SASA STANISICCSEL JÓSVAI LÍDIA BESZÉLGET
 „Az ábrázolás érzékletességére törekszem”

Sasa Stanisic mindössze 28 éves. Tizennégy évesen hagyta el szülővárosát, a boszniai Viąegradot, szüleivel Németországba menekült, s mivel a háború csak nem akart véget érni, letelepedett, anyanyelvet váltott, s első regényét már németül írta meg. Eredetileg bosnyákul szerettem volna kérdezni, de azt mondta, beszéljünk inkább németül, az eredeti anyanyelvét már csak egy tizennégy éves fogalomrendszerével beszéli. Hogy mennyire megtanult németül, arról könyvének hatalmas sikere is árulkodik: megkapta a rangos Ingeborg Bachmann-díj közönségdíját, tavaly pedig a Frankfurti Könyvvásár Német Könyvdíjának szűkebb jelölőlistájára is felkerült (Martin Walser, Ingo Schulze és Katharina Hacker társaságában). A regény (Hogyan javítja a katona a gramofont, Luchterhand, 2006) Boszniában indul, az elbeszélő egy kisgyermek, aki ebből a békaperspektivából, az ártatlanság és a fantasztikum világából szemléli a körülötte zajló csip-csup eseményeket és a nagypolitika kiváltotta tragikumot. Akár a szerző, a regény elbeszélője is tizenévesen elmenekül a háború elől, majd felnőtt fejjel visszatérve megpróbálja összerakni összekuszált múltjának epizódjait. Mint a kritikusok kiemelik, ezt áradóan gazdag elbeszélői stílusban, lapról lapra megelevenedő színpompás és érzékletes nyelvezettel teszi. 
 

JÓSVAI LÍDIA: Amikor tizennégy évesen Heidelbergbe érkezett, lehetősége nyílt arra, hogy válasszon: bosnyák marad, vagy németté válik. Németországban nagyon sok ex-jugoszláv vendégmunkás él a mai napig, ezek (szerbek, horvátok, bosnyákok stb.) külön kolóniákat alkotnak, a németekkel csak munkahelyi kapcsolatot tartanak fenn, egymással barátkozva a saját anyanyelvükön beszélnek. Ön ehelyett a német nyelvet, Németországot választotta. Önálló döntéssel átírta, újraalkotta az életrajzát. 

SASA STANISIC: Kezdetben nem volt választási lehetőségem. Német iskolába jártam, a baráti köröm pedig vegyes összetételű volt. A háború kezdetén volt egy külön német társaságom meg egy bosnyák-jugoszláv társaságom. Ez még a helyzet kényszere volt: az ember tizennégy-tizenöt évesen egyszerűen megpróbál beilleszkedni. Idegen országban ez elsősorban nyelvi kérdés. Már akkor is nyilvánvaló volt számomra, hogy minél gyorsabban és jobban megtanulok németül, annál hamarabb fogadnak be. Csak így nyílik lehetőségem arra, hogy a saját ügyeimmel foglalkozzam. Tehát muszáj volt iparkodnom, de az is könnyített a helyzetemen, hogy nagyon jó iskolába jártam, ahol intenzív németoktatás folyt. Később aztán, az egyetemen, már elmaradt tőlem ez a boszniai társaság, csak egy fiú járt velem együtt egyetemre, a többség visszatért Boszniába, vagy egyszerűen tovább vándorolt más országokba, Kanadába, Ausztráliába, és a szüleim is Amerikában telepedtek le. Úgyszólván teljesen elveszítettem a kapcsolatot a régi jugoszláv barátokkal, legfeljebb leveleztünk vagy telefonálgattunk egymásnak, napi kontaktusom ténylegesen ezzel az egy haverommal maradt meg. Így aztán nemcsak a német nyelvvel, hanem a németekkel is sokkal intenzívebbé vált a kapcsolatom. Ma már, be kell vallanom, sokkal könnyebb németül beszélnem, mint bosnyákul. Így aztán az, hogy az első regényemet is német nyelven írom, már nem választás kérdése volt, hanem logikai szükségszerűség. Lehet, hogy eleinte az én „németségem” a helyzet szülte kényszerből jött létre, de később egy igen pragmatikus döntés része lett az, hogy csakis azon a nyelven írhatok, amelyiken jobban beszélek.

JL: De egy interjúban azt mondta, hogy éveken át „koffer-életet” folytattak, tehát ki sem pakoltak a bőröndökből, mindig útra készen álltak, mert remélték, hogy előbb vagy utóbb hazatérhetnek. Hogyan éli meg az ember, miként viselkedik egy ilyen, mondjuk úgy: köztes-időben, köztes-állapotban? Ez a teljes létbizonytalanság helyzete, nem?

SS: Igen, ez egy nagyon találó szó: köztes-idő. Épp így érzi magát az ember. Nekem úgy tűnt, a gyermekkorom végleg elmúlt, pedig nem lett volna szabad elmúlnia, mert nem én döntöttem el, hogy véget érjen. Muszáj volt elmenekülnünk Viąegradból, pedig mi nem akartunk elmenni. És akkor létrejön egy idő, amikor az ember még nem érkezik meg igazán sehova. Nem beszéli a nyelvet, teljesen idegennek érzi magát a közegben, igen, ez egy nagyon jó szó: köztes-idő. Ez a köztes-idő a szüleim számára valószínűleg sokkal nehezebb volt. Tizennégy évesen sokkal könnyebb beilleszkedni, a szüleim viszont egész életük munkáját hagyták maguk mögött, és ott álltak üres kézzel egy idegen országban. Mindig abban reménykedtek, hogy a háború úgysem tarthat sokáig, ezért aztán ezt a köztes létet mesterségesen meghosszabbították. Egy hosszú éven át egyszerűen képtelenek voltak kimozdulni a várakozás pozíciójából. Azt hajtogatták: mindjárt vége a háborúnak, mi meg szépen hazamegyünk. Ez persze az én helyzetemet is befolyásolta, hiszen hittem nekik. Magam is úgy gondoltam, a háború nem tarthat néhány hétnél tovább, jó, legfeljebb pár hónapig tart, aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba. Hát ez nagy tévhit volt, mondhatom. Telt-múlt az idő, és egyszer csak rá kellett döbbennem, hogy ennek véget kell vetni. Sosem érezhetem magam jól a bőrömben, ha úgy viselkedem itt, mint egy vendég, egy átutazó. Sasa, meg kell küzdened önmagadért! Megmondtam a szüleimnek is, hogy nemcsak arról van szó, hogy meg kell tanulnom németül, de ezt az országot is el kell fogadnom. Ha már itt vagyunk, meg kell tanulnunk jól érezni itt magunkat. A szüleim ez után a hosszú „köztes-idő” után kezdtek csak el bútort vásárolni, állandó lakást keresni, és végre megkísérelték magukat legalább egy kicsit otthon érezni, ami aztán nem igazán sikerült nekik. 

JL: A szülei végül elhagyták Németországot, és az Egyesült Államokban telepedtek le. Hogyhogy nem tartott a szüleivel? Elvégre Amerika az ígéretek földje, az egykori Jugoszláviában viszont a második világháborús partizán-mítosz miatt is Németország és a németek képezték az első számú közellenséget. 

SS: Erre van egy romantikus, egy pragmatikus és egy érzelmi magyarázatom.

JL: Tehát egy nő…

SS: Amikor a szüleim elhagyták Németországot, pontosabban szólva kiutasították őket, én éppen fülig szerelmes voltam. Másfél éve már egy csodálatos kapcsolatom volt, így hát azt gondoltam, ezt nem adhatom föl. Mivel én már egyetemista voltam, maradhattam az országban. A másik fontos ok maga az egyetem. Már egy szemesztert végighallgattam, amit nagyon élveztem, tehát azt gondoltam, miért kellene feladnom azt, ami engem foglalkoztat, ami kihívást jelent számomra. Másfelől meg nem akartam még egyszer mindent elölről elkezdeni. Épp elég volt ez az egyszeri „köztes-idő”. Új haza, új nyelv, új barátok: nem! Tisztában voltam vele, hogy ezt én nem csinálom még egyszer végig. A nagy családi kupaktanácson meggyőztem a szüleimet arról, hogy ésszerűbb az, ha én szépen itt fejezem be az egyetemi tanulmányaimat, aztán majd meglátjuk, van-e rá mód, hogy én is kövessem őket az Államokba. De a mai napig Németországban élek.

JL: A regényben Slavko nagyapa azt mondja, az elbeszélés olyan, mint a folyó. Árad, sodrása van, néha kiszélesedik, máskor visszahúzódik. Ön ezt az írói módszert választotta, ezt a szimbólumot valósítja meg a regényben. Segít-e a túlélésben a mesélés és ez az elbeszélői módszer? 

SS: Abban segít, hogy jobban éljünk. Olyan kérdések megválaszolásában segít, amelyeket különben a hétköznapi, egymás közötti kommunikációban nem tudunk megoldani. A papírra vetett történet segít, hogy az olvasóban közvetlenebb megértésre találjon. Az írás azzal is segít, hogy időt ad a dolgok értelmezésére: a gondolatban megszülető képzeletet képpé formálja, és a papírra vetett történetben egy példán keresztül megfogalmazza azt. Erre a kérdésre nagyon határozott igennel tudok csak válaszolni, hiszen nekem is sokat segített. Segített, hogy ezt a konkrét témát átültethessem fikcióba, s ezáltal végre saját magam számára is megválaszoljam a kérdéseket, amelyeket a napi kommunikáció szintjén nem tudtam megoldani. Lehet, hogy a konkrét túléléshez nem feltétlenül szükséges, hisz a veszélyt az elbeszélés sem háríthatja el az ember feje fölül, de magát az életet könnyebbé, elviselhetőbbé teheti. Elmélyítheti a létezést. 

JL: Ez a folyót megidéző elbeszélői mód meseszerű, fantáziadús. Metaforákban és hasonlatokban gazdag. A téma viszont tragikus. Egy szikáran tárgyilagos, érzelemmentes és távolságtartó elbeszélői pozíció is kézenfekvő lett volna. Miért épp ezt az áradó elbeszélőmódot választotta?

SS: Én úgy hiszem, a könyv ennek ellenére számos realisztikus elemet tartalmaz, különösen akkor, amikor a háborús tapasztalatokról esik szó. Ilyen például a szerb-bosnyák futballmeccs a megszállt városban. Az olvasónak támadhat olyan érzése, hogy a valószínűtlen határán mozog az elbeszélő, de mégis: így is történhetett volna a dolog. Ez is volt a szándékom. Nem akartam az eseményeket egy az egyben visszaadni, hisz azokat bárki ismerheti – rögtön bevillannak a híradóból ismert képek, felidéződnek az újságcikkek, riportok. De ezek nyelvezete egy lefokozott nyelvezet. Csakhogy ezzel én a saját világomat nem tudom elmesélni. Mert ez a világ, az egykori Jugoszlávia az érzetek, az illatok, az ízek világa, amelyet erőteljes érzelmek és indulatok jellemeztek. Így aztán egy visszafogott, redukált nyelv kevés képpel, kevés metaforával számomra nem tűnt alkalmasnak. A nyelvet a tartalomhoz kívántam igazítani, és egy stílusában gazdag kifejezésmód elengedhetetlennek bizonyult ehhez a tartalomhoz. De a realisztikus mag sem hiányozhat, ezért Aleksander számos igen aprólékos megfigyelést közöl velünk a fosztogató katonákról, vagy szemtanúja lesz egy megerőszakolásnak. 

JL: De mindig más perspektívából beszél, egy gyermek naiv látószögéből.

SS: Igen, a könyv java részében az elbeszélő egy gyermek, amivel lehetővé tettem a magam számára, hogy az olvasónak megmutassam ezt a közeget minden moralizáló interpretáció nélkül. A kisfiú csak elmeséli ártatlanul mindazt a szörnyűséget, amit lát, de az olvasónak magának kell a következtetéseket levonnia. Aleksander azért idővel csak fölnő, evvel egy fejlődési folyamatot is érzékeltetni kívántam. Adva van egy kisfiú, aki nemcsak a „békebeli időket” éli meg ilyen meseszerű formában, hanem a háborút is. Igen, ezért mondom, hogy a dél-amerikai mágikus realisták a példaképeim. García Marquez, Eduardo Galeano – ez az én elbeszélő stílusom. De szükségem volt egy már fölnőtt Aleksanderre is, aki aztán az új Boszniában a várost járja, és már nem naiv szemlélő, hanem megpróbál rájönni arra, mi is történt itt valójában. Ki is volt igazából a nagybácsi: netán egy háborús bűnös? Mi is történt a nagymamájával, mi történt a nagyapával, aki mégiscsak hithű kommunista volt, és talán nem is annyira remek nagyapa. Ezekre a kérdésekre egy gyerek nem tudja a választ, ezért szükséges volt megmutatnom, hogyan válik felnőtté az évek során. 
 

JL: A Drina folyó partján álló Viąegrad egy világhírű regény főszereplője. Az Ön számára is megkerülhetetlen volt tehát Andrić és nagy műve, a Híd a Drinán. Számos rejtett és kevésbé rejtett utalás történik rá a regényében. Andrić mellett létezik egy kevésbé ismert, nagyszerű délszláv prózairodalom, ennek klasszikusa például Mesa Selimović vagy Miloą Crnjanski. Mennyire támaszkodott erre az elbeszélői hagyományra? Vagy tanulmányainál fogva inkább a német irodalomban talált előképeket?

SS: Szakmámnál fogva sokat olvasok, de a német irodalomban nem találkoztam olyannal, aki kollázstechnikával dolgozna, vagy egy semmitől sem visszariadó, stilisztikailag felfokozott nyelvezettel élne. Ilyen eszközöket a dél-amerikaiak használnak, meg igen, a délszláv írók. Szlavistaként az egyetemen is sokat foglalkoztam a mi íróinkkal, a könyv írása közben szinte mindent újraolvastam, még a régi barokk szerzőket is. Aztán Senoát, Crnjanskit már említette, Danilo Kiąt, Andrić pedig megkerülhetetlen. Ha Viąegradról írsz, betéve kell tudnod a Híd a Drinán szövegét, ez kötelező! És rá kellett jönnöm, hogy nálunk igen erős az elbeszélői hagyomány, meg az elbeszélő szerepe. Mi nem sokat kísérleteztünk, talán csak a szlovénok, akad ugyan néhány experimentális mű, de jóval fontosabb a hagyományos beszédközpontú elbeszélői mód ezeknél az íróknál. Sugallásos próza ez, főleg Kiąnél. Mesa Selimovićnál egész metaforarendszerek működnek, és ehhez igazodom én is. A szimbólum, az utalásrendszer nálam is nagy szerepet játszik, nem véletlen, hogy a nagyapa kommunista, a nagyanya meg egy szomorú sorsú asszony. Ezek a nagyszerű regények nekem is sokat segítettek. De meg kell vallanom, hogy Andrić másik regénye, a Travniki krónika inkább előképe, példaképe a regényemnek, mint a Híd a Drinán. És őszintén szólva a Travniki krónikát jobb műnek is tartom: számos remek epizódra épül, az idősíkok váltakoznak. Én is epizódszerűségre törekszem, ezért ez a regény fontosabb volt a számomra, mint a világhírű Híd a Drinán.

JL: Én is arra tippeltem, hogy a délszláv írói hagyományban gyökerezik az elbeszélői stílusa. De az ön könyvének világát sokan Kusturicáéval rokonítják. Ezt dicséretnek veszi, vagy inkább sértésnek?

SS: Attól függ, hogyan mondják. Ha valaki azt mondja például, hogy: Ó, akárcsak az utolsó Kusturica-film! Na erre azt válaszolom, hogy vérig vagyok sértve, az a film ugyanis egy valódi katasztrófa. De ha azt hallom: Igen, az Apa szolgálati útra ment, ez az egyik első filmje Kusturicának, vagy akár a Macskajajt említik, igen! Ezekben a filmekben a mi világunk érzéki oldalát mutatja meg sok iróniával. Nekem ezek a jó Kusturica-filmek, talán kettő-három csupán. A többi csak a Balkán-folklórt imitálja, és én ezt nehezen viselem el, nem szeretnék magam is erre a vakvágányra tévedni. Az ábrázolás érzékletességére törekszem, mint például a nagy családi ünnepély leírásakor. Oldalakon keresztül csak esznek-isznak, mulatoznak, mígnem egyszer csak lövés dördül. A felolvasóesteken a jugoszlávok ilyenkor felkiáltanak: igen, épp így volt, mi is éppen ezeket az ételeket ettük, így dáridóztunk. Viszont fontos, hogy mindezt iróniával ábrázoljuk. Nyugaton ez a sztereotípia él rólunk, pedig mi is tudunk ám egészen normálisak lenni, hétköznapiak, netán szomorúak vagy szorgoskodók, szimpla kistisztviselők meg fásultak, olykor nagyon unalmasak – épp ez a témája a regényemnek. Ha valaki ezt fölismeri, és Kusturicánál is ezt méltányolja, főleg a korai Kusturicánál, akkor az összehasonlítást elismerésnek veszem.
 

Bibliográfia

STANISIC, Sasa
„Hogyan javítja a katona a gramofont”
Magyar Lettre Internationale, 64
 



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu