| Jonáą Tokarský
Démon Artepius Vibratus helyet foglalt a fotelben és hallgatott. A tény, miszerint a szalamandernek vélt démon húsvér ember, fényt derítene minden képtelenségre, ám továbbra sem volt képes megérteni, hogyan lehetséges mindez. A könyvespolchoz nyúlt, és kihúzott egy terjedelmes grimoir-t. Egy ideig lapozgatott benne, majd átnyújtotta Aloisiusnak a nyitott könyvet. – Ez az. Ennek alapján folytattam tegnap a szellemidézést. Pontosan a leírtak szerint. Aloisius Motolla elmélyülten olvasta a szöveget. – Minden a megadott utasítások alapján történt – folytatta Artepius. – Úgy tűnik, rendben van –, bólintott az öreg theurg, visszaadva a könyvet. – Na és ezt követően megjelent a démon, azaz a démonnak vélt valaki. – Csakhogy nem megjelent! Az ajtón csöngetett, teljesen illuminált állapotban – helyesbített Aloisius. – Ezt egyáltalán nem furcsálltad? Őszintén szólva, nem tudom, te hogy vagy vele, de engem az asztrállények nem ajtón keresztül, és végképp nem kapatos állapotban közelítenek meg. A konyhából káromkodás hallatszott. – Nekem is valószínűtlennek tűnt – mondta kelletlenül Artepius – másfelől viszont először idéztem ebből a szférából démont. Mit tudom én, tulajdonságok és viselkedésmódok szféránként különböznek. – Minden kétséget kizáróan, ez azonban nem jelenti azt, hogy a haariahiak majd az ajtódon csöngetnek! Az isten szerelmére Artepius, miért ütöd unos-untalan az orrod olyan dologba, amiről a leghalványabb sejtésed sincs? Miért nem varázsolsz? Az önműködő ajtód például maga a tökély! – Meglehet, igazad van... Na, de ezzel az alakkal most mi legyen? – Felegyenesedett, és járkálni kezdett fel-alá a szobában. – El kéne engednem. – És? Mi ezzel a gond? – Minden. Mi van, ha feljelent? – Ugyan már, mégis milyen ürüggyel jelentene fel, elárulnád? Azzal, hogy mágikus kisüléssel földhöz vágtad? Vagy netán azzal, hogy mágiát alkalmazva lecövekelted egy helyre? Gondolod, hogy hisznek majd neki? – Hahotázott Aloisius Motolla. – Valószínűbb, hogy őt zárnák be. A diliházba! Nem, barátom. Ez az alak jól meggondolja majd, hogy beszél-e erről valaha bárkinek is. Nyugodtan engedd el. Légy hozzá kedves, kérj tőle elnézést, adj neki egy kis pénzt, vagy mit tudom én, szóval, küldd el. – Várjunk csak. Miért én? Miért csak nekem kellene elnézést kérnem? – Mégis kinek? Talán nekem? – Hát még jó! Te szúrtad meg! – A kísérlet keretein belül! – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Aloisius. – Gondolod, hogy magára vette? – Hogy a fenébe ne vette volna magára?! Menj már! – Még mit nem! – makacsolta meg magát Aloisius. – A te démonod, a te hibád. – Hisz nem is démon! – Valóban nem az, de erre nekem kellett rájönnöm. Ezt ne felejtsd el! Hirtelen csend lett, amit csak a konyhából kiszűrődő káromkodás és átkozódás foszlányai zavartak meg. – Akkor én megyek – mondta Artepius. Aloisius Motolla bólintott. Ahogy az alak észrevette, hogy Artepius a konyhába tart, felhagyott az ordibálással, és elsápadt. – Ne bántson, uram, hagyjon, nem fogok kiabálni, hagyjon – ismételte elszörnyedve, és tekintetével meredten követte Artepius kezét. Artepius szúrós pillantással végigmérte, kitárta karját, és szeme lángba borult. A férfi megmerevedett, és rosszat sejtve lépni próbált. Halvány mosoly jelent meg az arcán, de rögtön elkomorult, amint szembetalálkozott Artepius haragos ábrázatával. – Nem tudom, ki vagy, nem is érdekel – mordult rá Artepius. –Mielőtt azonban elengednélek, tudni akarom, hogy miért állítottál tegnap be hozzám. Ki vele! Mielőtt az alak bármit is mondhatott volna, dörömbölés hallatszott az előszobaajtó irányából. A konyhában feltűnt Aloisius,némiképp meghökkenve. – Vársz valakit? – Nem – válaszolt Artepius. – Menj, nyiss ajtót, és bárki legyen is az, hajítsd ki. Kedves barátunk még tartozik itt nekem némi magyarázattal – tette hozzá, és tekintetével az alakra mutatott. Aloisius távozott. – Na, megered a nyelved? – sziszegte fogai közt Artepius, de még mielőtt bármit is kiszedhetett volna belőle, egy hosszú, világos kabátot viselő rideg megjelenésű férfi lépett a konyhába négy rendőr társaságában. – Farkas rendőrfelügyelő vagyok. Maga Artepius Vibratus, ha minden igaz. – Igen, az vagyok. Mit akarnak? És hol az engedélyük, hogy csak így rám törnek? A felügyelő egy papírlapot halászott elő zsebéből, és meglebegtette Artepius szeme előtt. Ebben a pillanatban az addig háttérben vesztegelő kolosszus a rendőrök közé ugrott, hármukat a földre teperte, és az előszobába vetette magát. Még mielőtt bárki feleszmélt volna, már a lépcsőket rótta lefelé. A felügyelőnek kaján vigyor futott át az arcán. – Lent tízen várnak rá, nem szökik meg. – Lenne olyan szíves, és beavatna végre, mi a fenét jelent ez az egész? – kérdezte indulatosan Artepius Vibratus. A felügyelő Artepius vállára tette kezét, és egyenesen a szemébe nézett. – Artepius Vibratus, letartóztatom hatósági üldözés előli menekülésben való segítségnyújtásért. – Ezt ki kérem magamnak! – csattant fel Artepius, még mielőtt azonban bármit tehetett volna, két rendőr hátracsavarta a karját, majd megbilincselte. – Most eljön velünk a rendőrőrsre, ahol a nyomozó majd kihallgatja –közölte a felügyelő, és kiment az ajtón. A rendőrök követték, magukkal vonszolva az ellenszegülő Artepiust. Az előszobában mindannyian megálltak, és a felügyelő teljesen kitárta a bejárati ajtót. Mialatt Artepius a két őrmesterrel dulakodott, és vehemensen próbált megszabadulni a bilincstől, az ajtószárny magától lassan megindult, és mikor bezáródott, a felügyelő ujjával megkocogtatta. – Remélem, erre is ad majd valami magyarázatot! BARNA OTÍLIA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|