Polyák Levente
Koherens töredezettség
Emlékezni és találni Közép-Európa városaiban

1. 

Még zárás előtt sikerülteljesítenembevásárlótervemet a piacon. A csarnokból kilépve szlalomoznom kell a metróépítkezéspalánkjamögé beterelt járókelők, kiskocsis bevásárlók, kerékpárok, tolókocsik között. Késő délután van, újra dübörögnek a légkalapácsok: száll a por a levegőben, beteríti azerkélyemet, az asztalomat és a kiteregetett ruhákat. Újra felmerül bennem a költözés gondolata. 

Elindulok megkeresni tegnap éjjel elhagyott biciklimet. Kijutva a körútra, egy darabig követem a villamos vonalát, de a térre érkezve az aluljáróba kényszerülökkéregetőkszórólapozók, aláírásgyűjtők, éjjel-nappali boltok közönyös eladóinak és gondosan megvilágítottüzlethelyiségek elegáns kiszolgálóinak labirintusán keresztül sikerül átkeverednem a másik oldalra. Ismét az utcaszinten, a hatalmas építkezés foghíja és a félig spontán parkoló között a nagy szocialista áruház felé veszem az irányt: a századfordulós épületet körbeölelő banális fémhomlokzat többet rejt magában, mint egyszerű üzlethelyiségeket: büfék és kocsmák egész sorozatát, mind a földszinten, mind a tetőn. 

lángosost és a hamburgerest megkerülve a hátsó bejárathoz érek, ahol néhány ismeretlennel együtt betuszkolódunka liftbe, és elindulunk felfelé. A tetőre keskeny lépcső visz fel. A teraszon még csak néhány tucatnyian üldögélnek az ütött-kopott asztalok körül, a bárpultokban még van idő előkészülni az estére. A terasz körül végigfutó mellvéd fölött szokatlan perspektíva nyílik a pesti háztetőkre. Sötétedik, a New York-palota fénylő tornyai valószínűtlen villódzással válnak ki a tetők szürke tompaságából. A másik oldalon csupasz gyárkémény, amely dekorációvá válik a terasz felől érkező éles reflektorfényben

2. 

A századfordulós nosztalgiacsillogása és az átalakuló városi táj rom-esztétikája, a terasz ready-made dekorációs elemei sajátos módon ötvözik magukban a közép-európai városi emlékezet eltérő szegmenseit. Az elképzelt vadregényesség és spontaneitás képzete máig belengi a nemrég még hírhedt pesti belső kerületeket. Ez a képzet tökéletes termőtalaj az elhasználtságot és a még elviselhető városi nyomor látványát a szocializmus maradványaival szemben érzett lelkes iróniával összekapcsoló, és azokat a szórakozásszimbolikus fogyasztási szférájában kamatoztató kezdeményezéseknek. A nagyjátékfilmekben újra- és újra felfedezett lapostető szédítő magassága pedig megadja a terasznak azt a nagyvárosi tónust, amelyben a városlakók időről időre szívesen megmártóznak. A különös, az építészeti kísérteties iránt érzett vágyat biztosítja a századfordulós luxus megnyugtató közelsége, amelynek hátukat vethetik az előkelőbb kerületekből érkező kalandorok. 

Vagy az előkelőbb országokból érkezők. A svéd ékszertervező, amikor a használtboltban vásárolt fekete-fehér fotóit „felpróbálja“ a kopottas, nyers házfalra, boldog, hogy többé nem veszi körül az a sterilitás-igény, ami minden nyomot eltüntetett szülővárosából. A falak repedései, a leomlott vakolat… a város ékszerei, mondja. 

3. 

Való igaz, hogy a közép-európai városoktöbbségénektájképében még mindig jelen vannak a háború nyomai – gyakran kiegészülve a rendszerváltás felszíni tüneteivel. A poszt-szocialista városi teret szokás átmeneti, töredezett, határokkal és küszöbökkel átszőtt térként leírni. Ehalandó szívénél” is gyorsabban változó városokbanvisszahúzódó állami tervezés által hátrahagyott, kommercializálódó terekben szinte észrevétlenül kerülnek egymás mellé tökéletesen eltérő funkciók és használati módok, sajátos frontvonalakat rajzolva fel emlékezés és progresszió, informalitás és ellenőrzés terei között. E határvonalak ambivalens jellegét táplálják és rögzítik az átmeneti városi táj különböző emblematikus helyszínei és látványai, mint a használaton kívüli vagy leegyszerűsített funkciót nyert foghíjtelkek és a sarkaikban megeredt többméteres akácfák, a buldózerek munkája nyomán napvilágra kerülő, lakásbelsőkről árulkodó tűzfalak. 

Persze a töredezettség nem minden közép-európai város sajátossága. Bécs, amely egykor –a maga kompaktságában, önvizsgáló befelé fordulásában, városi tereinek és szolgáltatásainak minőségében – a közép-európai város prototípusa volt, építészeti szövetének folytonosságával ma kivételt jelent a régióban. Mégis, Bécs sugaras-körutas logikája segít tájékozódni Prágában, Krakkóban, vagy még inkább Budapesten. Varsóban vagy Pozsonyban azonban autóra vagy vezetőre van szükségünk az óvároson kívüli területek felfedezéséhez, nem is beszélve a totális töredezettség megtestesítőjéről, Berlinről. Az idegenség érzete ugyanakkor a másik irányban utazva is felbukkan bennünk: a tágas, zöld Berlinből a szűk, szürkePrágateljesen kommercializált belvárosába megérkezni gyakran klausztrofóbiát okozó élmény. 

Berlin „alkonyi tája“[1]egyúttal a struktúrán kívüli kulturális kezdeményezések melegágya is. A kultúraszélein elhelyezkedő, vagy azzal kacérkodó tevékenységek a város marginálisneoliberálispiaci szerkezeteken kívül eső, emlékeket és nyomokat önként konzerváló tereiben találnak otthonra: az elhagyatott, az elfelejtett, a használaton kívüli ma a potencialitás helyeiként jelennek meg gondolkodásunkban. 

A közép-európai társadalmak és városok ritmuskésése azonban nem egyértelműen előnyös kulturális sajátosság: a nyugati városfejlődést jól ismerő és a keleti lehetőségekhez ügyesen alkalmazkodó befektetői tőke gyorsabb, mint a kultúra szereplői. Az átalakuló kerületek átmenetisége kevés városban használható ki olyan szervesen, mint Berlinben: a leromlott épületek helyére villámgyorsan épített új, drága lakások által rövidre zárt dzsentrifikáció megakadályozza azt, hogy a kultúra spontán városszervező erővé váljon. 

4. 

Anyomokkal és emlékekkel való gazdálkodás nem csak lehetőség, de e városok kötelessége is: az egymással szembeszegülő emlékek ugyanúgy kísértik az utcákat és a tereket, mint a házak és lakások belsőit. Az emlékeztetőkkel szembeni viszony nem mindenütt azonos: „Az emlékeztetők itt vannak velünk, és ez mindenképpen mélyen él az emberek emlékezetében…, de nekünk nem igazán van szükségünk a Berlin- vagy Hamburg-stílusú romokra, amelyeket szándékosan hagytak meg. Nincs rájuk szükségünk“ – így nyilatkozott a 1999-esbelgrádi bombázás nyomairól Vuk Jeremić szerb külügyminiszter a BBC-nek.[2]

Valójában nem világos, kinek is van lényegében szüksége a romokraa nyers, illúziómentes építészetre. Az új Varsói Modern Művészeti Múzeum dilemmája segít azonosítani vadság kontra sterilitás kelet-nyugati pozíciót. A svájci építész, Christian Kerez által elgondolt épület a maga nyersbeton valóságábanjelenik majd meg a szemet amúgy sem igazán kényeztető varsói városszövetben. Az a vadság, ami a nyugati városok megújuló sterilitását hivatott ellensúlyoznitermészetes közegébe olvad a lerombolt VarsóbanKözép-Európakéretlenül, spontán módon teremtette meg önmagából az építészeti brutalizmusesztétikáját és termékeitA tűzfalak és foghíjtelkek, épületromok és elhanyagolt aluljárók, ezek az emlékekkel telt helyek még elő-előbukkannakde egyre inkább zárványszerűen léteznek, állandóságba fagyott átmenetiségükben, egészen addig, amíg nem tűnik el minden szépséghiba és árulkodó nyom a városok arcárólamíg nem zárulnak be e városok is önmaguk steril jelenidejűségébe.

5. 

Az árulkodó nyomok eltűnése együtt jár az informalitások eltűnésével. A 2000-es évek elejének Belgrádjában a vonatról leszállva mindig azonnal a pályaudvar előtt várakozó taxisofőrök felé vettük az irányt, hogy a lehetőlegegyszerűbb módon jussunk helyi pénzhez. Kalandvágyó barátom még évekkel később, Szerbia gazdasági embargójának felfüggesztése és az ország nemzetközi nyitása után is ragaszkodott informális útvonalaihoz, és nem vett tudomást a városban gombamód elszaporodó bankautomatákról és pénzváltó ablakokról. 

Pozsonyba érkezve a következő utasítást kapom: keressem meg a pályaudvarnál a 20-as villamost, menjek ezzel fél órát, és szálljak le, amint meglátom a Tescót az út jobb oldalán. Ez az útiterv gyanakvással tölt el, deengedelmeskedem neki. Leszállok a Tescónál, megkerülöm az épületegyüttest, továbbhaladok egy semmivel nem biztató földúton, majd egy kerítéshez érkezem. A galériát keresem, fordulok reménytelenül a közeledő őrhöz. Némán a kerítésen túli házikóra mutat. Átmászom, megkerülöm a sóderhalmokat, és láss csodát, megérkezem a galériába. 

Útmutatás nélkül gyakran nem megy; pesti reflexeim cserbenhagynak a szófiai belvárosban is. Ismerősöm ismerőse siet segítségemre, és letérít a már keresztül-kasul bejárt útvonalakról. Öreg, kopott házakkal teli negyedbe vezet. Belépünk a kapun, és felkaptatunk a lépcsőházban a második emeletre, majd megállunk egy zárt ajtó előtt. Ez egy privát szórakozóhely, magyarázza vezetőm, nem hivatalos. Van néhány ilyen a környéken. Csak azt engedik be, akit ismernek, vagyaki szimpatikus. Vezetőmet ismerik, így belépünk a lakásba, amelynek tágas szobáit andalító délutáni zene tölti be. A kényelmes fotelekben és heverőkön jól öltözött fiatalok. Érzem, hogy privilégium ide bejutni. 

A sikeres tájékozódást sem térképek, sem útikönyvek nemgarantálják. Közép-Európa városai olyan gyorsan változnak, hogy csak a közvetlen hétköznapi tapasztalat tud lépést tartani a helyek születésével és elmúlásával. A Varsó című film[3]jut eszembe, ahol a teherautójával a téli városba megérkező sofőr semmit sem talál a helyén. A film különböző pontjain újra és újra felbukkan, olyan utcanevek iránt kérdezősködve, amelyek már nem léteznek, és amelyekre már senki nem is emlékszik. 

Amikor megérkezem Varsóbaazonnal el tudom képzelni, hogy a város nagyszerű tereket nyújt a felejtés hadműveletének. A háborúban leradírozott történelmi városnegyedek helyét elfoglaló hatvanas évekbeli raszterből a kilencvenes években világoszöld felhőkarcolók nőttek ki. Ezek a tornyok annak az exkluzív utópisztikus térnek válnak részeivé, amit a nyugati és távol-keleti városok nagy üzleti negyedei hoztak létre: egy olyan optimista, problémákat és kétségeket – emlékeket – magánkívülre záró atmoszféra ígéretét hordozzák, amely ritka Közép-Európában. A könnyedség vertikalitását azonban ellensúlyozza az utcaszintet uraló hétköznapi szegénység, vagy a minduntalan felfedezettköröskörül elterülő nyers építészeti illúziótlanság. 

6.

Közép-Európa közös építészeti tere a monarchikus neoklasszicista eklektika egymással behelyettesíthetőelemeinek és ezek otthonos összhangzásának köszönhető. A másolatok kultúrájában, amely az egymással versengő városokat kölcsönös függőségi- és hivatkozási szálakkal fűzte egybe, mindegyik városban megtalálható a többi kicsinyített mása, jele, szinekdokhéja. A pozsonyi Európa-udvar csak paródiája ennek a jelenségnek, de egész városok viseltékmagukon egykor a Kis-Bécs nevet, vagy hívták magukat egymással versengve a Kelet Párizsának. 

Ha a város szöveg, a közép-európai város hipertext: az utcák nevei, de egyes városrészek is önkéntelenül magukon viselik a régió más helyeinek neveit; elég csak a ljubljanai Krakovo vagy a varsói Praga városrészekre gondolni. A nyelvek, szavak, jelek, dallamok totális közép-európai keveredése kristályosodik ki itt a városi térben, a Fellnerés Hellmer irodának a Monarchia területén szétszórt színházaival, Jože Plečnik meghökkentő épületeivel. Talán a szimbólumok ezen időbeli és térbeli vándorlására is utal a „radikális eklektika“ gondolata, amivel az építész Rajk László Budapest építészeti hagyományát és inspirációs forrását próbálja leírni.[4] Varsót egy alternatív városkalauz „eklektikuskoktélnak“ nevezi.[5]

A referenciák ilyenmértékűkölcsönös bennfentessége az otthonosság érzetét kelti. Ezen az otthonosságon, amelynekállandóságaoly gyakran a klausztrofóbia tüneteit provokálja ki a régió irodalmából és művészetéből, réseket üt a háború utáni modernizmus később teljesen delegitimált építészete. A rendszerváltás Közép-Európa-ideológiája nem talál magának építészeti partnert, a szocialista város jelszavának végleges kiüresedése a városmarketingnek adja át a terepet, amely fokozatosan intézményesíti a századforduló multikulturális békekorszakához fűződő nosztalgikus kötődéseket. 

A közép-európai városok szelektív emlékezete nem kedvez a totális rendszerekkel azonosított építészeti modernizmusoknak, így annak a kortárs gondolkodásnak a recepcióját sem segíti elő, amelymodernizmusban találja meg a maga antikvitását. A környezetet az önálló és közösségi innováció lehetőségével összekapcsoló építészeti törekvések ugyanúgy a kollektív amnézia zárójelében pihennek, mint egyes 20. századi társadalmi vívmányok. A modernizmus újrafelfedezése csak egyes szakmai zárványokbantörténik meg, illetve olyan városi közösségekben, amelyeknek nincs más választásuk örökségük meghatározására: Berlinben és Varsóban. A lakótelepek állami felújítási tervei kapcsán való témává válása csak tovább bonyolítja ezt a képet. 

7.

Mi hát a közép-európai városok közös öröksége? A századforduló derűs csendje, amely a változatlanságtörékeny ígéretével nyugtatja meg a jelenben ellenségüket megtalálókat? Vagy ellenkezőleg: az állandó átmenetiség, amelynek folyamatos örvénylésében a poszt-szocialista város ideiglenes státusza is megtalálja természetes helyét, és amelyből a vasfüggöny zavaró közelségétől megszabadult Bécs sincs kizárva? 

És mi e városok jelene? Az ellentétekkiéleződése, amelyben a nemzeti konfliktusokat a belső politikai különbségek lokalizálhatósága teszi a városi kontextusban különösen feltűnővé? Vagy az újra felfedezett sokféleség, amelyben a krakkói Planty fülsüketítő madárcsivitelése, a gdanski harangok visszhangja, a bécsi konflisoklópatáinak kopogása, az elsüvítő berlini S-Bahn, a prágai Moldva-gátak morajlása, a budai villamosok csilingelése és a belgrádi rézfúvósok futamai egyetlen városi zajfoszlánnyá olvadnak össze? 

Szeretném hinni, hogy Budapestet nem csak a gazdasági stratégiák, egyezmények és autópályák, devándorlóemberek, tárgyak éstörténetek isújra szorosan összefűzik a régió városaival. Talánegyszerűen a határok átjárhatósága, a közvetlen emberléptékűség és az újra megtalált vendégszeretet által megerősödötttöbbirányú mobilitás segíti majd elő, hogy közelségükegymás külvárosaivá és szomszédos kerületeivé tegye a közép-európai városokat.

Krakkó, 2007. július


Bibliográfia

POLYÁK Levente

„Hely és reprezentációja. Nyócker és a nyolcadik kerület.” 

In: Bárány Tibor (szerk)

A tarkaság dicsérete

Erasmus Kollégium Alapítvány, 2006

„A város képei” 

Élet és Irodalom, 2003. december 5.

„Fenntartható tűzijáték. A kulturális fővárosok építészete” 

Disputa, 2005. október

„A kontextus újrafelfedezése. A Mies van der Rohe-díj 2005-ös kitüntetettjei” 

Disputa, 2006. március

„A szerelem sugárútjától a gyűlölet lakótelepéig” 

Magyar Lettre Internationale, 61

 

Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám

 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



[1]Boris Grésillon: Berlin, métropole culturelle. Belin, 2002. p. 278. 
[2] On Europe's Edge. BBC Documentary Archives, 2007. június 7. 
[3] Dariusz Gajewski: Varsó (2003)
[4] Rajk László: Radikális eklektika. Jelenkor, 2000.
[5]Notes from Warsaw. Bęc Zmiana, 2007.