Tófalvy Tamás
Mikor van egy közép-európai város?
Az „itt és most” és a hétköznapok utópiái
Ha valaki a térkép fölött merengve azt a helyet akarja megkeresni, amit
Közép-Európának hívunk, akár ismerős számára a közép-európaiság állapota,
akár nem, sajátja vagy nem ez a kultúra, nem hagyatkozhat vaktérképre.
Az Európa testét ritkásan behálózó erek, a határok nélkül az idegen
szemlélő az arányokat segítségül híva legvalószínűbben ott keresné Közép-Európát,
ahol már az orosz síkságok kezdődnek; aki pedig nagyon is jól tudja, hol
kutasson, rádöbbenhet: ösztönét nem a gyakran kizárólagos jelentésadónak
vélt geológiai formák ismerete, hanem a határok tudása, a politikai tudat
mélyen beivódott jelenléte táplálja.
Még inkább tudatosulhat, és egyben el is bizonytalanodhat ez az ösztöne,
ha a határok hálózata által közrefogott pontok, városok között kell tájékozódnia,
hiszen a geográfiai mintázat által kijelölt szerepek és a politikai térkép
által formált történelmek feszültségében jelentkezik mindaz, ami a város
kitüntetett helyét biztosítja a megismerésben, és az, ami a közép-európai
város különutas szerepét adja a kultúrában.
A kereső eddig az égtájak, a felület egyenetlenségei és a határok vonulatai
nyomán próbált tájékozódni, a „hol van” kérdésére választ kapni, de a politikai
viszonyokhoz való alkalmazkodás kényszere egyre több és több lehetséges
világot tár fel előtte, fokozatosan kibővítve a tér formáit az idő újabb
változataival. Ha megtalálta a várost, magát a várost találta meg? Melyik
várost találta meg, ha most találta meg a várost? És ha lehet különbség,
ha van különbség, hogyan helyezhetjük el a közép-európai város fogalmát
az alakuló térben és a változó időben, egy mondatba sűrítve a kérdést:
„mikor van egy közép-európai város”?
Térképek, idők, városok
„Természetesen most” – mondhatná rögtön a gyakorlatias válaszadó. Ez
a megélés fenomenológiája felől mindenképpen releváns válasz azonban már
nem elégséges, ha arra keressük a választ, hogy a város „itt és most” megtapasztalása
hogyan épül az akár évszázadokon keresztül épített, lerombolt, tervezett
vagy éppen toldozott-foldozott városképekre, jelképekre, közösségekre,
élettörténetekre, és a pillanatok egymásra következésével hogyan irányul
a vágyak, elvárások, minták felé.
Pedig a közép-európaiságnak nevezett élethelyzet és kulturális
közeg éppen ebben a feszültségben, az adott örökség és a változó elvárások
közötti térben nyerte és nyeri el fokozatosan alakuló karakterét; a városokban,
amelyek máskor, máshol épültek, de itt és most élünk bennük, és egy máshol,
máskor gyakorolt szerepre készülve, a folyamatos készülődés, köztesség
állapotában.
Mondhatnánk, ez minden égtájon így van: a városok, és egyáltalán
a más és más elvek és gyakorlatok alapján alakuló országok is a hagyomány
és annak extrapolációi, az adott mozgástér és adódó lehetőségek szerint
léteznek. De éppen ez az univerzális mintázat irányíthatja rá a figyelmet
arra, hogy mennyire más hagyományok és lehetőségek, múltak és minták ütköznek
össze egy-egy földrajzi, kulturális vagy urbanisztikai alakzat megélésében
és értelmezésében.
Mi az tehát, ami nehézzé teszi egy közép-európai város közegében
összetorlódó idők és terek szétbontását? Ha ismét ránézünk egy térképre,
de nem egy maira, hanem a porral vastagon beborított polcokról leemeljük
azokat az ábrázolásokat, amelyek az egykori Európáról szólnak, láthatjuk
a rögzített határok előtti kontinens folyók és hegyek által szabdalt felszínét,
a kitüntetett városok latin megnevezéseivel, majd tovább lapozva az évszázadokban
elénk kerülhet a Közép-Európát már alapvetően a Habsburg Birodalom határai
közt feltüntető térképek sora.
A városok nevei itt már többségükben német nyelven sorakoznak,
jelölve az eltolódást, ami a hagyomány átértelmezése, és az ezáltal megváltozott
elvárás határai között kaphatott teret: a birodalom immár politikai értelemben
is integrálója a földrajzi egységeknek, és a városok szerepei és funkciói
– azaz a feléjük irányuló és saját elvárások – a birodalom keretében nyernek
értelmet.
Ez az értelemadás az első közvetlen előképe annak a stratégiának,
ami a mai közép-európai város időbeliségének ambivalenciájáért felelős.
A birodalom (azaz már egy konkrétan, pontosan és minden irányban lezárható
tér) által összefogott városok szövevényében – szintén: mint ahogy bármely
más birodalomban – elkerülhetetlenné vált az egyébként is adott területi,
fejlettségi, hatalmi anomáliák biztos differenciálódása és egyre karakteresebbé
válása. A tér bizonyos pontjain elhelyezkedő városok egyre inkább aszerint
váltak meghatározhatóvá, hogy a gazdasági, vallási, politikai centrumnak,
vagy a perifériának, vagy éppen az átmenetnek mely térszeletében kaptak
helyet.
Az idő mint fejlődés dimenziója a politikai gondolkodásban –
amely egyébként is csak a 18. század kognitív terméke – ezzel kap egyre
több és több lehetőséget, másképp fogalmazva: teret a közép-európai regionális
gondolkodásban. A mintaként kijelölt központi városok felé való igazodás
kényszere a periféria gyakran megkerülhetetlen szerepeit kényszerűségből
követő, egyre inkább leszakadó többi, és egyre több város további távolodásához
vezetett. Távolodás, ahogy a térbeli távolság metaforája bevonódik a frissen
kialakult fejlődés fogalmának időbeli felfogásába; távolodás, ahogy a tér
elszakította egymástól a városok adott körülményeit az ideálisnak tartott
állapottól; távolodás a városok szükségszerűen a szűkebb környezet által
meghatározott, autonóm fejlődésének útjaitól, a városok lakóinak és vezetőinek
értelmezésétől, amely immár egy kitüntetett földrajzi irány, a centrum
által megtestesített szimbólumban láthatta csak az új fejlődés lehetőségét,
azaz a jövő zálogát.
Ez a hermeneutikai rés – amely hasonló a jelek tanának a reneszánsz
után bekövetkező változásához, mellyel megszűnt a szükségszerű és adott
kapcsolat a jelenség és jelentése között – végleg megbontotta a város jelenének
és jövőjének egységét, amennyiben az egyébként is újonnan kialakult jelentéspáros
már nem ugyanabban a térben találta meg ideális reprezentációját. Amíg
a jelen még mindig az „itt és most”-hoz kötődött, addig a fejlődés koncepciójával
összefonódó jövő már máshol, a centrumban kereste a hétköznapok utópiáját.
A jövő kényszerei
Nem utolsósorban ez is hozzájárult a birodalom kohéziójának csökkenéséhez,
majd hirtelennek látszó széthullásához – ami új centrumokat és új jövőképeket
adott a közép-európai városoknak. De ezek a jövőképek már azáltal sem lehettek
a részesei egy történeti kontinuitás által meghatározott lineáris fejlődési
elv térnyerésének, hogy az alapul szolgáló hagyományok is darabjaikra hullottak
szét. Az úgynevezett nemzetállamok egymástól átvett és átírt majd átértelmezett
saját történelmei keresztül-kasul szabdalták a közös múlt tereit és jövőképeit.
A fejlődéshez való viszonyulás a birodalom határainak eltűnésével,
és a sok kis határ kialakulásával egyre inkább a hajdani birodalom földrajzi
helyzete által meghatározott térhez képest fejlettebbnek gondolt területek
felé irányult, egyre jobban kikristályosítva a Nyugatnak mint a fejlődés
mértékegységének, céljának és értelmének a hálózatszerű metaforáját. A
Nyugat alkonyával valójában megszülető Nyugat a regionális viszonyítási
rendszernek a nagyobb rendszerbe való tagolódásával már nem mint egy alternatíva,
hanem mint az alternatíva jelent meg a kis közép-európai országok narratívumaiban.
A világháború után a válságokkal terhelt kapitalizmus berendezkedése,
és a nagy nyugati gazdasági központoktól függő nemzetgazdaságok kialakítása
a Nyugat halálos járványaitól sem tudta függetleníteni magát: a második
világháború és a holokauszt által felrúgott hagyományoktól és a náci totalitárius
állam offenzív jövőképektől nem függetleníthette magát a háborúba és a
népirtásba szintén tevékenyen bekapcsolódó közép-európai államok sora sem.
A régió lakói számára addig még nem tapasztalt szenvedést, rombolást
hozott a háború, a vége pedig addig elképzelhetetlen mértékű számvetésre
adott lehetőséget a városoknak. Mi történt? A legkarakteresebben még mindig
a birodalom gazdasági lehetőségei által meghatározott és a birodalmon belül
betöltött szerep nyomán kialakult városszerkezetek, amelyek épp csak kipróbálhatták
maguk a kis országok határai között, és a nagy Európa felé irányulásban,
most porig rombolva hevertek szerteszét az öreg kontinens kellős közepén.
Mégis, a romok erősebbnek bizonyultak az építő kezeket irányítóknál,
ez nem is történhetett másképp: amíg a jövő víziói leginkább a múlt nyúlványai
lehetnek, addig csak a retrospektív spekulációk hozhatnak szükségképp igazságtalan
ítéletet. Dacára annak, hogy a második világháborúval már végképp szétfoszlott
a birodalom struktúrája, a városokat mégis újjá- és nem átépítették. Újjászületett
a hajdan a császárvárossal versengő Budapest is, a birodalom második fővárosa,
a parányi ország északi pereméhez közel, természetszerűleg nem felkészülve
arra, hogy az újjáépítés nemhogy a múlt ideái által elképzelt nyugati mintához
nem tud már alkalmazkodni, de hamarosan egy olyan új minta fogja meghatározni,
amelyet korábban senki sem kívánt magának Európának ezen a felén.
Nehéz, nemcsak az „itt és mostok” sorában, de a visszatekintés tudásával
felfegyverkezve is megérteni Közép-Európa elvágását a nyugati utópiától,
és a vágyait reprezentáló elbeszéléseinek hozzákötését egy olyan földrajzi
irányhoz, amely a valóság egyfajta megkettőződéseként sohasem képviselte
azt a fejlődést, amelyet mégis képes volt folyamatosan újratermelni és
kommunikálni a terror és a retorika alakzataival. Az erő felülkerekedése
a tapasztalat utópiáján olyan örökséget hagyott a közép-európai városoknak,
amelyet évtizedek hosszú sora sem fog kitörölni sem a múltjából, sem a
jelenéből – sem a jövőjéből.
A kontrolláló erő lazulásával egyre inkább és újra a gazdaságilag
fejlettebb, a másik világ felé irányuló városok a rendszerváltások lendületében
hirtelen „ott” és mégis „itt” találták magukat, összekeverve a szabadság
legkönnyebben kapható, olcsó díszleteit a szabad kereskedelem és gondolkodás
lehetőségeivel. Ebből még ma sem lábaltak ki Közép-Európa városai, még
úgy sem, hogy több mint másfél évtized elteltével a korábban abszolút utópiának
tekintett, később ebben a szerepében már egyre inkább megkérdőjelezett
Európai Unió újabb lezárt területi egységének részeivé váltak.
A birodalom vérkeringésének anomáliái szerint feltöltődő vagy elhaló,
majd a századfordulós eklektikus városfejlesztési koncepciók nyomán mai
építészeti karakterüket elnyerő, az első autó elindulása előtt már rögzült
úthálózattal rendelkező, a kis államokban gazdasági és kulturális kontextusukat
elvesztő, élő műemlékekként funkcionáló – majd a kommunista diktatúra alatt
szimbolikusan egy másik centrum felé, majd még később vissza fordított
– hatalmas középületekkel felruházott, a már sokadszorra nem érvényes múlt
által kialakított városok hogy is élhetnének, működhetnének saját múltjuk
és jövőjük szerint?
A közép-európai város szinte minden eleme a múlt mementója, egy olyan
múlté, ami egy ma már sehol sem létező, gyakran nosztalgikus stratégiákkal
vágyottnak beállított szerep dokumentuma. Az újonnan felvett jegyek – a
tömegközlekedés fejlesztésétől kezdve a rendezvények megszervezésén keresztül
egy homlokzat felújításáig – pedig újra az Unió által lezárt terület gazdasági
utópiája, a Nyugat felé irányítják a tervezők tekintetét, akik újból egy
nagy rendszer másik perifériáján találják magukat.
Hol vagy?
A közép-európai városok lakói számára a Nyugat felé irányulásnak, és
a helyi tér helyi megoldásaitól való elfordulásnak egyszerre motorja és
alternatívája az európai integrációval nagyjából egy időben kibontakozó,
globalizációnak nevezett változások összessége által kínált kommunikációs,
gazdasági és politikai csatornák sokasága.
Ahogy arra a globalizáció teoretikusai és megélői is sokszor
rámutattak: a globalizációban nemcsak a vezető minták tudnak egyre nagyobb
publicitást kapni, hanem az egyes régióknak is egyre több lehetőségük van
arra, hogy létük és modelljük információját eljuttassák máshova, ezáltal
definiálva, identifikálva magukat, nem viszonyulásként, hanem immár alternatív
célként, nem megszabadulva a múlttól, hanem visszanyúlva hozzá, nem követve
a hagyományt, hanem újraértelmezve azt.
Mindez miért fontos? Nem a nemzeti érdekek miatt – azokról éppen
Közép-Európa sorsa mutatta meg, hogy nem adhat másnak, csak a „győztesnek”
alternatívát. Nem a regionális érdekesség miatt – minden régió egyformán
érdekes, a másság, az egzotikum konstrukciója szinte mindig a távolság
és az ismeretlenség, nem az esszenciális originalitás vonatkozásában alakul
ki. Nem a gazdasági érdekek miatt – munkát a multinacionális vállalat és
a helyi cég is ugyanúgy tud adni, ahogy a gazdasági mutatókon javítani.
Nem, mert a Nyugat mint jövő alternatívája pontosan ezen érdekhálózatok
mentén válhatott azzá, ami, feltéve egyben a kérdést: lehetséges-e a politikailag
más és más közegbe került közép-európai városoknak, amelyek bár továbbra
is az egykori államok által adott struktúrában léteznek, de fragmentálódásuk
folyamán végleg elveszítették nagyhatalmi funkciójukat, vagy részüket egy
mindenkori nagyhatalom szerkezetében, hogy saját terükben és lehetőségeikben
határozzák meg a jövőjüket?
Ha sikerül megtalálni nemcsak a gazdasági, de a tágabb értelemben vett
kulturális lehetőségek terét a saját választások és döntések újragondolásával,
akkor a válasz a hermeneutikai gyanú helyett a remény kifejezésével szólva:
igen. És akkor a jövő akár már nemcsak a távoli tájakon, hanem „itt” és
„most” is létre jöhet.
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|