Elképzelhető-e, hogy a közéleti vitákban nincs többé tere az intellektuális szemléletnek? Mennyiben tekinthető a mediatizáció következményének a politikai és intellektuális közbeszéd elszegényedése? Milyen csapdákat rejthetnek a politically correct szemléletmód ellen emelt vádak és az emberjogi aktivizmus? Hogyan fulladt kudarcba a baloldal és az értelmiség együttműködése?
Ez a szükségszerűen befejezetlen beszélgetés ritka alkalom, hogy végigkövessük és részleteiben is megismerjük Derrida gondolatmenetét, minden összetettségével, ellentmondásával együtt. Elméleti munkáiban kifejtett személyes meggyőződése, hogy nem annyira az árnyalatok érzékeltetése, mint inkább a paradoxonok felismerése révén lehetséges  kiutat találni a kétpólusú, egysíkú gondolatiságból. Hogyan vihetjük tovább a hagyományt, anélkül, hogy konzervatívvá kéne válnunk?

LES INROC.: Miért vélekedik úgy, hogy a kormány politikája értelmiség-ellenes?

JACQUES DERRIDA: Épp azért írtam alá tétovázás nélkül a Felhívást, mivel nagyon is tág értelemben használta az intelligencia kifejezést. Azzal győztek meg, hogy a Felhívás a kutatástól kezdve az oktatáson át a művészetekig, az igazságszolgáltatást, egészségügyet is beleértve minden területet érintett, tehát nem arról volt szó, hogy ez a szöveg az értelmiségi szakmákat vette volna védelmébe. Bár természetesen minden szónak csak az adott kontextusban van értelme, az intelligencia kifejezéssel különösen óvatosan kell bánnunk. A Felhívás szerintem megfelelően használta a terminust, tehát jól körülírta, mit jelent az intelligencia-ellenes attitűd. Az is csatlakozásom mellett szólt, hogy messze a pártpolitikától, túl a Chirac-Raffarin-féle jobboldali kormány kritikáján – amelynek tevékenységét valóban az értelmiség elleni támadás karikatúrájaként jellemezhetnénk – arra is rámutatott, hogy már a baloldali és koalíciós kormányzás időszakában megvoltak ennek a folyamatnak az előzményei. Én is régóta így gondolom. A Felhívás arra figyelmeztetett, hogy ez a politika nem csak a kutatásra, oktatásra, művészetre nézve káros, de a francia társadalom egészére nézve is. A gazdaságot is beleértve. Az aktuális kormány politikáját is befolyásoló Medef   számára világossá kell válnia, hogy érdekében áll a kutatás fejlesztése. Kire ne mondanánk a mai világban, hogy értelmiségi? Marx nagy hangsúlyt fektet a kétkezi munkások és az értelmiségi dolgozók megkülönböztetésére, de ez a szemlélet már a 19. században problematikussá vált, mára pedig értelmét vesztette. Bármely szakma értelmiséginek nevezhető, azokon a területeken, ahol a technológiai és informatikai kompetencia nélkülözhetetlen. A bűnüldözésben, a gyógyításban, a hadseregben, a közlekedésben, a mezőgazdaságban, a médiában és a politikában is, ahol, „kimagasló intellektusok”-at találunk, „írókat” (Mitterrand) és olykor akár háborús múlttal rendelkező „nagy írókat” is mint De Gaulle.

LI.: Amíg Ön az intellektualitás (intellectualité) kifejezést alkalmazza, addig a Felhívásban az intelligencia (intelligence) terminus szerepel. A szélsőséges reakciók következtében azonban be kellett látnunk, hogy ez a szó teljesen használhatatlanná vált… 

J. D: Az intelligencia kifejezésnek hosszú filozófiatörténeti múltja van. Gyakran a bergsoni intuícióval, máskor a kanti, hegeli ésszel állítják szembe. A jelenlegi helyzetben, hétköznapi értelemben: az elmélet és a gyakorlat szétválaszthatatlanságát jelenti. Vagyis az elméleti tudás és a technikai szakértelem egységének záloga. A legjobb példákat a gyógyításban és az igazságszolgáltatásban találjuk. Az egészségügyben dolgozóknak egyaránt figyelemmel kell kísérniük a tudományos eredményeket, de a gyógyítás gyakorlati követelményeinek is eleget kell tenniük. A jogásznál hasonló a helyzet. Ismernie kell a jogtörténetet, a jogtudományt, és képesnek kell lennie arra is, hogy konkrét jogi ügyekben hozzon döntést. 

