Most fogja be a száját, és csak figyeljen. Nem kérek se többet, se kevesebbet. Ismerem a búráját, semmi kétség. Akkor is felismerném, ha más testbe költözne, mondjuk, egy állatéba. Ne kapja fel a vizet. Azt akartam mondani, látszik a fizimiskáján, hogy értelmes ember, körülnéz, s még a sorok közt is olvas.
Idehallgasson: attól a pillanattól fogva, hogy megláttam azt a nőt, összerándult az egész testem, ugrásra készen álltam. Mint a tigris, mielőtt ráveti magát a gazellára. Tizennyolc éves voltam, olyan szerszámmal, olyan csintalan hancúrléccel fölszerelkezve, ami még a sósavat is játszva kibírta volna. Ám egészen addig megfejteni való, különös szerzet volt a nő, és rengeteg formában, testben bírt nekem megjelenni. Most viszont beszűkült ez a széles panoráma, mint mikor egy kis körré zárul össze a távcső lencséje. Az az egy maradt, de milyen sűrítve. Hű, pajtás. Nem tudom, minden pasival így van-e. Forrtam, tetőtől talpig.
Három hét lángolás kiszáradt vadonban. És a szememmel beszéltem: égett, szikrázott a tekintetem, mint valami sortűz. De, a fenébe, félrement minden golyóm, mint hatalmas falnak verődő, eltévedt fecskék, ahogy a becsapódástól szétlapulnak, és péppé zúzódva lecsorognak rajta. A mosolya volt a fal. De olyan mosoly, ami hívott, hogy tartsak vele. Nyári mosoly – ugye tudja, milyen az? Amikor elkezd bejárni egy arcot az alkonyfény? És hát az a helyzet, hogy kettőnk között nem volt semmi – már ami utunkba állt volna –, csak azok a hullaszerű, akasztott mondatok a találkozásunk napján:
– Bemutatom Jorgét. Jorge, ez itt a nagynénéd. Az angliai nagynénéd.
Na, ami a rokonságot illeti, csak ahhoz vagyok partner, amit élő ember választ magának. Nem vagyok hajlandó elfogadni a szabályt, hogy születéstől fogva, vagy házasság révén muszáj rokonnak lenni. Biztos gyermetegnek tartja ezt, belátom, nehéz elfogadni, az emberek csökönyösen hisznek a rokonságban. De nézze: ez meg az én személyes konokságom, ez az én küzdelmem a muszáj-dolgok ellen. És így persze részemről még inkább le volt érdekelve a rokonsági viszony, ahogy egy aktakukac jegyző mondaná, ugyebár. És persze idősebb volt nálam, de csak tíz évvel. Na nem ám a hancúrozásban: csak az anyakönyvben – és tessék, már megint a jegyzőnél tartunk. De hát olyasmi ez, ami akadályt gördíthet elénk? Ezt morogtam magamban, de puhány módon, szinte már nyámnyilán hallgattam. No mármost, szerintem az a három hét, ami azzal telt, hogy „majd holnap lesz a napja”, meg hogy „szedd már össze magad”, valahogy úgy hatott titokban itt, legbelül, mint a középkorban az igehirdetés. Valahogy így prédikálhatta össze Szent Bernát a katonáit, hogy gyerünk, hódítsuk vissza a Szentföldet.
Szóval. Őszintén: nem tudom, hogy kerültem ki az ágyból, de egyszerre csak ott álltam a szobámban, amiről különben ordított, hogy nemrég még gyerek voltam. Felpattantam, támadásra készen. Vagyis: függőleges testhelyzetbe emelkedtem, hogy engedelmeskedjem annak a testrészemnek, amely, ha kedve szottyan rá, tényleg olyan tud lenni, mint a próféta utat mutató karja. Ne vegye dicsekvésnek, könyörgök. Úgy nyitottam be hozzá, mint pengéken lépkedő fakír. Mire teljesen fölébredt, már bebújtam a jó melegbe, a takarója alá. Első kör.
Etruszk pózba helyezkedtem: oldalamra dőlve, bal tenyerembe hajtottam a fejem, míg bal könyökömet jó meredeken megtámasztottam a szalmával kitömött, öreg matracon (akkoriban minden matrac ilyen volt a városban). Így, félkönyéken pillantott meg, amikor villanyt gyújtott. Nem ijedt meg.
Egészen megigézett a pillantása. Először egymás szemébe néztünk. De mindjárt utána lejjebb csúszott a tekintetem. Most a száját fixíroztam. Mégpedig a következő okból: a tekintetét elfordíthatja, de a száját nem fogja eltakarni, ebben a helyzetben ugyanis épp a beszéd lesz az ügyeletes tűzoltó. Ám csönd volt, és minél nagyobb volt a csönd, annál forróbban izzott a parázs. Ez csak érthető, nem? 
Hát persze, de hallgasson csak ide. Arra számítottam, hogy ki leszek oktatva erkölcsileg, ami épp annyit ér, mint a kerámiapénisszel bélelt caldasi bögre; a helybéliek ártatlan képpel isznak belőle, hogy annál nagyobbat koppanjon tőle az óvatlan idegen. Még nevettem is magamban, micsoda prédikáció lesz. Egy ilyen szép nő, meg voltam győződve róla, kábé annyira hihet benne, mint én a nagyanyámban. Amit aztán mégis mondott, azzal úgy megdermesztett, mintha hasra estem volna egy irdatlan hóbuckában. Pedig nagyjából csak ezt mondta: naná, hogy észrevette, kanalam van rá, még mulatott is rajta, annyira tetszett neki, hogy így tűzbe jövök – látja? És még ezt: semmi kifogása ellene, hogy fickándozzunk egy kicsit az ágyban, feltéve, hogy a család nem szerez tudomást róla. Mert ha megtudják, az nagy gáz lesz. Ismeri ő már Portugáliát. A változatosság kedvéért ismét édes hazánk látszott a legnagyobb bökkenőnek: valahányszor Portugália keresztbe fekszik egy portugálnak, mindig az utóbbi húzza a rövidebbet. Nyugi, ne szakítson félbe, úgyis végigmondom a magamét. Ott tartottam, hogy tudta ő jól, milyen nagy nálunk a szigorúság, s hogy ijedezünk lépten-nyomon, „jaj, ne nyúlj hozzá, pórul jársz”. Hogy itt vihar kerekedik egy kanál vízben, bonyolult drámák, egérből elefánt. El is határozta hát, hogy a legkomolyabban veszi az illemet, s oly szűzi tisztaságban tölti el ezt a portugál nyaralást, mint egy ma született bárány. Így barátokat hagy hátra, s nem szerez női ellenségeket – érti? Sőt mi több: ha már úgyis nyaral, és tartózkodnia kell bizonyos dolgoktól, kihasználja a helyzetet, s egy időre tehermentesíti a petefészkeit. Arra a pihenőre utalt, amelyet hosszabb igénybevétel után állítólag tanácsolni szoktak az orvosok – vagyis hogy szünetet kell tartani a fogamzásgátló szedésében. Szó szerint, barátom: pihenés miatt zárva. Mert őneki, magyarázta, vagy minden kell, vagy semmi az efféle szexuális kalandokban. Ő csak akkor tárja szélesre a kaput, ha teljes lehet a gyönyör. Erre meg is esküdött, saját magának. Méghozzá aznap, amikor elvesztette a szüzességét.
Úgy hallgattam ezt, mintha fegyházbüntetésre ítéltek volna. És milyen higgadtan tudta mondani. Már-már azt hittem, legyőztem az ellenfelem, mire ő elillan, csak hogy nyomban ismét felbukkanjon, de ezúttal már hatótávolságon kívül, erődített toronyban. És nekem nincs ostromgépem, sem létrám, ami olyan magasra felérne.
Azt hiszem, sarkon fordulok, és elhúzom a csíkot, ha nincs az a mozdulat. Amikor látta, milyen szerencsétlen képet vágok, megeresztett egy mosolyt, ami tele volt megértéssel, és bal karját fölemelve igazgatni kezdte a szőke loboncát, rendezgetni a füle körül azokat a csigás kis fürtöket – látja? Ezeket, ni, itt a képen. Ma már jobban ráérek eltűnődni rajta, vajon arról árulkodott-e a mozdulat, hogy biztos a dolgában, vagy arról, hogy itt most mindjárt ellentétes erők fognak összecsapni. És sorsdöntő összecsapás lesz, mert ami csak tét lehet az efféle játékban, annak mind eldől a sorsa. Tudom, hogy karjának emelintése könnyű kis hónaljpihéket fedett fel: csak madárnak lehet ilyen. Ez vonta oda a számat, hogy aztán abba se tudjam hagyni a benne megsejtett ízek vadászatát. És mennyi íze volt, öregem! Annyi, hogy az maga a kárhozat. Vagy épp angyali bűbáj? Maga meg tudja különböztetni egyik birkát a másiktól a nyájban? Én csak annyit mondhatok (mert megtörtént, s így tudom), hogy akkor éjjel félmilliméternyit sem tévedtek az ösztöneim, olyan pontosan eltaláltam, mi a dolgom. Az első falat után máris úgy éreztem, mintha az ő ízlelgetése lenne világra jövetelem egyetlen küldetése. És tudja meg: biztos, töretlen összhangban nőtt közöttünk az a kellemes, bizsergető izgalom.
Az államig be voltam gombolkozva, nehogy tévesen értelmezhető legyen, mi a szándékom: Vénusz pizsamáját viseltem, nem kevesebbet. És ami őt illeti, csak akkor húztam le róla a hálóinget, amikor már hivatalosan el lett fogadva, hogy a teste iparkodásom rendelkezésére fog állni, egészen. Így jártam be széltében-hosszában – északról délre és keletről nyugatra. De amikor a legintimebb, leghatározottabb zamatú részhez közeledtem, mindig visszahúztam a fejem, mintegy elröppenve fölötte. Ennél biztosabban nem mutathattam volna meg, hol van a gyümölcs, annak a fának a gyümölcse, melyet mámorosan rázok.
Magyarázom egyre, pedig én sem igazán értem: mintha valami erő vezérelt volna, mintha szertartásmester tanácsai szerint jártam volna el. Például: elérte már a roham a Himalája csúcsát (és a kráterben száz százalékig forrt a láva), én mégis, ebben a helyzetben is tovább nyújtottam a várakozást, hamisan utolsónak álcázott támadásokkal játszva, hogy a célra török, majd félreugorva, kitérve végül a hegyoldalban kötöttem ki. Ettől csak még inkább felforrósodott, ami már parázslott amúgy is. Alig bírtam hevületemmel, sejtheti, barátom.
Amikor aztán végső rohamra indultam, ügyesen, elegánsan hajtottam végre a hadműveletet. Hallott már igazi jó dzsesszt? Amikor az utolsó szóló meglódítja, a fináléban elszabadítja az összes többi hangszert? És hozzáteszem: azelőtt sosem csináltam komolyan. Tapasztalatom mindössze egy kis előjátékból, egy-két türelmetlen csók élményéből állt, amint ez pályakezdőknél természetes. Hát ezért tételezem föl, hogy ostromlásom kifinomult minősége oly mélységeimből származhatott, melyek időben megelőztek. Valamely ősöm tehetsége munkált bennem. Elvégre hóbortokat és erényeket is örököl az ember, meg van írva a könyvekben.
Itt tartottunk, amikor komolyan belevetette magát a küzdelembe. Mint a hal, amelyik csak a zsineg megfeszüléséből érzi, hogy foglyul esett. Harcolt, nem adta meg magát, hol lazítva kicsit, épp csak amennyire kell, a feszes zsinegen, hol pedig, a megfelelő pillanatban, keményen húzva rajta egyet. Pillanatok alatt megtanultam különbséget tenni az önszántából való megszelídülés, és a többi, ravasz kis meghátrálás között – e cselekkel elvonta a figyelmemet, majd egy erőteljesebb rántással szabadult. Mint a hal, ahogy mondom. Csak nagyon lassan, apránként tudtam csónakomhoz egyre közelebb terelni.
Volt időm bőven. Mindenem ez volt, hogy így ráértem. Meg hogy olyan meggyőződéssel buzgólkodtam. Mert magamon kívül nem volt semmi, ami uralkodhatott volna rajtam – márpedig, tudja, néha kell ez az uralom. Parancsoljon, de csak aki tud.
Olyan finom, halk kis sikollyal kezdődött a kiáltása, hogy alig lehetett meghallani, a férfiember csak pedzegeti az ilyet; „Ez volna? Ez?”, kérdezi magától. Aztán szakaszosan erősödött, mint az operákban. És egy igazi hangos finálé, egy fortissimo, amit nem felejt az ember. Ó, szentséges ég. Én sem voltam rest, gondoskodtam róla, hogy kő kövön ne maradjon.
Csak akkor eresztettem el, amikor egyszerűen oldalra dőlt, mintha kisajátították volna az érzékeit. A sarkamra ültem. Hogy bírtam ki úgy, hogy nem sültem el? Ráadásul hogy olyan fiatal is voltam. És még a tetejébe, csőre töltötte a lángszórómat ez a fékevesztett tánc. De kibírtam, és ez jó volt – vagy talán a legrosszabb. Az életben ez mindig fej vagy írás. De van-e egyáltalán különbség a kettő között?
Egy kis idő múlva felült. Nem jelentett ki semmit. Kinyújtotta a kezét, és kigombolt a nyakamnál két gombot, mire azonnal levetkőztem, mintha igazi fuldokló után ugranék a vízbe, hogy kimentsem. Ő mosolyogva mérte végig a testemet, amit így első kézből, vakmerőn elébe tártam. Aztán hátat fordított nekem, könyökére és térdére támaszkodva helyezkedett el. 
– Gyere – mondta. Persze angolul.
Vettem, ahogy felkínálta magát. Most már csak a magam kedvére járom az utat. Szerszámomban üvöltött minden kiéhezett, sóvárgó vágyam; testem e meghosszabbítása igazán rászolgált, hogy behajtsa a kamatokat: azokat, amelyeket ez az utolsó várakozás hozott, és sok más korábbit is. Bizonyos fokig olyan volt, mintha addig csak botladozva bejárt területet derítenék most föl. Behatoltam, könyörtelenül vagy könyörülettel elszánva a halálos döfésre. És mindaddig támadtam hajthatatlanul, míg újból le nem omlott minden akadály. Pedig egy percig sem gondolkoztam rajta előre, hogy „így kell ezt, kérem, csinálni.” És elnyertem jutalmamat: ahogy kitört második kiáltása, vele együtt harapott is. Én pedig majdnem kiszakadtam önmagamtól azzal, amit befejezésül adtam. És ahogy érkeztem, jöttem, széttártam a karomat – mint aki átszakítja a célszalagot, vagy mint akit keresztre feszítenek; magára bízom, válasszon. 
Hátraestem, ő meg előre, s onnantól valami ködben lebegtem, ahol minden könnyűnek tetszett – nem tudom, érti-e, miről beszélek. Aztán a hangja, ahogy szólít, ahogy kér, hogy menjek vissza a szobámba. Én pedig mentem, tűnődve, mint aki azt álmodta, hogy megérkezett oda (de mikor felébred, már nem emlékszik, hová).
 

Elcsépeltnek találja a mesémet? Azért nevet? Rendben van, de ne felejtse, megígérte, hogy csöndben marad, míg van mit mondanom. És tudja meg: ebben a mai világban szűk marokkal mérik a csöndet. Pedig ránk fér. Legalább is arra, aki úgy szeretné hallgatni önmagát, hogy nincs egyedül.
No nézze, belátom, banális, amit mesélek, feltéve, hogy mások meg belátják, mennyire banális minden, ami csak létezik, s történik. De hadd kerekítsem ki, hisz van még, amit nem meséltem el.
Másnap ébredezve csak apránként tudatosult bennem, mi történt az éjszaka. Mintha feltaláltam volna a napfényt, jobbat nem tudok mondani. A család a folyosón nyüzsögve tárgyalta, mi lehetett az a „sürgős távirat”, amit nagynéném korán reggel kapott, és amivel hirtelen távozását magyarázta egy sietve odavetett levélben. Meg voltak sértve, képzelheti. „Ilyesmit nem illik csinálni, na persze, látszik, hogy külföldi”, mondták. „Legalább megírta volna, mi volt a táviratban”, és így tovább.
Még nem tudnám megmondani, akkor hogy éltem meg ezt. Egyfelől tudtam, mi történt, és ez erőt, elégedettséget adott. Másfelől viszont azt jelentette a szökés, hogy míg aludt a horgász, a nagy művészettel kifogott hal egyszerűen lelépett, zsupsz, kiugrott a csónakból, vissza a vízbe. És a távolság? Az a néma távollét minden nappal hangosabb, végül ordítássá erősödő beszédnek hatott. Beszédnek, ami éktelen nagy cáfolat. Minden újabb nap azt sugallta, egérfogóba estem. De melyikbe?
Eleinte nagyon elcsüggedtem, mindennek poshadt víz íze volt. Fölkerestem fiatal barátnőmet, akivel akkoriban jártam, de rosszabbat aligha tehettem volna: sótlan vigasztalanság. Amikor ez megismétlődött egy másikkal, aki pedig új volt, akkor bizony megijedtem, és mindennap erősebb lett az ijedség a tegnapinál. Mit vitt hát magával belőlem az az angol nő? Képzelje, odáig süllyedtem, hogy érdekelni kezdett a boszorkányság; hát ez volt a helyzet, barátom.
Nem tudtam kivel megbeszélni. Szégyelltem? Talán. Mert az volt az érzésem, hogy benne hagytam valamit, amit jogomban áll visszaszerezni. 
Amikor derengeni kezdett bennem ez a felismerés, arra gondoltam, írok neki. Vagy öt próbálkozást téptem szét. Nem ment. Amit mondani akartam, hogy választ kapjak rá, egyszerűen nem tudott átalakulni írott szóvá. Vagy szemtől szembe, vagy így kell tovább élnem, megnyúzva, jóllehet fogalmam sincs, miféle bőrt követeljek vissza. Eközben újra meg újra felidéződött bennem birtokba vételének emléke, a kezdet, amikor csak ízlelgettem, innen-onnan fölszíva zamatának módozatait; majd ahogy pirinyó lépésekkel legyőztem ellenállását, hogy mögötte ráleljek a megszállóval való cinkosságára, melyet szinte túlságosan is ügyesen leplezett. Aztán ahogy az összes akadály lemészárolásával elnyertem, hogy testének szája maga húzzon be magába, és tartson odabent.
Végül arra jutottam, hogy van még egy megoldás: én megyek el hozzá, s megnézem, mi újság. Na persze. Ez azonban sok volt a büszkeségemnek.
Néha olyan a világ, mint egy nagy, visszhangos terem: lép egyet az ember, és máris hallja a távolság redőiben rejtőzködő másik ember lépésének koppanását, valahonnan a terem másik végéből. 
Aztán hírét vettük, hogy meghalt. Megtudtuk, hogy noha nem ment férjhez, gyermeket szült, és e tényt még ki sem zsigerelte a család – kellően savanyú megjegyzések kíséretében –, amikor levelet kaptam, közjegyzői borítékban. Londonból. Másik, lepecsételt levél volt benne, ő hagyta a közjegyzőnél azzal, hogy halála esetén adják fel nekem. 
Rövid levél volt, a terhesség elején írta. Az állt benne, hogy ő sem tudott elszakadni tőlem, hiába szökött olyan messzire. Amikor rájött, hogy terhes (és tudván tudva, hogy csak tőlem lehet az), szomorú vidám lett (így írta). Szomorú, mert ha él még bennem egy kis fény iránta, az csak az idő múlásával nyerhet bizonyosságot, és elsősorban akkor, ha ő viszont nem ad olyan hírt magáról, amely zsákmányára jogosan igényt tartó vadásznak tüntetné föl. Szokatlan egy északi embertől, nem igaz? Legalábbis, ami engem illet, számító emberfajtának ismertem meg az északiakat, akik nem tisztelik a hideg mérlegeléstől idegen érzelmeket. Annyi biztos, hogy ez a nő elhatározta, egy szót sem szól nekem, míg végérvényesen meg nem lesz a gyermek, befejezve, mint egy kész tény. Akkor majd megtalálja a módját, hogy találkozzunk mi hárman. Ha továbbra is oly forrón kívánom őt, mint azelőtt, tudjam hát meg: a gyermek azon az éjszakán fogant, amikor én „úgy hatoltam keresztül az életén, mint varratszéleket összeöltő tű”, ezt írta. És hogy azóta tartózkodik minden egyébtől, „döbbenten, ám hálával” csupán egy célnak őrizve meg magát.
Ezt olvasva bárki láthatta, hogy a levélíró nagyon bízott valamiben, ma már fogalmam sincs, miben; s hogy közlendője sziklatömbként zuhant rám, jóval súlyosabban, mint amennyit elbírtam. Éjjel-nappal a testemre szorítva hordtam a levelet. Mígnem aztán egy reggel elégettem. Csak ezt a régi fényképet őriztem meg.
Fogadjunk, kitalálta, miért húztam meg magam szép csöndben, ahol voltam. Tizennyolc évesen, ki látott ilyet? Barátom! Ugyan mondja meg, hát olyan helyzetben voltam én, hogy magamhoz vehessem a lányomat? Hiszen egyedül az a remény köthetett volna a gyermekhez, hogy egy nap talán fölfedezem rajta az anyja vonásait.

Elhallgatott, méghozzá ugyanolyan hirtelen, mint ahogy nekikezdett a történetének, amikor kiderült, hogy én is portugál vagyok. Elnéztem rendkívüli sápadtságát, kiugró arccsontjait, ritkás szakállát. Egy roncs, vitathatatlanul. Úgy néz ki, jutott eszembe hirtelen, mintha olajfestményből tépték volna ki az alakját, szó szerint: úgy, hogy körbevágták az alakját, vagy körbeszaggatták körülötte a vásznat. Kértem még két korsó langyos sört, és amikor ismét felé fordultam, már állt; néhány shillinget dobott az asztalra. Visszatette az egykor szőke és nyárdélután-mosolyú nő fényképét a tárcájába. És mielőtt bármit mondhattam volna, kilépett az ajtón, és eltűnt. Én is fölálltam, el voltam szánva rá, hogy nem hagyom így megszökni. De egy ittas csoport röviden feltartóztatott; férfiak lökdösték egymást röhögve. Nagy nehezen átfurakodtam közöttük. Akkor aztán láttam, hogy a sovány alak, akit üldözök, összehajtogatja magát, hogy beleférjen egy kis Austinba, amely mintegy száz méterrel arrébb, égő helyzetjelzővel várta. Amint emberem beszállt, a kocsi azonnal elindult felém. Így láthattam, hogy a fényképről ismerős nő vezeti, bár igaz, most egy picikét sem mosolygott. Hátul hatéves forma kislány utazott: az első ülés támlájába kapaszkodva állt. Nem láthattam emberem arckifejezését, mert amikor elhaladt előttem az Austin, a nő feje éppen eltakarta a férfiét.
Sarkon fordultam, és visszamentem a pubba, amelynek nevét más körülményekből kifolyólag sosem leszek képes elfelejteni.

             Lukács Laura fordítása