José Gil
A nem nyilvános tér
(Portugália ma)

A portugál társadalom a változások korát éli, ehhez nem férhet kétség, és ahhoz sem, hogy április 25. után nagy átalakuláson ment keresztül az ország. Miért lehet mégis sokszor azt hallani, hogy „minden maradt a régiben”?
 Képzeljünk el valamiféle homályosan körvonalazott valóságot, melyet „nyilvánosságnak” neveztek el. A Salazar-rezsim alatt ezt a teret a lehető legkisebbre szorították, és addig csonkították, míg végül teljesen el nem tűnt a cenzúra és a szabad önkifejezést, a szabad asszociációt eltipró hatalom rúgásai alatt. Elnyelte a diktatúra, mely csupán a nyilvános szabadságjogok karikatúrába illő látszatát tartotta fenn a cenzúrázott folyóiratok és a rádió, a nem különösebben agresszívan nacionalista – ebből a szempontból például más volt, mint a nácizmus vagy az olasz fasizmus –, rendszerhű elemeket támogató propaganda segítségével, mely végül olyan klímát teremtett, ahol eluralkodott a kollektív felejtés és az általános engedelmesség. Lassan bezárult az önkifejezés és a szabad eszmecsere tere, majd kipusztult mind az országon belül, mind pedig a külkapcsolatokban. A kreatív gondolkodást gyökerestül kiirtották a művészetből és minden más területről – és azok, akik ezekben a baljós években szabadon akartak alkotni, vagy önmagukba fordultak, vagy kis, lázadó csoportokba tömörültek; beszennyezte, megmérgezte őket a félelem, fuldokoltak a bezártságtól, vagyis attól a mindenre rátelepedő rossztól, az élet láthatatlan és meghatározhatatlan betegségétől, mely megtámadta az egzisztenciákat, megakadályozta, hogy erőre kapjanak és teret nyerjenek.
 A Salazar-rezsimet leginkább olyan betegségként lehetne definiálni, mely ledöntötte a lábáról a portugál nemzetet. A lélek betegsége volt ez (és emellett persze a testé is), melyhez ebben a formában ritkán közelítenek a kor történészei és szociológusai. Manapság még az is megesik, hogy „baloldali” szerzők éltetik Salazart életrajzi írásokkal és portrésorozatokkal. Íme egy újabb logikus következménye a múlt be nem íródásának.
 Harminc évvel a demokrácia beköszönte után hogyan működik Portugáliában a nyilvánosság?
 Erre a kérdésre azonnal rá is vághatjuk, hogy nem létezik. Még megírásra vár azoknak az eseményeknek a története, melyek az április 25. utáni „forradalmi” években kezdődtek, eltartottak egy darabig, de aztán véget értek, eltűntek, és a helyükre olyan média lépett, amely Portugáliában nem hozott létre semmiféle nyilvánosságot.
 Hogyan definiálhatjuk az önkifejezésnek és eszmecserének azt a nyitott terét, mely nélkül el sem lehet képzelni, hogy egy társadalomban érvényesüljön a szabadság eszméje, és hogy ezt a társadalmat alkotó energiák működtessék? Legelőször is azt fogjuk most meghatározni, hogyan mutatkozik meg ennek hiánya a portugál társadalomban.
 Nincs igazi politikai vita: ilyesmire még a televízióban sem kerül sor, mely csupán valamiféle mesterséges teret hoz létre, ahol minden szigorúan előírt szabályok szerint működik, és ezek a szabályok megakadályozzák a spontán felszólalásokat, megfosztják a véletlen és a „külső” megnyilvánulások lehetőségétől, mely a nyilvános kifejezésmódot egyébként nagyon gazdaggá tudja tenni. Az újságokban és a rádióban a viták egyszerű véleménycserében és az érvek puszta felsorakoztatásában merülnek ki, a résztvevők pedig mindig valamely párt színeiben jelennek meg, ami azt is jól mutatja, hogy a politika világában és a „hivatalos” véleménynyilvánítók, véleményformálók, az „opinion makerek” közt nincs hely a független gondolkodók számára, hisz azok egyfolytában zárt körökben, csupán egymás közt vitáznak. Egyébként sok politikus egyben véleményformáló is, akik olyan diskurzust és metadiskurzust folytatnak, melyek csupán nyomasztó és túlburjánzó köröket hoznak létre: mindig ugyanazok a hangok és ugyanabban a hangnemben megírt egyforma munkák, ugyanazok az érvek, ugyanazok az irányvonalak, mintha pusztán azért születtek volna a politikai eszmék, hogy különböző pártstratégiák szociológiai tapasztalatszerzését szolgálják.
 Ha azt mondjuk, hogy Portugáliában „unalmas” a politika, ha azt látjuk, hogy a portugáloknak „elegük van a politikusokból”, akkor ezt nem magyarázhatjuk csupán azzal, hogy a portugálok egyszerűen nem értenek hozzá. A politikai viták világa hibáztatható mindezért, ahol nem történik semmi új, nincs is újító szándék, nincsenek különbségek, nincs benne lendület, eredetiség és ösztönző erő, mely fel tudná rázni a lelkeket. A politikai diskurzusnak egyetlen funkciója van: legitimálni akarja a politikai irányelveket vagy célkitűzéseket, a metadiskurzus pedig csupán ráerősít erre a legitimációs folyamatra. Ráerősíteni és megint csak ráerősíteni: többé-kevésbé kifinomult érvek és áleszmék tonnái halmozódnak fel ezzel a céllal.
 Ami pedig a külföld felé nyitást illeti – amikor a közösségi Európa jelentősége eddig nem tapasztalt méreteket ölt a portugál kormány döntési folyamataiban –, feltehetjük a kérdést, mekkora súllyal van jelen az európai kérdés a belhoni politikai „vitákban”?
 Nem létezik igazi nyilvánosság, mert néhány olyan ember vette a kezébe az irányítását, akiknek a diskurzusa csupán az általuk képviselt erőviszonyok önmagukba való bezárkózását és elnehezülését generálja. A helyek, az időpontok, a médiagépezet és a szereplők létrehoztak egy apró, statikus rendszert, mely minden erejét beveti, hogy fenntartsa ezt a közeget.
 A portugál közélet többi szektorában sem tűnik jobbnak a helyzet. Annak ellenére, hogy nagy számban nyílnak meg jelentős kiállítások, a művészetnek sincs igazi nyilvánossága. Az a néhány szakfolyóirat (mely elképesztő fáziskéséssel nyilatkozik arról, ami épp történik), a művészeti témákban publikált könyvek, az a pár nyilvános beszélgetés nem elég hozzá, hogy létrejöjjön ez a közeg. A kiállítások látogatói, az előadások közönsége vagy „szerette”, vagy „nem szerette” azt, amit látott, és ennyi, utána hazamennek, és teszik tovább a dolgukat. A kritika sincs jobb helyzetben: ha van egyáltalán valami hatása annak, ami történik, ha van feedback, akkor ez megreked a szellem legmélyén, a magányos lelkek titkos kamráiban. A festők, a szobrászok csak a legritkább esetben beszélnek egymás közt a művészetükről. A művészet magánügy. Nem lesz része az életnek, nem alakítja az egyéni egzisztenciákat. Csupán üveg mögött lehet megcsodálni (pont úgy, ahogy ez a diktatúra alatt, hosszú éveken át a külföldi művészek kiállításaival, előadásaival és koncertjeivel történt a Gulbenkian „kirakataiban”, ahol bemutatták, mi is történik „odakinn”).
 Az irodalomban néhány elhanyagolható különbséggel ugyanez történik (különösen a prózairodalomban; a költészet egészen más helyzetben van). Amikor bizonyos rendszerességgel fórumokat rendeznek azért, hogy „a hónap könyveiről” vagy bármi más témáról társalogjanak, ezek csupán zárt helyszínek maradnak, ahová ugyanúgy megy el a közönség, mint bármilyen más előadásra. Az irodalom nálunk furcsa módon egyáltalán nem változtatja meg, sőt még csak ki sem mozdítja a tengelyéből az olvasók életét: míg más országokban egy író igazi mozgatóerővel tud hatni az adott közösség életére – ahogy az például egy olyan középszerű íróval is megtörténhetett Franciaországban, mint Montherlant, hogy a nagyokról már ne is beszéljünk, egy Tom Wolfe-ról az Egyesült Államokban, egy Günter Grassról Németországban, egy Beckettről Franciaországban, egy Italo Calvinóról Olaszországban stb. –, hallott már valaki olyat, hogy Saramago olvasása megváltoztatta volna bárkinek is az életét? Vagy hogy Lídia Jorge gondolkodásmódja megváltoztatta a portugál olvasóknak a történelemről és az emberiségről alkotott képét?
 Az irodalom nem lépett ki a nyilvánosság elé, mert nem létezik önmagában vett irodalmi közeg. Nincs irodalmi közösség, mint ahogy nincs művészi, tudományos vagy filozófiai közösség sem. Csak nevek léteznek, melyek közül párat híressé varázsol a média; aztán az is nagyon fontos sokak számára, hogy külföldön ismertté váljanak; a következő lépésben pedig annak van különösen nagy jelentősége, hogy a nemzetközi elismertséget haza lehessen hozni Portugáliába: mintha akkora volna itthon az ellenállás, hogy valakit elismerjenek, hogy csak egy kívülről kapott, visszaverhetetlenül erőszakos üzenet képes rá, hogy a portugálok megadják magukat, és befogadják végre honfitársukat (s elismerjék az értékeit). Így lesz belőle a saját országában száműzött honfitárs.
 Különös módon a portugál tudósok, laboratóriumok és kutatóintézetek épp az internet biztosította kommunikációs eszközök segítségével építik ki hálózataikat és lépnek egymással kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatba. Közben pedig egyre ritkulnak a példák a belföldi kommunikációra.
 A nyilvánosság, ha nem a megfelelő módon alkalmazzuk ezt a szót, akkor nem válhat sem a „nyilvános véleménynyilvánítás”, sem pedig a kollektív, politikai vagy egyéb megnyilvánulások terévé. Sokkal inkább az önkifejezésre szánt magánügyek névtelen átalakulásának tere formálódik belőle. Egyszerűen nem használhatjuk itt azt a szót, hogy „nyilvános”: mivel az átalakításnak az ilyesfajta terét ellepik az árnyékok, az erőkapcsolások észlelhetetlen pontjai, a láthatatlanul megrajzolt energiavonalak. Ez a „nyilvános” tér nyitott, mégsem tárja fel magát a fénynek.
 A legfőbb ismertetőjegye, hogy valamiféle külső valóságot, „külső teret” hoz létre azoknak a számára, akik csatlakoznak hozzá (ők pedig lehetnek egyének is és közösségek is). A francia társadalomban például, ha egy író megjelentet egy könyvet, mely a nyilvánosság elé kerül, azon nyomban többszörös, előre nem is sejthető átalakulásokon megy keresztül. A különböző, egymástól eltérő olvasatok, melyeknek tárgya lesz; az a mód, ahogyan eljut az egyik olvasótól a másikig, az egyik kritikustól a másikig; ahogy a jelentése egymástól eltérő irányokat vesz fel; ahogy a „publikum” birtokba veszi bizonyos aspektusait és tudomást sem vesz más vonásairól; azok a nyelvi (irodalmi és irodalmon túli) újítások, melyeket magával hoz; mindezek együttvéve bőven túllépnek azon, amit hagyományos módon egy műalkotás „befogadásának” szoktunk nevezni. Azzal pedig, hogy a mű belép az „életnek” az irodalmon túli területébe, a nyilvánosság hatásainak olyan összességét hozza létre, mely visszahat magára a könyvre is – általánosabban mondva a műalkotásra vagy egy olyan eszmére, melyet az ebben a közegben ható erők dinamikus együttmozgása hoz létre és lendít fel.
 Arrafelé a könyv vagy a műalkotás elveszti a védjegyét, a „szerzői funkció” értelmetlenné válik, maga a tárgy pedig kilép a névtelenségbe, aminek az lesz az eredménye, hogy innentől fogva már nem egy emberhez tartozik, hanem egyszerre mindenkihez és senkihez. Amikor visszakerül a szerzőjéhez, már rá sem lehet ismerni, mert gyökeresen átalakult. Olyan hatalomra tett szert, amit előre még csak sejteni sem lehetett, és ismeretlen erők járják át. Ilyenkor vagy azt mondják róla, hogy „kifordult önmagából”, „eltorzult” stb., vagy éppen az ellenkezőjét, hogy „feltárult a lényege”, „felfedezték igazi mondanivalóját”. Olyan állítások ezek, melyek azt feltételezik, hogy a műalkotásnak mindenképpen kell, hogy legyen valamiféle örök mondandója vagy „mélységes igazsága”. Pont ez az, ami rámutat, hogy a nyilvános közeg nem más, mint saját, átalakító, átformáló erővel bíró hatalma, mely végtelen energiákkal képes megsokszorozni önmagát. Ez az a „mélységes igazság”, melyet a nyilvánosság próbára tesz és felfed.
  Így aztán a társadalmi és pszichikai „belső térnek” egy olyan „külső terét” hozza létre, mely az önmagukba zárt társadalmakban könnyen mérges keléssé gyűlhet. Azt sosem lehet előre látni, milyen lesz ez a külső tér, mely csak önmagában létezik (és közben létrehozza ennek a sajátos belső térnek a külső terét), csak önmagát veszi észre, feldolgozza, ami belülről jön, és egy alkalmatlan pillanatban visszacsurgatja rá. Ebben a térben elvész az én: a szerző nem alanya azoknak az átalakulásoknak, melyeken a mű keresztülmegy, csupán egyfajta névtelen generátora a bekövetkezendőknek.
 Éppen ezért a nyilvános közeg elengedhetetlenül szükséges hozzá, hogy a „belső térben” lélegezni lehessen. Kívülről, ebből a határtalanul és intenzíven működő külső térből bármikor bármi jöhet, hogy aztán a belső térben kifejezést nyerjen. Kitartok amellett, hogy itt a párbeszédnek és a kommunikációnak a teréről van szó, egy olyan térről, melyben megnyilvánulnak, egymásra hatnak és egyfolytában mozognak az erők. Ez a tér létezik, és bár ő maga nem nyilvánul meg, teret ad a megnyilvánuláshoz az összes olyan hangnak, mely megszólal benne. A legnagyobb elismerés, amit egy művész csak kaphat, az, hogy megélheti, műalkotása belépett a névtelen térbe, ahol többszörös átalakuláson megy keresztül, újabb és újabb hangokat, újabb írott műveket és gondolatokat segít a világra jönni. Megélheti azt a boldogságot, hogy a műve többé már nem az övé, és ezt annak az óriási erőnek köszönheti, amely egy másik műalkotást formált belőle.
 Nyilvánvaló tény, hogy Portugáliában kegyetlenül hiányzik a nyilvános közeg. Még ha létre is jön valamiféle párbeszéd, soha vagy csak nagy ritkán lép túl két jól körülírt egyén (arc, név, társadalmi státusz) „véleményén”, akik egymást bírálják a különféle újságok publicisztikai írásaiban (vagy esetleg ugyanabban az újságban). A „vita” mindig szükségszerűen „személyhez kötött”, ami azt jelenti, hogy a beszédpartnerek társadalmi személyisége értéktöbbletként jelenik meg a párbeszédük jelentésével és igazságával kapcsolatban. A vitában a láthatatlanul jelen lévő hatalomnak nagy érvelő ereje van: ha ezt X, az ő intelligenciájával, műveltségével, a társadalomban betöltött szerepével (közgazdász, szociológus, egyetemi tanár stb.) állítja, akkor a szavait olyan erő fogja áthatni, melynek a közelébe se kerülhetne, ha ezeket a szavakat csak egy akárki, egy ismeretlen valaki írná. Sőt: egy vita legitimációjának az a feltétele, hogy a médián keresztülfolyva elismertségre tegyen szert – vagyis messze van attól, hogy feloldja az alanyát, sőt sokkal inkább egy olyan „hús-vér” képbe merevíti, mely a legjobb, leginkább hozzáértő figurává avanzsálja őt, aki aztán tényleg megérdemli, hogy ott foroghasson a világ színpadán.
 Az, hogy az eszmék és művek átformálhatóságának nincs semmilyen névtelen közege, nemcsak az alkotás erejétől foszt meg, hanem attól a fontos gépezettől (vagyis a nyilvánossá tételtől) is, amely elszemélyteleníthetné a vitát, s megakadályozná, hogy „egyének” ütköztessék a véleményüket. Az a tény, hogy az esetek túlnyomó többségében Portugáliában a kritika személyes inzultussá fajul, és két egyén közt kirobbanó csatározás – vagy egymást túlértékelő dicshimnusz – lesz belőle, azért van, mert hiányzik az a harmadik közeg, amely ott húzódhatna a beszélgető felek közt. A valóságtól elrugaszkodott dicséret ugyanerről a tőről fakad: ilyenkor nem az a cél, hogy megütközzenek, hanem ennek pont az ellenkezője: hogy mértéktelenül rajongva folyjanak át egymásba – ami ugyanannak a viszonyulásnak kétféle megvalósulási formája.
 A (nem) nyilvánosság ilyenfajta működésének aztán sokféle következménye van, mert hiányzik az a névtelen tér, melyben lehetővé válna az erők áramoltatása.
 Innentől kezdve aztán maga az irodalmi (vagy bármely más) alkotási folyamat egyszerűen leblokkol. Először is azért, mert a műalkotás és a kritika kapcsolatát a „szerzői funkció”, a „személyessé tétel” és a „rosszat mondástól” való félelem (amit oly sokszor összekevernek a kritikával) járja át; másodszor pedig, mert a közönség és a műalkotás kapcsolata csak a kritikán keresztül látszik megvalósíthatónak – ami végül sosem vezet el odáig, hogy az olvasók tényleg befogadják a művet, hisz még ők maguk is egy nehezen körülírható valóságot jelentenek. Végül is elsősorban az alkotói folyamatnak van szüksége arra a közegre, melyben a műalkotás átalakulhat, de ez a közeg Portugália esetében sosem fog létrejönni.
 Elég arra gondolnunk, hogy az író úgy alkalmazza a nyelvet, hogy közben (a „minthák”-ból) mesterséges teret hoz létre, ahol ez a nyelvezet a saját öntörvényű szabályai szerint fog létezni, s közben sokkal ösztönösebb és a lényeget jobban kifejező természetességgel fog működni, mint maga a beszélt nyelv. Mert maga az irodalmi műalkotás az, amely ahogy létrejön, névtelen közönsége, vagy ahogy azt Paul Klee mondta: a „nép” után kiált. Maga a műalkotás kívánja meg, hogy átalakítsák. A „mintha” valamiféle érzékelhetetlen és személytelen állhatatossággal generálja, hogy átalakuljon a szerző, emellett képes megakadályozni a nyelv egoista szubjektivitásba süllyedését, és hagyja, hogy szabadon megválassza, milyen irányba akar majd fordulni, minek fogja majd a mű alávetni magát átalakulása nyilvános terében.
 Az biztos, hogy az ilyesfajta közeg hiányának nagy szerepe volt abban, hogy a portugál irodalom azokat az utakat járja be, amelyeket az épp most elhagyott fél évszázadban bebarangolt – a neorealizmussal kezdte, amely valamiféle elképzelt teret feltételezett, amelyet aztán a műalkotásnak kellett megalkotnia; aztán az a sokféle próbálkozás, ahogyan a valóságot igyekeztek megragadni (bármi is legyen ennek a definíciója), az „abjekcionizmus”  segítségével, vagy például Cardos Pires és Luísa Costa Gomes első könyvei, akik külföldi irodalmi irányzatokat próbáltak követni, Lobo Antunes metaforikus szerkezetei, Saramago „mágikus realizmusa” – az ő írásaikban mindig is fellelhető a nyelvezetet és az életet összekapcsoló közeg megtalálásának vágya. Ez a helyzet paradox módon talán még működni is tudott, éspedig pont olyan mértékben, amennyire az olvasó is hiányolta ezt a közeget – vagyis amennyire nem volt meg a saját maga és az olvasás, a saját maga és a saját élete között húzódó „külső tér”.
 Azt aztán már végképp nem állíthatjuk, hogy a portugál társadalomban bármikor is létrejött volna ez a fajta névtelen közeg. Többféle történelmi oka is volt annak, hogy sosem formálódott meg, még akkor sem, mielőtt megdöntötték a köztársaságot, politikai téren sem tudott létrejönni az elszemélytelenítésnek és az alkotásnak ez a tere (amely viszont a tömegkultúrában igenis jelen volt). Mostanában pedig egy olyan sajátos helyzetben találjuk magunkat, mely talán a portugál társadalom jellemzője: mielőtt létrejöhetne ez a tér – mely a modern kor sajátja –, és megtapasztalhatnánk rajta keresztül a modern alkotási folyamatok tipikus eljárásait (az elszemélytelenítést vagy „az ember halálát”, az eszmék és hagyományos értékek lerombolását, az emberközpontú világkép felbomlását: az irodalmi fikcióban Almada Negreiros próbálkozásai mellett talán az egy Rui Nunes választotta módszeresen ezt az utat), már azzal próbálkozunk, hogy az új szellemiség alakjaihoz formáljuk magunkat, és ez a szellemiség, a posztmodern szellemisége aztán lassan-lassan meghódít minket.
 Sokféle oka van annak, ami épp most történik meg velünk: nagyon könnyen tudjuk a régit az újhoz igazítani, szinte tökéletesen át tudunk ugrani a premodernről a posztmodernre mindenféle köztes állomások közbeiktatása nélkül. Ahogy ezt majd később látni fogjuk, mi vagyunk Európában a legjobb példa az archaikus posztmodernre.
 Hosszas tanulmányokra volna szükség ahhoz, hogy elemezzük a média terét. Ahogy azt már láttuk, a médiától nagyon távol áll, hogy létrehozzon egy olyan közeget, ahol szabadon lehetne lélegezni, és az is távol áll tőle, hogy megalkosson valamiféle külső teret, hisz a médiumok csak azért szélesítették ki a társadalmi kommunikáció terét, hogy aztán újra bezárhassák. A televízió és a sajtó elvileg nyitott ország-világ előtt; ám valójában mindent, ami elér hozzánk, erősen megszűrnek azok az öntorzító folyamatok, melyekre a médiát a saját eszközei kényszerítik.
  A média szerepe az, hogy megnyissa a „társadalmi kommunikáció” terét (amely nem egyenlő a „nyilvánossággal”); ám még ezen a szinten sem épült fel egy olyan rendszer, melyben hangot kaphatnának a „kollektív módon érvelő személyek”, hisz mindig mindenki programokba merevedve, egy adott dolgot képviselve, hatásos formulákban, antennaidőkben és az újságírás keretei közé szorítva érvel, ami aztán radikálisan eltorzítja azt, aminek pedig egy kommunikációs közegnek kellene lennie, egy olyan fórumnak, ahol az állampolgárok megtárgyalhatnák a problémáikat, kérdéseket vethetnének föl, elmélkedhetnének és reflektálhatnának a társadalomról.
 Köztudott, hogy a portugál televízió (néhány jól ismert kivételtől eltekintve) egy nagy rakás szerencsétlenség, az írástudatlanság gyára és melegágya. A rádió és a sajtó mást sem tesz (eltekintve a szintén mindenhol fellelhető néhány kivételtől), mint újra és újra betömködi azokat az apró réseket, hasadásokat és nyílásokat, ahol még esetleg beáramolhatna valami kis frissesség, valami szellő, ahol teret lehetne adni az erők szabad áramlásának.
 Ezek a kommunikációs eszközök kétféle módon erősítenek rá arra az általános jelenségre, hogy nálunk nem íródnak be az események: először is azzal, amilyen formában a nyilvános közeg megjelenik, vagyis hogy a média közege névtelenné, jobban mondva névtelen valósággá válik, és így egyszerűen csak az államgépezet része lesz, olyan elem csupán, mint a bíróságok vagy az iskolák. Ezen a címen aztán a médiumok egyrészt az állampolgárok életének szerves részévé válnak, s pont úgy állnak az állampolgár szolgálatában, mintha csak egy állami intézmény volnának (sok olyan írás, „oknyomozó cikk” jelent már meg az újságokban, amelyeket inkább valamely állami szervnek kellett volna elkészítenie); másrészt pedig úgy szöknek az állampolgárok elől, hogy közben fölébük terpeszkednek. Pedig fontos, az állam polgárainak rendelkezésére álló, a közhatalom gyakorlását biztosító eszköznek kellene lenniük: hisz ebből a szempontból egész más a szerepük, mint az államgépezeté. A televízió, a rádió, a nyomtatott sajtó lenne hivatott megalkotni a konkrét kommunikáció hétköznapi valóságát, és nem csak a „hírek” valóságát.
 A nyilvános közegnek nyitottnak kellene lennie, de magába zárva, korlátok közé szorítva csupán azt érheti el, hogy a tévénézőt, a hallgatót vagy az olvasót azonnal magába szippantsa az a lila köd vagy az a kettős valóság, amellyel szemben találja magát. Egyrészről jelen van a világ, az ország, a város vagy a falu, amit soha véget nem érő, virtuális képsorozatban tálalnak nekünk; másrészt pedig jó alaposan, előre átgondolva csupán ennyi: a hírek, hírmagyarázók heti kommentárjai, azok a gondolatok, melyek már azelőtt megerősítenek engem a véleményemben, mielőtt még tudnám, mit is gondoljak, a szétfőtt tészta állagúvá pépesített létezésem, amely csupán magába nyeli ezeket a képeket, de sose rezdül együtt azzal, amit lát vagy olvas.
 Az én életem olymódon kapcsolódik bele a világ lüktetésébe, hogy valójában kívül marad rajta. Ellopták tőlem a nyilvánosságot, mely nélkül nem létezhet a demokrácia. A pártrendszer, a képviseleti rendszer, a mindennek fölébe magasodó tömegtájékoztatási rendszer lopta el tőlem. Az egyén életébe valójában semmi sem épül be, nem zavarják meg a világ vagy az ország „eseményei”, melyeket a médiumok közegei „tárnak a nyilvánosság elé” vagy „közvetítenek”. Az ilyen „események” csupán azt a célt szolgálják, hogy „közvetítsék” őket nekem, és nem azt, hogy az életem szerves részévé váljanak. Minden maradt a régiben. A lila köd egyre csak terjed, és elfedi a világnak azt a részét, amelyet Portugáliának hívnak.

             Bense Mónika fordítása
               



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu