Lángh
Júlia
Szemezgetés
afrikai regényekből A
NŐ, A TEST ÉS A TÁRSADALOM
Gyerekkorom
olyan volt, mint a többi afrikai kislányé a rákkeltő tejpor érkezése
előtt. Kétéves koromig szívtam anyám hosszú mellbimbóit. Élősködtem
rajta, mint egy strici, lány változatban. Nem volt pelenkám. A hulladékomat
ott pottyantottam el, ahol rámjött. Nagymama mögöttem járt, összeszedte
az összeszednivalót. Ha közölni akartam, hogy valamivel nem értek
egyet, két lábbal az ég felé rúgkapáltam és ordítottam, amitől
senki sem zavartatta magát... Egészen
négy éves koromig. Azután megváltoznak a dolgok, és a társadalom
megköveteli a magáét. Ez az első emlékem: ülök a nádkunyhónk előtt,
rettenetes bűntudat nyomaszt. Mama szigorúan kérdezi: –
Mit csinálsz? –
Semmit. –Semmit?
Szégyelld magad, egy nő, aki semmit sem kezd a tíz ujjával! Sipirc,
gyerünk! Munkára![1] A
kisgyereknek teljes a szabadsága, semmilyen társadalmi kényszerrel nem
gyötrik, azt csinál a testével, amit akar. Négy éves koráig. Azután,
abban a korban, amikor mifelénk még csak néhány elemi szabályt várunk
el: szobatisztaság, köszönés, járda szélén megállás, az afrikai
kislánynak a családi közösség felelős tagjává kell válnia: vízhordás,
kölestörés, babhüvelyezés, kistestvérre vigyázás. Szégyen a tíz
ujját dologtalanul hagyni. Érdemes
néhány szót a rákkeltő tejporra vesztegetni. A jelző költői tömörítés:
az a tejpor nem volt rákkeltő, viszont igaz, hogy halált okozott. A
három évtizede kitört botrány hullámai máig nem csitultak el a Nyugatról
importált tejpor miatt meghalt csecsemők ügyében. A 70-es években
a Nestlé elárasztotta az afrikai piacot „anyatejpótló” tejjel táplált
dundi csecsemők képével, a szülőotthonokban ingyen osztogatta a tejport,
és nagyban hozzájárult az afrikai nőknek ahhoz a téveszméjéhez,
hogy az a modern, az a menő, korszerű és nyugatias, ha nem szoptatnak,
hanem cumisüvegből etetik a gyereket. A
drámát a két világ szokásai közötti óriási különbségek okozták.
A Nestlénél senkinek sem jutott eszébe – vagy ha igen, akkor szándékos
emberölésben bűnös –, hogy az afrikai nőnek nagy kincs a víz, gyakran
messzi kútról cipeli, de még ha van elég vize, és elmossa a cumisüveget,
akkor is a vizet fölforralni, azután ihatóra lehűteni, az üveget,
cumit hosszasan vízben forralni: ez furcsának tűnik egy afrikai parasztasszony
számára, nincsen benne a hagyományaiban, nem is fogja csinálni. Továbbá
az sem jutott eszükbe – vagy ha igen, lásd fent –, hogy az ingyenes
áruminta-osztogatás beszüntetése után az anyáknak nem lesz pénzük
naponta megvenni a babatejport, de a saját tejük addigra már elapad.
Így is történt. Sok anya erőteljesen hígította a tejport, hogy „több
legyen”, és végül nemcsak a forralatlan víz okozta a kicsik halálát,
hanem, kellő mennyiségű tápszer híján, az alultápláltság is. Így
terjesztette a mi világunk az ő világukban a „nyugati kultúrát”,
hamisan és félrevezetően. Ugyan már hány olyan nőről tudunk, aki
direkt elapasztja a tejét, hogy inkább tápszerrel etesse a csecsemőjét?
Persze, létezik ilyesmi is, de ne tekintsük többnek, mint sokféle nyugati
kultúránk egyik buta és ártalmas melléktermékének. Ennyire azért
már nem vagyunk elidegenedve a saját testünktől?! De
honnan tudhatná Hadzsara Tahouában, Dzsamila Doualában vagy Mélanie
N’Djamenában, hogy a szemében vágyott és irigyelt Nyugaton nem csak
az a menő, amit neki az óriásplakátok mutatnak? És hogy a gyereke
meg fog halni, ha ő beveszi a reklámot? Az elmúlt években is érkeztek
hírek Togóból, Burkinából, Kamerunból, hogy évente több ezer csecsemő
a tápszeres táplálás következtében hal meg. Afrikában
még ma is eléggé elterjedt az a mélyen gyökerező szemlélet, amely
a betegség okát valamilyen ártó személyben, a közösség egy rosszindulatú
tagjában, egy ellenségben, egy varázslóban vagy boszorkányban keresi.
Ezúttal nem is alaptalanul, csakhogy ebben az esetben túlságosan hatalmas
az ellenfél, semhogy ártó hatása marabuk és fetisiszták ellenvarázslataival
elhárítható lenne. Önkívületben
táncoló Ámbár
volt példa arra, még a misszionáriusok idejében, hogy a fétisek ereje
legyőzte a fehéreket. Úgy kezdődött, hogy Joseph atya keresztény
térítési lendületében rendre elrabolta a bennszülöttek fétiseit,
a poklok kínjaival fenyegetve őket pogányságukért. Amikor odáig vetemedett,
hogy a szent szigetről elemelte a szent beszélő dobot, a tömeg megindult
ellene. A
nők letették a rőzseköteget, otthagyták az esti főzést, a mozsártörőket
a mozsár mellett, a jamgyökérpürét félig fölverve. Ki ér oda hamarább
a misszióra? A mellek zötykölődtek a futástól, a nagydob adta a ritmust
az eszeveszett rohanáshoz. És még a férfiak is! Oh, a férfiak, máskor
oly méltóságteljesek és büszkék, mentesek az efféle női kíváncsiságtól:
pletyka, szóbeszéd, mendemonda... De ezúttal a férfiak félretolták
az awalé játéktáblát, a pálmabort, az ostáblát, hogy megnézzék,
mi történik. Az
egész falu, gyerek, felnőtt, öreg összegyűlik a missziónál, a pap
nagy rémületére a fétisek táncát járva, a szent beszélő dob tüzes
és megbűvölő ritmusára. A
fetisiszta nők és férfiak önkívületben táncoltak tovább. Egy beavatott
fiatal lány levetkőzött. A gonosz lelkek könyörögtek Istennek, hogy
a lehető leghosszabb ideig tartson az önkívület, annyira gyönyörű
és pompázatos volt az ekként lemeztelenített látványosság: a mellek
szépségével és tömörségével csak az a buzgóság, ifjonti hit és
műgond versenyezhetett, amivel a lány levetette magáról lepleit: felséges
volt. Ettől az atyának még jobban forgott a feje, azután elgyötörve,
ájultan összeesett, kicsurgott a nyála.[2] A
regény szereplői ezt egyértelműen a szent sziget és a szent nagydob
szellemi győzelmének tekintik: a fétisek ereje diadalmaskodott a fehér
ember sápadt képei és vérzőtestű szenvedője fölött. Egy öreg
vándor később visszaemlékezve a jelenetre föl is teszi a kérdést: Mondjátok
meg nekem, transzban táncoló nők, mondjátok, hogyan fejtsem meg test-üzeneteteket,
hogy elérjem azt a láthatatlan világot, amelyet ti lázas világossággal
láttok? Erre
nem kapunk választ, de részben hasonló test-üzenetekkel máshol is
találkozunk, méghozzá a gyász leírásánál. A tetem lábánál a
siratóasszonyok ide-oda hemperegnek a földön, tépdesik a ruhájukat,
teli tüdőből üvöltenek. Hasonlóképpen cselekszenek a nők Meka,
az öreg néger körül, aki egy börtönben töltött éjszaka és sok
testi megpróbáltatás után, másnaposan, a viszontagságok során elvesztett
kitűntetésére gondolva, némán fekszik az ágyán. A dráma oly súlyos,
hogy a nők úgy viselkednek, mint gyász esetén. A látogatók ezt előre
tudják, ezért húzódnak félre. Kelara,
Amaliára támaszkodva, belépett a házba. Néhány látogató arrébb
húzódott, hogy helyet hagyjon neki a földön a fetrengéshez. Amit nyomban
el is kezdett. Villámsebességgel földre rogyott. A polctól Meka ágyfejéig
gurult, onnan a kunyhó végébe, ahol a tyúkok aludtak. Kezét, lábát
rángatta, kúszott, térdelt, újra végignyúlt a földön, szuszogott,
köpött, öreg testét fölfedve szaggatta a ruháját, még jobban kiáltozott,
s csak azért állt föl, hogy még vadabb erővel verje magát a földhöz.
Amália és a többi nő utánozta. A férfiak csillogó szemmel figyelték
ezt a látványosságot, miközben, inkább erőtlenül, csöndre intették
a nőket. A tekintetek mind Essomba feleségén kötöttek ki, akin már
nem volt ruha, miközben a földön ide-oda gurulva heves rángásokkal
emelte égnek lábait. Meka,
mint egy hulla, feküdt a hátán, keze a mellén összefonva, tekintete
elveszett valahol a rafia mennyezeten. Amikor Kelara az ágya mellé gurult,
behnyta a szemét, és csak akkor nyitotta ki, amikor a túloldalról,
a polc alól hallotta a sírását. De amikor Essomba fiatal felesége
jött az ágya mellé vonaglani, Meka villámsebesen megfordult és gyorsan
egy ferde pillantást vetett rá. A
látványosság akkor fejeződött be, amikor a nők elcsigázva végignyúltak
a tűz mellett: úgy feküdtek ott, mint egy csapat alligátor a folyóparton.[3] Excíziótól
a meddőségig és tovább Lássunk
egy hagyományos női életutat Szálimáta példáján. Sorsa a testi
kiszolgáltatottság eseményein át vezet. Amikor a hajnali dobpergés
hívta a lányokat az excízió mezejére, anyja ezzel bocsátotta útjára: "Leányom,
légy bátor! A bátorság az excízió mezején, az az anya és a törzs
büszkesége.” A
társadalmi kényszer óriási; az anya okkal félti a lányát, de föl
sem merül benne, hogy szembefordulhatna a hagyománnyal, amely csiklójuk
kimetszésére ítéli a nőket. Szálimáta emlékezik. Újra
látta maga előtt, ahogy a lányok egymás után leoldják magukról és
eldobják a kendőszoknyát, leülnek a fölfordított agyagedényre, és
a metszőasszony, a kovács felesége, nagy boszorkány, előrelép, előhúzza
a kést, egy hajlított pengéjű kést, felmutatja a hegyeknek, és lemetszi
a csiklót, amelyet tisztátalannak, zavarosnak, tökéletlennek tekintenek,
és a megoperált lány föláll, megköszöni a javasasszonynak, belefog
a győzelem és virtus dalába, kórusban ismétli az egész gyülekezet.
(...) Visszaemlékezett a pillanatra, amikor sorra került, amikor a metszőasszony
közeledett hozzá. A hangzavar - a vénasszonyoké, a már kimetszett
lányoké, a keselyűké és a hegyekből, erdőkből visszavert visszhangé
- forróságot keltett. Már fölkelt a nap, ott vöröslött a fakoronák
mögött. A dögkeselyűk a vér szagára előbukkantak a ködből és
a lombok közül. Vad károgással és rikoltozással köröztek a fejek
fölött. A metszőasszony Szálimátához lépett, leült elé, a szeme
vörösben úszott, keze és karja undorítóan véres volt, szuszogása,
mint egy zuhatagé. Szálimáta csukott szemmel átadta magát, és érezte,
ahogy a fájdalomözön végigfutott a lába közétől föl a hátán,
nyakán és fején, és vissza, le a térdéhez; föl akart állni, hogy
énekeljen, de nem tudott, elállt a lélegzete, a fájdalom heve megfeszítette
tagjait, mintha vége szakadt volna a földnek a lába alatt, és a többiek,
a kimetszett lányok, a hegyek és az erdők fölborultak és elrepültek
a ködbe és a születő napba; zsibbadás nehezedett a szemhéjára és
a térdére, és eszméletét vesztve összecsuklott... Ezek
után a vérben úszó lányt megerőszakolja a fetisiszta, akire gyógyítását
bízzák; és az egész közösség elfogadja a fetisiszta állítását,
miszerint egy démon volt az erőszakoló. A lány nem meri megcáfolni. Asszonykorában
a meddőség átkával kell szembesülnie. A
meddőség szégyen, örök szenvedés a nőnek, aki a társadalomban csak
a teste által kaphat helyet. Amikor feleségül vették, fizettek érte,
megvásárolták munkaerejét és termékenységét, mert az utódok jelentik
az öregségi biztosítást. Szükség van a sok gyerekre, a lányokért
pénzt és jószágot lehet kapni, a fiúk pedig szaporítják a nemzetséget,
irányítják a családot, amely gondoskodik az öregekről. Ezért az
asszonyt, aki nem szül, mély megvetés övezi: teste nem teljesíti a
társadalom által elvárt szerepet. Mit
meg nem tesz azért, hogy testét engedelmességre bírja! Ezt Fáma, a
megfáradt férj tekintetén keresztül látjuk, akinek a mecsetben elkalandoznak
a gondolatai. Szálimáta
esténként végigimádkozta a hosszú és kegyes szúrákat, mint egy
marabu, aki azért könyörög, hogy a széklete arannyá változzon. Mikor
végez már? Lázasan rakodta szét a gri-griket, agyagkorsókat, lopótököket,
leveleket, fölhajtotta a bizonyára keserű főzetet, mert az arca visszataszító
fintorokba rándult, leveleket égetett, a kunyhó undorító szagoktól
füstölődött (Fáma a takaró alá dugta az orrát), az asszony a lángok
fölé állt, a füst átitatta a ruháját és fölhatolt oda, amit egy
mecsetben nem nevezhetünk a nevén, mondjuk úgy, hogy a fűszeres, a
mézes csuporig, és elüldözte (ez az, amiért Fáma leginkább neheztelt)
a guyava oly bódító illatát. Szálimáta, még mindig lázas tevékenységben,
két ujját egy kis tökedénybe mártotta, bekente mellét, térdét és
alsóneműjét, előkeresett négy gri-grit és fölakasztotta őket az
ágy négy sarkán a karókra, és elkezdődött a tánc... Először csak
verte az ütemet, topogott, döngölt, a talaj megremegett, aztán már
ugrált, nekiszabadult, csapkodta a tenyerét, és fél-malinké, fél-arab
nyelven dalolta a strófákat, azután tagjai reszketni kezdtek, majd az
egész teste is, dadogások és sóhajok szakították meg az énekét,
és félig öntudatlanul lecsuklott a gyékényre, mint egy halom lián,
amelyet leszakítottak támasztékáról. Lehet,
hogy Fámának, ahelyett, hogy passzívan és neheztelve a takaró alá
bújik, inkább Szálimátával együtt testét kenegetni, táncolni, dalolni
kellett volna a siker érdekében, ám ezt bizonyára férfihoz méltatlannak
tartotta volna. Aminthogy arra sem gondolt soha, hátha az ő teste meddő,
és nem az asszonyé ? Hiszen igen sok lánnyal próbálkozott a városban
(amit a meddő feleségnek persze szótlanul kellett tűrnie), de egyik
sem tudott neki gyereket adni. Következik
a végső megaláztatás : Fáma második feleséget hoz a házhoz. Ezt
is a testében éli meg Szálimáta. Fáma
és két felesége picike helyiségben lakott, ahol egyetlen bambusz ágy
volt, egy tara.
A feleség (akihez az aznapi éjszaka tartozott) fölmászott az ágyra
a férj mellé, a másik asszony meg összekucorodott a tara lábánál
a gyékényen. De Szálimáta ahhoz, hogy termékeny legyen (emlékszünk
rá), mindig úgy ment ágyba, hogy előbb hosszan imádkozott, leveleket
égetett, vajjal bekencézte magát és táncolt, táncolt, amíg ki nem
fulladt és el nem veszítette az eszét. A varázslást, imádságot és
táncot most megzavarták. Mariam zavart. Szemtelen volt, mint egy légy,
és, mondják, termékeny, mint egy egér. Szálimáta minden reggel, ébredés
után, a társfeleség hasát leste, és az a has növekedni látszott.
Igen, nőtt! Szálimáta féltékeny lett, egyre őrültebben, és aztán
egy reggel szitkozódva kitört. A két társfeleség, mint két tyúk,
rontott egymásra, mindketten beleakaszkodtak a másik ruhájába. Mariam
mindenáron le akarta mezteleníteni Szálimátát, hogy mindenki lássa
„egy meddő nő összezsugorodott méhét”, Szálimáta meg azért
akarta ruháitól megszabadítani Mariamot, hogy az egész világ fölismerje
„egy kurva semmivel sem mérhető, rothadt micsodáját”. Szétválasztották
őket. De a szitkok egész nap röpködtek, sőt éjszaka is; ez az éj
különben Mariamé volt. Az ima után elfújták a lámpát és lefeküdtek.
De sajnos a tara nyikorgott. Aludtak önök valaha egy tarán? Nyikorog
és nyöszörög, mintha a harmattan kellős közepén a fák alatti száraz
avarban fetrengene az ember.[4] Hentesfej
a mélyhűtőben, csecsemőhulla a kézitáskában A
lázadáshoz hosszú érlelődési idő kell, de azután, ha robban, akkor
nagyot szól. A nők föllázadtak a férfiuralom ellen. Valancia városában
sztrájkba léptek, tizenhárom holdon át tartó teljes aszkézisre kényszerítve
az egész várost. És ez sem volt elég: döntést hoztak, hogy ezentúl
a házasodó pároknál a nő adja a nevét a férfinak. Ezt már megsokallták
a férfiak, aminek a hentes,
Elmano Zola, hangot is adott. «”Adják
nekünk a tetveket, a világ minden tetűjét – mormogta a hentes. –
Adjanak nekünk himlőt és a világ minden gombáját, de ne a nevüket
! „ A
tetvekről meg kell jegyeznünk, hogy Valanciában ezzel a képpel fejezték
ki a házastárs félrelépését. A postás tetveit átadta az urának:
ez bizony azt jelenti, hogy a hites urát a postással csalta. Elmano Zola
nagy hibát követett el, amikor inkább a tetveket, tehát a női test
esendőségét választotta, csakhogy ne kelljen elfogadnia azt az eszmei
fölényt, amit a nő számára a névadás jelentene. Nem
lehet tudni, Elmano Zola morfondírozása miként jutott el a nők fülébe.
Másnap reggel, kitárva a mélyhűtő ajtaját, hogy odaadja a szokásos
fél kiló májat Bona atyának, aki minden nap abban az órában jött
érte, amelyben Armano Yozua befejezte a reggeli imák kikiáltását,
a hentesné álmos szeme még alig különböztette meg a tárgyakat, amikor
a mélyhűtőben meglátta a borzalmak borzalmát: férje testének három
darabját, fogai között, pergamenpapíron, szemfestő ceruzával írva
és körömlakkal aláhúzva ezek a szavak, amelyeket aztán mindannyian
elolvastunk, forró könnyekben úszó szemmel: „A nők is emberek.”[5] Meglehetősen
emberes, azaz férfias módon válaszoltak a nők a hentes sértő megjegyzésére. Nézzünk
egy más típusú lázadást, amikor a nő a társadalmon kívüliséget
választja – és ezt is a testében éli meg –, továbbá fölborítja
a szexuális szereposztás hagyományos hierarchiáját. Irène Fofo beszél: Tolvaj
vagyok, művelt szóval kleptomán. Szeretek lopni, csórni, elcsenni,
eltulajdonítani, meglovasítani, lenyúlni. Amikor megfújok valamit,
az idegeim olyan elektromosságot termelnek, hogy az szerteárad az egész
testemben. Szikrákat vet az agyamban! Szemem lángra gyúl! Lüktető
fényvillámok futnak át a szívemen! Átnedvesedek. Az orgazmus önkívületébe
esem! Elélvezek. Egyébként, a szexen kívül semmit sem ismerek, ami
akkora gyönyört nyújtana nekem, mint a lopás.[6] El
is ragad egy nő lába mellől egy nagy, kékeszöld táskát, fut vele,
fut, fut, lerázza a követőit, leül egy fa alá, hogy megnézze a zsákmányát,
kinyitja a táskát: egy csecsemő hullája van benne. Ebben a pillanatban: –
Segíthetek, asszonyom? – kérdezi fölöttem egy férfihang. Fölnézek
és a szívemet forró gőz csapja meg. Kikészít az egész figura: hosszú
lábai miatt ki kell nyújtanom a nyakamat, hogy jobban lássam ajka érzékiségét;
izmos mellkasától reszketni kezdek a napsütésben, nadrágja könnyű
kidudorodása felkavar. (...) Az ismeretlen karonfog. Hónalja a vadon
nőtt mangó fanyar illatát árasztja. Odafönn zöld az ég, alig húznak
ráncot rajta az elsuhanó madarak. A szívem teszi a dolgát: eszeveszettül
dobog. Az idegvégződéseim rángatóznak. Elfelejtem a szexuális szerepek
hierarchiáját. Követelem a túlzás, a bujaság, a kicsapongás erkölcsét.
Kezem a hátára csusszan, állomásozik kicsit a fenékvágás dúsan
verejtékező kezdeténél... Nadrágját lecsúsztatom a combján, előtárva
természetének állatias, meztelen igazságát. És
így tovább, mélyebben a meztelen igazságba; nem véletlenül reklámozták
a könyvet úgy, mint az első afrikai erotikus regényt. Az excízióval
megcsonkított, megkérdezése nélkül férjhezadott, a férfinak egész
életében kiszolgáltatott nő után a mai afrikai irodalomban új női
figurák jelennek meg, de ennek a tárgyalása már máshová vezet.
|
Lettre,
2008 nyár, 69. szám |
Kérjük
küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu |