Jacinto Lucas Pires
Tökéletes csodák

A Csapatot valójában nem is Csapatnak hívják, vagyis igen, de csak azért, mert nincs neve. A Csapat ugyanis nem egy név. Mégis, jobb híján, egy olyan csoport elnevezése lett, amelyik úgy határozott, nem akar magának semmilyen nevet adni. Mintha egy név azt a célt szolgálná, hogy behódoljunk, megadjuk magunkat a rendszernek, amely e logika szerint a mindennel egyenlő, és mindenhol jelen van, beleértve a nyelvet. Ez a csoport, amelyet tehát Csapatnak hívnak (vagy ahogy akarjuk), kis létszámú, sok elágazással, szakiránnyal, illetve leleményes megoldással, amelyekkel az adott körülményekhez és tervekhez alkalmazkodva próbálják a felmerülő szükségleteket kielégíteni. Kedvelt, de nem kizárólagos működési területe New York és vonzáskörzete. Állományát négyen, két férfi és két nő alkotják: Grossmann, Velasquez, Violet és Jill.
1996-ban Velasquez szülei, akik kisebb vagyon birtokosai voltak, egy Atlanti-óceánba boruló jacht fedélzetén vesztik életüket, nem messze az észak-amerikai partoktól. Velasquez 21 évesen, egyetlen gyermekükként örökli az egész vagyont. Néhány Dallasban tett kitérő után, a 22 éves Violettel elhatározzák, hogy színházi társulatot alapítanak. Talán naivitásból vagy az elnevezések iránti korai ellenszenvből az „Ellen” nevet adják neki. Egy újsághirdetésben színházi elképzeléseikhez keresnek érdeklődőket. Több ezer meghallgatás után két embert választanak ki, egy férfit és egy nőt. A 24 éves Grossmannt, aki nagyon gátlásos, de rendkívül okos színész, és a 20 éves, alacsony, erőszakos szemű és légtornásztestű Jillt. A következő öt évben az „Ellen” társulata – követve azt a modernista elképzelést, mely nem riad meg attól, hogy mindenhonnan ötleteket lopjon, amit  egy rövid terjedelmű, alapító manifesztumban le is írnak – kilenc darabot adnak elő sikerrel, vagyis közönség előtt, ezenkívül egy vagy két kritikát is kapnak. De ami még ennél is fontosabb, hogy ők négyen, Grossmann, Velasquez, Violet és Jill gyorsan közel kerülnek egymáshoz, lelki jóbarátok lesznek. Együtt utaznak San Franciscóba, New Orleansba, Kanadába, ahol őrült éjszakákat töltenek együtt, isznak és isten háta mögötti, üres bárokban történeteket mesélnek egymásnak. Elérzékenyülnek például, amikor egy öreg svédet hallanak verset szavalni az utcasarkon, vagy hirtelen, az autóút kellős közepén, egy halottnak vélt kutya megmozdul. Bevallhatatlannak tartott titkokat osztanak meg egymással, boldogan énekelnek az esőben valahol egy főutcán, a helység nevére napokkal később már nem fognak emlékezni. Ugrálnak, elesnek, felkelnek, majd visszaesnek és nevetnek, arcukkal a kemény aszfaltra borulva. Lefekszenek egymással, előbb külön-külön, később már együtt, és úgy döntenek, innentől kezdve többé-kevésbé mindig így lesz majd. Mindnyájan ugyanabba a lakásba költöznek a Sohóban, ahol néha összeülnek egy-egy megbeszélésre.
Violet: Nem kellene végre összehoznunk egy-két ötletet a következő előadáshoz?
Grossmann: Nem gondolod, hogy ellentmondás van a szóhasználatodban?
Violet: Micsoda?
Jill: Azt hiszem, először hallanotok kellene, mi történt ma Velasquezzel.
Grossmann: „Ötleteket összehozni.”
Violet: Ne mondd, hogy megint eltévedtél!
Grossmann: Az ötletek változó tárgyiasulások, folyékony, áttetsző és lehetetlennek tűnő dolgok, amelyek úsznak, lebegnek a levegőben. Ellenállnak mindennek, nagyobbak nálunk. Halhatatlanok! Soha -  
Violet: Gross, légy szíves!
Jill: „Lebegnek?”
Violet: Na, mondd már, mi történt veled?
Velasquez: Semmi különös. Jill csak azért beszél erről, mert amikor elmeséltem neki, teljesen mocskos voltam meg ideges, és ettől az egész még nevetségesebbnek tűnt.
Violet: Gyerünk már!
Velasquez: Az történt, hogy rám dőlt egy vödör tinta, ennyi. Megijedtem, és futásnak eredtem.
Violet: Nem hiszem el.
Jill: Féltékeny vagy?
Violet: Biztosan, csajszikám.
Velasquez: Esküszöm.
Jill: Így van, én láttam.
Grossmann: Ez egy jó ötlet a következő előadáshoz.
Violet: Fogadni merek, hogy te öntötted magadra a vödör tintát, majd siettél, hogy megmutasd magad Jillnek, és kitaláltad ezt a történetet, csak hogy nevessen. Nézzétek, még most is nevet!
Velasquez: Nem, esküszöm, hogy igaz!
Grossmann: Akárhogy is van, jól kitaláltad.
Violet: Milyen színű volt a tinta?
Velasquez: He?
Grossmann: Sőt, így még jobb is, mint egy patetikus, merő véletlen, kedves Velasquez barátom.
Jill: Mondjuk, kék, mélykék.
Violet: Akkor viszont biztos, hogy csak ő találta ki.
Jill: Miért?
Velasquez: Kedves Grossmann barátom.
Violet: Azért, azért, mert.
Jill: S ha így lenne, féltékeny leszel?
Violet: Ismerem a darabot, csajszikám.
Grossmann: Micsoda, hogyan?
Velasquez: Azt mondtam, „kedves Grossmann barátom”.
Grossmann: Ó!
Velasquez: Csak válaszoltam a te „kedves barátomod”-ra.
Grossmann: Ó, nagyon jó!
Violet: Rendben, akkor kezdjük?
2001-ben az Ellen társulata rendez egy darabot Az Ellen társulatának vége címmel. Ebben Grossmann, Velasquez, Violet és Jill fellépnek a színpadra (ami a valóságban nem is színpad, hanem a Spring utcai lakásuk padlójára kent, egy milliméter vastagságú, átlátszó, műanyagtinta réteg). Magukat mutatják be, de művészi eszközökkel. A szereplőknek a saját nevüket, karakterüket, ruháikat és hazugságaikat kölcsönzik. Kiválasztanak néhány valóságos és az emlékezetükből beugró párbeszédet, vagy azt mondják, amire kedvükre szottyan. Teljes kudarc.

       FELKAI PIROSKA FORDÍTÁSA 



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu