Sztereotípia, diszkrimináció és a Másik identitása
(Az Egri csillagok orientalizmusa)

                 Gólya, gólya gilice,
                 mitől véres a lábad,
                 török gyerek megvágta,
                 magyar gyerek gyógyítja,
                 síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Gyerekkorom számtalanszor elolvasott, többnyire büszke örömet, némely figurájával kapcsolatban szorongást, homályos félelmet hozó alap-regénye Az egri csillagok. A regény jelentősége messze túlfut esztétikai értékén, azon kevés írás közé tartozik, amelyet minden magyar iskolás elolvas, az órákon hetekig tárgyal, olvasmánynaplót készít róla, amely elfelejthetetlenül beépül abba kulturális tudatba és identitásba, amely szubjektív-közöségi kontextusunkat és az abban lehetséges egyéni pozíciónkat szervezi. A regény elementáris hatása, intézményesített befogadói pozíciója esztétikai-irodalmi értékével nem magyarázható. Kétségtelen hogy tematikája, az oszmán török elleni harcok bemutatása irodalmunkban egy hosszú, négy- ötszáz éves tradíció része, de ebben a hagyományban művészileg sokkal jelentősebb művek (Zrínyi Szigeti veszedelme talán a legjobb példa) jóval kisebb hatást értek el. Gárdonyi regénye 1901-ben jelent meg, olyan pillanatban, amikor a történelmi regényben megjelenített konfliktus semmiféle közvetlen relevanciával sem rendelkezett. A tartós, ma is (legalábbis egy bizonyos körben) kiemelkedően erős befogadási pozíció magyarázatához nem elegendő a szöveg vizsgálata, a karakterek elemzése, a narratív forma áttekintése, hanem annak a recepciós, értelemteremtő pozíciónak a rekonstrukciójára van szükség, amelyben a regény született, és amelyet a regény potenciális olvasóiban kivált. A hatás mögött olyan tudattalan vágy és hatalom-viszonylatokat kell sejtenünk, amelyek kimondatlanul is közösséget teremtenek, poétikai eszközökkel működnek, azaz antropológiai, pontosabban kulturális antropológiai természetűek. Az utóbbi évtizedekben ennek a poétikus természetű és imaginatív tárgyú kulturális antropológiának igen jelentős, átfogó elméleti diszkurzusa született meg, ezt posztkolonializmusnak nevezték el¹.  A posztkoloniális elmélet azokban az országokban, ahol a megértés, irodalomértés jelentős mozzanataként működött és működik (ilyen az USA, Nagy Britannia vagy éppen Franciaország) erőteljesen önkritikus és önismereti volt. Olyan kérdéseket tett fel, hogy vajon eszményinek hitt történeteink, szövegeink akkor is elfogadhatóak maradnak, ha ilyen rejtett motívumokat is feltárjuk mögöttük. 

 A regény alapvető érzelmi dinamikája a török és magyar, azaz a kelet és nyugat  ellentétéből származik, a benne lévő Másik, az ellenség, a nem-keresztény, a keleti ember és közösség, amellyel szemben artikulálódik a mi identitásunk a magyarságunk. Ebben az értelemben Az egri csillagok a magyar orientalizmus mintapéldájának tekinthető. Az “orientalizmus” fogalmat azonos című kötetében Edward Said, palesztin származású amerikai kutató vezette be 1978-ban. Az orientalizmus fogalom egyik legkorábbi megfogalmazása annak a gondolatnak, hogy kulturális tárgyaink, szövegeink, eszméink nem csak, sokszor nem is elsősorban valamiféle társadalmi-emberi folyamat megragadására szolgálnak, hanem szerepük sokkal inkább valamilyen igen makacs vágy elfedése, eltitkolása, nehezen lokalizálható fenyegetések, belülről származó szorongások elhárítása. A nyugati ember kelet-képe nem leképezése a keletnek, és nem is átvétele a keleti ember önmagáról való elképzeléseinek, a “valósághoz” programszerűen nincs köze, Said szavaival, a Keletről szóló írás “kizár, elmozdít, feleslegessé tesz minden olyan valós dolgot, mint “a Kelet”(446), vagyis a kelet megjelenítése nem prezentáció (nem jelenné tevés), hanem reprezentáció (mondhatnánk: újra-megjelenítés), melyben a “re-” sokkal jelentősebb szerepű, mint a prezentációs rész, hiszen valamilyen sajátos szükséglet, érdek szempontjából teszi jelenlétté azt, ami igazából nincs ott. Az orientalizmus reprezentációs technikája nem hermeneutikai, nem ér el valami rejtett lényeget, és nem kibontó, aleatorikus dialóguson alapul. Technikája sokkal inkább az elcsúsztatásra, az elfedésre alapul, mond valamit, de ez a mondás nem a rejtettről, hanem a rejtettel kapcsolatos érdekről szól, nem a viszonyulás közvetítette tartalmakkal foglalkozik, hanem a viszonyulás genealogikus forrásaival, amely bizonyos  erőviszonyokat retorikai természetű aktusokkal, performatívákkal tárgyiasít: „Nem egy akaratot vagy szándékot fejez ki, hanem ő maga egy meghatározott akarat vagy  szándék, melynek célja egy nyilvánvalóan különböző (vagy alternatív és újszerű) világ megértése, esetleg irányítása, manipulálása vagy akár bekebelezése”². Az orientalizmus diszkurzív jellegű, metaforikus, metonimikus, katakretikus, allegorikus azaz retorikai technikákkal kísérletet tesz az egyébként nehezen kifejezhető, erő természetű folyamatok leképezésére, megragadására. Az ilyen retorikai aktivitás a pszichoanalízis elfojtás fogalmának társadalmi-antropológiai szintre emelt mechanizmusát követi. Az elfojtás nagyon komplex mechanizmus, mely úgy teremt értelmet, hogy az identitásképző dinamikus törekvést az álommunka mechanizmusában tapasztalt retorikai technikákkal (sűrítés, eltolás, képiesítés, narrativizálás) egy eltitkoló, elrejtő tartalomba, történetbe írja át. Said hangsúlyozza a az orientalizmus tartósságát (szinte megváltoztathatatlanul ismétlődő voltát), az orientalizmust kifejlesztő Nyugat hegemónia igényét. Az európai kultúrák orientalizmusa testközelibb, direktebb és régibb mint az amerikai, hisz az USA nem volt gyarmatosítóként jelen a kelet világában. A később megformálódott posztkoloniális elmélet³  az orientalizmus általánosítása, elmélyítése volt.

 Gárdonyi orientalizmusában számos érdekes vonást fedezhetünk fel. Kétségtelen, a regényében megjelenített pozíció, a kelettel való közelség nem miattunk, hanem a kelet hódító törekvései miatt alakult ki. Egyfajta defenzív orientalizmusról beszélhetünk, melyben sokkal több elfojtás, sokkal több vereség, mint győzelem van. Érdekes, és ez is a rejtett, elfojtott tartalmaknak, a történelmi képsor identitás-képző szerepének tulajdonítható, hogy a magyar orientalizmusban szinte kizárólag a törökök bejövetele, tehát legyőzetésünk (Mohács, Buda eleste, Eger ideiglenes diadala) van jelen, nem pedig a török 17. századi legyőzése és kiűzése (míg 1526 évszámát mindenki ismeri, Buda visszafoglalását igen kevesen – kétségtelen persze, hogy a törököt végül nem  a magyar vitézek verték ki az országból). A magyar orientalizmus, Gárdonyi regénye a történelmi háttérből követezően karakteresen a háború, az agressziós ösztönök és a halál problémájának árnyékában formálódik meg. A francia-angol orientalizmus szövegeihez képest sokkal kevésbé van jelen az ott jóval gyakoribb erotikus-szexuális komponens (a vér-keveredés, a kevert fajú gyerek problémája).  A török és a magyar nem keveredik, nem házasodik. Tulipán - a regény elején magyar fogságba kerülő sebesült török is csak akkor kap magyar feleséget, amikor már keresztény hitre tért, azaz megtisztult keleti mivoltától, és más módon is, elsősorban ellenállhatatlan alkoholizmusával is bizonyítja, hogy identitásában nyoma sincs muszlim maradványoknak. 

 Csak a cigány kivétel, aki a regény elején, a rabság egyetlen éjszakáján feleségül veszi a jóstehetségű cigánylányt. A cigányság amúgy is valamiféle komikus átmeneti pozíciót kap a regényben, ő az aki rosszul beszél magyarul, ő az aki nem rendesen házasodik és ami a leglényegesebb, legsúlyosabb: ő az, aki a regény végén egyedül megússza az ostromot sérülés nélkül. Más a gondolkodása is, a magyaroké racionális, logikus, célratörő, a cigány gondolkodás viszont cifra összevisszaság, alsóbbrendű a magyar ifjakéhoz képest: “Gergelyék megvárták, míg a cigány képzelete elhányja a maga cigánykerekeit, aztán komoly gondolkozásra fogták őkegyelmét”(260). A cigány nem számít harcosnak sem (ennek kapcsán a nők szintjére fokozzák le- 285.o.)  és persze ő az egyetlen aki nem tud úszni(285).  Kétségtelen: a cigány is Más, de ő még a mi másságunk, nem annyira veszélyes, nem agresszív mint a török, elviseljük, mulatunk rajta. A cigánykaraván táncos lányai („szinte velük születik ez a művészet/253/ olvashatjuk ezt a faji reakciókból oly jól ismert érvet) nem szomorkodnak, ha rabságba esnek, szívesen mennek a törökhöz, onnan is csurran cseppen valami. A sztambuli kaland romba dőlésekor a két cigány szereplőt, Cserhánt és Sárközit hagyják ott a Hét Torony őrei prédájául (306). A cigányság komikus-ironikus erkölcse a szexualitás kapcsán a leginkább szembetűnő, kimondatlanul, de egyértelműen jelen van a nem-szabályzott szexuális kapcsolat, ami a magyarok esetében súlyos etikai vétségnek számítana, a cigányság esetében viszont többé-kevésbé megbocsátható. És cigány szereplővel kapcsolatos az egyetlen homoerotikus villanás is: a szép cigánylány beleszeret az álruhás Évába. Nem véletlen: a cigány nyelve hasonlít Tulipánéra, a megtért törökére, aki szintén komikus figura. Egészébe véve a cigányság, a törökkel szemben nem az állati, vagy elmebeteg másság keretében definiált, hanem a felnőtt-gyermek viszonyban, a magyarok mindig mosolyogtató infantilitásként értelmezik a cigányok, a cigány szereplők csetlését, botlását. Az infantilitás minden területen végigkövethető, az infantilis gondolkodás, logika mellett ilyen tulajdonnal való bánás, az érzékihez való viszony, a művészettel való foglalkozás is. 

 A regényben a magyar nemzeti identitás és egyben a személyes identitás is (hiszen a hazafiság nemcsak az alapvető morális érték, hanem ez határozza meg a sokkal személyesebb minőségeket is) a Másik-kal, az ellenképpel szemben artikulálódik. Annak ellenére, hogy a magyarok vereséget szenvednek a töröktől, minden tekintetben felsőbbrendűek. A magyar embert univerzális morál jellemzi, a török partikuláris, nem az ember irányában etikai, hanem csak a muzulmán felé megbízható (az ellenpélda, pl. Török Bálint nem éppen lovagias játéka török rabjaival, a lovagias bánásmód kizárólag magyarok részére való fenntartása azonban a szerző részéről nem reflektálódik). A magyar nemzeti közösség iránti elkötelezettségű, a török tábort mindig a keveredés, és az internacionális szedett-vedettség jellemzi. A megalapozó telosz a magyarnál az Isten, haza, család, szemben török mindezeket romboló gesztusával, melynek középpontjában a rablás áll. Eltér a hadtudományi hozzáállás is, Dobó jelenti ki, hogy a török “keletiesen harcol, sereg sereg ellen”, a magyarok viszont “ember ember ellen”, a Kelet az amorf tömeg, a Nyugat pedig az individuum. A magyar, ha hatalmába ejti, a törökből bohócot vagy szolgát farag, a török a magyarból pedig rabot vagy janicsárt nevel. Maga a természet is reprodukálja a török-magyar kettőst, Gergő a regény elején éjjel megszökik a lovakkal és Vicussal a török fogságból. A kisfiú látja, hogy “Az út elhagyott volt. A hold csak homályosan világította meg. A fák fekete óriásokként álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák azok mind.”(37.). A Hét Toronyban raboskodó Török Bálint viszont a török természetre kényszerül: „az eget nézte, amely már el volt borítva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon áttünedezte a csillagok. ’Milyen más itt az ég is’ – gondolta – ’Török ég, török sötétség’ (204). A magyar természet, a tárgyak világa átlátható, homogén, őszinte szemben a török világgal, amely ellentmondásos, kétszínű, misztikus még akkor is amikor szép próbál lenni (id.261. olv!!!). 

 A Gárdonyi teljes mértékben vállalja az orientalizmus alapvető attitűdjét a “mi” Európaiak, és szemben velünk “azok”, az összevissza, szorongáskeltő, vagy elhárítandó/elpusztítandó Másik kettősét. A magyar és török két élesen elválasztott “manicheánus momentum, mely megosztja a koloniális teret, két zóna, mely ellentétes, de nem a magasabb egység szolgálatában” (Bhabha, 131). A török egy másik lényeges ösztönterületen, az étkezésben is radikálisan más, elfogadhatatlan, undorító: amikor a szultán hadát lesik, Tulipán felsorolja, hogy ki mit eszik, némelyik sündisznót, másik nyers lófejet. a magyar étkek viszont tökéletesek. A török persze meg van győződve a maga étkezési szokásinak kiválóságáról, a jól nevelt polgár összekacsintó iróniával közli a török arisztokrácia, egy aga meggyőződését: „csak ujjával eszik, mert hát késsel és villával enni fölösleges is, illetlen is. Csak a tisztátalan, kutyahitű gyaurok esznek szerszámmal és asztalról” (235.) Tulipán saját régi honfitársairól mondja el, hogy azok utálják a szalonnát „pedig ha tudnák, hogy a paprikás szalonna milyen mennyei eledel! De azt hiszem, Mohamed sohasem kóstolt paprikás szalonnát”. „Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek” mondja Gergely, mire Tulipán levonja a végső tanulságot: „Mindenki bolond, aki nem magyar!” De a magyar - nem-magyar kettős még ezen a normális-elmebeteg minősítésen is túlmegy: a keleti ember nem is ember, hanem vadállat, „Nem nézem őket” - mondja Gergely – hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok” (93) . Étkezés kapcsán némiképp kétségesek azok az ennivalók is, amelyeket a cigányok fogyasztanak, sőt itt még egy további népcsoport is előkerül, a románok: „Gergely jó étvággyal evett. Oláhéknál bizony nem kapott délre egyebet, csak puliszkát.”(223.), olvashatjuk a meglehetősen kétséges erdélyi lakodalmi készülődés eseményei között. 

  A török magyar antagonizmus nemcsak politikailag, de a szubjektum önreprezentációja, építése szempontjából sem vezet sehova sem, mert nincs benne valóság, pontosabban csak azok a paranoid, fétisisztikus elhárítások adják valóságát, amelyeknek a közösségi kommunikációhoz, kooperációhoz semmi közük. A fekete-fehér gondolkodás, a manicheánus kettős ezért ritkán szakad fel, talán csak az anyaság az, amely valamilyen multi-kulturális megértés lehetőségét jelzi, de ez is csak a regény végén következik be, amikor a török elvonulása után felbukkan a török asszony Bornemissza Jancsival és megkapja cserében saját gyerekét. Ebben a külön, asszonyi politikában történik csak a két nő között egy kézfogás, amely természetesen, minthogy az asszonyi politika, a regényben mindig másodlagos, nem releváns politika, itt is folytatás nélkül marad. A nők a regényben folyamatosan megmaradnak tradicionálisan kijelölt szerepük mellett, még a királyné is mindig nő, félős, döntésképtelen, anyai ösztöneire hagyatkozó. Török Bálint felesége is elsősorban a befőttek varázslója (75). A nők, leányok sosem erotikusak, a maximális nőies minőség a “patyolatarc”, a “hófehér kar”(“Olyan ez a lány, mint valami kis fehér macska”-82).  A regény magyar nő-figurái foglalt nők, feleségek, anyák, vagy éppen hosszas, vallásilag-közösségileg is szentesített foglalás alatt állnak (mint Vicus). Jellemző, ahogy Cecey Éva átalakulása értelmeződik. Mikor Bornemissza János megjelenik a lakodalmi előkészületen, a lány már megadta magát az észérveknek, a hatalom (a királyné ) szavának és készül lakodalmára a gyáva Fürjessel. „De Gergely megjelenése minden más erőt lerontott”, megszökik a házasság elől. Nem véletlen ez, általánosít Gárdonyi, hiszen „a nő a szívével gondolkodik” és ezért „ő kitépte magát az okoskodásból, és követte  az a belső szót, amely hatalmasabb volt a királyné szavánál, hatalmasabb az anyja szavánál is” (245). A fiatal férfiak kifejezetten férfi apa-figurákkal azonosulnak (pl. Jancsi – Dobó viszony), a nők viszont nőkkel. Cselekvésre csak a kényszer viszi a nőket (jellemző, hogy az egri nők emblematikus harci szerepe is a lábas körül marad, kondérban olvasztják a török fejére öntendő vizet és ólmot). A férfi-nő kapcsolat, a szexualitás csak a magyarok esetében tiszta, tökéletes, még a frissen megszökött Éva is előbb megesküszik a természet ege alatt, aztán persze rövidesen egy pap előtt is, és csak azután jöhet egy csók (és persze nem több). Hogy később mégis történt több, azt csak abból tudjuk, hogy Eger ostromának idején, azaz évekkel később, szerepet kap Bornemisszáék Jumurdzsák által ellopott kisfia. 

 Persze tudjuk, a magyar sem egységes (hisz ki tudna megállni előtte, ha az lenne). Külön elemzést érdemelne a magyarságon belüli különbségek kezelése, a nagypolitikától kezdve(Szapolyai és Ferdinánd) a megjelenő emberekig, terekig (például Cecey és a pap állandó vitája). A háttérben folytonosan ott rejtőzik, a ki “az igazi magyar” definiálására való törekvés. Izabella királyné például sok nyelvet beszél, de magyarul nem tud. Bútorai, amelyeket Isztambulba visznek a törökök, sem igazán az övé voltak, ezek “igazi magyar bútorok”, Mátyás királyé (ahogy a sztambuli vállalkozás közben Gergelyék elmélkednek róla). De a regény orientalizmusa zárójelbe teszi a belső magyar különbségeket “mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!”(42) olvashatjuk már a regény elején.

 A regénynek vannak olyan utalásai, amelyek jelzik, hogy a magyar-török ellentét sokkal több mint háborús konfliktus, a kultúrákat súlyos tudattalan alapú elhárítások, átírások választják el. Egyrészt a török világ sztereotipikusan jelenik meg, az orientális szokásos emblémái jelzik. Ezek a figurák nem metaforikusak, nem szimbolikusak, magáról a török világról semmit sem jeleznek, elsődlegesen a beszélő, a narrátor elfojtott indulatait testesítik meg. A megjelenítés a felszínen marad, retorikai technikája a metonímia, az érzékelt felszín elemeinek egymáshoz kapcsolása. Homi Bhabha gyakorta hangsúlyozza a metonímia fontosságát, kapcsolatát az agresszivitással, kötődését a fétisisztikussal. Mélységet ennek a világnak csak a befogadó, a magyar szorongása, gyűlölete, undora ad. Ennek jó példája a sztambuli vállakozás közben látott vallási esemény. A török császári székhely szépsége meghatja az álruhás magyar ifjakat: „álomvilág ez! – szólt Éva: „álomnál is szebb felelte Gergely – De olyan ez, lelkem, mint a mesebeli kastély; kívül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak lakják” (261). A perzsa gyászünnep szadisztikus misztikum, titokzatos, érthetetlen szimbólumokkal és olyan zenével, amelyre csak az „ordítás”, „üvöltés” szavak a megfelelők. Oly mértékben, hogy az álruhás Éva is visszanyeri (Gárdonyi elgondolta) nőiségét, a sok korbácstól, vértől iszonyodik, ájuldozni kezd. Gergely persze „nyugodtabb volt, ő már gyermekkorában megszokta a vért. Inkább az a megdöbbentő – gondolta -, hogy ezek az emberek önként ontják a vérüket. És ilyen emberek ellen küzd a magyar több mint száz esztendeje szakadatlanul”(265). A török világ a fekete mágia misztikájára épül, míg a keresztény, akár a pápista, akár az „újhitű”, a protestáns tiszta, megmagyarázható transzcendenciára hivatkozik. A török a kereszt tisztaságával szemben gyanús, misztikus amulettekben hisz.

 Az egész regényvilág ennek a rejtett, tudattalan indulatnak az alapján áll. Végső szerkezetében ez egy paranoid struktúra, mely a személyes indulatokat kollektív paranoiává transzformálja. A kiképződő identitás paranoid identitás. Nem véletlen, hogy a vallási felvonulás túloldalán megjelenik a paranoia személyes eleme, Jumurdzsák figyelő tekintete (mely ráadásul nem szempár, hanem mivel gazdája félszemű, a nézés (a mai feminista irodalomelmélet szavával a „gaze”) egy egy-szempontú, immorális paranoid erő.

 A regény szereplői közül nem sokat érdemes foglalkozni a tiszta török szereplőkkel, ezek testetlenek, üresek, sztereotipikusak, többnyire az idegenség, kevertség és tisztátalanság (a saját eszmék folytonos megszegése, egyfajta dekadencia, romlottság) jellemzi őket. Ugyancsak nem túl érdekesek a tisztán magyarok, ők a hősök, a tiszták. Dobó és Bornemissza Gergely a két legtisztább figura, az utóbbi egyik kezében Horatiust, a másikban kardot tart, intellektuálisan kiemelkedő személy, totálisan az „Isten, haza, család” hármas elvén épül. Bornemissza intellektualitását, ravaszságát kiegészíti a másik „magyar karakter” Dobó, aki az egyenesség, az erő, a kifejezetten apai, fallikus hatalom megtestesítője. Valószínű Gárdonyi magyarságképe, identitás-koncepciója következtében sejteti mindkét figura tragikus végét, amely azonban jóval a regény történetén túli időbe projektálódik. Az igazán érdekes figurák a többé-kevésbé kevertek. Két ilyen személyre utalnék most röviden, Jumurdzsákra és Török Bálintra.

 Gyerekkori olvasmányemlékeimből is őrzöm azt az érzést, hogy Török Bálint problematikus, hősies, de mégis zavaró, zavaros figura volt. Ő valahol a manicheánus kettős tisztázódása előtt formálódott meg (a neve is “török”), helyét később átvette, az abszolút egyértelmű, tiszta Dobó. Török Bálint persze csak kicsit kevert, Szapolyai és Izabella mellé áll, tud törökül, pusztítja a németet, de ha muszáj, elbánik törökkel is. Csak időleges szerződést szeretne velük, amitől utolsó pillanatban egy szorongásos, paranoid reakció nyomán meg is szeretne szabadulni, de már túl késő volt. Tragikus vétségért büntetése a misztikus, sötét börtön, a Hét Torony rabsága, Sztambul mélyén. A regény szerint a szultán is érzi törökségét, őt akarja magyarországi helytartójának, szabadulása ára a török pasaság lenne, amit nem vállal (276). Ez a visszautasítás morálisan feloldja a kelettel való érintkezés bűne alól, de nem teszi lehetővé azt, hogy megszabaduljon a rabságtól, akkor sem ha a legügyesebb magyar „különítmény” tesz erre kísérletet. A kelettel való érintkezés a regény másik felében, az ostrom idejére főbenjáró bűnné válik, és még egy-egy török levél kényszerítés hatására történő elhozása is súlyos büntetést vált ki.

Tulipán jó példája a koloniális mimikrinek (H. Bhabha kifejezése), ő “a megreformált, a felismerhető Másik, a különbség alanya, aki majdnem ugyanaz, de mégsem” (Mimikri, 86.)

 A másik érdekes figura Jumurdzsák, aki a Keleti keverék, aki más, de úgy más, hogy a sajáttól rugaszkodott el ezen másság felé, egy olyan közösségbe, csoportba tartozik (janicsár), amelynek éppen ez az artikulált, agresszív másság a jellemzője. Tud magyarul, ez azonban a veszélyességét erősíti. Ő az a Keleti szubjektum, az a Másik, akivel különböző okok és jellemzők miatt bonyolult, tudattalan kényszerekkel is erősített kapcsolatba kerülünk.  Jumurdzsák a Keleti ember igen lényeges, a paranoid konstrukcióba tartozó jellemzőjét hozza be: a misztikumot, a mágiát. Jumurdzsák a pap által tőle elvett amulett kutatása miatt válik középponti figurává. Érdekes az, hogy az amulettet a rabságból szabaduló pap veszi el tőle, ahelyett, hogy megölné vagy váltságot követelne érte. Nem világos, hogy a tiszta keresztény hit miért érintkezik a muzulmánnal, de mintha a pap projektív gesztusa hozná létre Jumurdzsákot, a pap Másikját, tudattalanjának lehasított, gonosz részét. Az amulettet ráadásul egy tiszta lénynek, egy kisfiúnak Bornemissza Gergelynek adja tovább. Gergely többször próbálkozik azzal, hogy tovább adja (nagy darab töröknek és Évának), megszabaduljon tőle, de senki sem fogadja el. Ezzel mintegy magára vonja az elfojtott agresszív erőt. Jumurdzsák szimbolikusan kasztrált, fél szeme van, és második visszatértekor a keze is sérült.

 Nincs terem részletesebb interpretációra, de talán érzékelhetővé tudtam tenni, hogy a magyar nemzeti identitás egyik meghatározó szövege, az Egri csillagok bonyolult és mérhetetlenül problematikus konstrukciókat tartalmaz, és igen ellentmondásos hatásokhoz vezet. Edward Said, Franz Fanon, Spivak, Homi Bhabha és mások írásai nyomán, a pszichoanalízis és dekonstrukció hátterére támaszkodva ma már rendelkezésünkre áll egy olyan értelmezési modell, amely kimondhatóvá, bemutathatóvá teszi ezt a korábban alig sejtett arculatot. A mai ember számára kulcskérdés a “manicheánus delírium” (Fanon) kiküszöbölése, nemcsak a multikultrális kapcsolatok és globalizálódó világ miatt, hanem azért is, mert az ilyen paranoid delírium valahol végső soron és alapjában véve belőlünk, személyes identitás-konstrukcióinkból, önteremtésünkből (és ennek problematikusságából, megoldatlan konfliktusaiból) származik, és az ezekkel való megküzdés valószínűleg legalább olyan nehéz mint Oszama bin Laden feltalálása.
 

Jegyzetek

1.  Helikon szám, Said könyv, szövegyűjtemény, Thomka
2.  Said, Edward: „Orientalizmus” Helikon,1996, 4. 438.
3.  Ennek összefoglalása lásd: Szamosi Gertrud: „A posztkolonialitás” In: Helikon 1996. 4. szám, 415-429.