Egy harmincemeletes felhőkarcoló tetején Bombayban a Gowalia Tank Chowk mentén trónol egy villa mesterséges fűvel övezve, dzsakúzival és hintával felszerelve, ahonnan a tulajdonos élvezheti a felséges kilátást, ott fenn a látszatvilág felhői között, távol a város nyüzsgésétől. A ház termetes tulajdonosa (az egész házé – ő az építési vállalkozó) elégedett lehet, hogy elérte, amiről mindenki álmodozik, a boldogság szigetét, egy bensőséges utópiát.
 – Magának nincsenek gyerekei? Nincs saját gyereke?
- Hagyjátok abba, hagyjátok abba, én csak egy szegény takarítónő vagyok! Tönkretették az edényeimet, ki vesz nekem új cserépedényt?
 – Átkozott legyen, aki kiereszti a gyerekeket az utcára!
 – Elzárták a kutat. Oda a vizünk. Mindennek vége!
Az úthenger gurul előre-hátra, fekete felhőket ereget egy pipadohányos természetes nyugalmával. A bontóbrigád dolgozik tovább rendőri felvigyázás mellett, akiket szidalmaznak és leköpdösnek, nekik meg csorog az izzadság a sisakjuk alól. Az áldozatok ott ülnek a műanyag ponyvák árnyékában és panaszkodnak, mint egy tragédia kórusa, amelyre bénítóan hat a feltartóztathatatlan rombolás.
 – És ez nem először fordul elő. Már négyszer kellett teljesen újra felépítenem a házamat, és minden egyes alkalommal többe került, mint amennyim volt. Mit gondolsz, miért vagyok mindenfelé eladósodva? 
– Mit tudunk csinálni? A szájalásban nagyon erősek vagyunk, de ha ezek egyszer megindulnak ellenünk, meglátod, hogy mind szétszaladunk pillanatok alatt.
  Nem mind. Egy nappal előbb egy páran összeverekedtek a rendőrökkel, néhány viskót felgyújtottak. Most az emberek közül sokan rossz előérzettől hajtva inkább maguk bontották le tákolmányaikat, hogy a bádoglemezeket, a kartonlapokat és a műanyagelemeket újra felhasználhassák, vagy legalább túladjanak rajta. Még a legrozsdásabb lemezért is kaphatnak pár rúpiát. A bádogdzsungelben lépten-nyomon batyuk hevernek az ágyakon, koszos kartonpapírok a gyékényeken: az emberek minden vagyona a viskókból, amelyeket mindjárt elér a bulldózer.  Olajos kannák, vizes edények, tévéantennák. Poros játékszer lehasznált nylonzacskóban. Vasállvány. A közelben már ott ólálkodnak a guberáló dögevők, akik a maradékot nevetséges áron felvásárolják. 

Amikor a búr telepesek Dél-Afrikában a bennszülöttek heves ellenállásába ütköztek, ökrösszekereikből kört formálva szekértábor alakítottak ki maguknak, és e mögé a védővonal mögé húzódtak vissza. Egyszer-egyszer visszaverték a támadásokat. Az így kialakított körön belül biztonságban érezték magukat, az őket körülvevő barbár világtól érinthetetlennek. Úgy hatott ez a szekértábor, ez a „láger”, mint egy mágikus kör, és a telepesek viselkedése, a részleges vakság és öncsalás sajátos keveréke olyan szimptomatikussá vált, hogy ezt azóta is láger-mentalitásnak nevezik. Ez végül az apartheidbe torkollott, és megnyomorított egy egész népet.

A toronyház tetején álló villa tulajdonosa bajban van. Mivel nem tartozik Dél-Bombay tősgyökeres régi elitjéhez nagy türelemmel és ügyességgel kell egy csomó szálat megmozgatnia, hogy bevegyék a fontosabb klubokba. Legutóbb nagy lelkesen fogadta a hírt, hogy a Breach Candy Swimming Club, amelyet a britek alapítottak a két világháború között, egy oázis közvetlenül az Indiai óceánnál, amelynek India körvonalát kirajzoló úszómedencéit  szűrt tengervízzel táplálják, a következő év január elsejétől évtizedek óta először újra fogad új tagokat. A pasas ott ül a villájában, és buzgón telefonálgat. Tudja, hogy a néhány régi tagot elárasztják majd telefonhívásokkal, hogy mindenki, akivel csak egyszer is találkoztak, akivel névjegyet cseréltek/váltottak, akivel egyszer üzletet kötöttek, az ismeretségükre fog hivatkozni, abban a reményben, hogy meg tudja kaparintani a szükséges ajánlások egyikét. A pasas régi adósságokat hajt be, régi kapcsolatokat elevenít fel, hogy rövidesen a Breach Candy étterem teraszán ülve nézhesse a naplementét*, hátat fordítva a városnak. Egy este a klubban hallatlanul erősíti a saját erőd-mentalitását.
 Slum. Így hangzik a szó. S-L-U-M, négy betű, amivel Bombay legtöbb lakójának életét egy félrevezető, teljesen homályos közös nevezőre hozzák. Slum – egyszer a mocsok, nyomor és betegség rémképeit idézi fel, máskor felháborodott és ugyanakkor rezignált ujjal mutat a félig éhenpusztult, nincstelen áldozatokra, akik védtelenül és tehetetlenül élnek bele a világba. Gyakori emlegetése megteremtette ennek a szónak a maga saját külön, semmihez nem hasonlítható virtuális valóságát. A „slum” egy olyan homogén asszociációt ébreszt, amilyenre a globalizmus diskurzusának kategorizálása megkövetel – a „slum” egy statisztikai mennyiség. Aki egy városi hatóságnál ül, és „slum”ot mond, egyúttal „encroachment”-et is ért rajta, ami más nyelvre csak körülírva fordítható: „illegális beszivárgás” egy telektulajdonra. Mert a slum a legritkábban húzódik egy jogszerűen megszerzett és a földhivatalban/a telekkönyvbe szépen bejegyzett földterületen.  Ott burjánzik a város minden szabad földterületén, amit elmulasztottak szigorúan elkeríteni és felügyelni. Egyetlen álmatlan éjszaka leforgása alatt egész barakktelepek jönnek létre, amelyet a kizsákmányolók egyik kis csoportjának cinikus kapzsisága tesz lehetővé, a slum-lordoké, akik az analfabétáknak olyan telkeket adnak el, ami nem is az övék;  a politikusok, akik kiterjesztik óvó tenyerüket/védőszárnyukat a slum fölé, és szavazatokat gyűjtenek be/szereznek maguknak üres ígéretekért cserébe; a hivatalnokok, akik  rendszeresen behajtják a bérleti díjakat, mintha ők lennének a bérbe adók. Egy 10x10 lábnyi telek (ami elég egy öt tagú családnak, az összes családok háromnegyede lakik egyetlen szobában) kb. 500 euróba (125.000 forintba) kerül.  Ez egy ún. alapdíj, amihez hozzájönnek a havi befizetések. Ha a slum-lordot sikerült kifizetni, akkor következik lépésről-lépésre egy család helyzetének normalizálása. Behozzák a vízvezetéket és a villanyvezetéket, lefektetik az új slumön keresztül. Egy ügynök szerez 100 eurónak (25.000 Ft-nak) megfelelő összeg fejében élelmiszerfejadag-utalványt, ami nemcsak állítólag támogatott árú rizs- és cukorvásárlásra jogosít fel, de személyi igazolványként is működik, amivel például a választási /szavazójegyzékbe felvetetheti magát valaki.

A jómódúak fejében Bombay topográfiája néhány biztonságos szigetből és a káosz és zűrzavar (a privilegizáltak szóhasználatában legkedveltebb szópár) közepette. A modernség, a civilizáció és a szépség szigetei. Golfklubok például. Egy golfklub az tökéletes. Csak a kiválasztott tagok juthatnak be, a tájképet feljavított természet adja – a fű a gyepen egy irányba nő, és ez a teljes összevisszaság városában. A „Royal Palms Golf+Country Club in Goregon” – igen, ott, ahol nemrégiben a szociális világfórumot tartották – a legjobb és legszebb klub a városban, 18 modulált* lyuk egy olyan földben, amely valamikor a Borivli erdőt hordta a hátán. Ez annyiban érdekes, hogy az erdőterületet voltaképpen óvni kellene, főleg Bombay-ban, ahol a fákra több szükség volna, mint a külföldiekre.  De egy szép napon az erdő déli csücskében lévő területet „deregulálták” (ez az elbirtoklás hivatalos részről elkövetett változata) egy kicsit alkudoztak a „fejlesztési jogok”-on, végül egy építési konzorciumnak ítélték oda.
 A Borivli-park 103 km2 kiterjedésű, két természetes tavat táplál, amely a városi vízellátásnak több mint 10%-át biztosítja. A reptér és a különböző ipartelepek közötti területen a trópusi fajok sokasága nyüzsög, 59 különböző emlősállatot és 299 madárfajt számláltak össze.  199 szeptemberében látták a nagyon ritka atlasz-pillét, amely 33 cm-es szárnyszélességével a legnagyobb éjjeli lepkeféle a világon. Még néhány leopárd is ólálkodik a parkban, kóbor kutyákkal táplálkozik. De a nagyváros nem is felelne meg mindent felzabáló szörny-hírnevének, ha háborítatlanul meghagyná ezt az idillt. Az erdő 7%-át kőtörők, ipari létesítmények,  szeszfőzdék és birtokfoglalók foglalják el. Északon egy éppolyan kiválóan szervezett, mint amilyen illegális fakitermelő telep vette át a terepet, a déli Yeoor-erdőben politikusok építettek hétvégi vityillókat maguknak, templomok magasodnak. Délen pedig éppen most készült el egy mesterséges dzsungel.
 Egy szál golfpályával ritkán érik be. Egész „golf-faluk”jöttek divatba, exkluzív térségek, ahol villákat vagy lakóparkokat építenek a játékpályák szélén. A szögesdróttal körülvett, fegyveres biztonsági őrséggel védett golf-faluk sehol nem olyan kedveltek, mint éppen Dél-Afrikában – a beidegződések csak lassan múlnak el. Bombayban eddig még csak egy van belőle, a Royal Palms Goregaonban, egy butikokból, éttermekből, szépség- és fodrász-szalonokból álló figyelemreméltó együttes. A tekintélyes klubház a város egyik legmagasabb dombján emelkedik.  Az olajfestmények a falakon brit előkelőségeket ábrázolnak tánc közben. Lágy keringő dallama hangzik fel a háttérből. A klubtag a lakásából a mesterséges hullámokkal teli miniatűr óceánra lát és egy mesterséges tengerparti strandra. „A world apart, an exclusive enclave” – ígéri a fényes prospektus – a piaci kikiáltók költőiségével. Még a levegő minősége is kiváló, ahogy az 
A.I.C. Watson nemzetközi hírű szakértői jelentésükben megállapították. A láger-lakók szabadon lélegezhetnek, boldogok lehetnek parányi akváriumukban, vagy sétálgathatnak a klub saját dzsungelében, az egykori vadon optimalizált változatában egy ausztrál bio-építész fáradozásainak köszönhetően, aki hetven madárfajt hozatott be ide, halakat helyezett ki a tavacskába, és még egy állatorvosi állomást is tervezett ide. Nem kérdés, itt tényleg sikerült megvalósítani „a természet és a szabadidő ideális kombinációját”.
A park nyugati oldalán, innen néhány kilométernyi távolságban a bulldózerek segítségével vehemensen jutott érvényre a környezetvédelem. Felszámoltak és a földdel tettek egyenlővé egy nyomornegyedet, véget vetettek a szegények „beszivárgásának”. A Borivli-park
Bombay zöld tüdeje, érvelnek a BEAG (Bombay Environmental Action Group) jómódú aktivistái a bírósághoz benyújtott panaszukban. Ha nem tesznek drasztikus intézkedéseket, tönkremegy a park: a törvénynek érvényt kell szerezni. Ha szilárdak maradunk, mindenki felfogja az üzenetet, és felhagynak a területfoglalással. Mégse lehet a földfoglalást eltűrni?! A Bombay-i Legfelső Bíróság elfogadta ezt az érvelést, és elrendelte minden engedély nélküli építmény eltávolítását, de amit igen világosan elhatároztak, azt nem volt könnyű tettekre váltani. Végülis több mint hatezer viskó áll a Nemzeti Park területén, amely mintegy harmincezer embernek ad fedelet. A bíróság 18 hónap időt adott a városi közigazgatásnak ezeknek az embereknek az átköltöztetésére. Az elűzöttek „rehabilitálása” azonban a gyakorlatban még soha nem működött. A városvezetés azt állítja, hogy nem rendelkezik elegendő földterülettel, vagy olyan terveket dolgoz ki, amiből a politikai szempontok és a korrupció miatt végül nevetség tárgya lesz.
 Eközben a polgárjogi mozgalmak (az aktivistákat Bombayban vagy a természet vagy az emberek motiválják) kimutatták, hogy Bombayban az emberek milliói számára volna beépítetlen terület, csak hiányzik a politikai szándék, hogy a drága földet a szegény városlakó polgárok rendelkezésére bocsássák, mikor azt spekulánsok és gazdag építtetők sokkal látványosabban tudják „városfejleszteni”. A megoldás: 300.000 embert kell egy háborítatlan területre, 50 km távolságra kilakoltatni. Őrült terv. A szegénység felszámolása a szegények eltávolításával.
 A slumban vannak szentélyek, mecsetek és templomok. Szakképzett és szakképzetlen munkások, tudósok és analfabéták, muszlimok és hinduk, érinthetetlenek és felsőbb kasztokhoz tartozók élnek itt a legszűkebb helyen egymás mellett és együtt. Akinek sikerül egy kicsit jobban megszednie magát, sokszor a többiek kedvéért nem költözik el innen. Ezért vannak a szolidabb építmények, a négyemeletes lakóházak, amelyek kiemelkednek a mindjárt a tengerbe épített barakkok közül. De még az eklektikusan összetákolt kunyhók is különböznek egymástól. Minden család talált ötletgazdag módon valami megoldást saját kényszerű szűkösségére. Sok ittlakó húzott fel a barakkjára még egy emeletet, ami egy keskeny külső kiugrón át érhető el, és egy bizonyos intimitásra ad lehetőséget, a visszavonulás mentsvárát kínálja. A slumok lakói neves építészektől kaptak dicséretet innovatív improvizált építészeti megoldásaikért, amelyekkel a legjobbat hozzák ki a térszűkéből. Az indiai sztárépítész Charles Correa elismerte ezeknek „az egyszerű embereknek” a figyelemreméltó érzékét a dizájn iránt. Ha telekhez jutnának, és rájuk volna bízva, közvetlen környezetüket és ezáltal végsősoron az egész nyomortelepet döntő mértékben feljavíthatnák.

A médiák szintjén már sikeresen lezárul a szegénység felszámolása. A tévében nincs szegénység, a sok tévésorozat sosem szól egy nyomortelepen élő család életéről, és ha, mondjuk, egy hirdetésben nagyritkán mégis sor kerül egy nincstelen figura szerepeltetésére, a szegénységét a felismerhetetlenségig megszépítik: Aamir Khan, az egyik legismertebb indiai színész, egy földművest játszik, aki a földjén három fiatal és szomjas nővel találkozik. Nemcsak, hogy rabul ejti a parasztfiú rusztikus szépsége a kacéran öltözött városi szépségeket, de a szomjukat is csillapítja egy régi indiai kötélcsel segítségével – húzza a kút kötelét, és lássatok csudát, máris előbukkan egy vödör teli hűtött italokkal valamelyik egészségtelen fajtából. A szegénység, következik ebből a sikeres reklámfilmből, se nem strukturális probléma, se nem egzisztenciális különbség. A szegénység csak az áhított fogyasztási javak tárolásának egy eltérő módja. A proletár paradicsomban boldogan robotoló parasztok sztálinista vízióját ugyanilyen sikeresen alkalmazzák a kapitalizmusban is. Ezen túlmenően az óriásplakátok – és Bombayban sokhelyütt élnek vele – kiválóan el tudják takarni a város csúf sebeit.
 A elbarikádozott osztály szociális energiája a jótékonykodásban merül ki és az ún. „közügyekről” való panaszkodásban a város parkjainak védelméről (azaz ki a hajléktalanokkal!) vagy egy tengerparti sétányról (azaz ki a kiskereskedőkkel és a mozgó árusokkal). Ezeknek a panaszoknak a megoldása a tisztességes polgárok részéről a probléma kirekesztésében van, a tömegek elűzésében. A láger-mentalitás egy ideológiát és egy olyan propagandát igényel, amelyik alátámasztja, hogy egy játszótér előbbre való a hajléktalanok emberi jogainál, mert különben zavarnák természetes együttérzési és szolidaritási ösztönünket. A búrok Dél-Afrikában a faji felsőbbrendűség elméletét dolgozták ki. Bombay privilegizált polgárai kevésbé dogmatikus előítéletekkel operálnak. A tömegek fegyelmezetlenek, lusták, koszosak, paraziták, és mindennek tetejében szaporodnak, mint az állat. Tönkreteszik az egykor szépséges Bombayt. Ez a város egy alapvető gondolkodási tévedésben leledzik. A tömegek állítják elő hihetetlenül olcsó munkaerejükkel a felsőbb réteg gazdagságát, ők nyújtják azokat a szolgáltatásokat, amelyekről egyik sziget-lakó sem mondana le szívesen.
 Egy slum-lakó a derék adófizető polgárnak soha nem terheli meg a zsebét, bár az szereti ezt képzelni.  Dharavi, Bombay legnagyobb nyomortelepe, azelőtt csempészparadicsom,
ma egy virágzó bőriparnak adta át a helyét, amely aktatáskákat és női retikülöket készít kivitelre. Majdnem mindent termelnek, amihez nincs szükség nehéz gépekre: jegyzetfüzeteket, ruhákat, papadamot, zenés kazettákat, chikit (fogrongáló édességet), arany ékszert, övcsatot. A vállalkozók egy törvényen kívüli zónában működnek. Nem ismernek se előírásokat, sem állami támogatást. Dharaviban nyíltan folytatnak illegális tevékenységet. A városvezetés, amely nem nyújt semmiféle szolgáltatást, jobbnak látja, ha hatóságilag és rendőrileg se avatkozzon be. A vállalkozók boldogulnak – olykor kimondottan virágzik az üzletük – bár a lehető legrosszabb körülmények közül indultak. A munkakörülményekről a számtalan manufaktúrában, műhelyben és kisüzemben minden rosszat el lehet mondani: gyermekmunka, korlátlan kizsákmányolás, semmi védekezés a mérgező anyagoktól, semmi balesetvédelem. És aki megbetegszik, Dharavi 200 orvosának valamelyikéhez kerül, akiknek 40%-a a ’'General Practitioners Association' adatai szerint kámfort játszik. Többnyire szteroidokat írnak fel, ami hosszútávon elintézi a beteget, mert gyengíti az immunrendszerét.

A behajtást a Royal Palms Golfklubba két fal is akadályozza, amely több helyen máris át van törve, egy informális gyalogösvény útját torlaszolták el. A Borivli-Nemzeti Park
 Igazgatósága egy hatalmas falat épít, ami összesen 18 km-t akarna lenni, de az először elkészült részeken máris rést vágtak a „beszivárgók”. A magas falak az emberi ínséget és az ökológiai rombolást akarják látókörön kívül tartani, de semmiféle társadalmi rend nem tud hosszú távon fennmaradni a nagy többség érdekei ellenére. És nem lehet környezetvédelmet űzni minden átfogó elképzelés nélkül, ami mindenkinek az életét tekintetbe veszi, és amely a közösségbe invesztál, nem a biztonságba. A mai szigetek bunkerek, és előbb-utóbb minden bunkert bevesznek. Az ilyen állapotok nem egyszeriek vagy rendkívüliek. Barbara Ehrenreich, amerikai újságírónő megpróbált szakképzetlen  munkaerőként boldogulni az Egyesült Államok különböző részein, és egy lenyűgöző beszámolót írt arról, hogy ez nem sikerült.  A nyomor csúf alvilágára derít fényt a világ leggazdagabb országában. „A tökéletlennél sokkal erősebb kifejezés kellene ahhoz”, hogy leírjak egy olyan családot, ahol egyesek az asztalnál ehetnek, míg a többiek a földről nyalják fel, ami leesik, az eszelős volna rá a találóbb kifejezés.”

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA