I.
A város már régóta mást jelent, mint néhány utca, épület, park vagy piactér rendszerét. Nem azonos a székesegyházzal vagy a templommal, az egyik vagy a másik kávéházzal, valamelyik térrel, néhány szökőkúttal, a parkolóval. Mi több, a város e képződmények egyugyanazon helyen található együttesével sem azonos. A város – nincs. 
 Joggal kérdezhetjük tehát, hogy ha egy ilyen laikus felsorolás nem elegendő a definícióhoz, akkor voltaképpen mi a város? A szabadság, amelyet a szem egy konkrét helyre vetett pillantásnál érzékel? A lehetséges pillantások végtelen mennyiségének rejtett jelenléte (potencionalitása, összessége)? Egy struktúra, amely valamilyen meghatározatlan képet idéz fel? Avagy építészet, amely úgy használja az eszközeit (szándékosan? öntudatlanul? mert más módon képtelen?), hogy véletlenszerű, zavaros, töredezett és kaotikus eredmény szülessen? Vagy pedig maga a város alakít ki olyan viszonyokat, amelyek ellentmondanak a normalitás érzékelésében megnyilvánuló szokványos alapelveinknek?
 A város érzékelésénél tehát a sokértelműség, a többszörös rétegződés, a bonyolultság, s rögtön a nyomukban a szabályok megszegése, a tagadás, a dolgok széttörése, mi több: tudatos osztályozása (ezt nem, ezt sem, ezt igen) nyomul az előtérbe valamiféle szelektív cenzúrának megfelelően, amely egyaránt megnyilvánul a városról való gondolkodásban s a város észlelésében és érzékelésében. S megannyi absztrakció után végül ezúttal sem marad más, mint a bizonytalan konfliktus. A város elveszíti fontosságát. Végső soron az egyszerű fogyasztónak nincs is rá szüksége, hogy a városról véleménye legyen. Nem akar véleményt formálni róla. Már rég elvesztette azt az igényét, hogy bármit is megoldjon – a kapcsolatok, a politika, a kultúra terén. Hát még valamilyen városban…
 Egy másik szempontból azt is megkérdezhetjük, hogy a város szubjektuma voltaképpen nem süllyed-e le objektumainak a színvonalára. Ez azt jelentené, hogy felcserélődik velük, feloldódik bennük. Így aztán az embernek (a város értelmezőjének) nem is nagyon van választási lehetősége – a város végtelen számú töredékre hull szét az ujjai között. Ilyen viszonyok között hogyan beszélhetnénk a jelenségek valamiféle idealisztikus, egy magasabbrendű elv vagy éppenséggel törvény felé mutató elrendezéséről? Elvszerűség híján napjainkban nincsen semmi: se erkölcs, se gondolkodás, se érzelmek. Akkor hát ki ütközik meg majd azon, hogy olyasmi sincs, mint a város?               

II.
A város tehát bizonytalan hely. Mozgékonyság és a rögzítettség hiánya a formák és a kiüresedett sztereotípiák összezáruló koordinátái között. Valamiféle bizonytalan talaj, változékonyság, nyugtalanság. Lehetséges azonban, hogy paradox módon ezeknek az összessége jelenti az egyetlen támpontot, melynek révén beszélni tudunk olyasmiről, mint a város, a struktúrája, az építészete, az értelme.
 A város talán nem egyéb, mint a valóság megragadása a táj egy viszonylag kicsi, körülhatárolt részén; valamiféle fénykép az ember bensőjéről, amely az adott várost fölépítette és saját arculatot adott neki. Közönségesen fogalmazva: a város talán csak egy konzerv, amely a természet megalapozó jegyeinek minimumát tartalmazza. (Vagy helyénvalóbb a számos városkutató által előszeretettel használt kifejezés, a „második természet”?)
 De álljunk meg egy pillanatra. Annak a nemlétét, amit mindannyian világosan látunk, más szempontból is meg kell vizsgálnunk. Biztosan egyetértünk abban, hogy a városban a legkülönbözőbb, meghatározó jelentőségű elemek, tények és kategóriák tűnnek elő, arra utalva, hogy a valóság s a városnak a valóságon belüli jelentősége nem a semmiből alakul ki, s egyikük se tekinthető a véletlenek játékának, amely az utcák egybekapcsolásakor vagy a közterek és középületek tervezésekor zajlott: ellenkezőleg – az ember akaratából, egyfajta szerzői koncepció jegyében jöttek létre. A várost járó embernek (helyi lakosnak, turistának, véletlenül oda tévedt látogatónak) pedig önnön képességeire kell hagyatkoznia ahhoz, hogy a szóban forgó elemeket, tényeket és kategóriákat saját esztétikai, filozófiai ismereteivel, saját élményanyagával telítse. Lehetséges, hogy ez a város részéről egyfajta együttműködést jelent, valamiféle szellemi természetű és többirányú belső párbeszédet. A város belső világgá és a konkrét ember élményévé változik.

