Memoáríró, tudós, életrajzíró, történész, kritikus és polemista: Nirad Chauduri, akik 101 éves korában halt meg 1999. augusztus elsején, több különböző szerepet töltött be alkotó élete folyamán. A legismertebb műve „Egy ismeretlen indiai önéletírása”, amely felnőttéválását írja le a bengáliai vidéki élet és Kalkutta ábrázolásának előterében, a modern India történetének is egy személyes olvasatát kínálja.
  1951-ben jelent meg, amikor Chauduri már 54 éves volt,  a könyv különleges győzelmet jelentett a körülményei felett. Chauduri életének nagyrésze nehéz volt és cudar. Amikor diák és tisztviselő volt, a 20. század első éveiben Kalkuttában, szakadatlanul viaskodnia kellett a szegénységgel, ínséggel és a megaláztatásokkal. A művészet és a tudomány iránti szenvedélye – későbbi szellemi felfedezéseinek megsejtése – fűtötte, hogy ne adja fel.  Széleskörű volt az olvasottsága, sokat olvasott, sosem veszítve szem elől saját közvetlen környezetét és múltját. Az olvasás táplálta rejtett erőit, olyan látásmódot és érzésvilágot nyitott meg előtte, amit nem ismerhetett volna meg különben az ő gyarmati helyzetében, ahol az emberek magától értetődőnek vették, nemigen látták át, hogy milyen  szellemi és érzelmi alávetettségben vannak.  Ilyen körülmények között Chauduri növekvő tudása, ahogy ő írta, olyan volt, „mint a csigáé, amelyet érzékeny csápjaival szerez, és féltékenyen őriz a házában/kagylószerű rejtekében.”  Ennek az állandó önalakításnak köszönhető „az autobiográfia”  ragyogó, merész vonalvezetése, ahol Chauduri  Delhiben, az All India Radio napszámosa úgy mutatta be szerény életét, mint egy ablakot a gyarmatosítás elleni harc viharos eseményeire.
 Angliában a könyv elismerő olvasókra talált (Winston Churchill is közéjük tartozott), és megalapozta Chauduri mint polihisztor és szellemi csodabogár, az európai civilizáció excentrikus ismerője és őrzője  későbbi hírnevét. De Indiában a könyvet, bár nem sokan olvasták, mégis gyalázták, szerzőjét a britek lakájának bélyegezték. Ennek legfőbb oka Chaudurinak állásfoglalása volt, amit azzal juttatott kifejezésre, hogy a könyvet „a Brit Birodalom emlékének” ajánlotta „Indiában, amelynek során mindazt, ami jó volt és élt bennünk, kihozta, formába öntötte és felgyorsította” a brit uralom. Ez nem hangzik politikailag nagyon korrektnek manapság, amikor az az uralkodó tendencia, hogy tehetetlen áldozatoknak állítsák be azokat, akik ragaszkodtak a régi gyarmatbirodalomhoz. 
 Ugyanakkor sokkal könnyebben meg lehet érteni, hogy Chauduri  mire gondolt. Mivel isten háta mögötti városban nőtt fel Bengáliában, hamar meggyőzte magát arról, hogy abban van az ő jövője, ha az európai civilizációt igyekszik kitanulni, amely – a brit kolonializmus bonyolult közvetítésével – exportált valamit saját 19. századi dinamizmusából. Az oktatási intézmények, a tudományos haladás és a társadalomfilozófia, amelyet abban az évszázadban vezettek be Indiában, amelyben Chauduri  született, mindmáig az alapját képezik India modern identitásának.  A kor sok kiváló indiai képviselője remélte azt akkoriban, hogy egy új indiai civilizáció fakadhat az érintkezésből azzal, amit a Nyugat legjavának tartottak. (A haladásnak ez a 19. századi eszméje visszhangzott kissé kétesen Karl Marxnál, aki úgy gondolta, hogy a brit kolonializmus, bármilyen kizsákmányoló volt is, mégiscsak megnyitotta India előtt a modern világhoz való felzárkózás útját. Chauduri  talán eltúlozta ezt a dolgot az ajánlásban és más írásaiban, de nem akarta szó nélkül hagyni a britek abbéli érdemeit, hogy akaratlanul is az emberi lehetőségek egy egészen új skáláját teremtették meg Indiában.
 Chauduri  számára tragikus módon a 19. század európai ösztönzésre megindult indiai reneszánsza egy szűk elitre (az anglofil dzsentrikre) korlátozódott Bengáliában.  Ennek a reneszánsznak a nagypolgári idealizmusa – a Pascal, Mozart és Mill művein való önpallérozás – nemigen élte túl a 19. századot, amikor aztán elborította az a neo-hindu tömegekre alapozó nacionalizmus, amely legkiválóbb képviselőjét Gandhiban találta meg.
 Mire Chauduri  felnőtt, mindkét fél elvesztette hitét az angol-indiai partnerségben; és ő úgy élte meg India tökéletlenül – vagy ami még rosszabb – félszívvel végbevitt/megvalósított európaizálását, mint egy magasröptű kulturális ideál elárulását.  Bírálta a britek rasszista arroganciáját éppúgy, mint az új nacionalisták csőcselék-hergelését*, és nem bízott a Gandhi vezette szabadságmozgalomban sem, amelyet közvetlen közelből figyelhetett meg Gandhi egyik idősebb bengáli szövetségesének titkáraként. Azt állította, hogy veleszületett xenofóbiát és hazafias harciasságot fedezett fel azoknak a tömegeknek a körében, akiket Gandhi megnyert a mozgalmának; úgy látta, hogy Gandhi az idejétmúlt hinduizmus legrosszabb vonásait fokozza túl – önelégültség, apátia és üres moralizálás – , ami az ő előrelátása szerint súlyos tehertételként nehezedne egy független Indiára.
 Ezeket a nézeteit, amelyeket az indiai függetlenség elnyerése után mindössze négy évvel fejtett ki, azonnal megtámadták az olyan történészek, akik azon igyekeztek, hogy új mítoszokkal táplálják az indiai nacionalizmust, egyebek között úgy állítva be az újra elnyert szabadságot, mint a Gandhi-féle erőszakmentesség diadalát. Chauduri azzal is maga ellen fordította az indiai értelmiséget, hogy határozottan fellépett Indiának az ellen a sekélyes elnyugatiasítása ellen, amelyet szerinte Nehru testesített meg és pártfogolt. A Gandhi és a Nehru iránti tisztelet ilyen hiánya igen komoly eretnekségnek számított abban az időben: nemcsak, hogy lehetetlenné tett minden hivatalos elismerést, pártfogást – ez igen nagy hátrány egy harmadik világbeli országban, ahol nehéz megélni sehova nem tartozó független íróként – de kihívta maga ellen majdnem az egész indiai értelmiséget.
 Chauduri mégis folytatta kritikai kirohanásait India új urai ellen. Akkoriban egy szűk kis házban lakott a régi Delhiben, és odakint a piszkos, szűk utcákon kifogástalan öltönyeivel és kalapjaival nevetség tárgya lett. A nyomába eredtek azt kiabálva „bal-jobb, bal-jobb”, amikor az aprótermetű, törékeny testalkatú Chauduri végigsétált az utcán a maga fürge európai módján. Tömött Delhi-i buszokon, az időt tudni akaró utastársai szó nélkül kihúzták a zsebéből az óráját, aztán leejtették.

Angliába menekült 1970-ben, és soha nem tért vissza Indiába. De Anglia sem teljesítette be várakozásait. Visszatekintve úgy tűnik, egy régi típusú koloniális félreértésnek és túlbecsülésnek esett áldozatul. Chauduri rengeteg könyvet olvasott imádott/istenített európai civilizációjáról, de nem tudta elfogadni mint fejlődő, mindig változó létezést. Az a földhözragadt hedonizmus, amit látott maga körül a 70-es években – London még mindig tobzódott a hosszúhaj viselésben és a köldökmutogatásban – nagyon messze volt a viktoriánus-edwardiánus magaskultúra kifinomultságaitól és kecsességétől, amelyet úgy dédelgetett Indiában, mint Anglia leglényegét. Chauduri kiábrándulása egy másik nagy angliai emigránséra, az orosz író, Alekszander Herzenére emlékeztet. Csapdában érezték magukat saját eléggé stagnáló társadalmukban, és úgy jöttek Európába, hogy át voltak itatva az európai irodalom és filozófia átszellemült olvasatával, és aztán azt találták, hogy Európa ezt már rég maga mögött hagyta.
 Chauduri kialakította a saját életmódját. Sok barátja volt Oxfordban, ott élt majdnem három évtizedet. Nagylelkű és lojális kiadókra talált: Chatto és Windus minden komolyabb rövidítés nélkül kiadta önéletrajzának (Thy Hand, Great Anarch!) második kötetét, ami több mint ezer oldalt tett ki, és nyilvánvalóan nem kecsegtetett üzleti sikerrel. (Chauduri jogdíja ebből, akárcsak egyéb műveiből, igen csekély volt.)
 Sok más könyvet is írt. Ezek minősége hullámzó. De nincs jobb indiai beszámoló a 20. század első éveiről, mint amit az ő önéletrajzában (The Autobiography) találhatunk, amely a leíró és elemző próza mesterműve. Chauduri a fantáziadús író legjobb képességeiről tesz tanúságot, a táj- és hangulatfestésben éppoly körültekintő, mint az egyéni motivációk és indíttatások ábrázolásában a döntő történelmi pillanatok idején. A bengáliai vidéken játszódó fejezetek olyan intenzitással és aprólékossággal idézik fel a gyermek ámulatát az őt körülvevő hatalmas ismeretlen világ iránt, ami Turgenyev Egy vadász feljegyzéseihez fogható.
 Tudományos munkáiban, a német tudós, Max Müller és a kalandor Robert Clive életrajzában visszafogta saját írói képességeit, mintha képtelen lett volna megszabadulni szellemi példaképei: Mommsen, Eduard Meyer és Wilamowitz-Moelendorf hatásától. Felépítésük és szóhasználatuk klasszikus szigora nélkülözi azt a Chaudurira jellemző csípős szellemet, ami viszonylag rövid könyveit olyan elevenné teszik: Az írástudó Indiában ahol Chauduri megmutatta, milyen veszélyekkel jár a független gondolkodás Indiában; az  Élni vagy nem élni, amelyben feltárta a hindu társadalmi szisztéma bénító klausztrofóbiáját, és egy erősebb életigenlést hirdetett, és a Kirké kontinense, amelyben tovább elemezte az ország általános bajai mögötti mélyebb okokat – az elfajult hinduizmust és a gyökértelen európaizálást. Önéletrajzának második kötetében és az A Átkelés Angiába című útirajzában tovább tárgyalta leplezetlenül legfőbb témáját: az angol-indiai találkozás kudarcát, és ezzel összefüggésben azt, hogy miért nem sikerült létrehozni egy eleven kultúrát és egy modern identitást Indiában.  
 Nyíltságában rejlett az ereje. Sokszor volt bőbeszédű, attól tartva, hogy nem jutnak el olvasójához a gondolatai a maguk eredetiségében és teljes komplexitásában. Túlságosan merészen általánosított (ez az autodidakták gyakori hibája): a hinduizmusról szóló tanulmánya például tele volt hiábavaló spekulációkkal arról, hogy vajon a Bhagavad-Gita alapeszméi nem a Bibliából származtak-e. De az ilyen kisiklások a tőle megszokott intellektuális pontosság és tisztesség útjáról nála ritkán fordultak elő, de még, amikor tévedett, akkor is nagyon stimuláló/ösztönző erejű volt. Lenézte a másodkézből való tudás léha útját. Finnyássága szélsőségekig ment el, a latin irodalomból vett idézeteket például az eredeti nyelven, fordítás nélkül közölte a könyveiben. Amikor az utolsó években bárdolatlan próbálkozások történtek abban az irányban, hogy őt a hindu nacionalizmus védelmezőjének állítsák be, ezt azonnal hevesen visszautasította. Leleplezte a klasszikus indiai múltra való hivatkozás mögötti nyárspolgáriságot.
 Mindazonáltal a vége felé szemléletének ugyanez a hajlíthatatlansága tette képtelenné arra, hogy alkalmazkodni tudjon a legutolsó változásokhoz abból a rengeteg sok változásból, amelynek tanúja lehetett hosszú élete során. A múlt sajnálata és a jelentől való viszolygás mindig megvolt Chauduriban. Közönyösnek mutatkozott a szorongató időkben, meglepően kevéssé keserítette el a sok gáncs és megvetés, amit el kellett szenvednie Indiában. De az utolsó években szélsőséges averziót alakított ki magában a modern világ iránt.  Ez az írásaira is kihatott. Kezdett eszelősnek hangzani, egyre megszállottabb hanyatlás-ostorozó és mindenben romlást szimatoló lett belőle. Utolsó könyve Az új apokalipszis három lovasa (amelyik száz éves korában jelent meg) elidegenedettségének szomorú tanúbizonysága. Stílusa elvesztette világosságát, amint elkezdett egy kvázi spengleriánus módon a romlásról, hanyatlásról, a különféle civilizációk barbárságáról papolni. Hevesen kikelt a miniszoknya, Amerika ellen, a felékszerezett angol nők és az abortusz ellen. Nem csoda, hogy a könyv nem talált kiadót sem Angliában, sem Amerikában.
 Chauduri magánya – egy olyan ember magánya, aki túl sok világot cipelt magával – még súlyosabbá vált, miután a felesége meghalt előtte jó pár évvel: érezhető volt, hogy társaságra vágyik, nagylelkű volt a látogatóival, fáradhatatlanul faggatta őket, gyermeki örömmel fitogtatva közben saját műveltségét: Jeremy Lewist, amikor első ízben járt vendégségben Chauduri New Oxford-i otthonában, a New York-i klasszikus zenéből vizsgáztatta le; a feleségét rendre utasította, hogy nem jól fogja a borospoharat. „Olvasta Stendhalt?”, kérdezte tőlem, amikor először találkoztunk. Alighogy igent mondtam, máris vizsgáztatni kezdett Stendhal és az utazó Victor Jacquemont barátságáról. Aztán gyenge szanszkrit tudásom fölötti rosszallásának adott kifejezést (Hát miféle brahmin vagy te?) A kísérőmet, aki képzettségére nézve biológus volt, egy hímnős afrikai állatfajról kezdte beszéltetni. 
„Nem olvassák a könyveimet Indiában”, panaszolta nekem. De nem volt igaza. A legtöbb könyvét, miután egy fiatalabb nemzedék újra felfedezte magának, megint kezdik kiadni. Az 50-es és 60-as években a nézetei egy fiatal, éretlen nemzet büszkeségébe ütköztek, kulturális védekezést és ellenérzést váltottak ki. A függetlenség ötven évének elmúltával, a kudarc és kiábrándulás számos tapasztalatával a hátuk mögött sok indiai belátja, hogy Chaudurinak nagyon sok mindenben kezdettől fogva igaza volt: a hindu xenofóbia és dzsingóizmus (harcias hazafiság) még mindig él és virul; Gandhi és Nehru valamikor annyira körülrajongott emblematikus alakja mára megfakult, és sokat veszített a jelentőségéből. Az uralkodó kultúra Indiában továbbra is a Nyugattól kölcsönzött, legfőbb jelképe nem Pascal és Mozart, hanem az MTV és a Coca-Cola.
Chauduri mindezt réges-régen előre látta; pedig nem támaszkodott felismeréseiben a globalizáció készenkapott vezéreszméire, hanem saját tapasztalataira és látásmódjára bízta magát, egy olyan self-made-man látomására, aki mindenre friss szemmel pillant. Nem kötődvén egyetlen ügyhöz vagy intézményhez sem, Chauduri 19. századi tisztességet és odaadást vitt az önművelés művészetébe; a maga nemében utolsó indiaiként egyúttal a 20. század nagyszabású szabadúszó intellektueljei közé is tartozott. „Ha az ember egyszer elvesztette a gyökereit”, mondogatta, „az annyi, mint attól kezdve örökké úton lenni.” Miután száműzte magát mind eredeti, mind választott hazájából, folyton úton volt, a szellem életét élve és művelve mindhalálig.

     KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA