Eleanor Burnhill
Gazok és vadvirágok – Politikai turizmus Nyugat-Belfastban
(BELFAST / EDINBURGH) – Az Észak-Írországi zavargások idején többnyire
újságírók voltak azok, akik taxiba ugorva azt kérték, hogy vigyék őket
oda, ahol a tűzharcok folynak. Most politikai turisták keresik a volt politikai
harcok színtereit.
A turizmus marketingjével foglalkozók szerint a legtöbb kutatási eredmény
azt tanúsítja, hogy a félelem és bizonytalanság készteti leginkább a turistákat
bizonyos helyek elkerülésére. Észak-Írország, és fővárosa Belfast évekig
vadonnak számított a turizmus szempontjából, tele volt „félelemmel és újságírókkal”,
de mint a járda repedéseiből kihajtó gazok és vadvirágok, növekedésnek
indult a 90-es évek elején egy olyan irányban tapogatózó turista-ipar,
amely felismerte a zavargásokban rejlő „izgalmi” tényezőt. Ennek nagyrészét
helyi közösségek egyes csoportjai irányították olyan körzetekbe, amelyeket
a legsúlyosabban érintett a konfliktus. Európai városban talán egyedülálló
módon taxisofőrök kezdtek olyan üzleti vállalkozásba, amelynek keretében
politikai túrákra viszik turista utasaikat.
Mára már egészen széles körben virul a turizmus mint iparág Belfastban,
az évekig tartó alulfinanszírozottság ellenére, és a látogatók száma megint
elért a 60-as évek vége óta nem tapasztalt szintre. Tíz évvel az 1998-es
Good Friday Agreement (Jó Péntek Egyezmény) aláírása után, amely
megpróbálta a béke korszakát beharangozni Észak-Írországban, és két hónappal
a március 7-i új törvényhozó gyűlési választások előtt meginterjúvoltam
a négy vezető politikai párt egy-egy képviselőjét: a Demokratikus Unionista
Pártból (DUO) és az Ulster Unionista Pártból (UPP), akik hagyományosan
a unionistákat képviselik, és a legfőbb nacionalista pártokból a Sinn Feinből
valamint a Szociáldemokrata s Munkás Pártból (SDLP). Beszéltem olyanokkal,
akik a helyi közösségek szintjén foglalkoznak a turizmussal, és magukkal
a taxisofőrökkel is, hogy kiderítsem, szerintük ezentúl milyen szerepet
kellene játszania a politikai turizmusnak Belfastban.
A legtöbben egyetértettek abban, hogy a zavargásoknak van szerepe
Belfast turisztikai kínálatában, de ami egy politikai feszültségek által
megosztott országban nem csoda, egymástól élesen eltérő vélemények vannak
arról, hogyan kéne ezt bemutatni és tálalni, hogy vonzó legyen a látogatók
számára. A Demokratikus Unionista Párt, a DUO részéről Diana Dodds, aki
az első unionista képviselője a sok politikai túravezetés színteréül szolgáló
Nyugat-Belfastnak, fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ezek a túrák elenyésző
részei a város turizmusának, és az olyasfajta fejlesztésekben látja a kibontakozás
útját, mint a Titanic-negyed. A város polgármestere és a Szociáldemokrata
Munkáspárt, az SDLP tanácsadója, Pat Mc Carthy aggodalmát fejezi ki, amiért
az ún. „terror-túrákkal” a turizmus éppen azoknak az embereknek a kezében
fut össze, akik egész életüket az ő hőn szeretett városának a rombolásával
töltötték, míg Paul Maskey tanácsos a Sinn Fein részéről úgy tekinti a
politikai turizmust, mint a foglalkoztatási lehetőségek bővítésének egyik
módját, amire nagyon nagy szükség van olyan környékeken, amelyek nagyon
szenvedtek a villongásoktól. Úgy véli, hogy a taxisofőrök egyedülálló helyzetben
vannak ahhoz, hogy ilyen politikai túravezetést nyújtsanak, ami véleménye
szerint elősegíti a konfliktus jobb megértését, és hozzájárulhat a város
lelki felépüléséhez. A „Sötét turizmusról” írott tanulmányában Lennon és
Foley azt állítja, hogy a szerencsétlenségek és az atrocitások iránti turista
érdeklődés egyre növekvő jelenség a 20. század végétől kezdve, amolyan
zarándoklat vagy a halálesetekről való megemlékezés egy módja.
A Belfast Visitor and Convention Bureau számadatai szerint 2006-ban
Belfast 6,6 millió turistát látott vendégül, ami 285 millió fonttal lendítette
fel a város gazdaságát. Ugyanabban az évben a látogatók 66 százaléka abból
a Nagy-Britanniából került ki, amelynek lakóit a zavargások harminc éve
alatt folyamatosan a konfliktusról készült média-felvételek képeivel bombáztak.
Észak-Írországnak a turista köztudatban a zavargások óta kialakult képről
írott tanulmányában David Wilson azt állítja, hogy míg ez a kép eleinte
elriasztotta a látogatókat, a belvárosi összetűzések színtereinél különösen
kezdett lassan megjelenni az „kíváncsisági” tényező. Az 1986-87-es számadatok
arról tanúskodnak, hogy a turisták száma növekedni kezdett az erőszak fokozódása
ellenére, és annak ellenére is, hogy egyes rémisztő incidensek, mint az
1988-as milltowni mészárlás a tévékamerák szeme előtt játszódtak le. Ezt
a növekedést konstatálták az NITB (Northern Ireland Tourist Board / Északír
Turisztikai Testület) 1992-es közös éves tervében is: „Világszerte
sokan hallottak Észak-Írországról, de többnyire az ismert sajnálatos okokból.
Lehet, hogy pusztán az motiválja őket az idelátogatásra, hogy látni akarják,
hogyan lehetséges ilyen konfliktus egy modern társadalomban. Kár volna
nem kihasználni az ebben a kíváncsiságban rejlő lehetőséget.” Ezt a kijelentést
„hallatlanul gusztustalannak” találta Ken Maginnis, akkori Ulster unionista
képviselő, aki szerint az NITB cinikus módon azt sugallta, hogy „Észak-Írország
népének szenvedését turista látványosságként lehetne értékesíteni”.
Az NITB számára 2006-ban a kulturális turizmusról készült szakértői jelentés
még nagyobb bizakodásról árulkodik e kíváncsiság meglovagolhatósága tekintetében:
„Bizton állítható, hogy a (kulturális és történelmi örökség vonzereje a
legerősebb motiváció Észak-Írország felkeresésére – legutóbbi „villongásaink”
és az a történelmi és helyi közösségi kontextus, amelyből támadtak, belejátszanak
az összképbe, emellett azt is megengedik, hogy a látogatót elvigyük kastélyokba
és házakba. Ez ugyanakkor problémát jelenthet a helyi közösségnek a turizmusban
nem érdekelt része számára, akik szeretnék, ha végre begyógyulnának a „sebek”.
És persze az is lehet, hogy ez a kíváncsiság múlandó.
Volt harcosok és volt börtönlakók közül némelyek a helyi közösségekben
és a helyi turizmusban kaptak munkát a Jó Péntek Egyezmény értelmében való
szabadlábra helyezésük után, Több olyan taxisofőr vezet ma politikai túrákat,
aki a konfliktusról mesélve történeteket saját személyes szerepére hivatkozhat.
Egyes taxisofőrök kifejezetten a villongások áldozatai lettek. Az első
volt közülük a katolikus Edward Campbell, akit agyonlőve találtak egy összecsapás
után az Upper Crumlin Roadon Belfastban 1987-ben. Sokan mások is
meghaltak azóta szemet-szemért gyilkosságokban politikai elkötelezettségük
miatt, vagy egyszerűen azért, mert könnyű célpontok voltak. Pat, aki nem
hajlandó megadni nekem a vezetéknevét, de akinek a prospektusa megtalálható
a taxi-túrákra vonatkozó információk között a Belfast Welcome Centre-ben,
tisztában van ezzel: „A legjobb kiképzés szerintem, ha az ember benne volt
a dolgokban, és legény volt a gáton, ahogy a szólás mondja… Én mindig itt
éltem Belfastban, és a villongások közepette nőttem fel.”
Amikor kivisz a nyugat-belfasti falfestményekhez, amelyek élethűen
ábrázolják a lojalista és a republikánus közösség múltját és jelenét, azt
mondja: „Azt hiszem, volt idő, amikor nem lehetett könnyű egy katolikus
taxisofőrnek kimenni Shankillbe, vagy egy protestáns taxisofőrnek eljutni
a Fallshoz, de a taxisok amúgy is mindig a tűzvonalban voltak… Mi sem volt
könnyebb annál, mint elővenni a telefonkönyvet, kiválasztani egy taxi-társaságot,
megnézni, melyik környéken van a központja, és biztosra lehetett menni,
hogy katolikus vagy protestáns taxisofőrt küldenek, nem egy taxis fizetett
az életével ilyen alapon.”
Egy másik taxis, Billy Scott, aki kék címkés idegenvezető, úgy látja,
hogy ezek a túrák természetes folytatásai annak, ahogy az újságírók grasszáltak
a városban a villongások idején – egészen 1998-ig Belfast egy turista-vadon
volt. „Jött-ment itt egy csomó újságíró, megjelentek, beugrottak a taxiba,
aszongya »Vigyen le a Drumcree-ba«, vagy ilyesmi – van ott valami hirig…
a Tokyo Timesnak küldte a tudósítását azzal, hogy »jól tájékozott belfasti
forrásból hallottam«, és lehet, hogy éppen egy taxisofőrtől… Mióta
aláírták a béke-megállapodást, ezek a túrák egyre népszerűbbek: lehet,
hogy még azokkal a hátizsákosokkal kezdődött. Mindig járt ide hozzánk egy
csomó konfliktuskezelő az első időkben, akik jöttek, hogy békeport hintsenek
ezen a tájon… de csak ebben az évben 26 vagy 27 óceánjáró futott be Belfastba.”
Az embereknek rendszerint azonnal ajánlanak ilyen túrákat, amint felveszik
őket a reptéren vagy a kompnál, és Scott hangsúlyozza annak az előnyeit,
hogy a taxi zárt és kényelmes környezetet kínál, ahol az utasok feltehetnek
olyan kérdéseket, amilyeneket városnéző buszokon nem mernének megkérdezni
nem ismerve a többi utas politikai szimpátiáit; és persze, hogy a taxisofőrök
„biztosan tudnak olyan történeteket mesélni…”.
1994-ben indított a Citybus egy városnéző túrát Belfast néhány nyugati
helyszínére „Belfast, az élő történelem” címmel. A kedvelt belfasti „föl-leszálló”
városnéző busz elviszi az utasait a Falls és a Shankill falfestményeihez
egy nagyobb túra részeként, de Scott szerint „a buszos túrák csak a főbb
útvonalakat járják be, mondom, nem mennek a rázósabb helyekre. A taxis
túrákon arra biztatjuk a népeket, hogy kérdezzenek csak bátran, úgyhogy
sokkal személyesebb, közvetlenebb az egész.” Az a paradox a dologban, hogy
míg a taxis környezetben a látogatók lazábbak, könnyebben kérdeznek, a
turista ügynökségek nem sokat tehetnek a válaszok ellenőrzése érdekében.
A turizmus az egyik legfőbb pénzforrás Belfast számára. Meg
akarják őrizni ezt a kényes bevételi forrást, ezért minden nagyobb párt
politikusa tisztában van vele, hogy ezt az iparágat szabályozni kell, hogy
nívós szolgáltatást tudjanak nyújtani. Az IMC (Independent Monitoring Committee
/ Független Ellenőrző Bizottság) ötödik jelentése 2005 áprilisában azt
észrevételezte, hogy a taxi-társaságok azok közé a nagyszámú legális üzletágak
közé tartoznak, amelyeket paramilitáris szervezetek arra használnak, hogy
nagymennyiségű készpénzt mozgassanak a „normális elszámoláson” kívül. Míg
a taxisofőrök maguk esetleg nem tagjai paramilitáris szervezeteknek, „mégis
kötelességüknek érezhetik bizonyos feladatok ellátását, mint drogok vagy
illegális dohánykészletek szállítmányozása”. A taxisofőrök széles és vegyes
csoportot alkotnak, és az IMC-jelentés nem akarja azt sugallni, hogy azok
a sofőrök, akik ilyesfajta tevékenységben résztvesznek, ugyanazok volnának,
mint akik politikai túrákat vezetnek, de éppenséggel lehetnek.
Sok az anomália a belfasti turizmus-iparban, de kivasalni valamennyi
idioszinkráziáját, különösen, ha a lakosságot olyannyira megosztó téma
prezentálásáról van szó, mint a villongások, kivonna minden személyességet
és igazságot a megélt tapasztalatból. A taxisofőrök következő nemzedékeinek
már nem lesz közvetlen személyes tudása a történtekről, a történelemkönyvekre,
másodkézből való élménybeszámolókra és előregyártott túravezetői szövegekre
kell majd hagyatkozniuk.
Viták folynak éppen egy múzeum felállítása körül a villongásokról,
de az NITBnek a kulturális turizmusra vonatkozó szakértői véleményében
megjegyzik: Ennek az ötletnek a támogatása természetesen számos politikai
és erkölcsi érzékenységet érint, és a siker érdekében bele kell vágni átnyúlva
a közösség feje fölött. Szóba jött mind a Maze mind a Crumlin Road menti
börtön területe egy ilyen múzeum esetleges színtereként, ugyanakkor mások
inkább egy új épületben szeretnék látni, amely mentes politikai asszociációktól.
Nyugat-belfasti közösségek számára az „élő történelem” címkével ellátva
lenni egyszerre áldás és átok. Diane Dodds, aki a belfasti városi tanács
„Turizmus és Belfast Promóciója” albizottságának vezetője, azt mondja,
hogy a „majom a ketrecben”-turizmus azt a hamis benyomást keltheti, hogy
bizonyos körzetek veszélyesek. Bár a megkérdezett sofőrök mindegyike azt
mondja, hogy boldogan kiteszi a turistákat bárhol, ahová csak menni akarnak,
akár egy csésze teára, akár szuvenírt venni, akár csak úgy körbesétálni
a békevonalon, a Falls Roadon. A Sinn Fein részéről Paul Maskey azt
mondja, hogy az ő közösségük azon igyekszik, hogy arra bátorítsa a turistákat,
hogy pontosan ezt tegyék. „A politikai turizmust erős húzóerőnek látjuk
arra, hogy elvigyük az embereket a város más részeire is, azokra, amelyek
a legtöbbet szenvedtek a háborús évek alatt Belfastban.” Szorosan együttműködik
olyan szervezetekkel, mint a Coiste, amely azoknak a börtönviselt republikánusoknak
a panaszaival foglalkozik, akiket a Jó Péntek Egyezmény idején engedtek
szabadon, akik közül soknak nehéz volt munkát kapnia a szabadulása után.
Caoimhín Mac Giolla Mhín a Coistéban iskolai csoportokat és időnként
érdeklődő turistákat visz politikai sétákra, republikánus szemszögből magyarázva
el nekik a villongások történetét. Meggyőződése, hogy a börtönviseltek
hitelesebb és becsületesebb tapasztalatokkal rendelkeznek, mint amilyen
a taxisofőröknek lehet. Az utóbbi időben a hírhedt békevonalnál, amely
két részre osztja Nyugat-Belfastot, a túrák vezetését átengedték börtönviselt
lojalistáknak, akik a másik oldalról mutatják be a történetet. „Adódnak
kisebb problémák abból, hogy a fekete taxik vezetői idejönnek a Fallshoz,
nem ismerik a történetét, elmondják saját unionista történetüket egy nagyon-nagyon
elfogult nézőpontból. A mi elméletünk és a mi indokunk arra, hogy miért
álltunk össze a lojalistákkal, az, hogy ők meg sem próbálják elmondani
a republikánusok történetét, a republikánusok pedig meg sem próbálják elmondani
a lojalisták, unionisták történetét.”
Noel Large, egy volt UVF (Ulster Volunteer Force / Ulster Önkéntes
Haderő) harcos, aki tizenhat évet töltött le az életfogytiglanból a Maze
börtönben négy gyilkosságért, amit lojalista fegyveresként követett el,
turistákat vezet a saját környékén. „Amint az emberek a túravezetés során
megtudják, hogy valaki egy volt életfogytos, és ebből letöltött ennyi és
ennyit, és hogy most részt vesz a békefolyamatban, mindjárt elkezdenek
figyelni,… ha kapnak túravezetőnek egy börtönviselt republikánust, aztán
meg egy börtönviselt lojalistát., akkor látják mindkét oldalt, de persze
megint valamilyen elfogult módon…”
Szenvedélyes festője ezeknek a falfestményeknek, ami mindkét közösség
számára a múltról folytatott kommunikáció és megemlékezés egyik módja.
Szerinte nem kell, hogy a börtönviseltek monopolizálják a villongásokról
szóló túrák vezetését, az a véleménye, hogy a taxisok is alkalmasok erre,
útvonalaikat úgy alakíthatják, hogy az tükrözze a közösségben végmenő változásokat
is. „Elintéztem egy falfestmény elkészítését a Lanarkway biztonsági kapuknál,
ami a békefal része a republikánus Springfield és a lojalista Shankill
Roads között, és amíg a fiatalok festették, tényleg jöttek taxisok, és
hozták a turistákat, akik látni akarták, hogyan készül egy ilyen falfestmény.
Úgyhogy igen, azt hiszem, a maguk módján a taxisok is segítik a falakon
készülő művészi munka népszerűsítését. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ezt
azért rendesen meg kell szervezni, mert lehet valaki egyik nap utcaseprő,
a másik nap taxis, és akkor hozhat ide olyan embereket, akiknek fogalmuk
sincs erről a környékről, és kezdhet nekik magyarázni egy falfestményről,
amiről esetleg fogalma sincs.”
Általános az egyetértés azok között, akikkel beszéltem, hogy a falfestményeket,
amelyeket idestova száz éve festenek Észak-Írországban, meg kéne őrizni
az utókornak. Némelyik még harciasabb lett az idők folyamán, de a legtöbb
politikai konfliktusokat tartalmazó történelmi jeleneteket ábrázol, némelyik
békeüzeneteket közvetít, mint az egyik egy hagyományosan unionista környéken,
amelyik úgy szól: „Változhat itt valami? Szerintünk igen.”
Bob Stoker UUP (Ulster Unionist Party) tanácsadó szerint „a falfestmények
valójában egy hely társadalomtörténetét mutatják meg… Nem mondom, hogy
dicsőítenünk kellene az erőszakot és a gyilkolást, de az biztos, hogy nem
szabad elfelejtenünk vagy megszépítenünk. Minden közösségben, ahol vannak
ilyen falfestmények, az része a kultúrájuknak, része az ethoszuknak, és
az erőszak, amire emlékeztet, része az adott környéknek és sajátos kultúrának.”
Dodds beszél a hagyományról „Az egyik dolog, ami zavarja az olyanokat,
mint én és a mi közösségünk, hogy a falfestményeket a protestáns környéken
szektás dolognak tartják, míg a nacionalista környékeken úgy állítják be,
mint ami valamilyen módon hozzátartozik a szent ügyhöz. Valójában az a
helyzet, hogy ha az ember felmegy a Fehér Szikla tetejére, és ott áll…
tizenkét éhségsztrájkoló képét fogja látni, ahogy halad felfelé az úton,
a csalás ellen tiltakozó képeket fog látni, és így tovább. A nacionalisták
és a republikánusok arra használták a falfestményeket, hogy felülkerekedjenek
egy környéken, és hogy brit-ellenes és szektás üzeneteket közvetítsenek
arrafelé vagy fordítva… Úgyhogy itt senki sem ártatlan…” Rámutat
arra, hogy az olyan környékeken, mint a Shankill, most van sok olyan falfestmény
is, amely jelentős történelmi eseményekre ábrázol, „már nem csupán tisztán,
leplezetlenül szektás fenyegetéseket.”
Belfast polgármestere, Pat McCarthy a legszkeptikusabb a politikai
turizmussal kapcsolatban. „Szerintem ezt paramilitáris kötődésű emberek
csoportjai működtetik, akiknek egész élete azzal telt, hogy megpróbálják
tönkretenni ezt a várost, és gyilkolják az embereket a választóvonal mindkét
oldaláról, és úgy vélem, hogy ez újabb pénzszerzési vállalkozás a részükről.
Amikor elindítottuk a békefolyamatot, úgy kilenc vagy tíz békefal volt
ebben a városban. A legutóbb már huszonvalahányat lehetett összeszámolni
belőlük, úgyhogy lehet, hogy
nem ez a jó irány.” Azt mondja, hogy miután harminc évig csak kapta
a sebeket, a városnak most gyógyulásra volna szüksége: „Valamennyien belfastiak
vagyunk, vagy apró kis uradalmakra akarjuk széttördelni?.. Belfast egy
város, a lakói is egyek.” Bob Stoker viszont úgy véli, hogy elmondani a
villongások történetét, az is hozzátartozik a gyógyulási folyamathoz.:
„El kell mondanunk a történetet, de nem tudjuk, ha előre megcenzúrázzák.
Az emberek így nem értik meg a dolog összetettségét…”
A Lonely Planet (Az egyetlen bolygó) szerint Észak-Írország 2007-ben
a „kihagyhatatlan” helyek egyike volt. Miután megszabadult a fegyverek
kísértetétől a tűzszünetek és a politikai megegyezések révén, csak úgy
pezseg benne az élet: a városok pulzálnak, a gazdaság virul, és az emberek,
az ország jó kedélyű. Menjenek bárhová Észak-Írországban, nem lesz nehéz
találni valakit, akivel érdemes szóba elegyedni. A taxizás szabadúszó jellegéből
következően meglehet, hogy nem a legnagyobb tudású idegenvezetőt kapjuk
ki, de biztosan elmondanak nekünk egy történetet. A „gazok és a vadvirágok”sokkal
izgalmasabbak tudnak lenni, mint a lakkozás.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 nyári, 69. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|