A tárgyat egy kevés időre
anyaga birtokolni látszik,
az idő bár egyre kevésbé 
érdekeljen,
ha egy óra is csupán
jelenvalóságuk.

Hogy a tüzek összeálljanak.
Hogy a felfedezők felfedezzék
azt, ami mindig a messze
földeken található.
Hogy a gépek új gépeket
hozzanak létre, melyek
mindent elmondhatnak önmagukról.

A (határozott?) cselekvések többsége
szinte már vakmerőség,
adott a tudás, hogyan kell
mindig másik felszínre csúszni.
Erre a másfajta tárgyra,
erre a másfajta teremtett lényre,
a folyadék a könyv vagy épp magad,
a láncolat az utca, az arcod
futásán keresztül,
elolvasódásán keresztül,
elfogatásán keresztül,
a futás futtatásán keresztül,
vagy épp csak hogy elképzeljem
a fogva tartottakat ebben az épületben,
amelyet tinéktek emeltem,

értetek, jaj, értetek megfordulok,
a hangok hozzám hangolódnak,
ti, halott munkák, 
a hangok kitárt kapujában.

Ehhez a másik emberhez fordulok,
aki tőled tart vissza engem tehozzád,
egy kötelet nyújtok így feléd
egy tengert, egy szabad földrészt,
pedig még így sem tudlak
minden oldalról csodálni téged,
pedig még így sem érezhetem tovább,
hogy szerelmed szerve én vagyok.

De felségterületemnek érzem,
hogy öntudatlan üldözésben 
rendelkezésre álljon
a nyelvtan egész tengelye.

A mindennapi szédüléseket,
a mozivásznakat, a tengelyek sorát,
a gépnek lábait, vagy eleven
lábaid,
a menetszélben álló fákat,
egy másik érkezésben (egy másik sebességben)
folytonos érkezés gyökeréből érkezni
gondolkodásom gyökerébe

Egy kötelet nyújtok ki feléd,
egy tengert, egy
villamosszéket,
hogy újragondold a bűnt, 
közeli földjét, a fájdalmat.

Bűn vagy madár talán,
egy vándorló
fába rejtve,
végtelen használat, talán ezt adod
fegyvereidnek, életed fényűzésének
szabadságod békéjének,

vagy folytonos találkozást
szabad földrészeken.

               SZÉKELY SZABOLCS FORDÍTÁSA