Szegő Dóri – Éber Márk Áron
Az átmenet terei
(Romkocsmák)
Romkocsmák, retró-kertek és nosztalgiateraszok az ezredforduló Budapestjén
Késő este Budapest belső kerületeinek a főútvonalaktól távol eső mellékutcái
látszólag kisvárosias, élettelen képet mutatnak. Elvétve látni csak egy-egy
járókelőt, úti céllal vagy magával a kószálással mint céllal. Magányos
szoknyapecérek, kutyasétáltatók, zárás után a fal mellett tapogatózó kocsmabútorok,
szerelmesek, örömlányok. A kapualjakban váltják egymást a papírdobozból
és pokrócból gyúrt fedezék mögül tekintgető hajléktalanok és a mámor különféle
„halmazállapotaiban” elmerülők. Ám az éjszakai pesti posztón akadnak különös
szövetrészek is. Kómába küldött épületek mögé rejtett hang- és fényszigetek,
a megszokottól eltérő élményszerzést keresők terei. A befogadó épületek
múltja és funkciója sokféle lehet: nagyobb részben evakuált lakóházak egykor
cselédpletykától hangos udvarai, ahol valaha megrendelők siettek az ötvös-,
szabó-, műbútoros-, bőrős műhelyekbe. Később tiszta szemű cigánygyerekek
vívtak közelharcot a gang biztonságos lőállásaiba visszavonult kisnyugdíjasokkal.
Egy-egy ottfelejtett lyukban kisiparosok forgolódtak: rögeszmésen űzték
sok évtizedes hagyományba ágyazott mesterségüket, és váltak – talán nem
is szándékoltan – az értékmegőrzés utolsó gyalogezredévé. Akad azonban
az új funkciót nyert terek között ipari épület is: a Tűzraktár néven alakult
egykori laboratóriumi műszergyár-monstrum a Tűzoltó utcában, vagy egy néhai
autószerelő műhely, melyben a Wartburgokba és Trabantokba hajoló olajos
kezű szakik helyett ma már csak a Kuplung nevű kocsmát találjuk, mely a
kékgalléros munka éthoszát élménnyé esztétizálja. Valamint ott vannak a
méltatlanul kiaknázatlan Duna-partunkból kis részeket visszafoglaló homokpartok
is. E forma élharcosára, a luxuskivitelben újragondolt Kopaszi-gátra ma
már csak emlékezhetünk.
A romkocsmák léte nem nélkülözi az előzményeket: hasonlók voltak
az egykori sörkertek és kioszkok, de gondolhatunk a második világháború
utáni tömbbálokra is, melyeket regeneráló, traumaoldó céllal tartottak
az Erzsébetváros utcáin és házainak udvarán. A valaha magas presztízsű,
közép- és nagypolgári lakónegyedekre súlyos csapást mértek a szocializmus
évtizedei, a belváros erózióját tétlenül néző „panelpolitika”. A kilencvenes
évekre válságossá váló helyzetet az ingatlanfejlesztők igyekeztek kihasználni.
Mára különös hibridek születtek: szakadt ruhájú, régi pompájukat csak nyomokban
őrző, századfordulós házak váltakoznak a papagájszínekben virító új építésű
társasházakkal. Az érkező telepesek nehezen férnek meg a slumosodó negyedek
kis, önkormányzati lakásainak kiszoruló népével. A befektetői marketing
a gyarmatosított negyedek patinájára, múltat idéző, kisvárosias hangulatára
épít, miközben tevékenységével éppen felszámolja azt. A jelen Budapestjének
egyes városszöveteit és lakóit talán ma is patologikus állapot jellemzi,
és újra időszerű a traumaoldás.
Budapest átmeneti bérházövezetében az összegyűlés, ismerkedés,
szórakozás és eszmecsere szigetei sokfélék, mégis közös bennük, hogy a
romlás talaján nőttek. Olyan átmeneti helyzetben lett létjogosultságuk,
amikor a város régi közösségi terei már megszűntek, de helyüket még nem
foglalták el újak. Az államszocializmus rendszerváltásba torkolló válsága
felszínre hozta az addig javarészt rejtett szociális problémákat. Mára
a budapesti közterek a munka és fedél nélkül maradottak menedékeivé lettek:
leromlottak, tönkrementek. A koldusokkal teli, kosszal és zajjal szennyezett
aluljárókban, csomópontokon a járókelő a bozótharcos szerepébe kényszerül
– gyorsan átsiet, vagy eleve oda sem merészkedik. Ha útja során megpihenne,
szinte csak fogyasztás ellenében igénybe vehető konzumterek (kávézók, gyorséttermek,
plázák) közül választhat. A találkozásnak, eszmecserének helyt adó agora
szerepét a budapesti nyilvános terek mára végleg elveszítették – kevés
kivételt képez a Millenáris Park, az Erzsébet vagy a Kosztolányi tér.
A fejlett Nyugat értékrendszerének átalakulását hozó kulturális
átmenet Kelet-Közép-Európát épp hogy csak elérte: a posztmateriális értékek
– melyek szakítanak az anyagi javak felhalmozásának célkitűzésével, és
az életminőséget helyezik előtérbe –, leginkább az államszocializmus romjain
felnövekvő, alternatívát kereső fiatal nemzedék körében váltak elsődlegessé.
Ebben a szellemben jött létre a „romkocsmák népe”, mely megteremtette a
maga agoráit: az alternatív kulturális központokat, retró-kerteket és nosztalgiateraszokat.
Ezek az „interregnumban” létrejövő közösségi terek többszörösen is kapcsolódnak
az átmenetiséghez. Legszélesebb értelemben az egykori keleti blokk államainak
kulturális-mentális romjaitól induló tranzitút kifejeződései. A romkocsmák
tárgyi kultúrája a hatvanas évektől fokozatosan felpuhuló rendszer fogyasztói
legitimációjának kellékeiből merít, miközben azt a nyugati fogyasztási
mintákhoz igazodva értelmezi újra. Gondoljunk csak a hiánygazdaság lefelé
nivelláló, uniformizált, kényszer-evidens Tisza-cipőjére, mely – a Puma
mintájára történő felélesztésével és újradizájnolásával – mára retró-trendi
márkává vált. Szűkebb értelemben átmeneti a megszelídített közösségi tér
is. A sokszor bontásra váró, de legalábbis felújításra szoruló ingatlanromokra
a bezárás és kiköltöztetés visszatérő árnyai vetülnek. A közönség körében
a bezárásról terjedő rémhírek – nem függetlenül a tudatos üzletpolitikától
– csak tovább fokozzák a helyek látogatottságát. Hasonlóan a hazánkban
alig-alig meghonosodó squatokhoz (foglalt házakhoz) a folyamatos bezárásveszély
aktivista összefogásra és protestálásra sarkall, elősegíti az identitás
térbeli lehorgonyzását, s az aktuális hírek tudóit mindenkor a jól informáltság
és a megkülöböztetettség érzésével jutalmazza. „Minden este lehet az utolsó
este” – az e körül keltett „hisztéria” alakítja a romkocsmák népének aktuális
vonzódásait, és teremt napról napra tömeges „kultúr-zarándoklatot” a bezárással
leginkább fenyegetett helyre. E hálás szerepet hónapok óta a Király utcában
költő Sirály tölti be.
A romokra – akárcsak a hagyományokra – azonban nem csak rátalálni
lehet, ki is kell őket találni. A stílust érző alkotószellem rásegít az
enyészetre. A romkocsma védjegye, a „lepattantság”, sokszor fokozott, művi.
A „tarkamezős” beruházások olyan, a retró-életérzésre hangoló tereket céloznak
meg, melyek a saját múltjukat kínálják fel imázsépítésre – akárcsak a Blahán
álló Állami Áruházban működő Corvintető vagy a Komjádi Uszoda tetőterasza,
a csíkos, madzagos fürdőnadrágra utaló Fecske. Az igénytelenség esztétikája
az identitáskeresés mellett a gazdasági racionalitás igényét is kielégíti
– a romkocsmák költséghatékony befektetések. E kertekben, udvarokon, teraszokon
a fiatal közönség nosztalgikus töltetet ad a saját élményként át nem élt
szocializmus tárgyi kultúrájának, a kornak ebben a formában „soha-nem-volt-jelenét”
konstruálja meg. Néha az államszocializmus emlékezete mégis kínosan hiteles:
barakkpultok előtti hosszú sorban állás után a porzó salakban fuldokló
fiatalok halovány pincelámpák fényénél fogyasztják drága sörüket. Azért
a kapitalizmus kísértete is ott áll a pultnál: felénk kacsintva az italok
árán ironizál.
A szcénát megóvja az egyneműség veszélyétől, hogy egy évszázad
stílusaiból merít: biedermeier, szecesszió, szocreál. A korok, tárgyak
rendezetlen egymásra hatása különös harmóniát teremt – akár a nemzedékek
emlékeivel telerakott padlás. A „bútorparkban” sajátosan vegyülnek az eredetileg
nyilvános terekre tervezett padok, pléh- és műanyag asztalok, a megszűnő
mozikból, felszámolt „művházakból” leselejtezett széksorok, a társaságokat
feloldó és egyesítő csocsóasztalok, valamint a privát lakótereket idéző
fotelek, kanapék, állólámpák, almáriumok. A belső kialakítás elengedhetetlen
tartozékai a szedett-vedett világítótestek: rizslámpák, bádogdobozok, fáklyák,
mécsesek, melyeknek térkijelölő és differenciáló szerepük is van. A múltból
való építkezéssel a romkocsmák bojkottálják a befektetők képviselte irányt:
a dózer nyomában épülő gyökértelenül új formákat.
Szemben a belváros elegáns caféival, steril „igényességgel” kialakított
lounge-aival és kifinomult pubjaival; szemben a borfetisizmusnak helyt
adó pincékkel és kerthelységekkel; szemben a feles-kevert szagától áporodott
talponállókkal, az olcsó menüvel csalogató kiskocsmákkal és kockás terítős
pincevendéglőkkel; szemben a szintetikus drogok és a party-kultúra tereivel,
a romkocsma-szcéna alapvetően más jellegű életstílusmintákat vonz, más
típusú élményszerzési módokat kínál. A vadszőlővel benőtt, ódon tűzfalak
tövében ál-szakadt fiatalok ácsorognak a színes lampionok alatt: bölcsészek
és művészfélék, biciklis futárok és a hetvenes évek konfekciódivatát idéző
lányok, bátortalan középiskolások és diplomás munkanélküliek, Erasmus-studentek
és büszkén guide-oló helyi erők, vörös szemekkel bágyadtan pillogók és
fröccsükkel hevesen gesztikulálók, a kimódolt kócosság és a szándékosan
ottfelejtett borosta szertelenül sármos kakasai. A színtér szereplői mind
a Gerhard Schulze nevéhez kapcsolódó „élménytársadalom” helyi „önmegvalósító
miliőjéhez” – annak bohém frakciójához – sorolható figurák. E miliő tagjai
magasabb képzettségű fiatalok, akik az élethelyzeteik kényszereihez való
alkalmazkodás helyett vágyaik beteljesítésére koncentrálnak, eleve adottnak
tételezett belső lényegük kibontakoztatására törekszenek. Jellegzetes életformájuk
a művészi életvitel, melyhez a romkocsmák világa nyújt autentikus hátteret.
„A kultúra mint csali” – melyről Wessely Anna ír –, a budapesti
romszórakozóhelyek vonatkozásában is érvényesül. A levetkőzött épületeket
elsőként artisztikus figurák fedezik fel: a romokban alkotó- és közösségi
tereket, mozit, kocsmát, kiállító-, színház-, koncert- és műtermeket alakítanak
ki. Gyakran csak egy ottfelejtett cégtáblára emlékeztető vaslemez jelzi:
ki itt belép, kerékpárt és szánkót a kampóra akasztva hagyjon fel az asztali
kiszolgálás minden reményével. Ám a rejtett udvarokat lassan felfedezik
az ismerősök ismerősei is, a korábban egyneműnek tűnő társaságot „tájidegen”
figurák hígítják: a magukat az autenticitás letéteményesének tekintő insiderek
mellett megjelennek a légkondicionált irodaházból forró klímára vágyó outsiderek
is. Ugyanakkor a régi terek az alapító közönség számára előbb megszokottá,
majd unalmassá válnak. A magára valamit is adó alternatív számára a helyek
kommercializálódása egyet jelent megkülönböztető értékük elvesztésével,
ezért újabb érintetlen zugokat keres és talál, új udvarok lombjai alatt
húz össze kopott hokedliket. A helyek csak addig vállalhatók, ameddig nem
tömegesednek el – ebben az átmenetiség egy újabb aspektusa jelenik meg.
A szimbolikus ellenállás kulturális formái – vagy annak máza – tehát egy
jól ismert paradoxonhoz vezet: az önmagukat a konzum-katedrálisokkal szemben
megfogalmazó helyek (úgymint a Szimpla Kertmozi, a Tűzraktár és utódai,
illetve a Kultiplex) nagy sikerük révén csakhamar – különösen az eredeti,
underground vendégkör szemében – „romplázává”, „szimpla kapitalistává”
válnak. A kreativitásra és a bricolage-ra alapozó divatellenes stílusjegyek
kidolgozása egy új divatkánon felépítéséhez és rögzítéséhez vezet.
A helyszínek közötti vándorlással az élményszerzés változatossá,
epizódszerűvé tehető. Az önmegvalósító fiatalok, illetve a Zygmunt Bauman
által metaforikusan „turistának” nevezett életfelfogás megtestesítői, ahogyan
élményprojektjeiket, élettörténetüket is tripek esetleges láncolatából
kirajzolódó utazásként értelmezik. A „turisták” kínosan ügyelnek döntési
szabadságukra, a megállapodottságtól és a tartós kötöttségektől való mindenkori
távolságtartásra: fix munkahely helyett jobok, házasság helyett partnerkapcsolatok,
felelősségvállalás helyett flexibilitás. Minden kötelezettségvállalás rövid
távú és csak „további intézkedésig” hatályos – akárcsak az e miliő kedvelt
díszleteiként szolgáló romkocsmák esetében.
S hogy a romszórakozóhelyekre kiköltöztetés, az épületekre bontás
vár, valós félelem. Jóformán szezonról szezonra költözik a – nevében a
fejlett világhoz való felzárkózásunk túlbuzgó igyekezetén ironizáló – West-Balkán,
a szocializmus presszókultúrájának tisztelgő Szóda Udvar, a további engedély
hiányában önfelszámoló Mumus, Platán és Akku, valamint a multiplexek gúnyrajza,
a Kultiplex. Az ellenérdekelt szereplők között folyó küzdelem egyik tétje
a helyek működésének engedélyezése és folytonosságuk fenntartása. Ebben
a – bourdieu-i mezőként is értelmezhető – erőtérben megjelennek egyfelől
az ingatlantulajdonosok és -spekulánsok: hol a telekérték növekedésére
játszva, hol az alternatív kultúrát támogató, az üres épületeket – bérleti
díj fejében – átengedő büszke mecénások képében. Másfelől erős pozíciókkal
bírnak a szavazataikat féltő kerületi vezetők, akik a „kulturális örökség
megóvása” címén időnként önellentmondóan érvelnek, és az üzlet szagára
gyűlve bőszen tartják a markukat; az engedélyekről határozó illetékesek,
valamint a bontási ügyekben (gyakran illuzionista módjára) döntő hatósági
szakértők. Színre lépnek a nyugati minták meghonosításának civil aktivistái
és kultúrmisszionáriusai is, rehabilitációs programjaikban teret adva bohémeknek,
idealistáknak és a szórakozás romvárainak; s e nemes cél zászlaja alatt
feltűnnek a kocsmát, boltot megnyitni kész, retróhullám-lovas vállalkozók.
Ma már a romkocsmák piacán oligarchák harca dúl: egy befektetői kör három-négy
különböző profilú helyet üzemeltet. Az egykocsmás játékosokat a piacról
való kiszorulás fenyegeti, ha nem képesek megfelelni a verseny követelményeinek.
Rövid távú megállapodások, háttéralkuk függvénye, marad-e a brand, megnyit-e
jövőre is „a hely”, és ha nem, hová költözik, s mely piaci szegmensre fókuszál
majd az üzletpolitika.
Bárhogy is alakul e mező, útban a romkocsmák felé kifutunk a
városról való gondolkodás jól kitaposott, merev síneiről, az unásig ismételt
látószögekből. A romszórakozóhelyek élettel és értelemmel telítik a Duna-partot,
a pesti bérházak és gyárépületek udvarait: új perspektívákat kínálnak a
város megtapasztalásához. Talán a nappal migréntől, éjjel lázálmoktól gyötört
Budapest kezdett öngyógyításba, s lappangó életenergiáját a kómába küldött
épületek mögé rejtett hang- és fényszigetek szabadítják majd fel. Egy biztos:
az átmenet terei vitathatatlanul előmozdítják a városszövet revitalizációját;
rugalmasságukkal, játékosságukkal és kreativitásukkal csak segíthetik egy
rossz közérzetű nagyváros megújulását.
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|