DALOS GYÖRGY
Richard Wagner dilemmája: meglépni és túljutni
(Weggehen und wegkommen)
Egy ókori sumér agyagtábláról az i.e. 18. századból végső soron csak
a címet ill. a versek kezdősorait sikerült leolvasni. Ez a hiány késztetett
egy magyar lírikust arra, hogy a szövegeket egy költeménnyé fűzze össze.
Én sem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy Richard Wagner könyveinek címeiből
amolyan útleírást rekonstruáljak. Hogy tiszta beszéd (Klartext) legyen,
mire gondolok, szerzőnk irodalmi pályafutása az órák inváziója idején kezdődött
(Invasion der Uhren), és enyhén szólva nem csak az órák inváziója volt
ez. Hogy íróvá lehessen a saját hazájában, és ehhez szövetségeseket is
találjon, ez már eleve a főbelövendők klubjába való beiratkozást jelentette,
és ez még mindig csak a történet kezdete (Der Anfang einer Geschichte).
Ha valaki akkoriban egy kaliforniai szállodáról ábrándozott (Hotel California),
anélkül hogy érvényes úti okmányokkal rendelkezett volna, rövidesen megérhette
azt a napot, amely egy sebesüléssel kezdődött (Der Tag, der mit einer Wunde
begann). A látást egyre jobban zavaró ellenfényben (Gegenlicht),
az ember próbálta először nyitva tartani a tárca szemét (Das Auge des Feuilletons)
jól tudva, hogy ez a műfaj a legjobb esetben csak a sajtószabadság boldog
korszakának csökevénye lehet. Az akkori hatalmonlevőknél még egy időjárásjelentés
sem lehetett ártalmatlan, nem csoda, hogy a rozsdaesőről szóló beszámoló
(Rostregen) már csak néhány országgal nyugatabbra juthatott el a nyilvánossághoz.
Szerzőnk időközben beadott egy kiutazási kérelmet (Ausreiseantrag), éspedig
egyáltalán nem valamiféle fogadópénz (Begrüßungsgeld) reményében, hanem
bizonyos mértékig családegyesítési célzattal önmaga és jövendő olvasói
között, akik a szövegeit – milyen szerencse! – látszólag minden nyelvi
nehézség nélkül meg tudták fejteni.
Ami ezek után történt, azt egyértelműen nevezhetjük régi barátom
és kollégám, Richard Wagner életösvénye kettéágazásának. Egyfelől újsütetű
német szövetségi állampolgárként a helyre kis sassal az útlevelén nem csak
Bécs falait ismerhette meg (Die Muren von Wien), de még New York
egét is az amszterdami múzeumban (Der Himmel von New York im Museum von
Amsterdam). Másfelől egy pillanatra sem veszítette el intenzív, hogy azt
ne mondjam izgatott érdeklődését élete első harmincöt évének elhagyott
színtere iránt. Ott éppen olyasmi történt, ami mindig lehetetlennek tűnt:
a zsarnok bukása (Der Sturz des Tyrannen), és ezzel kezdetét vette egy
hepehupás, kissé gyanús út, Románia különútja (Sonderweg Rumänien). A látszólag
már maguk mögött hagyott tájon ott maradtak a hétköznapi kommunizmus nélkül
a jeltelen népek (Völker ohne Signale), fölöttük ott magasodott saját történelmük
jelenként tátongó üres ege (Der leere Himmel). Ezzel szemben inkább bosszankodva
jöttek a tollára nem egészen önként választott hazája témái. A német horizont
(Der deutsche Horizont) inkább dühkitöréseket látszott kiváltani Wagnerből,
olyanokat, hogy „Elég legyen!“ (Es reicht!), ahol irodalmi agressziója
a „politikai korrektség“ és újabban a 68-asok ellen irányult.
Mivel a korai születés – voltaképpen koraszületés – kegyetlenségéből
kénytelen vagyok magamat az utóbbi kategóriába sorolni, gyakran érzem magam
személyesen találva a bírálatától. Pontosabban ambivalens érzésekkel olvasom
ezeket az írásait: egyrészt taszítóan hatnak rám konzervatívan baloldali,
inkább emocionális, mint ideologikus reflexeim miatt egyes értékítéletei,
másrészt imponál nekem az a szuverén rosszkedv, amivel az itteni nyilvánosság
magától értetődőnek tűnő kliséire reagál. Éppen az egykori keleti blokknak
a soha nem eléggé tudomásul vett tapasztalati világa – a mi szellemi exportcikkünk,
amire nincs igazi kereslet – nyújt igazolást a sokszor túlzó és provokatív
reagálásaira. Lehet, hogy a mi nemzedékünknél a világ úgyszólván húsbavágó
(fizikailag átélt) kettéosztottsága túlságosan maradandó nyomokat hagyott
hátra ahhoz, hogy zavartalanul hagyjuk magunkat az egységről szőtt álmokba
ringatni.
Richard Wagnert 1985 tavaszán Nyugat-Berlinben ismertem meg, abban a
városban tehát, amelyet Ligeti György egy szürrealista ketrechez hasonlított,
amelyben a bezártak a szabadok, és a ketrecen kívül élők senyvednek rabságban.
Ott ültünk a Café Einstein kertjében, és önfeledten, boldogan szidtuk az
NDK-rendszert, ne felejtsük, a maga a szidalmazott rezsim által emelt fal
védelmező biztonságában. Aztán csepültük egy kicsit a Szovjetuniót, ahol
rövid időn belül három főtitkár hunyt el végelgyengülésben – szokatlan
erózió! – és aztán valamikor Romániánál kötöttünk ki, kiváltképpen a Kárpátok
zsenijénél, aki akkoriban közel járt hatalma csúcspontjához. Kissé röstelltem,
hogy a saját pártfőtitkárunkról csak kevésbé gonosz viccekkel tudtam szolgálni,
és arra gondoltam, hogy a velem szemben ülő fiatalemberben egy olyan beszélgetőtársra
találtam, akivel még nagyon hosszan tudnék gondolatokat megosztani /véleményt
cserélni, mert a közös témák reálisan létező országaink reális helyzetéből
kiindulva kimeríthetetlennek tűntek. Az volt az érdekes, hogy esküdni mertem
volna, hogy tehetséges író, bár akkor még egyetlen irodalmi sort sem olvastam
tőle.
Míg a politikában ütközhetnek az álláspontok, a szépirodalomban
mindenekelőtt azoknak az szerzőknek van igazuk, akik izgalmasan és hitelesen
tudnak érvényes szövegeket írni – és ezt Richard Wagnerről jó lelkiismerettel
és egyenesen kimeríthetetlen anyagának gazdagsága iránti nagy adag csodálattal
ki lehet jelenteni. Elbeszélői tehetségének sajátossága alakjainak és az
ábrázolt helyzeteknek rendkívüli hitelessége. A regényekben, amelyeket
a cselekményvezetés alapján ciklusként is fel lehet fogni, a cselekmény
konkrét hitelességét egy egyszerű technikával biztosítja: Benda mérnök,
André, a csavargó, az író Klaus Richartz és végül a vállalkozó Werner Zillich
mind Romániából jött, bánáti svábok, akik a 80-as években települtek át
a Német Szövetségi Köztársaságba. A feltételezhető alteregóknak ez az állandó
jelenléte Wagner felolvasásai után mindig újra kiváltják azt a kíváncsi
kérdést, hogy a „Die Muren von Wien“ (Bécs falai), „In der Hand der Frauen“
(A nők kezében), „Im Grunde sind wir alle Sieger“ (Alapjában mind győztesek
vagyunk), „Miss Bukarest“ c. regények és végül a regényciklus koronája,
a „Habseligkeiten“ (Holmik) esetében mennyiben van szó többé vagy
kevésbé irodalmiasított önéletrajzról. Ezt a kérdést a „Lisas geheimes
Buch“ (Lisa titkos könyve), – egy berlini prostituált vallomásai – vagy
a legutolsó könyve „Das reiche Mädchen“ (A gazdag lány), esetében, ahol
egy fiatal német nőt megöl a szerb szeretője, talán ritkábban teszik fel.
Pedig még ezekben a könyvekben is van mindig egy én-elbeszélő, akinek a
hangja kísértetiesen emlékeztet az előbb említett regényalakok hangjára.
Minden tiszteletem az olvasóközönség kukkoló kíváncsiságának
és a beazonosítható fő- és mellékszereplők iránti előszeretetének, mégis
kifejezetten hangsúlyoznom kell, hogy Richard Wagner csődbement egzisztenciái
az egykori keleti blokk különböző sarkaiból jönnek, hogy elárasszák az
arany Nyugat csillogó utcáit. Történelmük/történetük csomagját cipelik
magukkal; az egyik szinten az elnyomás terhét, agyuk zugában a halott zsarnok
sziluettjét, személyes vitákat szűk kocsmákban a 60-as évektől a 80-as
évekig, amely viták témáját ma már alig tudná valaki felidézni; régi féltékenykedéseket
és besúgással való gyanúsítgatásokat hoznak magukkal, rémálmaikban pedig
elemi szorongásokat élnek át újra, a szabadságvesztéstől, olykor testi
épségük és életük elvesztésétől való félelmeket. Mindezzel egy olyan társadalomban
kötnek ki, amely szó nélkül befogadta őket, amelyet azonban a maga természetes
és egocentrikus szabadságkultuszával sosem tudtak igazán a magukénak érezni/
soem került igazán közel hozzájuk. Mi más a multikulturalitás, ha nem ez?
És hol másutt robbanhatna az eltérő szocializálódásnak ez az időzített
bombája, mint a férfi-nő kapcsolatban?
Wagner hőseinek igazi drámája abban áll, hogy míg a nekik jutott világot
idegennek érzik, régi hazájukba sincs számukra visszaút. Ez azt jelenti,
hogy könnyebb a régi hazából eljönni, mint azon túljutni /tőle megszabadulni.
A legérettebb módon és különösen megrendítően/megrázóan ábrázolja ezt az
állapotot a „Habseligkeiten“ c. kitűnő családregény, amely a bánáti svábok
sorsával foglalkozik.
Amikor Werner Zillich apja temetésére a szülőfalujába utazik, családja
története lepereg a szeme előtt. A dédapja, Johann, aki a 20. század elején
Amerikában próbált szerencsét, üres kézzel tér haza, és megy ki az első
világháborúban a frontra. Karl, az elbeszélő apja, a második világháború
végén orosz hadifogságba esik. Új államok és új határok keletkeznek, a
Bánát nagyobbik része Romániához kerül. A bánáti németség kultúrájából
és hagyományaiból már csak egyes javak, holmik maradnak: omladozó házak,
elsárgult fotók, képeslapok és sírok. Több nemzedéken át követi Eagner
egy olyan nemzetség nyomait, amely a sajátjára hasonlít. Teszi mindezt
csodálatraméltó részletgazdagsággal, önsajnálat/sértődöttség nélkül, inkább
szarkasztikusan/gúnyosan, mint olyan ember, aki tisztában van vele/tudja,
hogy errefelé a világvége mindig is itt prüszkölt a mindennapokban.
Itt mindenesetre joggal beszélhetünk a főhős Zillich és az író
egymáshoz való maximális közelségéről. Az, amit a regényíró megrendítő
árnyaltsággal taglal, az esszéista Wagner néhány évvel ezelőtt a Balkán-könyvében
csupa ironikus, olykor egyenesen szemtelen bekezdésben fejtette ki. Ebben
a szövegben most hirtelen a saját csendes gyászának rendkívül személyes
vallomásába ütközünk:
Szüleim háza a falu szélén el van adva. 1997-ben adtuk el az
apám halála után. Az anyám és én. Az anyám 20 kilométerrel messzebbre költözött
egy kis lakásba a kisváros közepén. A sarkon ott a Bartók-szobor. Amikor
meglátogatom z anyámat, elmegyek mellette.
Ülök a sétálóutcában egy kávéházban és a román újságokat olvasom, ahol
mindenki korrupcióval vádolja a másikat. Olvasom az újságokat, körülöttem
az emberek hangja. Beszédfoszlányokat hallok románul, magyarul, szerbül,
olykor még németül is.
A faluba már nem járok. Csak a temetőbe szoktunk k menni. Ott van négy
sírunk. Négy sír van a birtokunkban. A dédszüleim sírja anyai ágon, a nagyszüleim
sírja és az apám nagyszüleinek a sírja. És az a sír, amelyikben az apám
fekszik. Ezt a sírt ajándékba kaptuk. Az anyám kapta ajándékba egy unokahúgától,
amikor az évekkel ezelőtt kivándorolt.
Nem tudom, mit kezdek majd egyszer ezekkel a sírokkal.
Ha volna a közép-kelet-európai irodalomnak védőszentje, sürgősen arra
kérném, hogy először is vegye le Richard Wagner barátom válláról a fent
említett sírok gondozásának terhét, és szignálja ki a helyi önkormányzatra
szigorú ellenőrzést kilátásba helyezve. Továbbá azt kérvényezném nevezett
védőszentnél, hogy nyújtson a szerzőnek igen sok egészséget, erőt és kedvet,
hogy a mindenkori piaci-, kiadói és egyéb bonyodalmaktól függetlenül dolgozhasson
életműve további gyarapításának olvasóinak, köztük a ritkaságnak számító
olvasó kollégákkal, nagyobb örömére és megelégedésére.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|