Jacinto Lucas Pires
Tökéletes csodák
A Csapatot valójában nem is Csapatnak hívják, vagyis igen, de csak azért,
mert nincs neve. A Csapat ugyanis nem egy név. Mégis, jobb híján, egy olyan
csoport elnevezése lett, amelyik úgy határozott, nem akar magának semmilyen
nevet adni. Mintha egy név azt a célt szolgálná, hogy behódoljunk, megadjuk
magunkat a rendszernek, amely e logika szerint a mindennel egyenlő, és
mindenhol jelen van, beleértve a nyelvet. Ez a csoport, amelyet tehát Csapatnak
hívnak (vagy ahogy akarjuk), kis létszámú, sok elágazással, szakiránnyal,
illetve leleményes megoldással, amelyekkel az adott körülményekhez és tervekhez
alkalmazkodva próbálják a felmerülő szükségleteket kielégíteni. Kedvelt,
de nem kizárólagos működési területe New York és vonzáskörzete. Állományát
négyen, két férfi és két nő alkotják: Grossmann, Velasquez, Violet és Jill.
1996-ban Velasquez szülei, akik kisebb vagyon birtokosai voltak, egy
Atlanti-óceánba boruló jacht fedélzetén vesztik életüket, nem messze az
észak-amerikai partoktól. Velasquez 21 évesen, egyetlen gyermekükként örökli
az egész vagyont. Néhány Dallasban tett kitérő után, a 22 éves Violettel
elhatározzák, hogy színházi társulatot alapítanak. Talán naivitásból vagy
az elnevezések iránti korai ellenszenvből az „Ellen” nevet adják neki.
Egy újsághirdetésben színházi elképzeléseikhez keresnek érdeklődőket. Több
ezer meghallgatás után két embert választanak ki, egy férfit és egy nőt.
A 24 éves Grossmannt, aki nagyon gátlásos, de rendkívül okos színész, és
a 20 éves, alacsony, erőszakos szemű és légtornásztestű Jillt. A következő
öt évben az „Ellen” társulata – követve azt a modernista elképzelést, mely
nem riad meg attól, hogy mindenhonnan ötleteket lopjon, amit egy
rövid terjedelmű, alapító manifesztumban le is írnak – kilenc darabot adnak
elő sikerrel, vagyis közönség előtt, ezenkívül egy vagy két kritikát is
kapnak. De ami még ennél is fontosabb, hogy ők négyen, Grossmann, Velasquez,
Violet és Jill gyorsan közel kerülnek egymáshoz, lelki jóbarátok lesznek.
Együtt utaznak San Franciscóba, New Orleansba, Kanadába, ahol őrült éjszakákat
töltenek együtt, isznak és isten háta mögötti, üres bárokban történeteket
mesélnek egymásnak. Elérzékenyülnek például, amikor egy öreg svédet hallanak
verset szavalni az utcasarkon, vagy hirtelen, az autóút kellős közepén,
egy halottnak vélt kutya megmozdul. Bevallhatatlannak tartott titkokat
osztanak meg egymással, boldogan énekelnek az esőben valahol egy főutcán,
a helység nevére napokkal később már nem fognak emlékezni. Ugrálnak, elesnek,
felkelnek, majd visszaesnek és nevetnek, arcukkal a kemény aszfaltra borulva.
Lefekszenek egymással, előbb külön-külön, később már együtt, és úgy döntenek,
innentől kezdve többé-kevésbé mindig így lesz majd. Mindnyájan ugyanabba
a lakásba költöznek a Sohóban, ahol néha összeülnek egy-egy megbeszélésre.
Violet: Nem kellene végre összehoznunk egy-két ötletet a következő
előadáshoz?
Grossmann: Nem gondolod, hogy ellentmondás van a szóhasználatodban?
Violet: Micsoda?
Jill: Azt hiszem, először hallanotok kellene, mi történt ma Velasquezzel.
Grossmann: „Ötleteket összehozni.”
Violet: Ne mondd, hogy megint eltévedtél!
Grossmann: Az ötletek változó tárgyiasulások, folyékony, áttetsző és
lehetetlennek tűnő dolgok, amelyek úsznak, lebegnek a levegőben. Ellenállnak
mindennek, nagyobbak nálunk. Halhatatlanok! Soha -
Violet: Gross, légy szíves!
Jill: „Lebegnek?”
Violet: Na, mondd már, mi történt veled?
Velasquez: Semmi különös. Jill csak azért beszél erről, mert amikor
elmeséltem neki, teljesen mocskos voltam meg ideges, és ettől az egész
még nevetségesebbnek tűnt.
Violet: Gyerünk már!
Velasquez: Az történt, hogy rám dőlt egy vödör tinta, ennyi. Megijedtem,
és futásnak eredtem.
Violet: Nem hiszem el.
Jill: Féltékeny vagy?
Violet: Biztosan, csajszikám.
Velasquez: Esküszöm.
Jill: Így van, én láttam.
Grossmann: Ez egy jó ötlet a következő előadáshoz.
Violet: Fogadni merek, hogy te öntötted magadra a vödör tintát, majd
siettél, hogy megmutasd magad Jillnek, és kitaláltad ezt a történetet,
csak hogy nevessen. Nézzétek, még most is nevet!
Velasquez: Nem, esküszöm, hogy igaz!
Grossmann: Akárhogy is van, jól kitaláltad.
Violet: Milyen színű volt a tinta?
Velasquez: He?
Grossmann: Sőt, így még jobb is, mint egy patetikus, merő véletlen,
kedves Velasquez barátom.
Jill: Mondjuk, kék, mélykék.
Violet: Akkor viszont biztos, hogy csak ő találta ki.
Jill: Miért?
Velasquez: Kedves Grossmann barátom.
Violet: Azért, azért, mert.
Jill: S ha így lenne, féltékeny leszel?
Violet: Ismerem a darabot, csajszikám.
Grossmann: Micsoda, hogyan?
Velasquez: Azt mondtam, „kedves Grossmann barátom”.
Grossmann: Ó!
Velasquez: Csak válaszoltam a te „kedves barátomod”-ra.
Grossmann: Ó, nagyon jó!
Violet: Rendben, akkor kezdjük?
2001-ben az Ellen társulata rendez egy darabot Az Ellen társulatának
vége címmel. Ebben Grossmann, Velasquez, Violet és Jill fellépnek a színpadra
(ami a valóságban nem is színpad, hanem a Spring utcai lakásuk padlójára
kent, egy milliméter vastagságú, átlátszó, műanyagtinta réteg). Magukat
mutatják be, de művészi eszközökkel. A szereplőknek a saját nevüket, karakterüket,
ruháikat és hazugságaikat kölcsönzik. Kiválasztanak néhány valóságos és
az emlékezetükből beugró párbeszédet, vagy azt mondják, amire kedvükre
szottyan. Teljes kudarc.
FELKAI PIROSKA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|