A múlt század alkotta meg a különös fin de siécle kifejezést, hogy két utolsó évtizedének légkörét, valamint esztétikai-intellektuális érzékenységét jellemezze. Franciául, merthogy mindvégig ez volt a nyelve annak, amit akkoriban inkább civilizációnak, mintsem kultúrának neveztek. A kultúra százada elnevezéssel illetjük azt, ami később az összes többi valóság kötelező és egyben kétes tájékozódási pontjául szolgáló kulturális valóság közönségessé tételével, megdicsőülésével és az iránta való bizalmatlansággal végződött.
Száz évvel ezelőtt a fin de siécle nemcsak egy egyszerű és egyértelmű időbeni megállapítás volt, mint valószínűleg az összes azt megelőző században, ahol ez a fogalom nem fogant meg. A fin de siécle ha nem is jelentette a világvégét, az akkori európai „intelligentsia” és a többi földrészen létrejött megfelelőjének jelentős részében a fáradtság, frusztráció, dekadencia és mindenek előtt a kiábrándultság jelentését idézte meg. Ez a századvégi hangnem, egy mesébe illő torzulásokat felvonultató évszázad – melynek örökségét máig magunkon érezzük – természetes hullámaként mindenek előtt a század egyetemes hiedelmével, azzal a nagy közhiedelemmel állt szemben, mely a tudományba és a tudománynak az emberiség anyagi és erkölcsi fejlődésére gyakorolt hatásaiba vetett bizalomban vált kézzelfoghatóvá. Bár Condorcet elmélete nyomán nem hiedelemként, hanem ésszerű bizonyosságként a XVIII. században gyökerezett, a haladás mint mítosz a XIX. század során a felvilágosodás elitista eredetű ideológiájának nem egyszerű kiterjesztése, hanem kifejtése lett. Kézzel fogható valóság – akárcsak a gőzgép, a vasút, a távíró – és filozófia is egyben, a józan ész diskurzusa, és tükre egy olyan kultúrának, melynek népszerű megjelenési formája az újság, legnemesebb letéteményei pedig az egymástól oly eltérő tanok, mint Hegel, Auguste Comte, Proudhon, Renan, Herbert Spencer vagy Claude Bernard tanai. Mégis, ennek a mítosznak a legmélyebb kifejeződése nem a józan észnek a Condorcet-inél összetettebb és árnyaltabb megfogalmazásaként válik a múlt század valódi vallásává, hanem az emberiség jelen- és múltbéli tevékenységének igazi értelméről szóló, mindent felölelő diskurzusaként.
A XIX. század igazi egyetemes tudása a történelem, viszont ennek a tudásnak és tudatlanságának belső tükre a képzelet síkján a regény. Erről még ejtünk szót a későbbiekben. Az új történelem nem egydimenziójú, mint még Voltaire-nél is, vagy teologikus-filozofikus, mint Vicónál és Hegelnél. Ez a történelem – mint korábban nem is sejtett korok újrafelfedezése és megismerése, az emberek emlékezeti tőkéjének érzékelhető gyarapodása –olyan tudás, mely ahogy fejlődik – Champolliontól Niebuhrig, Mommsenig, Michelet-ig vagy Burckhardtig –, nem új terekbe, mint űrhajósokat, hanem új időkbe, nem is sejtett vagy újra felbukkanó atlantiszokra juttat el bennünket. Michelet-nél a történelem a múlt feltámasztása. Flaubert a múltban tett látogatásként vagy utazásként képzelte el. A haladás mítoszát nemcsak a Nyugat vezető ipari fellegvárainak egyre dinamikusabb jelenében végbemenő bámulatos változás támasztja alá. Az emberi lét irányvonalának – amelynek nem csupán maradványait és nyomait fedezhetjük fel, hanem egy láncolatát is, a vitatható, ámde tagadhatatlanul irányt sugalló örökségek egymásra épülésén és átalakulásán keresztül – a tudomány és képzelet által történő példátlan és ellentmondásos kisajátítása testesíti meg az emberiség folyamatos felfelé haladásának eszméjét, melyet Victor Hugo a Századok legendájában ad vissza nagyszerűen.
Mégis, néhány évtized elegendő volt hozzá, hogy a tökéletesség és az emberi jövőbe vetett magabiztosság dicsérete átcsapjon egy olyan zenébe, költészetbe és filozófiába, melyből a levertség, szellemi búskomorság, és minden olyan hitvallástól és értéktől való látványos távolságtartás határozott érzése áradt, melyekre a Nyomorultak szerzőjének immár felületesnek és hamisnak ítélt elbeszélő költeménye épült. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy egy kor, mely úgy változtatja érzékenységét, mint mikor a tikkasztó nyárra hirtelen köszönt a korai ősz, ekkora átalakuláson menjen át. A múlt század vége belülről int búcsút ábrándjainak, és távozik arra a másik helyre, ahol, az előfutár Rimbaud szavaival, a valódi élet vár. Csupán a nyugati ember időhöz való viszonyulásának gyökeres megváltozása adhat magyarázatot arra, hogy a „századvég” fogalma olyan visszhangot és kulturális jelentést kapott, melynek semmi köze sincs ahhoz a közhelyhez, hogy egy évszázadnak eleje és vége van. Nem véletlen, hogy a kifejezés egy olyan műveltség horizontján született meg, telt meg és töltötte meg magát tartalommal, mely mintaként mutatkozott, és amelyet a nyugati világ színe-java is példaértékűnek tartott. Egyetlen, kulturális és politikai értelemben a XIX. századnál sokkal önkényesebb korban sem jutott eszébe Franciaországnak, hogy saját és mások használatára olyan semmitmondó megjelölést alkosson, mint a századvég, mely a tünékeny szimbolizmus és a hivalkodó dekadentizmus kora. Talán annak a megérzésnek köszönhető ez, hogy egy bizonyos hozzáállás, mely magát a világegyetem középpontjának, a fény és haladás civilizációjának tartotta, ténylegesen a „végét” járja. A XVIII. század utolsó éveiben ugyanez a Franciaország azon fáradozott, hogy a jövő dimenziója iránt vonzódó emberiségnek egy másmilyen jövőt vázoljon fel. Mi történhetett, hogy a száz éve élő értelmiség, a Pasteur és Liebig, Edison és Bell által is üdvözölt, korábban nem tapasztalt anyagi és technikai átalakulás korában – mely újfajta ünnepeket talált ki, a világkiállításokat, ahol az európai felsőbbrendűség komplexusok nélkül mutatta meg magát – épp ellenkezően élt meg egy oly termékeny és újító korszakot?
Már élt akkor az a filozófus, aki a felfelé irányuló életerőről értekezett, és aki a világegyetem változását „teremtő fejlődésként” fogalmazta meg és keresztelte el. Nem kizárt, hogy a századvég kegyes gondolatában tükröződött valami abból, amit egy másik filozófus, Nietzsche, ugyanennek a századvégi légkörnek utánozhatatlan gondolkodója és tevékeny résztvevője szorongásnak nevezett. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a világegyetem megértésének ez a kifinomult formája, amit „irodalomnak” nevezünk, vajon nem egyéb-e, mint a létező miatti szorongásunk kifejezése, avagy más formába öntése. Az előző század végén a valóság, mely egy világon kívül eső világba száműzte a legkifinomultabb és legtehetetlenebb szellemeket (Mallarmé, Maeterlinck, Huysmans vagy magának Wagnernek szellemét), maga volt a gyár, a mindenütt jelenlévő kommunikáció, a tudományos felfedezés, de teljes földrészek kisajátítása és elpusztítása, a munkaidő csatasorba állítása és egészen röviden hadviselés a munkahely reményében, amint azt Nietzsche, a századvég világának megfogalmazója és kritikusa megjövendölte. Bármily önállónak és természetéből fakadóan többszólamúnak is tételezzük fel a képzelet szféráját, nem lehet szétválasztani attól, amit a látszat korszakában megbocsáthatatlanul régimódiasan továbbra is „valódi világnak” nevezünk. Bármily áttételes formában is, de lennie kell – mint ahogyan egyébként azt különösen ártatlan időkben feltételezték is – valami összefüggésnek a „második ipari forradalom” fogalma alá besorolt homályos és elkerülhetetlen új valóságok, és ezeknek a valóságoknak a fin de si?cle érzékenységében megmutatkozó ellentétes hatásai között. Vajon ez az érzékenység – melynek irodalmi és művészi kifejezése a szimbolizmus volt a maga kék álmával és más világokba, vagy éppen egzotikus tahitikre való menekülésével – jelentette a sokkal mélyebb és jövőbelátóbb választ arra a valódi veszélyre, amit ez az ipari forradalom a határtalannak tűnő fenyegetés révén – hogy az élet és az emberiség évezredes szerkezetének minden fajtáját lerombolja – magában hordozott? Vagy annak a kifejezése volt, hogy mennyire képtelen „gondolkodni” és tenni annak érdekében, hogy az emberi kalandvágynak eme új formáját, a technikát egy mindenki számára elfogadható élmény határain belül tartsa?
Vajmi keveset számít, mennyire találó a diagnózis, és hiábavaló azt feltételeznünk, hogy ismerjük a megoldást arra, ami végső soron nem volt, a róla megőrzött emlékezetünkben pedig ma sem tényszerű, hanem szerkezetéből adódóan többértelmű jelenség. Fontosabb megállapítanunk, hogy egy összetett és ragyogó kultúra és civilizáció keblén, és később, az őt utánzó, ámde színvonalban tőle messze elmaradó kultúrákban váratlanul felbukkant az alkony (igazi századvégi téma és szó, melyet Nietzsche egyik híres könyvének címe őriz), és hogy ezt az alkonyi életérzést egyszerre élték meg betegségként és fennkölt tapasztalatként. Önmagában véve a „századvég” nem volt a pesszimizmus diadala – ebben a műfajban Schopenhauert nem lehetett fölülmúlni – ám divatos volt egy oly közönségesen népszerű korban, mint az első metropoliszok kora, mely Fritz Langra várt, hogy megtudjuk, mik is voltak, és milyen jelentőséggel bírtak ezek az anti-otthonok. A világvárosokon – Párizson, Londonon, Berlinen – kívül a fin de si?cle jelensége csak némi keresettséggel volt érvényes.
A romantikával ellentétben, mely valóban elveszett világok iránti végtelen vágyakozás vagy nosztalgia volt, a szimbolizmus és a fin de si?cle, melynek történelmi-kulturális kereteit adta, maga a tiszta nosztalgia, a szenvedély nélküli romantika. A század minden bizonyossága, értéke és reménysége közül a fin de si?cle érzékenysége csupán a csalódottságot hagyta meg, hogy kiaknázza, miként egy másik korban, a Római Birodalom történelmi hanyatlásának korában a neoplatonizmus a megváltás vágyává változtatta a dekadens életérzést. A fin de si?cle legjelesebb szerzői és alakjai lemondtak a megváltás pozitív gondolatáról, hogy a többé-kevésbé keleties színezetű miszticizmus különböző formáiban keressenek menedéket. A század, mely egyszerre adja a kereszténység történelmi-filozófiai alapú kritikáját és a haladásba vetett hit találmányát, ultraszimbolista szenvelgéssel, a valóság elkeseredett tagadásával végződött, mely Huysmans esztétizmusában, Tolsztoj evangelizmusában, vagy éppen Vaillant-nak a francia nemzetgyűlésen robbanó bombájában egymástól merőben eltérő alakokat öltött. Mégis minden, ami később meghatározta századunkat, a filmfelvevőtől Cézanne festészetéig, együtt létezett ezzel az első századvégre jellemző keleti miszticizmussal és szenvelgéssel. Bármily ellentmondásosnak is tűnik, a fogalom magával hozta azt az éles felismerést, hogy ez a kor annyira eredeti, hogy csakis negatívan lehet megélni, egyfajta menekülésként mindattól, ami benne megjelent, vagyis az először felvázolt tömegtársadalomtól, melynek puszta víziója egyszerre keltett társadalmi, politikai és szellemi viszolygást azokban, akik a jelenséget az egyén halálhíreként értelmezték. Ezért az egyén, aki a század elején úgy képzeli, elegendő ereje van ahhoz, hogy meghódítsa az eget, vagy kitalálja saját mennyországát, a Dél tengereinek sokféle szigetére vándorol, melyekről tudja, hogy kitalációk, épp ezért éljenzi is őket, miként Pessoa, aki legmélyebb megnyilvánulásai alapján a fin de si?cle szülötte, ám valójában csak mostohafia.
Első pillantásra semmiféle hasonlóságot nem lehet felfedezni az erre a századvégre jellemző formák és élmények között és azok között, melyek – már amennyire képesek vagyunk megérteni azokat – a mi századunk végét, mely egyben ezredvég is, jellemzik. A pesszimizmus, lemondás, és öngyilkos szemet hunyás rendkívüli hulláma, mely a valódi fin de si?cle-t jellemezte, és mely belülről erőltette rá ezt a kifejezést, nem áll kapcsolatban századunk végének legszembetűnőbb hangnemével, ha egyáltalán illethetjük ezzel a névvel annak előestéjét. A legkülönösebb az egészben az, hogy magától értetődő lenne, ha egy ténylegesen oly vészterhes század, mint a miénk – mely olyan jelenségeket ismételt meg, melyekre a „barbárság” elcsépelt jelzője kevésnek bizonyul, és amely korábban ismeretlen borzalmakat hozott, ha a tudatosságot és a hideg eltökéltséget nézzük, amellyel véghezvitték, sőt, elméletileg igazolták őket – felnagyítása lenne a száz évvel ezelőtti fin de si?cle-nek. Ám az emberiség idejének – legyen az egyéni vagy közösségi idő – belső árnyalata, ha egyáltalán köze van a történelmi eseményekhez és ezek látványos hatásaihoz, más természetű sémáknak, védelmi vagy álcázási mechanizmusoknak engedelmeskedik, ahol nem mindig látható az őket mélyen összekötő kapocs. Egy rettenetesen dinamikus korban, mely hitt abban, hogy az ember képes egy gazdagabb és igazságosabb, sőt boldogabb társadalmat építeni, a fin de si?cle úgy tört ránk, mint a fáradtság egy megerőltető munka után, vagy a csüggedés egy messianisztikus avagy utópisztikus ígéretet követően, vagyis ellentmondást nem tűrve. A XIX. század, legalábbis Nyugaton, egyszeriben feltalálta a történelmet mint objektív, és az emberiség kalandjának értelmét igazoló tudást, kitágította és sokrétűvé tette a tudományos megismerés területeit, az orvoslást nevéhez méltó tudománnyá változtatta, elérhetővé tette az oktatást az ettől az elemi jogtól addig megfosztott társadalmi osztályok számára, és magától értetődően ezen vívmányoknak azután mitológiai lényeget tulajdonított, és az emberi lét jól érezhető javulását várta tőlük. Bizonyos értelemben, meteorológiai szakszóval élve, a századvég látványos depresszív pillanata jelentette ennek a mítosznak a fonákját. 
A XX. század, melyet harsányan nyitott meg az antiszimbolizmus, azaz a futurizmus, saját jelenében hitt egy olyan időben, amikor az előző negyedszázad nagy felfedezései közismertté váltak vagy mesébe illő torzulásokat szenvedtek. Századunk soha nem lesz igazán múltba forduló, hacsak nem magába zárkózva, mint aki meg van győződve róla, hogy potenciálisan az összes kort felöleli, és saját használatra már feltalálta az időgépet, amire csak ez a század tudott tudományos feltételezésként és nem merő kitalációként tekinteni. Szemmel láthatóan, és főként politikai téren, a XX. század nemcsak hogy nem volt kevésbé utópista, mint elődje, melynek összes „ábrándját” meg akarta és akarja valósítani Proudhontól és Marxtól egészen Fourier-ig vagy Kropotkinig, hanem még túl is szárnyalta azzal, hogy az emberiség egésze számára olyan gazdasági és társadalmi átalakulást képzelt el, amely – Marx kifejezésével élve – segít átlépnünk előtörténelmünkből a valódi emberi korszakba. Mégis, ez az utópizmus a mai napig sokkal inkább a kapitalistának nevezett világ fejlődésének vagy gazdasági és technikai fejlődésmodelljeinek utánzási és elsajátítási folyamata, mintsem egy másik, eredeti modellnek a feltalálása. Legalapvetőbb mozgását illetően a század nem tekintett visszafelé, hanem az előző századtól örökölt tudományos és technikai folyamatra épült, és ha volt valami, ami után futott, az csakis önmaga volt. Ily módon a század politikai és ideológiai természetű kóros jelenségei, a fasizmus, a nácizmus, a sztálinizmus mind futuristák voltak, miképpen, lényegét tekintve, a nyugati, többé-kevésbé szabadelvű kapitalizmus is.
Kétségkívül ez a magyarázata, hogy egy olyan történelmi korszak, mely tanúja volt a legembertelenebb őrületeknek, amelyeknek emléket állított, vagy amelyeket megjövendölt az ember által valaha írt legmegrázóbb irodalomban (Kafka, Pessoa, Beckett, Handke, Bernhard, Kantor műveiben), vagy a mindenki számára elérhető filmművészetben (Fritz Langtól Bergmanig vagy Bu?uelig), játékos módon, vagy – bármily botrányosan is hangzik –, örömmámorban ér véget, miként a mi századunk. Valóban, a jövő távlatától megfosztott emberi lét ábrázolása az ezredvégre jellemző apokaliptikus látomásokon túl olyan rémálomhoz hasonlatos, melyek mellett Kafka víziói és kínzóeszközei fennkölt és csöpögős metaforáknak tűnnek. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. Jogosan mondják, hogy a valóság, bármely valóság érzéstelenítés, és a mi századunk olyan félelmetes valóságokat hozott létre, hogy aki átélte, igyekezett elfelejteni azokat, aki pedig nem élte át, azt hiszi, mese az egész. Így rémiszt el bennünket a fikció, vagy inkább a lehetséges elképzelése. A mi korunk egy olyan kor, mely képes az összes emlékezet szédületes egyvelegébe belesűríteni más korok lényegét. Az általunk újra és újra felkeresett múzeumok virágzása külső jele annak, századvégünk látóhatárán hogyan száműzzük, ha nem is az abszolút tragikust, de legalábbis az egyetemesen fontosat. Az ámulatba ejtő múzeumok nem elvesztett családunk albumai, hanem szemkápráztató giccsei és olcsó emléktárgyai annak, ami egykor szenvedély, erőszak, álmodozás volt, és bennünket csak azért érintenek meg vagy érdekelnek, mert Arrabal roncstelepéhez hasonlatosan ténylegesen már nem működnek.
Nincs felelőse, jobban mondva alanya ennek az emlékezetvesztésnek, mely nemcsak elutasítás, öntudatlan álomba merülés az elfogadhatatlan láttán, belefáradás a bennünk túlcsorduló csapásokba, hanem egyfajta – a számítógépekhez hasonlatosan alanytalan – túlemlékezés eredménye is, mely azért jött létre, hogy időt ne veszítsünk, és nehogy ősi emlékezetünkre legyünk utalva. A századvég jelensége csak korlátozott mértékben jelentett elutasítást vagy menekülést e világból álmodott világokba vagy képzeletbeli rejtekhelyekre. Az élet „természetes” válaszlépése volt, melyet Schopenhauer a létezés mindenféle pozitív eszményétől teljesen és tökéletesen idegen létként írt le. Ennek a szenvedésnek a visszhangja egészen az ötvenes évekig hatolt, ám a megélt történelem iránytalansága, félelmetes arcának közönségessé válása semmivé oszlatta a múlt század pátoszát. Elfogadjuk azt, ami száz éve elfogadhatatlan volt, és együtt élünk vele, mintha elfogadható lenne. Átlépünk a rémületen és a felháborodáson. Kétséget kizáróan tudjuk, hogy létezik a nagybetűs Éhség, a kábítószer – sajnálatos módon kisbetűvel –, léteznek múltból felbukkanó kísértetek, melyek vajmi kevéssé illenek egy kérészéletűnek nevezett korhoz, de ez egy olyan tudás, mely annyira sem ösztökél bennünket, mint torz létünk költői vagy éppen elmebeteg ábrázolása, amint várjuk a jövőt, mely képzeletünkben az örökös jelennek – melyből varázslatos módon hiányzunk – soha véget nem érő kivetülése.
A múlt század végén legnagyobb regényírónk – akik, talán mert közülünk elsőként hitték, hogy a valóság, az igazi valóság, Proust szavaival élve, visszatükröződhet egy könyv oldalain, és megszabadíthat a látszat káoszától és az emberi kapcsolatok hazug mivoltától – zavartan igyekeztek választ adni egy különös betegséget illetően, mely ha nem is maga a századvég volt, de benne tenyészett: valamiféle elégedetlenség, nyugtalanság, reszketés volt ez egy olyan civilizáció láttán, mely láthatóan kényszeredetten dicsekedett sikereivel, a kényelmét szolgáló eszközökkel, csodálatos tudásával. Eça de Queiróst szemmel láthatóan zavarta az üres vallásosság és a titokzatosság iránti vonzalom jelensége, mely elharapózott a száz évvel ezelőtti nemzedékben. Mivel nyugtalanította ez a visszatérés az egyszer már meghaladotthoz, egyszerre szkeptikus és harcias hozzáállással, Proudhon és Renan tanítványaként, Balzac és Flaubert vetélytársaként az egyébként utópisztikus társadalmi forradalomba vetette maradék reményét, bízva abban, hogy az emberiség képes megszabadulni ősi tabuitól. Talán megérezte, számára is a végéhez közeledik a század. Látszólag mi is tanúi vagyunk egyre terjedő és nem kevésbé nyilvánvaló magatartásformák és rítusok felszínre bukkanásának, melyek inkább a sivatag közepén való fölocsúdás jelei, semmint mély közösségvállalás iránti lelkesedés és igény, ami gyakran előfordul olyan korokban, amikor az istenek meghalnak, és zavarodottan várjuk új istenek születését. Szekták, guruk, próféták, más korok vallási vezetői (legalábbis az időrendiség megnyugtató szemszögéről lemondani nem tudó nyugati nézőpontunk szerint) sikerrel szaporodnak nemcsak az öreg indiai kontinensen, ahol, Pessoát idézve, „testet öltve regnál az Isten, parancsolva mindeneknek…”, hanem a csillagközi, túltechnicizált, ámde a végzet kegyetlen csapásától fenyegetett Nyugaton is.
Mégis, az általuk kínált dolgok arca nem didergő, búskomor, mint az alkonyat látomásai, mint a preraffaeliták légies terei, Maeterlinck kék madara vagy nagy költőnk, Teixeira de Pascoaes árnyékországai, melyek kivétel nélkül egy halott, vagy egyhangú és unalmas idő megnyilvánulásai, bármily zeneiek is, mint például Camilo Pessanha vagy António Machado egyes versei. A mi „századvégünk” misztikuma még azzal együtt sem kifejezetten apokaliptikus, hogy ezredforduló is egyben, ami mindjárt érthető, ha jelenünkre, a konkrétan szemünk előtt lebegő világméretű pusztulásra, a hagyományos anyai mivoltában veszélyeztetett természetre tekintünk: nem is kell különösebben hangsúlyoznunk vagy szajkóznunk a természetfölöttitől való rettegésünket. A guruk többé-kevésbé elérhető édenkerteket, az üdítő barbársághoz való visszatérést – gondoljunk csak Conanra, a barbárra –, a világűr elözönlését, a lélek Woodstockját, vallási köntösbe bújtatott fundamentalista unanimizmust ígérnek, aminek a mozgató ereje és hatékonysága egy olyan pillanatban, amikor a Nyugat két intézményesült eszme- és szimbólumrendszere, a kereszténység és a marxizmus széthullik, jól mutatja a faji összetételben, a nemzetiségi különbözőségekben, a peremre szorultak vagy a Nyugat szemében annak ítéltek természetes bosszújában megnyilvánuló választ a történelmileg kialakult és uralkodó tájékozódási pontokra. Túlzás és főként túl eurocentrikus lenne azt állítani – jóllehet, Montaigne-től Focault-ig egy sor európai kritikus kulturális vonatkozású írásainak lényegéből ez szűrhető le –, hogy az, ami megkülönbözteti a fin de si?cle korát a mi ezredvégünktől, az két különböző hangnemben keresendő: az egyik beteges és gyengélkedő, a másik ujjongó és hódító, melyet legjobban talán a híres Wall Street-i pénzügyi válság idején megjelenő cím, A káoszon túli virágzás summáz.
Így állunk. Egy civilizációs, gazdasági, ideológiai, vallási és kulturális összevisszasággal küszködünk, de kétségbeesés nélkül, egyszerűen azért, mert szubjektíve jelentős, azaz egyéni nézőpontból kívül esünk rajta. De a káosz kellős közepén találjuk magunkat, nem kerülhetjük el gépezetét, mint ahogyan a nyár elején a megszokott vakációra indulók is tisztában vannak vele, hogy óriási dugók fogságába esnek, de úgy gondoljuk, mi mégsem vagyunk része ennek a káosznak. Hisszük, hogy valahol valami gátat szab neki, vagy új, sejtelmes törvényt kényszerít rá. Nem a klasszikus értelemben vett Gondviselés, nem az ókori Sors, nem a Történelem, mely mindig is világos irányt mutatott nekünk, hanem egy alany nélküli idő. Végső soron egy olyan emberiség, mely mindenféle idő iránt közömbös, a meteorológiait kivéve. […]

             Szelényi Zsolt fordítása

* A portugál irodalom brazíliai egyetemi oktatóinak (U.F.R.J) XIII., Rio de Janeiróban 1990 július-augusztusában megtartott találkozóján elhangzott előadás.