José Luís Peixoto
James Joyce holtteste
Az első regényem írásakor bezárkóztam otthon két hétre. E világtól elzárt
időszakban a szereplők szemével láttam a világot, átéltem reményeiket,
szorongásaikat. Még nagyon fiatal voltam. Azt hiszem, ha mindez ma történik,
a dolgok logikus végkimeneteleként a második hét utolsó napján öngyilkos
lettem volna. A logika, a logika abszurditása és az abszurd precíz, milliméterre
kiszámított logikája mind olyan dolgok, melyek teljesen felemésztenek,
mintha csak életem legfőbb irányítói lennének. De, ahogy már mondtam, nagyon
fiatal voltam, és a pánik még nem érte el azt a jelenlegi dimenzióját,
amely a félelmeimmel és kiábrándultságommal együtt majd a végzetem okozza.
Ebben az időben saját műveimnek egyetlen olvasója voltam, és senki sem
értékelte az írásaimat. Vagyis az élet nem volt olyan nehéz. Felfedezésre
váró, jelentős írónak tartottam magam, és majdnem boldog voltam, mivel
egy csomó dolog fölött szemet hunytam.
Amikor néhány hét elteltével kiléptem az utcára, az első nap
még mindig magamban hordoztam a szereplők tekintetét, és úgy sétálgattam
Lisszabonban, mintha nem ismerném a várost, és minden csodálkozással töltene
el. E nagyon hideg januári délután órái azonban elszálltak, és velük együtt
eltűntem én is. Lassanként kibújtam a szereplők bőréből, hogy narrátor
legyek: egy hang, amely túllép rajtam, a regényből született, a földből
sarjadt ki. Írtam magamnak a falakról, a földön tipegő galambokról, mintha
a galambok valami nagy egészet alkotnának, amely összerendeződik, aztán
darabjaira hull. Írtam magamnak az emberekről, ahogy rám néznek, és elképzeltem,
hogy ők vajon mit képzelnek rólam. Apránként azonban a narrátor is kiszakadt
belőlem, talán megijedt attól, hogy nevetségessé válik narrátorként, hiszen
egy másik emberben él s hazugságokat ír, és ismét az lettem, aki vagyok:
valami abszurd lény, aki egy nem létező logika után kutat, és akinek Zé
Luís a neve. Miután két hétig csak a szavakra figyeltem és egy évig csak
szavakat keresgéltem, olyasvalaki lettem, aki igazán nagyszerű dolgokra
képes. Egyedül ez tűnt logikusnak. A Chiadón bementem egy könyvesboltba.
Láttam magam, amint belépek az üzletbe és elképzeltem: José Luís Peixoto
belép egy könyvesboltba, ahol most még senki sem sejti szavainak fontosságát.
Azt hiszem, a narrátor még bennem bujkált, valami sötét sarokban rejtőzve.
Nem tudom, hogyan magyarázzam. Levettem a könyvespolcról az Ulysses
egyik példányát, és olvasni kezdtem. Sohasem olvastam az egészet. Még nem.
És nem hiszem, hogy valaha is el fogom olvasni. Ennek ellenére leemeltem
egy példányt a polcról, és elolvastam két bekezdést. Mit nem adnék érte,
ha így tudnék írni. E rövidke rész elolvasása váratlan hatást tett rám.
Rögtön eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt a nővérem egyik enciklopédiájában
olvastam, hogy James Joyce-t Zürichben temették el. Az is eszembe jutott
még, hogy az idő tájt fejeztem be a The Dublinerst, és némi felháborodást
éreztem. Ott a könyvesboltban, anélkül, hogy valójában látnám a könyvesboltot,
titokban hősnek képzeltem magam. Én írtam az irodalomtörténet egyik legkiválóbb
regényét. Csakis nagyszerű dolgokra vagyok képes.
Otthon beraktam két pulóvert a hátizsákomba, majd elindultam. Volt
nálam pénz, a Santa Apolónia pályaudvarra mentem. Zürichbe váltottam jegyet.
Nem tudtam, hogy Zürichbe vonattal is el lehet jutni, de azt mondták, hogy
a Sud-Express néhány perc múlva indul, és amint Franciaországba érek, át
kell szállnom egy másik vonatra. Egész úton a folyosón álltam. Megijedtem,
hogy majd nem tudok uralkodni magamon, és elmesélem a tervem egy párizsi
emigránsnak vagy egy franciának, aki inter raillel utazik, és egyazon vasúti
kocsin osztozik velem. Az ablakon át nézelődtem, csak néha zavartak meg
a kalauzok, és egyfolytában arra gondoltam, hogy amikor megérkezem Zürichbe,
kiásom James Joyce holttestét, és elviszem Dublinba. Amit egyébként sohasem
kellett volna elhagynia. Átszálltam egy másik vonatra, és megérkeztem Zürichbe.
Hanyatlóban volt a nap. Telefonáltam az anyámnak, és azt mondtam neki,
hogy a Rossión vagyok. Pedig Svájcban voltam egy nyilvános telefonfülkében.
Német szakon végeztem az egyetemen. Van egy pecséttel ellátott diplomám,
amely igazolja, hogy elvégeztem a német szakot. A pecsét mögül csak az
hiányzik, hogy ezt a négy évet csak puskázással és néhány jólelkű csoporttársam
segítségével sikerült átvészelnem. Ennek ellenére az alapfokú német nyelvtudásom
elegendő volt arra, hogy kibéreljek egy szobát egy igencsak aprócska panzióban,
a temető mellett. A recepciós hölgy, aki a kezében tartotta a bejelentőlapot,
megigazította orra hegyén a szemüveget, mikor közöltem vele, hogy a lehető
legkisebb szobát szeretném, azt, amelynek gyufásskatulya nagyságú ablaka
van, és a temetőre néz. Letettem a hátizsákom az egyetlen székre, amely
az ágy és a fal közé befért, és az ágyon térdelve azzal töltöttem az éjszakát,
hogy a temető fekete foltját bámultam: a sötétségből kirajzolódó fehér
sírköveket, a szoborszerűen kimeredő fákat.
Mire a nap felkelt, mindkét lábam elzsibbadt. Lementem reggelizni:
pirítós és tejeskávé volt, amit a recepciós hölgy kelletlenül hozott ki.
Lassan ettem. Reggel nincs étvágyam. Jó ideig vártam, mire kinyitották
a temető kapuját. Két öregasszonnyal együtt elsőként léptem be a temetőbe.
Egyedül próbáltam megkeresni a sírkövet, de eltévedtem. Megláttam az egyik
öregasszonyt, aki a vázában lévő hervadt virágot cserélte éppen, és megkérdeztem
őt. James Joyce? Sohasem hallott róla. Nem magyarázkodtam. Vannak dolgok,
melyeket nem érdemes megmagyarázni. Egész délelőtt ide-oda jártam a temetőben,
néztem a neveket és az évszámokat. Ebédidő körül járt már, mikor végül
éhesen és a hidegtől elgémberedve megtaláltam James Joyce sírját. Elhagyatott
volt. Egyetlen öregasszony sem vette ki az elszáradt virágokat, nem is
voltak rajta virágok. A betűk körül mohák nőttek. James Joyce mohába vésve.
Visszatértem a panzióba. A recepciós hölgyet megijesztette az érkezésem.
De még ennél is jobban megijedt, mikor az ebédről érdeklődtem. Kenyeret,
egy pár virslit és két tükörtojást szolgált fel fodros kötényben. Elindultam,
hogy csákányt és lapátot vegyek. Rá kellett böknöm az ujjammal. Nem tudom
a csákányt németül. Felmentem a szobámba, hogy aludjak egyet. Az éjszaka
közepén ébredtem fel. Olyan frissen ébredtem, mintha nem is álomból kelnék,
mintha nem is aludtam volna. Megragadtam a csákányt, a lapátot és a hátizsákot.
Csendesen mentem ki a szobából. Az utcán felvettem a két pulóvert, melyek
a hátizsákomban lapultak. Dermesztő hideg volt. Felmásztam egy ott parkoló
Mercedes tetejére, majd átugrottam a temető falán. Megkerestem az ismerős
utat és egyenesen James Joyce sírjához mentem. A csákány élét a márványlap
egyik sarkához illesztettem, és nagy erővel nekiláttam. A márvány meg sem
mozdult, egyetlen hangot sem adott. Végső elkeseredésemben becsuktam a
szemem, és a karom meg a testem minden erejét megfeszítve egyszer csak
hallottam, hogy a márványlap kimozdul a helyéről. Elkezdtem ásni. Először
a csákánnyal, majd a lapáttal. A csákány hangja, majd a lapáté. A lelkesedésem
hajtott előre. Aztán a csákány megakadt valamiben. A kincs. A lapáttal
elhánytam a meglazított földet, majd a kezemmel kapartam tovább. A koporsófedél
megrepedt a lábam alatt. Odébb toltam a koporsódarabokat. Ott volt alatta
James Joyce. Megragadtam a jobb kezét, amivel az Ulyssest írta, a csontjait,
melyek szétváltak az ízületek mentén. Kezemben tartottam a koponyáját:
James Joyce szemürege és fogai. Meglepett James Joyce koponyájának csekély
súlya, a koponya, melyből az Ulysses született. Az égre néztem, és nem
találtam a holdat. Csak néhány csillagot láttam a felhők között. Boldognak
és hatalmasnak éreztem magam az éjszakában. Mindent, amiről úgy gondoltam,
hogy James Joyce-hoz tartozik, a hátizsákomba tettem. Az összegyűjtött
csontok halk zörrenéssel ütődtek egymáshoz. Kiszálltam a sírból és hozzáláttam
a betemetéséhez, teli lapáttal hányva rá a földet. Fellelkesített James
Joyce súlya, mely a hátamat nyomta, és visszagördítettem a sírkövet a helyére.
Reggel már a vonatállomáson voltam.
Leültem egy vagonban, és a hátizsákom az ölembe helyeztem. Arra gondoltam,
figyelemre méltó, hogy maga James Joyce kevesebbet nyom, mint az Ulysses
legtöbb kiadása, mikor a határra érve a vonat lassított, majd megállt.
Bejött egy bajuszos, pofaszakállas határőr, és az útlevelem kérte. Rábökött
a hátizsákomra, majd megkérdezte: csokoládé? Mosolyogtam. Kiment. Nem sokkal
ezután a vonat megindult. A táj, a kopasz fák, a víztócsák látványa gondolkodóba
ejtett. Időnként falvak tűntek fel. Egy szürkészöld falu apró állomásán
úgy döntöttem, leszállok. Bementem egy kávézóba, ahol összeismerkedtem
egy férfival. Szobát és munkát adott nekem, öt tehénről kellett gondoskodnom.
Szerelmes lettem a gazda lányába. A hátizsákomat egy szekrény mögött tartottam.
Az éjszakákat a lányéval szomszédos szobában töltöttem, Sabine volt a lány
neve, szüntelenül rá gondoltam és szenvedtem miatta. Néha előhúztam James
Joyce-t a hátizsákomból, és végigfektettem az ágyon, nehogy megdohosodjon.
Három hónap telt el így, amire egyáltalán nem vagyok büszke.
Mikor elhatároztam, hogy otthagyom az egészet, már tavaszodott. Az
ötből három tehén éppen elleni készült, nekem azonban elegem volt a viszonzatlan
szerelemből, és Dublin is várt már rám. Hajnalban kimentem a kicsiny állomásra,
és felszálltam az első Párizsba tartó vonatra. Nem néztem meg az Eiffel-tornyot,
sem a Diadalívet, sem a Louvre-t. Felhívtam az anyámat, és azt mondtam
neki, hogy a Rossión vagyok. Valójában Párizsban voltam valamelyik pályaudvaron,
egy nyilvános telefonfülkében. Átszálltam egy másik vonatra. Fáradtnak
éreztem magam. Még a pehelysúlyú James Joyce is túl nehéznek tűnt. Az is
megfordult a fejemben, hogy valamelyik párizsi szeméttárolóban hagyom és
hazamegyek repülővel, de én nem vagyok az a fajta, aki könnyen feladja.
Én nem adom fel. Amíg csak egy kis erőt is érzek magamban, nem veszítem
el a reményt. Nem adom fel. Megérkeztem Calais-ba. A hajók tele voltak,
és csak a következő nap tudtam volna folytatni az utam. Átvertem egy angolt.
Elloptam a jegyét, de a pénztárcáját és az óráját is elemelhettem volna,
ha éppen úgy akarom, nekem azonban elég volt a jegye. Angliában végig busszal
utaztam. Az út egyik felében hányingerrel küszködtem, a másik felét alvással
töltöttem, nyitott szájjal bóbiskoltam a mellettem ülő utasnak dőlve, és
közben szorosan magamhoz öleltem James Joyce-t. Londonban úgy döntöttem,
hogy repülővel megyek tovább Dublinba. Nagyon fáradt és piszkos voltam.
Még mindig bűzlöttem a tehenektől. Hiányoztak a regényem szereplői és fel
akartam hívni az anyámat, hogy megmondjam neki, a Rossión vagyok, miközben
tényleg ott vagyok.
Miután megvolt a check-in, átvilágították a hátizsákom, amit kézipoggyászként
vittem magammal, és egy szemvillanással figyelmeztettek rá, hogy nem vihetek
fel ennivalót a gépre, de ez alkalommal elengednek, leültem az első osztályon.
A légikisasszony kihúzott egy szalmaszálat a hajamból, és pezsgőt szolgált
fel. Fellélegeztem. Több száz méter magasságban résnyire nyitottam a hátizsákomat
és megnéztem James Joyce-t. Megbíztam benne, már barátok voltunk, ezért
letettem őt az ülésemre, és kimentem a mosdóba. Megmostam az arcom. Mikor
visszatértem, két gyerek hajigálta egymáshoz James Joyce földi maradványait.
Dühösen megragadtam a hátizsákom, de türtőztettem magam, nehogy lekeverjek
egyet az egyik fiúnak. Az anyja, aki mellette ült, éppen akkor ébredt fel,
és csak annyit mondott: „óh, Sean”. Már nagyon vártam, hogy Dublinba érjek.
A leszállás simán ment.
Utcák, pubok, emberek. Három hídon keltem át, mire egy parkot találtam.
A parkban addig mentem, amíg egy megfelelő fára nem akadtam. Hatalmas fa
volt, talán platán lehetett. A gyökereinél kézzel kezdtem el ásni. Először
a füvet, majd a földet kapartam. A délutánt lassan felváltotta az este.
Emberek haladtak el mellettem, és egy pillanatra rám néztek, de rögtön
elfordították a tekintetüket. Mikor már senki sem járt arra, sem a park
ösvényein, sem a bokrok mögött, becsúsztattam James Joyce-t a hátizsákommal
együtt a lyukba, és betakartam őt földdel, majd egy réteg fűvel. Néhány
percig néztem azt a helyet, ahol hagytam, és úgy gondoltam, hogy valami
jót cselekedtem. Elindultam a repülőtér felé. Valami ürességet éreztem
a szívemben. Sajnáltam otthagyni James Joyce-t. Akkor még nem tudtam, hogy
aki szívének kedves dolgokat hagy a világban elszórva, mindig hiányát érzi
majd valaminek, bárhová sodorja is a sors. Lisszabonba mentem. A következő
éjszaka már a saját ágyamban aludtam és első regényem kéziratát öleltem
magamhoz.
Demeter Mária Magdolna fordítása
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|