LI.: Az intelligencia állítólagos monopol helyzete körüli elégedetlenség, az ”intello” elértéktelenedése nagyon is francia jelenségnek tűnik. Ez talán különös egy olyan országban, amelyet sokan az értelmiségi életformával azonosítanak.

J. D: Franciaországban az értelmiség jelen van a sajtóban, a rádióban, és egyre inkább a televízióban is. Az intellektuális szféra és a média világa közötti átjárhatóság valóban francia jelenség, amely kedvező feltételeket teremt a nyilvánosság és a demokrácia számára. Ez felelősséget jelent, de az intelligencia csak akkor töltheti be szerepét a politikai vitákban, ha mentes a törtető nárcizmustól, a demagógiától, és a kisszerű kiadói érdekektől. Lassan negyven éve, hogy a politika a televízióra támaszkodik, amely mára egyértelműen fontosabbá vált, mint az írott sajtó. A televízió történetének legutóbbi húsz évében a franciák átlagos ŹŹŹ– tévesen középszerűnek ítélt – műveltségének színvonalához igazítják a szöveg- és képsorokat. Ezért minden látszólag bonyolult, kifinomult, átgondolt diskurzus kirekesztődik a képernyőről. Ez a régóta tartó folyamat az írott sajtót sem kíméli. Hányszor vetették a szememre, hogy a mondanivalóm túl bonyolult; vágni kell belőle, hogy az emberek „követni tudják”.  A francia nyilvánosságot meghatározó döntéshozók hadat üzentek az intelligenciának. Támadást intéznek a gondolat minden megnyilvánulása ellen, amely körültekintő és összetett, saját ritmusa szerint halad, befogadása időigényes. Nagyon is helytállóak Bourdieu kijelentései, mikor arra utal, hogy a távirati stílus „gyorsasága” alapkövetelménnyé vált a médiában. Ebből adódik, hogy szinte alig van televíziós tapasztalatom. Arra minden alkalommal felhívták a figyelmemet, hogy egyenesen fogalmazzak, gondolataimat sűrítsem egy szlogenbe, vagy egy jelmondatba. Ha körültekintő vagyok és belemegyek a részletekbe, félbeszakítanak. Közlik velem, hogy kénytelenek megvágni az anyagot. Nyilván jobban járnak, ha másokat hívnak meg;  mindig ugyanazokat, akik személyes érdekből minden további nélkül képesek alávetni magukat ezeknek az elvárásoknak. A kommunikáció kényszeres leegyszerűsítését, a primitív gondolkodás diadalát tulajdonképpen az intelligencia, az értelmiségi lét elleni – akár szándékos, akár nem, de mindenféleképpen kíméletlenŹŹ –ŹŹŹ támadásként is lehet értelmezni. Valóságos hőstettnek kell tekintenünk, ha valakinek sikerül egy bonyolultabb gondolatot átküzdeni a tévében; legyen szó irodalomról, politikáról, mindegy. 
A tévécsatornák számának növekedésével egy pillanatig én is olyan műsorokról álmodtam, ahol jut idő a csendnek, a töprengésnek – amely személyes meggyőződésem szerint néha még magával ragadóbb és élvezetesebb is lehet, mint a hatásvadász szlogenek – de ebbe ne menjünk bele… Közben működésben a nézettségmérő készülék, vagyis a reklámidő. A versenyhelyzet miatt ma már a közszolgálati csatornák is a magán-televíziók után loholnak.

LI.: Elisabeth Roudinesco-val folytatott, könyvalakban megjelent beszélgetéseiben megjegyzi, „hogy számunkra az elemzések minőségét meghatározó, néhányak szemében azonban túlzottnak ítélt ťszofisztikáltságŤ a politikában alapvető fontosságú, és nem lenne szabad, hogy kiszoruljon a nyilvánosságból. Mondhatjuk, hogy a média sajátos kifejezésmódja visszavonhatatlanul rontja a demokratikus közélet színvonalát?

