A mentális betegségeket a következőképpen osztályozzák – idemásolom:
„1. Az enyhe értelmi fogyatékosságnak nevezett esetben […] lehetséges a rehabilitáció, mely – noha csupán alacsony szinten, vagyis minden nagyobb intellektuális törekvés nélkül – normál társadalmi életre való berendezkedést eredményezhet.
2. Az úgynevezett ténylegesen értelmi fogyatékosok közül a középsúlyos fokban sérültek képesek arra, hogy a rehabilitációs foglalkozások során kisebb-nagyobb nehézséggel megtanuljanak írni-olvasni és egyszerű feladatokat végrehajtani, s így egy elfogadó társadalmi környezetben berendezkedjenek a hasznos életvezetésre.
3. Ha súlyos imbecillitásról és idiotizmusról van szó, az egyének az előbbi esetben képesek az alapszükségleteik kielégítésére, sőt akár még egyszerűbb rutinmunkák elvégzésére is; míg az utóbbi esetben teljes, a személyes higiéniájukra is kiterjedő gondoskodást igényelnek.” 
Az utóbbi esetben még hozzáteszik:
„Újabban terjedőben van az a tendencia, amely ezen utóbbi eseteket igen súlyos értelmi fogyatékosságnak nevezi, kerülve az imbecillitás és az idiotizmus szakszavak használatát.”
Joana egygyermekes anya volt. Épp most lett huszonkilenc éves, a gyereke tizennégy. Az anya gondoskodott lánya személyes higiéniájáról, mert az nem volt képes gondoskodni a saját személyes higiéniájáról. Az anya nem tudta, mi az, hogy igen súlyos értelmi fogyatékosság, az orvosnő viszont jól tudta és meg is mondta neki, legelőször csak óvatosan:
– Igen súlyos értelmi fogyatékosságról van szó.
Az anya, miután hazaért, azt mondta volna a férjének, ha lett volna neki, hogy: igen súlyos értelmi fogyatékosságról van szó. És ha őt, az anyát ez alkalommal elkísérte volna a saját anyja [?], akkor annak azt mondta volna: igen súlyos értelmi fogyatékosságról van szó, de neki még anyja sem volt.
Joana gondoskodott a lányáról; ebben a pillanatban épp megfogta őt – mármint a lányt –, és erőszakkal elvitte fürödni.
A lány nem szeretett fürödni. Vagy mesélték neki, vagy csak álmodta, hogy még soha senki nem látott halakat a folyóban, viszont egy nap ott lebegett a vízen egy női hulla.
Az anyának szinte küzdenie kellett azért, hogy bevigye őt a fürdőbe. Tizennégy éves volt a lánya. A tizennégy évesek már tudnak küzdeni, de a lány nem úgy küzdött, ahogy azok tudnak küzdeni, nem küzdött annyira.
Az anya nem gondolt ilyeneket, és nem is beszélt ilyeneket, de ha ilyeneket gondolt volna, és lett is volna valaki, akinek elmondhatja, akkor ezt mondja: 
Berendezkedett egy elfogadó társadalmi környezetben való hasznos életvezetésre. De az anya nem beszélt ilyeneket.
Mi van? Az emberek nem nevettek rajta az utcán, mármint a lányon, lesütötték a szemüket, és narancsot adtak neki – amit ő a zsebébe rakott –, meg mindenféle kacatot is, mert úgy gondolták: ő talán még használni tudja ezeket valamire.
De ha egy másik tizennégy éves gyerek lett volna, nem gondolnák azt: ő talán még használni tudja ezeket valamire. Azt gondolnák: ezek csak kacatok.
Az anya óvatosan átszalad ujjaival a lánya nemi szervén, majd az ülepén s a feneke kis lyukán. A folyékony szappan narancsszínű. Megmossa a füle mögött –  a saját füle mögött még sose mosta meg –, aztán a nyakát, a hónalját.
– Nem nagy dolog – ismételgeti az anya. – Ne félj!
De a lány ordít, mert nem szeret fürdeni, fél.
– Semmilyen halott lány se fog felbukkanni a vízben – mondja néha az anya, hogy megnyugtassa őt, de aztán rögtön meg is bánja.
(Köztudott, hogy a lánynak nem lehetnek nagyobb intellektuális törekvései.)
– Meg kell mosnunk az izédet – ismételgeti az anya (mindennap ugyanabban az időben, este fél hétkor fürdette meg őt) – különben fertőzést kaphatsz.
Az „izéje” okozta a legtöbb gondot.
Egyszer egy hétéves fiú nem normálisnak és szellemi fogyatékosnak nevezte őt, de az utcában lakó legtöbb lány és fiú sosem tenne ilyet. A fiú, aki sértegette őt, a saját szüleitől kapott egy fülest, amikor megtudták:
– Ilyet nem csinálunk – mondták neki.
Igen, ilyet nem csinálunk, ez rosszaság, soha nem szabadna ilyet csinálni. 
 

                         Nagy Dóra fordítása