 Ebből a szemszögből azt látjuk, hogy a város jelzésszerű, töredékes és diszkontinuus elemeket szegez szembe a valóságát illető abszolutisztikus vallomásokkal, egyúttal pedig mintha a montázs kompozícióját hozná létre az ember tudatában: struktúrája helyenként a kés vágására emlékeztet, illetve lehetővé teszi, hogy az egésznek csak egy részét érzékeljük. Talán ez az egyik oka annak, hogy ha egy olyan séma segítségével akarjuk megérteni a várost, mint amilyet kényelemszeretetből a használati utasítások olvasásakor vagy a tévé nézésekor megszoktunk, akkor tévútra kerülünk, nem tudjuk megragadni igazi ritmusát és dallamát, s amire rátalálunk, azt érthetetlennek, túlságosan kiterjedtnek, definiálhatatlannak minősíthetjük.
 A város esetében nem csupán annak tulajdoníthatunk nagy fontosságot, amit mondanak, hanem annak is, hogy miként mondják – s ebben az értelemben maga a város tartalma lesz azzá, ami közelebbről meghatározza a város formájának lehetőségeit. A város tehát az alábbi értelemben nyilvánítja ki saját magatartását: a forma és a tartalom egyidejűleg válik valósággá a konkrét emberben, és lehetőségként egyik sem előzheti meg a másikat. Ennélfogva a város a fentebb említett bizonytalansággal és mozgékonysággal szembeszegülve önmagában is egyfajta elrendezettséget idéz fel, amely abból a belső törekvésből fakad, hogy az ember helyzetében egyfajta kiegyenlítődés, sőt harmónia jöjjön létre a pontosan kijelölt, ugyanakkor körülhatárolt térben.
 Az sem maradhat azonban megemlítetlenül, hogy a város nem a jelenben létezik, mert olyasminek az eredménye, ami fokozatosan alakult ki, tehát különböző arculatainak, vagy ha úgy tetszik, lehetőségeinek megfelelően változtatta jellegét. Ebből következően fokozatosan elveszett az a szál, amely a megalapításának elsődleges indítékát jelentő eredeti helyzethez fűzte, s a város végül két pozíciót foglalt el, pontosabban egy köztes helyzetbe került: a változást és a statisztikát tükröző kurta feljegyzés történelmi személytelensége és néhány idősebb, illetve jelentősebb polgár szentimentális (szubjektív) vallomásai közé. A város azonban minden új forma, minden új lehetőség révén tovább szerveződik és állandósul. Fel kell tehát tennünk, hogy az általunk nem létezőnek mondott város mégiscsak magába foglal valamit, ami állandó. Az utcák sorrendje, a parkok és terek elrendezése, a kisebb vagy nagyobb jelentőséggel bíró helyek fokozatos alakítgatása, a város absztrakt képének egésze sokkal fontosabb, mint ahogy első pillantásra tűnhetne. Helyénvaló tehát a kérdés: Hogyan is állunk tulajdonképpen a várossal? Létezik-e, vagy nem? Vagy pedig a nemléte nem egyéb egy újabb formánál, lehetőségnél? E tekintetben vigyáznunk kell – ha az ember nagy elszántsággal törekszik valaminek a megragadására és megértésére, akkor nem szabad elfelejtenie, hogy a lehetőség mértékét nem tudja meghatározni. Vigasztalhatja azonban, hogy nem csak felismerheti a lehetőséget, de saját hasznára élhet is vele.                 

III.
