(többé-kevésbé Ferdinand Schmatz nyomán, aki 
 Ossip Mandelstam nyomán…)

 írja a hórukk
 olyan erősen, nyomja,
 hogy sikerül a karnak,
 ami a kéznek csíny

 – az marad
 nem magának, írja
 be a palavessző jelét,
 a falra, mely mutatja
 hol ilyen véset(t) sodródni bírna

 mint:
 „agyszáj”
 – feltárul –
 nem fojt semmit magába,
 hírt ad, még ha szurkoz is
 kerekre horzsolja a sarkot
 – mindent, mi csak bizgatja, kicsalogat, fennszóval
 a mormolás elnyeli a hangot,
 így kiemel minden
 egybecsengőt a folyóban

 (palavessző pora lesz, toll – most épp rugó-ugrásban)

 – fölfogva fő mint kő
 szív mint szúr
 hátult még kigondol
 valamit magának egy nyomás:
 a formát –
 vas, nem véd,
 inkább megképzi a lépést,
 mint elképzelné, ami így normálódik,
 azt szívesen elveszíti –
 ami ki mond csak,
 mustrálja magát a sorfalban

 ott, ahol folyik:
 szótagokból, hangokból egy kép
 éjszakánként

 (álom, színezett)

 mohón ollóz combot, hohó
 bele a nappalba, mely
 írásba tétetik

 (nem tépetik, a nyelv paizs)

 legfeljebb
 kezet lök
 az ujjat a moston feni

 – a csendben fel dörögve hangoz,
 és rajta, szavatolva, áll,
 hogy sosincs beleégetve a boldogság,
 mely sosem boldog sáv, hanem futás

 (a jelkör felröppen, elgalamboz)

 és felrója, ami csak
 szavakban fakón
 a virág-szó száráról leválik

              Tatár Sándor fordítása
 
 
 

Ferdinand Schmatz
 tokyo, visszhang éjjel,
    (shinjuku az ablakból)

 világít
 pirosan,
 falra
 semmikép(p)
 nem homokra
 vagy romokra
 (bennem vagy kavar)
 épült –

 odaát leheletként,
 pára – ami alatta f-él
 füst fúródik magasba, nő
 – most fekete a piros –
 már semmi nincs a fény között
 a falon: kint, peremre félig vetülten,
 indáz derűsen szemhájakon át,
 mi nem csíp, nem űz; nem: orcáll a tűzben,
 legbelül hűlten nyugszik a zűrben

 fölfelé: szőve, nézd
 piros fekete
 imbolyog fényt vetve
 emeletről emeletre, húzza kötél –
 nem csábít (pillásan) a szem
 föl pillantani és puhítja
 a kemény üveget füvekké

 (kik többé nem hal[l]hatók üreggé)

 gyöngyözés
 fröcsögés
 tág pupillákban
 fej fölé terelve
 mint az, mi ház, építmény, torony
 egyetlen (látszat?)fényben lehetne,
 azt feketíted, nem acél,
 így széplik pirosan a párában, nedvesen,
 csontot ölt,
 fényt bálákba köt, bőrt
 batyuba, ablaknéz nélkül a füstgomolyok – kezeket csal
 ami integet, a ködben
 egy ujjdonságot térré növeszt (felfujj)

 – szürke,
 most
 meg
 – fekete,
 most
 meg
 – piros

 világítva
 a kegyben
 pajzs védelemmé növi ki magát

 erdő volt
 – résnyi csupán –
 az út mentén
 zöld hely, most hűlt helye
 jeleket puhít meg
 tempósat cseppfolyósít lent

 a domb folyamágylábánál
 – újra formáért fáradozván –
 fölemelkedik az ellennyeregben
 (hegy feltorlódott)
 remegve csendben lényként magasra

 kinek kezei – messze, ni
 boltjai – voltjai
 összefonódva takaratlanul
 a lankán fekve
 a gesztusok – özönnel mint az eső
 hogy a nedvességben összetapasszák
 falak lazáját sánccá:
 nyelvek ásóival szurdalva
 kéz boltozattá
 ki az éj mormolásából

 mindenütt egyre kínálja
 (megálljatok)
 a város éneklését
 (öregen nyavalyog)
 (fel és le):

 anyagok zengését
 szagolni a sistergésben
 látással meg szólítani

 – érezni a körülmorajlott
 egész negyedében –

 forgácsok villódznak,
 hogy meggyújtsák
 saját magukat –

 ha az anyagok
 vízegyenesen
 átmennek rajtunk
 szilárdan magunkba
 sáppasztjuk törésüket,
 ha oldódik a kérgek
 korma
 acéllá pöffeszkedve
 elég a pa
 a pirosban

 ha így el
 ködösül minden
  – látszat –
 mi (miii?!)
 meg vagyunk hús-szorozva
 itt, tto(va)
 bámuljuk
 (alakok az ablakon)
 a feketeség pompáját

 meg
 állunk
 lerakva nyugalmat
 minden állás nélkül
 remegő gerincre
 ez
 olvassuk
 ért –
 a közép – körül
 világosan elborult
 jeleket –

 nem tűnünk
 rá gondolva
 semmi 
 másnak, mint ők:
 rőt, mint

 (fők, gőg, hőt,
 nők, csősz, csőd, gőz)

                     Tatár Sándor fordítása