Királynőnk, szegény királynőnk hosszan eltartó, igaz nem túl gyakran ismétlődő kataleptikus rohamoktól szenvedett. Heteken át elterülve feküdt. Ilyenkor mindig valamilyen nemzetközi válság zajlott éppen. A kormány úgy látta, kellő alkalom kínálkozik arra, hogy lerohanjanak minket. A szomszéd ország lakói mindig fel voltak rá készülve, hogy lerohamozzák őket. Furcsa egy logika. Ha a mi királynőnk nem képes rá, nekünk kell megvédenünk magunkat. Ha az ő királynőjük nem tesz egy lépést sem, akkor az azt jelenti, hogy le fognak minket rohanni.
Így történt azon a nyáron. A királyi lobogóval együtt azt a bíbor zászlót is felvonták, amely hírt adott a királynő betegségéről. Riadókészültséget hirdettek, és lezárták a határokat. Engem két másik, állig felfegyverzett emberrel együtt egy hegyszorosba küldtek, azt kellett védelmezni és megtartani.
A hideg ellenére a kezdeti idők nem teltek rosszul. Hegyes sziklák tetején gubbasztottunk, melyeket mély bevágások tarkítottak, jelezvén az ország határait, és ahová saját szórakoztatásunkra addig dobáltuk a köveket, amíg meg nem untuk hallgatni, ahogy nekiverődtek a meredek hegyoldalnak, és onnan messze visszhangozva zuhantak alá.
Igencsak fatalisták voltunk. Egyáltalán nem őrködtünk. Ha jön az ellenség, majd meglátjuk. Ezért történhetett, hogy nem vettünk észre semmit. Negyedik nap, borotválkozás közben a szemközti sziklák közül egy ellenséges katona fejét láttam felbukkanni. Nagyon furcsán nézett rám. Éjszaka érkeztek. „Maradjon ott, ahol van, és ne próbálkozzon semmivel!”- szólt hozzám, és eltűnt a kövek között. A javaslatot haszontalannak gondoltam, mert semmi kedvem sem volt idegen országokat megtámadni, még kevésbé az említett mélységek felett ugrálni. Felkeltettem a társaimat, és egy jó darabig készenlétben maradtunk, egészen addig, míg végül el nem fáradtunk.
Az ellentétes oldal felállította a sátrát és a felszerelését, ami eltartott vagy fél délelőtt. Nem voltak túl fürge katonák. Néha sikerült kivenni egy fej vagy váll részletét, s foltokban fel-felvillant a miénknél sokkal szörnyűbb, sárga egyenruha.
„Van tüzük?” Valószínűleg a túloldali tiszt szólt át . Vizesek lettek a gyufásdobozaik. Adtunk nekik egyet. „Csak semmi barátkozás, oké?” – morgott, és aztán eltűnt. Nem voltak rossz fiúk. Esténként a mieinkhez hasonló dalokat énekeltek, de más változatban és elég bonyolult hangzással. A külföldiek mindig ilyenek.
Történt, hogy az egyikünk ráfogta a fegyverét egy parasztemberre, aki messze, a hegyek között egy sima ösvényen haladt. Mindennap ugyanabban az órában, ugyanazon az útvonalon ment, de most először hívta fel magára a figyelmet. A társam a puska távcsövén keresztül figyelte a mozgását, és szélesen mosolygott : „Az ott, ha akarnám, már kész is lenne!”
Az ellenfeleinket is érdekelni kezdte az ember. Volt egy távcsövük, amit megosztottak velünk. Tíz egész percre mi is kölcsönadtuk nekik a távcsöves puskánkat, hogy élvezkedhessenek a paraszt testén ugrándozó piros lézerpont látványában. Hosszas viták után együttesen eldöntöttük, hogy a Luelmo nevet adjuk neki. Így lett Luelmo a mi jó kis unaloműzőnk.
Reggelente már jó korán feltűnt a hegyi ösvényen. Mindig ugyanúgy ment át a földeken, egy zöldségeskert felé igyekezett, amely a folyó mellett húzódott, de már kívül esett a látóhatárunkon. Csak a szomszédaink láthatták, akik néha áthívtak minket. „Gyertek, nézzétek Luelmót, hogyan vágja a takarmányt, nézd, Luelmo krumplit ültet. Hú, mekkora dinnyése van ennek a Luelmónak!” Mi azonban minden kísértés ellenére sosem hagytuk el a területünket.
Egy nap a szomszédaink igen izgatottak lettek. Azt mesélték, Luelmót megtámadta egy vaddisznócsorda, és csak nagy nehezen sikerült magát megvédenie a kaszájával. A fegyvereik nem voltak túl pontosak, ezért féltek, hogy eltalálhatják Luelmót a nehéz géppuskájukkal. Kölcsönadtuk a távcsöves fegyverünket, s hallottuk a lövéseket, amelyekkel egymás után lőtték ki a vaddisznókat. 
Ezen a délutánon Luelmo hazafelé menet egy vaddisznóval és egy nagy csomó takarmánnyal megrakva hálásan intett nekünk messziről.
Másnap Luelmo egy hatalmas vászonnal fedett ökrös szekéren hozta a feleségét meg a gyerekeit. Igencsak kapóra jött neki a vaddisznómészárlás. A távcsövön keresztül mindannyian látni akartuk Luelmo családját. Nem néztek ki rosszul. Szomszédaink büszkéknek látszottak. Mindig az ő oldalukon járt-kelt.
Egyik hajnalban, amint felkelt a nap, az idegen alakulat tisztje boldogan ébresztett minket: „Nézzétek csak, ki van itt!” A szikla mögött feltűnt Luelmo barna sapkája és kerek, mosolygós arca. Jött meglátogatni minket. Kenyeret hozott és ánizst, ami hamar körbejárt.
„A királynőjük jobban van – mondta. – Már felkel.” „Akkor mi már el is mehetünk” – válaszoltam megkönnyebbülten. „Nem hiszem – közölte Luelmo. – Az elnökünk eltörte a lábát. Teljes mozgósítást rendeltek el. Ezért jöttem a hegyekbe. Gondolom, a maguk oldala is készültségben van.”
Így maradtunk ott még évekig, mivel Rostoff tábornok leesett a lováról, Zaguim herceg félrenyelt egy paradicsomot, Oxídon képviselőt pedig befalazta a felesége. Válság válság hátán. Luelmóval megérkezett a többi paraszt, férfiak, nők, gyerekek, egy atya, egy jegyző, egész kis közösség szerveződött. Eljött az idő, hogy meghódítsuk a területet.
Amikor Luelmo negyedik gyereke is megszületett, riadókészültséget rendeltünk el.

             Felkai Piroska fordítása