Nos, valahogy így törik szét a szemem előtt a város. S nem csak két részre – egy bizonytalanra és megragadhatatlanra, melynek esetében meggyőződéssel vallom, hogy nincs is, és egy másikra, amely zárt és pontosan kijelölt térként tűnik fel előttem, ahol a véletlen csak látszólagos. A város pont előttem millió parányi részecskére morzsolódik szét, amelyek röpködni kezdenek a levegőben. S én kénytelen vagyok figyelni ezt a mozgást, úgy figyelni, mint egy táncost, mint valamilyen ritmust. Kénytelen vagyok figyelni, miként ölt különböző álarcokat, milyen gyorsan változtatja a fogalom jelentését, hogyan differenciálódik, hogyan játszik színházasdit. A város azt akarja, hogy higgyek az álarcainak. 
Az egyik maszk fává változik, amely alatt mi, fiúk, gyerekkorunkban egy titkos csoportot hoztunk létre. Természetesen az egész világgal harcban álltunk. A másik legjobb barátom alakját öltötte fel, a barátomét, aki a könyveimet rejtegette az iskolában, hogy ne olvassak annyit. A harmadik a dombra vivő útra emlékeztet. Ezen a dombon volt a temető, ahol először dohányoztunk. S egy másik is van, annak a falnak a képében, amelynél a borostyános redőny alatt egész nyáron méhek zümmögtek; s még egy, ezúttal patak, amelybe jégtörésnél beleestem, otthon pedig csak azért kaptam verést az anyámtól, mert féltett.
Mindezek nem nagy dolgok, inkább észrevétlenek és csendesek, sokszor nem is tudunk róluk. Bizonyos pillanatokban azonban gigantikus méreteket ölthetnek. Ezt a folyamatot nevezik nosztalgiának. Ezért történik meg például, hogy az öreg emberek olykor órákon át mozdulatlanul és szótlanul üldögélnek a padokon: tekintetük valahova befelé s ugyanakkor roppant messzeségbe irányul. E pillanatban a mélységet, emlékezetük mélyét fürkészik – az idő múlásának ugyanis csak az emlékezet tud ellenállni: sajátságos módon ugyan, de egyetlenként megmarad. Ami a várost illeti: formát ad neki, valahogy úgy, mintha ruhába öltöztetné, amelyet az örökkévalóság ölt magára az állandóan előre tartó mozgásban. A város tartalmát valóban az jelenti, ami a formáját meghatározza, de mindig csak a konkrét emberben.
Ez annyit jelent, hogy minden fogalom üres marad, amíg valaki bele nem költözik. Ugyanis minél megfoghatatlanabbá, szakadékosabbá és elérhetetlenebbé válik a város a számomra, minél inkább más világokba merül, annál erősebben érzem az igazi, konkrét város szükségességét: nem egy általános érvényű fogalomét, hanem a városét, ahol ismerős emberrel találkozom az utcán, és tudom, melyik kávéházba hívhatom meg. A városét, amely az emberhez hasonlóan bűnt követ el, és képes arra, hogy egyedül maradva az éjszakában titokban leigya magát, és megcsal bennünket és szeret. Meg tud osztozni azon, amije van, és tud becsületesen viselkedni. Máskülönben a városnak nincs értelme. Üres marad és elsüllyed a valószerűtlenség verbalizmusában.
A város kiterjedése az egyén belső szabadságának kiterjedésével azonos. A város egy olyan világot teremt, melyben a nyitottság és a zártság közötti kibékíthetetlen ellentét éppoly alapvető, döntő és meghatározó, mint amilyen irritáló – s ezt a világot bennünk, a gondolkodásunkban, a vele való érintkezés során hozza létre. Nincs semmiféle üres esztétizmus, semmiféle passzív fogyasztóiság, nincsenek semmilyen álarcok és puszta gesztusok, nincs diktátum, s olyasmi sincs, ami „valahol a realitás hegyein túl” leledzik. Nincs más, mint a város életében való egyszerű, önmagunk által garantált, tudatos részvétel, az állandó közreműködés a város alakításában, a gondolatok önerőből és saját útjukon történő akadálytalan és imaginatív mozgása. Közönséges mozgás – lehet, hogy ez a helyes kifejezés. A közönséges. S ráadásként még némi bátorság is kell ehhez a közönségességhez, ehhez az emberséghez, amely konkrét és mindennapi s olykor rutinszerű, de mindig kizárja a belélegezhetetlen, szagával a nyájra emlékeztető, a hatalom által hazugságra, féligazságokra, képmutatásra, kollaborálásra vagy teljes mozdulatlanságra ítélt, önrendelkezési joguktól megfosztott és manipulált embereket körülvevő levegőt.   Meglehet, számomra ez az egyetlen valóságos, létező város. Ez, és semmi más.

IV.
Már az iskolában megtudhatjuk, hogy miként az archaikus ember megpróbálta cselekedeteit összhangba hozni a láthatatlan kozmológiai renddel, pontosan úgy igyekezett a lakhelyét megépíteni. A várost mint földi struktúrát az égi struktúrához akarta hozzáigazítani. A régi városok alapvető elemei között egyaránt ott találjuk a kört (amely a láthatárt és az állatövet jelenítette meg), a négyzetet (a négy égtáj jelképét) és az utcák koordinátarendszerét. Minden egyes város saját világának a középpontját jelentette. S mivel a város úgy védte és rejtegette lakóit, mint anya a gyermekeit, gyakran személyesítették meg  istenanyaként, akinek a koronája olykor a várfal stilizált képével volt azonos.
Ma azonban arra a megállapításra juthatunk, hogy a helyek áttekinthetetlen labirintusában maga a város vált a korábban említett közönséges konzervvé. Az emberi kapcsolatok, a gazdaság, a kultúra – minden csak porított formában létezik, minden a lehető legkisebb méretre van zsugorítva. S ehhez járul még az egyre nagyobb arányú technikai haladástól való félelem, s a haladás azon eleme, amely a legnagyobb befolyással van a városra – a gyorsaság. Bevalljuk-e vagy sem: mindannyian szüntelen mozgásban vagyunk. Ma a mozgás jelenti a meghatározó tényezőt, s feküdjünk bár otthon az ágyban, a bennünket körülvevő világ akkor is szédületes gyorsasággal változik, mi pedig e változás részesei vagyunk. Ennek a mozgásnak a sebessége megszünteti a normális módon érzékelt téridőt – összenyomja, sűríti. Így nyomódnak össze a városok is: konzervvé válnak. Egyéni szempontból némelyeknél egyfajta nullszint alakul ki. A gyorsaság ugyanis negatív értelemben megszabadít a területiségtől, megszünteti az akadályokat, s cipőzsinórként fűzi szét mindazt, ami az egyéneket városukhoz köti – másképp fogalmazva: megfosztja a várost annak lehetőségétől, hogy azonosságot, identitást adjon nekik. S ha a távolság már nem jelent semmit, a város is elveszíti jelentőségét. Merthogy arányos módon a város is elveszíti identitását – megszűnik létezni. S e ponton újra hozzákezdhetnénk annak felsorolásához – miként írásunk elején tettük –, hogy mi mindennel nem azonos a város. Vagy pedig elég, ha kereken kimondjuk, hogy a város – nincs.
Lehet, hogy ez a problémafelfogás némileg intellektualizált, hiszen a városban végső soron marad bizonyos számú ember, akiknek csak egyetlen lehetőségük van – hogy tanúi legyenek a sebesség növekedésének. Ők azok, akik egyhelyben állnak. De fentebb már leszögeztük, hogy mozdulatlannak maradni – lehetetlen. S mivel ezek az egyének nem tartoznak azok közé, akik (ahogy Albert J. Dunlap fogalmaz) aktívan befektetnek a városba, ez utóbbi így vagy úgy, de kifut a lábuk alól.     
 
V.
És mégis marad valami a köröm alatt. Valami, ami állhatatosan ragaszkodik az igazi emberhez, gyerekkorához, múltjához, álmaihoz és képzeletvilágához: valami, ami ellenáll. Lehet, hogy ez épp az emlékezetünk, amely nélkül a szélben közönyösen és megadóan zizegő törékeny könyvlapokká változtatnánk mindent, amit észlelünk (s nem csak a városokat). De az is lehet, hogy csak az egyszerű remény, mert nem a gondolatok mentik meg a világot, nem az intellektus vagy az ész, hanem a hétköznapi remény. S épp ezért vagyok pesszimista, mert – miként Ernesto Sabato mondja – a pesszimizmusnak elsősorban arra van szüksége, hogy valamiben bízzon és legyen reménye. S épp ezért meg vagyok róla győződve, hogy a város már régóta mást jelent, mint néhány utca, épület, park vagy piactér rendszerét. Hogy nem azonos a székesegyházzal vagy a templommal, az egyik vagy a másik kávéházzal, valamelyik térrel, néhány szökőkúttal, a parkolóval. Mi több, hogy e képződmények egyugyanazon helyen található együttesével sem azonos. A város ugyanis – én magam vagyok.

                                                              G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA