(PÁRIZS) – A 20. századot Európában a totalitárius rezsimek és a liberális demokrácia konfliktusa töltötte be. A második világháború, a nácizmus veresége után ez a konfliktus a globális hidegháború formáját öltötte, amit csak szított néhány lokalizált, „forró” konfrontáció a perifériákon. A szereplők világosan meghatározhatók voltak. Az egyik oldalon állt a kommunista országok blokkja, amely Kelet-Németországtól egészen Észak-Koreáig terjedt, és amelyben kezdettől a Szovjetunió dominált. Az ezeket az országokat körülvevő „vasfüggöny” másik oldalán terült el az Egyesült Államok vezetésével a Nyugat, a „szabad világ”, amely elsősorban Nyugat-Európa és Észak-Amerika országaiból állt. Ezen az antagonizmuson kívül maradt egy harmadik szereplő, a politikailag független, semleges országok tarka együttese, amit harmadik világnak hívtak. Ez a Föld politikai kritériumok szerinti felosztása volt, bár más jellemzők is belejátszottak: a harmadik világ szegény volt, a Nyugat gazdag, a kommunista országokban pedig a hadsereg volt gazdag és a lakosság szegény. (Bár ezt nem volt szabad mondani.)
 Ez a szituáció több mint egy fél évszázadon át tartott. Én különösen érzékeny voltam rá, mert Kelet-Európában, Bulgáriában születtem és nőttem fel, mielőtt 24 évesen áttelepültem volna Franciaországba. Nekem úgy tűnt, hogy a világnak ez a felosztása örökké fog tartani – vagy legalábbis az én életem végéig biztosan. Talán ez magyarázza, miért töltött el olyan nagy örömmel, amikor 1990-ben összeomlottak a totalitárius rezsimek Európában. Nem volt többé alapja egy Kelet-Nyugat ellentétnek vagy a világuralomért folytatott versenynek, és mindez a legnagyobb reményekre jogosított. Végre megvalósulnak majd a nagy liberális gondolkodók régi álmai, a háborúkat tárgyalások váltják fel, egy új világrend, a hidegháború világánál harmonikusabb világ juthat érvényre. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki hitt a dolgok ilyen kedvező alakulásában.
 Alig húsz évvel később meg kell állapítanunk, hogy ez a remény illúziónak bizonyult: az országok közötti feszültségek és erőszakos cselekmények egyáltalán nem tűntek el a világtörténelemből. A nagy Kelet-Nyugat konfrontáció háttérbe szorított olyan ellenségeskedéseket, amelyeknek az újra felbukkanása nem váratott magára sokáig. 
A konfliktusok nem tűnhettek el varázsütésre, mert a mélyebb okaik továbbra is fennálltak, sőt feltételezhetjük, hogy még tovább élesedtek. A világ népessége továbbra is gyorsan nő, míg a lakható terület ugyanakkora marad vagy még kisebb lesz, az elsivatagosodás vagy az áradások fenyegetik. Ami még rosszabb: az életfontosságú források – a víz és energia –mennyisége csökken. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen az országok közötti versengés, és ezzel azoknak az agresszivitása, akiknek kevesebb van, azokkal szemben, akiknek több van, valamint az utóbbiak aggodalma, akik igyekeznek a privilégiumaikat megtartani és megvédeni.
 Ezekhez az állandó tényezőkhöz járult még néhány újabb fejlemény. Bár továbbra is sok feszültségközpont van a világban, és ezeken a helyeken időnként ki is robban az erőszak, ezek kihatása térben korlátozott marad, és már több mint hatvan éve nem került sor a második világháborúhoz fogható globális konfliktusra. A nagyobb konfrontációknak ez a hiánya tette lehetővé a szemünk előtt zajló igazi technológiai forradalom békés kialakulását, amely megint csak hozzájárult a nemzetközi érintkezésnek ahhoz az intenzívebbé válásához, amit globalizációnak hívnak.
 A technikai átalakulás számos területet érint, de ezek közül némelyik különösen erősen kihat a nemzetközi kapcsolatokra. A legnyilvánvalóbban a kommunikáció vonatkozásában: összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint azelőtt, és nagymértékben használ új csatornákat. Az információkat a valódi időben adják tovább, szavak és képek is hordozzák, és elérik az egész világot. Televízió (már nemcsak a rádió), mobiltelefonok, elektronikus posta, internet – míg azelőtt az információhiány miatt lehetett panaszkodni, ma inkább eláraszt minket ezeknek a tömege. Ennek a változásnak az az egyik következménye, hogy a világ lakossága többé már nem érintkezik egymással. Szavak és képek hozzák őket egymással bizalmas közelségbe, sztenderdizált termékek cirkulálnak az egész a világon, és az emberek sűrűbben változtatják a helyüket, mint valaha. A gazdagok országok lakói elutaznak a szegényekhez, hogy ott bonyolítsák le üzleti ügyeiket, vagy ott töltsék el a szabadidejüket; a szegények megpróbálnak eljutni a gazdag országokba, hogy ott találjanak munkát. Az utazás, ha van miből, sokkal gyorsabbá vált.
 Az országok és emberek közötti intenzív kommunikációnak és a felgyorsult cserének van pozitív és negatív hatása is; egy másik technikai újítás viszont kizárólag félelmet kelt. A tömegpusztító fegyverekhez, különösen a robbanóanyagokhoz való hozzájutás könnyebbé válására gondolok. Úgy tűnik, hogy bárki felszerelkezhet velük minden nehézség nélkül. Miniatürizált formában zsebben is elférnek, tökéletesített változatban ott helyben emberek tucatjait, százait vagy ezreit is képesek megölni. Bombakészítési tervek keringenek az interneten, az összeállításukhoz szükséges alkatrészek beszerezhetők a szupermarketben, egyetlen mobiltelefon elég egy robbanás beindításához. A tömegpusztító fegyverek demokratizálása új helyzetet teremt: nincs szükség állami hatalomra ahhoz, hogy valaki súlyos károkat okozzon az ellenségének, elég hozzá néhány elszánt, anyagilag jól eleresztett egyén. Az „ellenséges haderők” arculata teljességgel megváltozott. 
 A nagy technikai újítások kihatottak az életmódokra, de a korábbi világ eltűnését nem hozták – nyilvánvalóan nem is hozhatták – azonnal magukkal. Mindenesetre megteremtették a kontrasztok olyan egymásmellettiségét, ahol az archaikus ott él az ultramodern mellett. Ez a szimultaneitás megtalálható egyes országokon belül és az országok között egyaránt. Az orosz vagy a kínai paraszt éppolyan messze van a Moszkvában vagy Sanghajban uralkodó életstílustól, mint a Rif-hegységben vagy Anatóliában élő paraszt a párizsi vagy londoni lakosoktól. Az egyik világ, amelyben a „vertikális” kommunikáció a domináns, ami a hagyományok továbbadását biztosítja, áll szemben a másikkal, amelyet a „horizontális” kommunikáció jellemez, az egy hálózatba kapcsolt kortársak közötti permanens kommunikáció. Az a meglepő, hogy a két világ tud egymásról: mindkettőről képek keringenek a világban. És ez nem marad meg a nézés szintjén: a tönkrement parasztok elhagyják otthonukat, és a városokba költöznek saját hazájukban vagy a gazdag országokban. Az egyes kontinensek metropoliszai különböző helyekről származó, rendkívül eltérő szokásokkal rendelkező népességet foglalnak magukba. Így aztán a hidzsáb, az egész testet beborító fátyol könnyen előfordulhat az iPod mellett. (A francia iskolákban mindkettő tilos!)
 Elképzelhető, milyen következményekkel fenyeget az agyagedény és a vasedény egymásnak csapódása. Az egyik esetben irigységhez vagy elutasításhoz vagy épp mindkettőhöz vezet, a másik esetben mohósághoz, leereszkedéshez vagy szánalomhoz. Az egyik oldalán ott a harag fölénye, a másikén az erőszak. Ezek keveréke robbanhat, a konfliktusok fokozódnak. A térképük mindenesetre már nem az, ami a második világháború után alakult ki.

A szenvedély fajtái
Ma a szerint is lehet csoportosítani a Föld országait, hogy hogyan reagálnak az új konjunktúrára. Mindenesetre már nem úgy van, mint a kommunizmus és a demokrácia közti konfrontáció korában, hogy a politikai rendszerek alapján lehetne őket megkülönböztetni, ahogy a nagy földrajzi felosztás, az égtájak szerint sem, mint pl. Észak és Dél, hiszen Ausztrália délen van, Mongólia pedig északon; vagy Kelet és Nyugat, hiszen Brazíliát és Kínát sokszor hasonlítják egymáshoz. És végképp nem a civilizációk szerint. A 18. században Montesquieu bevezetett egy fogalmat az emberi szenvedélyekre, amelyek egy társadalmat mozgatnak. A „kormányzás elveiről” beszélt: ilyen az erény a köztársaságban, a becsület a monarchiákban. Ma is befolyásolja egy domináns társadalmi magatartás vagy szenvedély a kormányok döntéseit, akárcsak az egyéni reagálásokat.
 Tisztában vagyok vele, milyen kockázatos folytonosan változó szituációkat ily módon sematizálni és rögzíteni.  Mindig több társadalmi szenvedély működik egyidejűleg, még az identitásuk is ingadozik, a hierarchiájuk alakulóban van, és néhány év leforgása alatt egy ország könnyen átkerülhet egyik csoportból a másikba. Ezeknek a csoportoknak a megléte mindenesetre vitathatatlan. A megoszlásuk leírásában egy olyan tipológiából indulok ki, amelyet Dominique Moisi javasolt („The Clash of Emotions” [Az érzelmek összecsapása], Foreign Affairs, 2007, 1-2.), ezeket a saját céljaimra alkalmazom és kiegészítem, nem feledkezve meg arról, hogy ez persze leegyszerűsíti a dolgokat.
 Az országok első csoportjának domináló szenvedélyét étvágynak fogom nevezni. Ezeknek az országoknak a lakossága különböző okokból úgy érzi, hogy kimaradt a javak elosztásából, és most ő volna soron. Az ország lakói profitálni akarnak a globalizációból, a fogyasztásból, a szabadidőből. Ennek a célnak az elérése érdekében semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Japán indult el ezen az úton évtizedekkel ezelőtt, a nyomában több dél-ázsiai ország, újabban Kína és India is. Más országok, más világrészek is igyekeznek ezt a példát követni: Brazília, holnap Mexikó és Dél-Afrika. Néhány éve mintha Oroszország is erre az útra lépett volna, előnyére fordítva a hidegháborúban elszenvedett vereséget: fejlődését már nem nehezítik ideológiai fékek, polgárainak gazdagodását sem, és az ország már nem vesz részt a világuralomért folytatott versenyben.
 Az országok másik csoportjában a ressentiment játszik döntő szerepet. Ezt a magatartás a gazdagabb és hatalmasabb országok részéről őket érő valódi vagy képzelt megaláztatás váltja ki. Ez a muszlim lakosságú országok nagy részére jellemző Marokkótól Pakisztánig. Egy ideje néhány latin-amerikai országnál is érezhető. Az ellenszenv célpontját Európa volt gyarmattartó hatalmai képezik, és egyre inkább az Egyesült Államok is – őket teszik felelőssé az egyének szegénységéért és a közhatalom tehetetlenségéért. Kínában és Koreában a Japánnal szembeni ellenérzések erősek. Bár nem uralkodott el az összes fejben és minden tevékenységben, de strukturáló szerepe van a társadalmi életben.
 Az országok harmadik csoportja a félelem érzésének különböző fokaival jellemezhető. Ezek azok az országok, amelyek a Nyugatot alkotják, és amelyek több évszázadon át uralták a világot. A Nyugat, különösen Európa országai félnek „az étvágy országainak” gazdasági erejétől, attól, hogy azok képesek kevés költséggel termékeket előállítani, és ezzel megszerezni a piacokat, röviden a gazdasági túlerőtől tartanak. A „ressentiment országaitól” a tőlük kiinduló fizikai támadások, a terrorista merényletek és robbantások miatt félnek, ráadásul félnek a megtorló intézkedésektől is, amelyekhez ezek az országok az energia-szektorban képesek folyamodni, hiszen náluk találhatók a legnagyobb kőolajtartalékok is.
 Végül van az országoknak egy negyedik csoportja is, amelyet a határozatlanság csoportjának lehetne nevezni. Ezeknek tagjai valamikor éppúgy kerülhetnek az étvágy, mint a ressentiment hatása alá, még ha ezek a szenvedélyek eleinte még távol állnak is tőlük. Sokszor nyomorban élő lakosságuk egyes részei megpróbálnak benyomulni a „félelem országaiba”, hogy ott jobb megélhetéshez jussanak.
 Én Franciaországban élek, az Európai Unió kebelében, abban a csoportban tehát, amelyet a félelem uralma vagy legalábbis hatása alatt állónak jellemeztem; és ez az egyetlen, amelyet belülről is ismerek. A tézis, amit megfogalmazni szeretnék, néhány szóban összefoglalható. A nyugati országoknak jogukban áll védekezni minden agresszió ellen, és minden támadással szemben megvédeni azokat az értékeket, amelyeket demokratikus rendszereik alapjának választottak. Különösen hajthatatlanul kell harcolniuk mindenféle terrorista fenyegetés és az erőszak valamennyi formájával szemben. Ugyanakkor érdekükben áll az is, hogy ne hagyják magukat egy aránytalan, túlhajtott és igazságtalan reagálásba belevinni, mert ez a várt eredménynek éppen az ellenkezőjét vonhatja maga után.
 A félelem rossz tanácsadó, és nem szabad, hogy ez töltse be az uralkodó szenvedély szerepét. A barbároktól való félelem minket is barbárokká tehet. És a rossz, amit teszünk, túltehet azon, amitől kezdetben féltünk. A történelem arra tanít, hogy a gyógymód rosszabb lehet, mint a betegség. A totalitarizmusok arra való eszközként jelentek meg, hogy a burzsoáziát kigyógyítsák a hibáiból; egy olyan világot hoztak létre, amely veszélyesebb annál, mint amelyik ellen felléptek. Ennyire persze nem súlyos a jelenlegi helyzet, de továbbra is nyugtalanító: még van idő irányt váltani. 
 Aszerint, hogy saját vagy idegen terepen tevékenykednek, a félelem országainak túlzott vagy félreirányuló reakciója két módon mutatkozik meg. Ha idegen terepen jelentkezik, abban áll, hogy enged az erőszak kísértésének, és a fizikai agressziókra mértéktelen katonai eszközökkel válaszol. Az Egyesült Államok példázza ezt a magatartást a 2001. szeptember 11-i merényletek óta, azzal, hogy olyan országokban, mint Afganisztán, Irak és Libanon, közvetlenül beavatkoztak vagy beavatkozással fenyegetőztek. Az Európai Unió országai ellenkezve, morogva és vonakodva ugyan, de követik az amerikai politikát. Ezeket a közvetlen katonai intervenciókat egészítik ki azzal, amit „a terrorizmus elleni háborúnak” hívnak, ez felelős egyebek között a törvénytelen fogva tartásokért és kínzásokért, azért, amit ma Guantánamo, Abu Ghraib és Bagram neve jelképez.
 Ez a politika azonban duplán kudarcot vall: erősíti az ellenfelet és gyengít bennünket.  Mindenekelőtt azért, mert az agressziókat, amelyekre válaszol, nem államok, hanem egyének követik el (még ha ezeket egy ideig a kormányon lévő tálibok támogatták is), egyének, akiket sem súlyos bombázásokkal, sem megszálló hadsereggel nem lehet elérni. De azért is, mert ressentiment-ról van szó, bosszúról, amely megaláztatásból táplálkozik, amelyet nem lehet kiiktatni a világból azzal, hogy egy országra újabb katonai vereséget mérünk – éppen ellenkezőleg. Az amerikai hadsereg vagy a szövetségesei szétzúzhatják az ellenséges hadseregeket, de ezzel csak tovább szítják az ellenérzést a lakosságban, vagyis a kezdeti agresszió voltaképpeni forrását. A kínzások is csak azt az érzést erősítik, hogy a szenvedélyeik jogosak, eszményeik igazak voltak, de ahogy Pascal mondta 350 évvel ezelőtt, „az erőszak és az igazság nem tud mit kezdeni egymással”. A másik oldalon ez a politika belülről rombolja a nyugati világot, mert a végén oda jutunk, hogy nagyra tartott demokratikus értékeink védelmében éppen ezeket adjuk fel! Hogyan örüljünk egy ellenségünk felett aratott győzelmünknek, ha ahhoz, hogy legyőzzük, olyanná kell válnunk, mint ő? Ha az ellene való harcban „minden meg van engedve”, akkor az antiterrorista kezd eggyé válni a terroristával. Egyébként meg a világ minden terroristája antiterroristának hiszi magát, aki egy korábbi terrorra válaszol. 
 Az amerikai kormánynak az országát ért agressziókra való reagálása miatti bírálata nem tévesztendő össze az Amerika-ellenességgel. Éppen ellenkezőleg: egy Amerikán belüli vita része, és éppen a hivatalos eszmék és a helyi gyakorlat közötti, növekvő szakadék motiválja. Politikai szinten az Egyesült Államok döntései nem sokban különböznek attól, amit sok más állam is meghozott. Mindenesetre az Egyesült Államok különleges katonai pozíciója miatt jobban magára vonja a figyelmet és a kritikát.  Rombolóereje összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint az összes többi országé, ráadásul kevesebb a fék, ami visszafogja ezek alkalmazásától: Mindenki fél az Egyesült Államok reakciójától. Haditechnikájának teljesítménye teszi az USA-t  a legveszélyesebb országgá – mások számára, de saját maga számára is: atomfegyverei veszélybe sodorhatják az életet ezen a bolygón.
 A nyugati országokban, különösen az európaiakban, ahol néhány évtizede a „ressentiment országaiból” származó, jelentős kisebbség él, lehet olyan helyzetekbe kerülni, amelyek „a gyógymód többet árthat, mint a baj” képletét illusztrálják. Ez a kisebbség egy olyan vallást követ, az iszlámot, amely különbözik a többségétől, és ami még fontosabb, ez olyan helyet tölt be a társadalmi életükben, amely nem felel meg annak a helynek, ami a vallást, bármelyiket, a liberális demokráciákban megilleti. Ebből a mindennapi életet érintő kérdések egész sora következik, súrlódások a népesség különböző csoportjai között. Hogyan lehet ezeket a súrlódásokat enyhíteni? Ezen a ponton olyan reakció lép fel, ami dühítő, nevezetesen a „keménység”, ami szebb kifejezés az intoleranciára.

Az intolerancia veszélyei
Senki nem elégedett egészen a körülményekkel, amelyek között él, sőt az ember néha úgy érzi, hogy kifejezetten romlanak. Ki tehet róla? Az ember hajlik arra, hogy erre valami könnyű választ és könnyen beazonosítható bűnöst keressen: ez a kísértés hívja életre a populista mozgalmakat és pártokat. A baloldali populizmus válasza: a gazdagok tehetnek róla, el kell venni a vagyonukat és szétosztani a szegények között. A jobboldali populizmus nem egy osztály, hanem egy nemzet nevében lép fel, és azt válaszolja ugyanerre a kérdésre: az idegenek tehetnek róla. A xenofóbia teszi ki a szélsőjobb pártjainak minimálprogramját, miután többi kedvenc témájukról, az antikommunizmusról és a rasszizmusról le kellett mondaniuk. Ezek a pártok néhány éve az Európai Unió tagországainak majdnem a felében megnövelték a befolyásukat. Sehol sem játszanak főszerepet, de itt-ott nélkülözhetetlenné váltak a kormányzó koalíciók számára. Ha meg akarják tartani a hatalmukat, elébe kell menniük a szélsőjobb követeléseinek a bevándorlás és az együttélés tekintetében – különben elveszíthetik választóik szavazatait.  
 Ehhez az általános xenofóbiához járul még az, amit iszlamofóbiának kell nevezni, bár ezt a kifejezést időnként helytelenül használják. Az elutasítás két formája csak részben fedi egymást: az iszlamofóbia a bevándorlóknak csak egy részét érinti, de nem áll meg az országhatároknál. A mai bevándorlók többsége Európában azonban mégiscsak muszlim hátterű. A bevándorlókat támadni politikailag nem korrekt, de az iszlámot bírálni bátorságszámba megy, ez tehát helyettesítheti a másikat.
 Egy adott tradíció elutasításának sokféle, részben nagyon régi oka lehet. Az iszlám hosszú ideig úgy lépett fel, mint a kereszténység riválisa. Ma a vallásosságnak egy olyan formáját testesíti meg, amelytől az európaiaknak csak hosszú idő alatt sikerült megszabadulniuk: a laicisták még hevesebben utasítják el, mint a keresztények. A muszlim országokat az európai hatalmak gyarmatosították az elmúlt évszázadokban: a gyarmatosítás befejeztével a volt telepeseknek haza kellett térniük, megőrizve magukban a felsőbbrendűség érzését, némi keserűséggel együtt. Ma az egykori gyarmatosítottak merészelnek az egykori gyarmatosítóiknál letelepedni, ha nem is telepesekként: hogy is lehetne ezt tőlük rossz néven venni? Ehhez jön az a ressentiment, ami ezeket az egykori gyarmatosítottakat és mostani bevándorlókat vagy az ő európaivá lett leszármazottaikat eltölti, és arra készteti, hogy Londonban, Madridban és Párizsban bombákat robbantsanak: a veszély, amit jelentenek, nem csak képzelt veszély. Végül is a földrajzi és geológiai véletlen műve az, hogy ezek közül a muszlimok lakta országok közül néhány a bolygó legfontosabb energiatartalékaival rendelkezik. Ha a benzinárak vagy a fűtési költségek emelkednek, rosszul esik az ezektől az egykori alárendeltektől való függőséget érezni.
 Ezek az okok magyarázzák nyilván még néhány egyéb okkal együtt, hogy egyes muszlimok bűntetteit vagy más sokkoló cselekedeteit a vallási identitásukkal hozzák összefüggésbe, vagy éppen az állampolgárságukból vezetik le. Egy ilyen általánosítással aztán könnyű a nyilvános vitákba sorozatos csúsztatásokkal egy stigmatizáló diskurzust bevezetni, ami egyetlen más társadalmi csoportot sem érint. A médiában szereplő személyiségek majdnem megállás nélkül azt hangoztatják, hogy az iszlám szítja a gyűlöletet és erőszakot, hogy ez a legostobább vallás a világon, vagy hogy a bevándorlók gyerekei rossz franciasággal beszélnek – un français égorgé, amely kifejezés a fürdőkádban elvágott torkú hírhedt Lammra emlékeztet. Hollandiában Pim Fortuyn, egy kétes populista megjelenteti A kultúránk iszlamizálása ellen című írását; a meggyilkolása után (amelyet egy született holland követett el), az általa alapított párt a helyek 17 százalékát kapja a parlamentben. Filip Dewinter, a belga Vlaams Belang vezére az iszlámot „nemcsak Európa, de az egész szabad világ első számú ellenségének” nyilvánítja. Szívesen mesélnek a médiában a most hirtelen előbukkanó iszlám-szakértők arról, hogy ez a vallás lényegénél fogva rossz és harcolni kell ellene. Ez az ellenséges légkör teszi, hogy akik egy muszlim identitáshoz kötődnek, úgy érzik, hogy a társadalom, amelyben élnek, elutasítja őket, és ezért aztán még inkább visszahúzódnak – valódi vagy megálmodott – tradícióikhoz.
 Sem a nemzetközi kapcsolatokat, sem az egy országon belüli népességcsoportok közötti viszonyokat nem lehet egyetlen varázsütésre harmonikussá tenni. A súrlódásoknak sokszor reális alapjuk van, és nem puszta félreértésből származnak. De nem hiszem, hogy jó eredményeket lehetne elérni, ha kifelé háborút viselünk, odahaza pedig intoleranciát tanúsítunk. Nem arról van szó, hogy valamilyen jótékonykodásba kezdjünk, vagy felhagyjunk a terrorista fenyegetés elleni küzdelemmel. A nemzetek vagy népcsoportok közötti viszonyban nem zárható ki teljesen, hogy adott esetben a fegyverek erejéhez kelljen folyamodni, de ez a mindenkori helyzet pontosabb elemzését követeli meg. A demokrácia sem tudja végérvényesen megszüntetni a belső konfliktusokat, de eszközöket kínálhat ezek békés elintézésére. 
 Az elmúlt évek katonai intervenciói nem hozták meg a várt eredményt. Egy Irán ellen irányuló intervenció, amelyet a nyugati államfők 2007-es beszédei lebegtettek, valószínűleg hasonlóképpen végződne. Más eszközökhöz nyúlni nem jelentené azt, hogy ezentúl ne ítélnénk el a teokratikus rezsimet és az erkölcsrendőrségét, a sajtószabadság folytonos csorbítását, a foglyok fogva tartásának körülményeit a börtönökben, vagy az ország elnökének beszédeiben a provokatív megnyilvánulásokat. Ahelyett, hogy a washingtoni neokonzervatívoktól igyekezne tanulni, az Európai Uniónak ezen a téren magának kellene jó példával elől járnia abban a reményben, hogy az Egyesült Államok majd követni fogja.
 Lemondani az intoleranciáról azonban nem jelenti azt, hogy mindent tolerálni kellene. Ahhoz, hogy hitele legyen, a toleranciára való felszólítást egy arra vonatkozó tévedhetetlen konszenzusnak kell megelőznie, hogy mi az, ami nem tolerálható. Általában egy ország törvényei határozzák meg ezt az alapzatot, ehhez jönnek még bizonyos morális és politikai értékek, amelyek nincsenek explicite kimondva, de ezeket mindenki elfogadja. Mindenesetre ezt a jogi komplexumot, amit „állampolgári szerződésnek” is hívnak, és ami rögzíti minden egyes állampolgár jogait és kötelességeit, el kell választani az egyének sokrétű és változó kulturális sajátosságaitól, amelyek magukban foglalják a vallási hovatartozást is. A politikai és szociális konfliktusoknak a vallás vagy a kultúra (vagy akár a faj) kategóriáiban való értelmezése egyszerre hamis és káros: elmérgesíti a viszályt, ahelyett hogy csillapítaná. Ha mindkettő konfliktusba kerül, a törvényé kell, hogy legyen a végső szó a szokással szemben – de az esetek többségében ez nem így alakul.
 A mai világban és a holnapiban is a különböző kultúrákhoz tartozó egyének és közösségek egyre sűrűbben találkoznak össze, és csak ezeknek a találkozásoknak a szereplői maguk vehetik elejét annak, hogy ezek a találkozások megannyi konfliktusba menjenek át. A romboláshoz ma rendelkezésünkre álló eszközöket tekintetbe véve ezeknek a konfliktusoknak a kiélése az egész emberi faj fennmaradását is veszélyeztethetné. Ezért kell mindent elkövetni az elkerülésükre.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia 

TODOROV, Tzvetan 
Bevezetés a fantasztikus irodalomba 
Napvilág, 2002 
Az emlékezet hasznáról és káráról
Napvilág, 2003 
A rossz emlékezete, a jó kísértése. Mérlegen a XX. század
Napvilág, 2005 
„A poétika meghatározása”  
Helikon, 1976. 4. 
„Trópusok és figurák” 
Helikon, 1977. 1. 
„Cortez és a jelek”
Café Babel, 1996. 4. 
„Lévi-Strauss”
Magyar Lettre Internationale, 18 

 „A totalitarizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 30 
„Az új moralizmus” 
Magyar Lettre Internationale, 35 
„Egy európai csendes hatalomért”
Magyar Lettre Internationale, 51 
„A rossz emléke, a jó kísértése”     
Magyar Lettre Internationale, 66