J.D.: Igen. Annál is inkább, mivel a véleményformálók jelentős része magáévá tette a világosság, azonnali érthetőség követelményeit, csakhogy ezek inkább felszínességet eredményeztek. Közlendőjüket az elvárásoknak megfelelően leegyszerűsítették, az érthetőség érdekében alakították át. A hatvanas-hetvenes években a nehéz szövegek voltak eladhatók és sikeresek, mivel a közönség fogékony volt erre a fajta közlésmódra. Lassacskán, egyesek – nem ritkán saját diákjaink – megértették, hogy mindez nem közölhető többé a média apparátusán keresztül. Aki a nyilvánosságban kívánt érvényesülni, mégpedig minél rövidebb idő alatt, annak feketén-fehéren kellett fogalmaznia, végtelenségig egyszerűsítve gondolatait. Ez szakítást jelentett a hatvanas években kialakult értelmiségi diskurzus hagyományával, azaz a fogalmak többrétegűségének követelményével.  Ezt hívják ma „új filozófiának”Ź . Mind politikai, mind jogi, mind etikai téren a szájbarágós beszédmód került előtérbe, és a választók egyre nagyobb tömegére hatott, éppen – az egyébként nagyon helyesen – demokratizálódó oktatási rendszer eredményeként. A politikai hangadók is ehhez a beszédmódhoz alkalmazkodtak. Különös ellentmondás, amit nem szeretnék megkerülni, hogy ezek a fiatalemberek igaz és jó ügyek mellett állnak ki, például az emberi jogok mellett. Elismerésre méltó, mégis azt a benyomást keltik, hogy visszaélnek ezekkel a fogalmakkal.  
A nyilvánosság természetéből kifolyólag lehetetlen volt szót emelni e jelenségek ellen. Természetesen szerettem volna elkerülni, hogy az ellenzőik táborába soroljanak. Visszatérve az emberi jogok témájára, feltehetnénk azt a kérdést, hogy a múltban mit jelentett ez a fogalom, és, hogy mivé vált. Soha nem fogalmaznék úgy, hogy az emberjogi küzdelem „ellen” vagyok. Sohasem szállnék szembe senkivel, aki az emberi jogok mellett szót emel a televízióban. Nem tudnám és nem akarnám ezt megtenni, inkább hallgatok. Kényes kérdéseket piszkál, aki arról próbál beszélni, hogy vegyük tekintetbe az emberi jogok történelmét, hogy számot kell vetnünk e fogalom konceptuális határaival. Gondoljunk bele, hogyan bővült a kifejezés jelentése 1789 óta… Tényleg nehéz megmagyarázni, hogy miközben napjainkra az emberjogi küzdelem messze túllépte hagyományos történelmi szerepét, melyre oly gyakran hivatkozunk, eközben az emberiség többsége éhen pusztul, az AIDS felfalja Afrikát stb. Ebben a szellemben meghalni hagyni valakit ugyanannyira súlyos vétek, ha nem súlyosabb, mint valakinek a halálát okozni. Franciaország egyetlen emberjogi fóruma sem nyilvánult meg ezekkel a világméretű katasztrófákkal kapcsolatban. Senki sem beszélt a jóléti, úgymond demokratikus államok minden állampolgárának politikai felelősségéről, sőt bűnösségéről. A halálbüntetés ellen sem emelték fel szavukat, lásd Kína és az Egyesült Államok. Én évek óta ezt teszem, és nem csak egyetemi tanárként. Egyszer megírhatnám kényszerű elhallgatásaim történetét. Voltak pillanatok, amikor bármennyire baloldalinak vallom magam, sem a kommunista párt hivatalos marxista politikája, sem az althusserizmusŹ mellett nem tudtam magam elkötelezni. De akár helyesen tettem, akár helytelenül, nem kívántam nyilvánosan szót emelni. Így akartam elkerülni, hogy az alkalmanként éppoly kevéssé vállalható antikommunista címkét ragasszák rám. Tehát hosszú ideig hallgattam, de néhányan megértették a publikációm mögött húzódó csöndet. 

Les I.: Mi volt visszavonulásának oka?

Természetesen mindig baloldali szavazó voltam, a szövegeimben mindig is tisztán kifejtettem választási preferenciáimat. Nem akartam jobboldalinak tűnni, sosem voltam az. Ezt a hallgatást tehát magától értetődően csak nagyon későn törtem meg, vagyis a kommunizmus bukása után, mikor megírtam a Marx kísérteteit… 
A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején bár nem túl pozitívan ítéltem meg a közszereplést vállaló értelmiségiek színpadias megnyilvánulásait, valójában nem tudtam elítélni őket. Mindamellett, mivel másokkal együtt részt vettem a Filozófiai kongresszus 1979-ben rendezett összejövetelén, bevezetőnkben azokról a gondolkodókról is beszéltem, akik a média apparátusával visszaélve károsan hatnak a filozófiai gondolkodásra. Nemcsak Bernard-Henry Lévy és Dominique-Antoine Grisoni estek nekem, és próbálták ellehetetleníteni a kongresszus légkörét, de még egy filozófiai nagytekintély Etienne Borne – egykori tanárom – is a szememre vetette, hogy olyan gondolkodókat támadok, akik helyes célok mellett foglalnak állást. Nem a moráljukkal és az igazságérzetükkel volt bajom, hanem azokkal a kommunikációs eszközökkel, melyeket használtak, és amelyekkel visszaéltek. Ahogy akkoriban mondtam „narcisztikus és önreklámozó módon” tetszelegtek a médiában. Ez bénítóan hatott. Ma már szinte mindenki elutasítja ezt a magatartást: jobb és baloldal egyaránt: mivel az említettek nagy része hol bal, hol jobboldali volt, egyszerre vagy váltogatva. Felszámolták az ideológiai határokat, az uralkodó politikai viszonyokhoz alkalmazkodva mindenkivel szövetségre léptek, és minden koalíciós partnerrel együtt működtek. 

LI: A művészek, akik visszautasították a televíziós szereplést a hetvenes években, ma már sajnálják tartózkodásukat, hiszen mások éltek helyettük a lehetőséggel,  és azóta is uralják a nyilvánosságot.

J. D: Ez persze igaz. Nem lenézésből és megvetésből lettem tartózkodó, csak körültekintő voltam, mint sokan mások. Bizalmatlan voltam a televízióval szemben, az interjúk ritmusa, a riporterek intellektuális affinitásának hiánya elbizonytalanított. Soha nem mentem volna el Pivo műsorába (aki egyébként egyszer sem kért fel erre), semmi kifogásom az általam is nagyra becsült műsorvezetővel szemben, akinek híres műsora nagy szolgálatot tett. Nem tudnék szót érteni vele, és előre látnám, hogy percenként félbeszakít. Megkérdezné, hogy mondanivalóm önéletrajzi jellegű vagy sem. Arra kérne, hogy anekdotázzak, és foglaljam össze könyvem lényegét röviden,  stb. Pedig valamikor, az ilyesféle televíziózás előtt más színvonalon is zajlottak irodalmi műsorok. 

Les I: Sokáig fotókon sem szerepelt, akárcsak Daniel Buren, aki végül belátta, hogy épp emiatt alakul ki egyfajta mítosz körülötte. 

J.D: Bevallom, rövid ideig én is osztottam ezeket a nézeteket, de ezt ma már csak amolyan könnyű szellemi kalandnak nevezném. Tényleg nem szerepelni akartunk. Az író, a filozófus fotójának semmi keresnivalója egy könyvborítón. Ez az egész nem erről szól. Ráadásul tényleg problematikusan viszonyulok saját arcképemhez, de ez más lapra tartozik. Ez a két ok együtt elegendő volt, hogy húsz éven át nemet mondjak a fotózásra. Aztán a Filozófiai kongresszus alkalmával közölték újra a fényképemet. Fotósok tartózkodtak a teremben, és nem volt mód elmenekülni a helyzetből. Nem is tudnám ezt pontosan megmagyarázni. Nem a fényképpel, hanem a fényképezés egy bizonyos módjával szemben vannak aggályaim.

Les I: A fotó kérdésén túl, milyen ellenállási és túlélési lehetőségei léteznek a média által strukturált világban azoknak, akik szakmájuk révén nem kerülnek kapcsolatba a nyilvánossággal?

J. D: Politikai okokból kiléphetünk a nyilvánosság elé, de meg kell próbálnunk kontrollálni megnyilvánulásainkat. A mediatizációval kapcsolatos aggályainkat is kifejthetjük. Ezt én minden alkalommal meg is teszem. A velünk dolgozó újságírókat is emlékeztetni kell felelősségükre. Életemben akkor hagytam először, hogy filmre vegyenek, amikor Prágából tértem haza. Bebörtönöztek, miután Jean-Pierre Vernant-el megalakítottuk a Jan Hus Társaságot. Ezzel szerettünk volna a kommunista rendszertől sújtott és marginalizált cseh értelmiség mellé állni. Azért mentem Prágába, hogy betiltott kutatókkal és gondolkodókkal együttműködve illegális szemináriumokat szervezzek; könyveket valamint anyagi segítséget juttassak el nekik. A repülőtéren tartóztattak le, mikor visszafelé jöttem volna. Úgy tartóztattak le, hogy a csomagomba kábítószert rejtettek el. Amikor szabadlábra helyeztek, egyedül én tudtam beszámolni arról, hogy mi is történt valójában. Már a Stuttgart felé tartó vonatúton megjelentek az újságírók. Ez 1982 január másodikára virradó éjjel történt. A Gare de l’Est-re hajnalban futott be a vonat. A peronon újságírók tömegei vártak. Azt a feltételt szabtam a vonatra felszálló újságíróknak, hogy látnom kell a stúdióban adás előtt az anyagot. Reggel hétkor egyből a stúdióba siettünk feleségemmel és két fiammal, hogy megnézzük a képsort, melyet a déli adásban kívántak bemutatni. Az ellenállás lehetséges módja, hogy mi válasszuk meg a szereplés alkalmát. Politikai és közösségi célokhoz kötve, amikor fontos a személyes kiállás, a véleménynyilvánítás. Anélkül, hogy a hőst kellene játszanunk színpadias és öncélú kalandokban. Csupán a Charta 77-es cseh értelmiségiek iránt szerettem volna kifejezni megbecsülésemet. Nem volna szabad, hogy kihasználjuk a médiát, vagy hogy hagyjuk magunkat általa kihasználni. Minden esetben szükséges hangsúlyozni, mennyire nélkülözhetetlen részükről a társadalmi felelősségérzet. Tulajdonképpen a nyilvánosság fórumain kell megfogalmaznunk a média struktúrájára vonatkozó kritikáinkat. Már amennyire persze ez lehetséges. Nem kell elvetnünk a média egészét, csak bizonyos jelenségeit. Csatornák és műsorok között is vannak minőségi eltérések, és ezekre oda kell figyelni. Sokat nézem a tévét, figyelmesen olvasom az újságokat. A magam módján én is média-értelmiségi vagyok: tanítok, publikálok, konferenciákon veszek részt, néha interjút is adok.... Ez mind a nyilvánosság terében zajlik.   

LI: Prágából való visszatérése, akárcsak Foucault és Bourdieu lengyelországi szerepvállalása a nyolcvanas évek elején, a klasszikus értelemben vett értelmiség utolsó megnyilvánulásai. Mintha a baloldal hatalomra kerülésének időszaka hosszú hallgatást és az akadémikus munkához való visszavonulást eredményezte volna. A kilencvenes évekig kell várnunk, amikor a közéleti szereplés újfajta megnyilvánulásának lehetünk tanúi, melyet az Act Up, az 1995-ös antiglobalizációs mozgalmak fémjeleztek. Ezekkel a megmozdulásokkal a politika nem igazán tudott mit kezdeni.

J. D: Ez az irányzat már létezik, de még keresi magát. Engedje meg, hogy megjegyezzem, már foglalkoztam ezzel a témával a Marx kísérteteiben, ahol megújulásként, újfajta internacionáléként értelmeztem ezt a jelenséget. Sokat várok az antiglobalizációs folyamatoktól. Nem a mai formájában, amely még zavaros és heterogén. De úgy hiszem, hogy a jövőben a hegemón nemzetállamoknak és a tőlük függő (gazdasági és pénzügyi) szervezeteknek számolniuk kell ezekkel az erőkkel. Akár a döntéseket is képesek lesznek befolyásolni. A politikai pártok, abban a formában, ahogy ma léteznek, képtelenek az alternatív szervezeteket integrálni. Ezek az önmagukat kereső mozgalmak nem tudnak azonosulni sem a jobb-, sem a baloldali politika retorikájával. Én nem vagyok pártellenes, pártokra szükség van. De egyszer s mindenkorra vége annak az időszaknak, hogy pártok határozzák meg a politikai erők irányát. Ez az új pártsemleges irányzat nem csupán egyetlen társadalmi réteget érint, hanem szociális helyzetre, foglalkozási kategóriákra való tekintet nélkül mindenkit megszólít.

LI.: Mit gondol arról, hogy az európai integráció jelenlegi állapotában még mindig nem alakultak ki az európai nyilvánosság terei?
                                    
J. D.: Nincs királyi út. Európa, amelyért én küzdök, nem csupán egy protekcionista gazdasági szövetség, hanem a demokrácia építő kritikájának helyszíne lehetne. Európának újra kell alkotnia a demokráciát, az amerikai típusú hegemón berendezkedéssel, a muzulmán teokráciákkal, vagy akár a kínai példával szemben. Úgy lehet erre fölhívni a figyelmet, hogy párbeszédet kezdeményezünk. Ez elsősorban azoknak a gondolkodóknak a felelőssége, akik hivatásuk révén a nyilvánosság előtt fejtik ki nézeteiket. Elsősorban filozófusokra, jogászokra, közgazdászokra gondolok. Európa másik hiányossága, hogy nincsen független és hatékony hadserege, nincs módja, hogy beavatkozzon olyan esetekben, mikor ezt jogosnak tartja. Chirac és Schröder állásfoglalása Bush unilaterális iraki politikájával szemben – amelyet én helyesnek ítéltem; bármilyen összetett politikai motivációk álltak is ezek hátterében – csupán szóbeli megnyilatkozások voltak az ENSZ biztonsági tanácsában, melyeknek szabályait ez a háború egyszerűen áthágta. Európának szüksége van hadseregre, hogy képes legyen olyan politika mellé állni, amely se nem kínai, se nem muzulmán, se nem amerikai. Ez egyelőre utópia. […]

Les I.:  „A hatvannyolcas gondolat” című műben Renaut és Ferry azzal vádolja Önt, hogy Foucault, Lacan, és Bourdieu demokráciaellenes nézeteit osztja. Ugyanakkor filozófiai, teoretikus, politikai értelemben kevés kapcsolódási pont van életművükben. Talán egyedül az köti Önöket össze, hogy a dolgokat a maguk komplexitásában kívánják megragadni. 

J. D: Igen, emiatt szomorúan, nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre. Vitáink ellenére, szenvedélyesen vállaltuk azt az erkölcsi, politikai hitvallást, melyet a tudás követelménye határozott meg. Megérteni, elemezni, árnyalni. 
A legfontosabb az volt, hogy ébren maradjunk, ne hagyjuk, hogy álomba ringassanak. A köztünk lévő távolság ellenére volt valami közös bennünk, ami aztán eltűnt. Ez az irodalomra is érvényes volt. Az akkori irodalmi elitnek volt némi igénye, hogy olvasott és művelt legyen. Ez az irodalmi kultúra mára teljességgel lepusztult, elég szánalmas az állapota. Ami pedig az említett könyvet illeti, amelyet ma már a hatalom berkeiben is idéznek, és mely szerint minden probléma 1968-ban kezdődött, nos ezt a könyvet filozófiai szempontból mindig is értéktelennek, alantasnak és zavarosnak ítéltem. Felelőtlen írói hibáktól hemzseg.   

Les I.: Van közvetlen politikai tapasztalata?

J. D.:  Soha nem voltam egyetlen pártnak sem tagja, kivéve egyetemista koromban. Létezett akkor egy aprócska párt, a szocialista és a kommunista párt között helyezkedett el. Már a nevére sem emlékszem, talán UGS. Egy vagy két képviselőjük volt. A kommunista párttal indultak közös listán. Mindig baloldali voltam, azaz mindig baloldalra szavaztam, de nem mindig ugyanarra a pártra. Ez a választásokon múlt. Mitterrand hatalomra jutását követően néhány kivételes alkalommal beleegyeztem, hogy együttműködjek azokon a területeken, amelyekhez értek. Ilyen volt például az oktatás. Jack Lang elhívott néhányszor, hogy hivatalos látogatásai alkalmával kísérjem el Tokióba, Madridba, Mexikóba, de attól tartottam, hogy „állami” gondolkodó leszek, úgyhogy ez sem tartott sokáig. Kicsikartunk Mitterrandtól néhány ígéretet a filozófiaoktatás reformjára vonatkozóan, de végül ezeket sem tartották be. Olyan kutatói csoportokat akartunk létrehozni, melyek a filozófiaoktatáson túl közéleti kérdésekben is véleményt nyilvánítottak volna. Ezzel a lendülettel vettem részt az 1979-es filozófiai kongresszus megrendezésében, és a Filozófusok Nemzetközi Kollégiumának megalapításában, melynek én lettem az első választott elnöke. Igaz, hogy ez jogi értelemben egy magánintézmény, de J. P. Chev?nement támogatása nélkül soha nem jött volna létre. Végül az akkori oktatási miniszter Lionel Jospin idején elfogadtam, hogy egy filozófiai bizottság társelnöke legyek Jacques Bouveresse-el. Ebben Pierre Bourdieu és François Gros is részt vettek. Végül ez is egy nagyon kiábrándító tapasztalat volt, és teljesen fölösleges...

Les I.: Miért?

J. D.: Színjáték volt az egész. A filozófiaoktatást érintő programokról, és a fejlődés lehetőségeiről (rengeteg munka, és hosszan tartó viták eredményeként) megírt beszámolóinkat a miniszter nyomban egy fiók mélyére süllyesztette, ahonnan soha többet nem került elő. Ez az eljárásmód az intellektuális ürügyekkel takarózó kifinomult és ravasz anti-intellektualizmus tökéletes példája. Azt az üzenetet közvetíti, hogy a „gondolkodók velünk vannak”, nekünk dolgoznak. Beszámolókat írnak nekünk, támogatói listáinkon szerepelnek (amit egyébként én soha nem tettem meg). Természetesen könnyebben működöm együtt a bal-, mint a jobboldallal, de kihasználtak, egyáltalán nem vették figyelembe munkánkat. Természetesen nem az én példám az egyetlen. Azt a látszatot keltik, hogy az ismert gondolkodók szerepet vállalnak a politikában, de ez csak alibiként szolgál. Ezután pedig a konyhapolitika és szavazati szempontok, gazdasági kényszermegoldások alapján cselekszenek. Közben azt merik állítani, hogy a gazdasággal szemben a politika tehetetlen. Fogalmuk sincs, mit beszélnek, milyen képtelenséget állítanak. Még egyes közgazdászok is hasonlóan vélekednek. Ha valóban a gondolkodókra vagyunk kíváncsiak, akkor nemcsak haszontalan beszámolókat kellene íratni velük. El kéne kezdeni olvasni őket, és gondolkodni a nézeteiken. Talán még a szemináriumaikat is lehetne látogatni… Észre kellene venni, hogy mi történik. 
A miniszterelnöknek is tisztában kellene lennie a fizikai, genetikai, orvosi kutatások aktuális eredményeivel, vagy ha Raffarin maga nem tudja, legalább a kutatásokért felelős minisztere legyen ezekkel tisztában. Legyen képben, és akadályozza meg a takarékossági intézkedéseket és a létszámleépítést. Tegyen meg mindent, hogy a francia kutatók ne hagyják el az országot. 
Franciaországban komoly migrációs problémák vannak. Egyrészt szigorúan korlátozzák a bevándorlást, és nem oldják meg következetesen a bevándorlók társadalmi beilleszkedését (lásd a fátyolviselés problémája). A bevándorlás ügyéhez önkényesen társítják a közbiztonság kérdését, és ez a jelenség hatással van a politikai élet egészére és a választói mozgásokra. Másrészt ott van a kutatók és tanárok növekvő mértékű elvándorlása. A gazdasági központok áttelepülését még nem is említettem. Mivel ezek határokon átívelő folyamatok, érintik a szuverén állam fogalmának és válságának problémáját, mely a jövő Európájának központi kérdése lesz. Újra kell gondolnunk ezeket a fogalmainkat.