Claudio Magris
Vaktában
(egy könyv születése)
Minden szöveg többet tud az írójánál, aki nem is mindig a legalkalmasabb
arra, hogy beszéljen róla, és még kevésbé, hogy megmagyarázza. Arról tehát
nem fogok beszélni, hogy mi ez a könyv, hiszen ez nem az én feladatom,
hanem inkább azt mondom el, hogyan és miért született.
Lassú, majdnem nevetségesen lassú szülés volt, ha számításba vesszük,
hogy az első ötletem 1988-ban támadt. Persze mást is csináltam ezekben
az években, írtam más könyveket is , történt velem sok dolog, rossz is,
jó is, de a néha elhanyagolt, néha továbbgondolt ötlet ugyanaz maradt.
Marisa 1996-ban halt meg, és még volt ideje arra, hogy elolvassa – és a
kihúzás nagy mestereként kijavítsa – az utolsó fejezetet, az utolsó három
oldalt kivéve, amelyek a könyv leadásának előestéjén íródtak.
Tehát a befejezést, azt a három oldalt kivéve, már évek óta kész volt,
de nem tudtam, hogyan jussak el odáig az elejétől, amely szintén évekkel
előbb kész volt már, és amelyet a közben, 1996-ban szintén elhunyt Stefano
Jacomuzzi olvasott el, és véleményezett.
Nálam egy könyv születése mindig zavaros és bizonytalan. Két dologra
van szükségem egy könyv megírásához. Először is szükséges az, hogy mélyen
érdekelni kezdjen egy történet, egy személy, vagy egy konfliktus, de ez
az érdeklődés rejtve is maradhatna, ha nem lenne valamilyen közvetlen ok,
valamilyen alkalom, amely a felszínre hozza a lappangó érdeklődést. Majdnem
az összes könyvem így született.
1988-ban épp Antwerpenben voltam, a Duna egyik fordításának bemutatóján.
A nagy Grote Markt téren voltunk. Nem sokkal korábban láttam hajócímereket,
és nagyon megfogtak azok az alakok a messzibe révedő, tágra nyílt szemükkel,
mintha olyan katasztrófákat látnának, amelyeket rajtuk kívül senki más
nem láthat. Abban a pillanatban, azon a flamand téren támadt a gondolatom,
hogy írok valamit a hajócímerekről. Elsőre ez még csak egy kósza ötlet
volt, mert nem igazán tudtam, mit is keresek pontosan azokban a hajócímerekben.
Pontosságmániámhoz híven kiterjedt és precíz kutatásba kezdtem, mert
azt gondolom, hogy a valóság, és legfőképp az emberi valóság tiszteletet
érdemel és, ahogy Svevo mondta, eredetibb a fantáziánál.
A Dunában vagy a Kisvilágokban is sok ismeretlen, de valóságos emberi
sorsról írok, amelyek után megszállottan kutattam, talán a filológia a
legmegfelelőbb szó erre, hiszen ennek a szónak az etimológiája a szeretetet
is tartalmazza. Hiszek abban, hogy a mindennapi kisemberek is pontosan
akkora filológiai pontosságot érdemelnek, mint a történelem nagyjai. Beutaztam
több országot, múzeumokban, hajócímer-temetőkben jártam, például a Scilly-szigeteken,
ahová évszázadokon keresztül hordta a tenger ezeket a messzi hajótörésekből
maradt figurákat a partra, gyűjtöttem történeteket és legendákat a hajócímerekről,
és még sok minden hasonlót. Bele is fogtam egy kis, hajócímerekről szóló
könyvecske írásába, amiből végül nem lett semmi, viszont hasznosnak bizonyult
annyiban, hogy anyagot gyűjtöttem belőle, amit utána átdolgozva felhasználtam
a Vaktában megírásánál.
Ebben a regényben a hajócímer kétértelmű szimbólummá válik: a hajó
orrát díszítő női alak, amely elsőként van kitéve az élet viharainak, a
történelem csapásainak, a nőiség, amelyet a főszereplő meggyaláz és szántszándékkal
elveszít, szerelmének arca, jobban mondva arcai.
A könyv egyfajta örvénylő monológ, amelyben a főszereplő beszél, beszél,
talán egy pszichiáterrel, talán saját magával, mindenkivel, senkivel, beszél
a diktafonba, ír a számítógépen, mindezt talán egy terápia keretében, és
hangjában ott visszhangzik sok más hang is, amely összekeveredik az övével.
Az is elképzelhető, hogy az egykor gyakran alkalmazott munkaterápiának
is alávetik, amelynek mottója, „Arbeit macht frei”, később gyászos jelentésre
tett szert.
Lehetséges, hogy a könyv főszereplője annak érdekében, hogy az elidegenített
nőiséget újból valóságosként élhesse meg, a munkaterápia keretében azt
a feladatot kapja, hogy faragjon ki hajócímer-utánzatokat, amelyek a nőiességhez
fűződő szenvedélyes, elhibázott, bűnös és bűntudatos viszonyának allegóriái.
A hajócímereké egy olyan szál, amely a könyvem szerkezetében elvarratlan
marad. De a hajócímerek előtt is ott volt már természetesen sokéves mély
érdeklődésem Goli Otok hihetetlen története iránt.
Közvetlenül a második világháború után, amikor a fasiszta Olaszország
szlávokra mért csapását követően eljön a visszavágás és a bosszú ideje,
közel 300.000 olasz hagyja el a jugoszláv fennhatóság alá került Fiumét
és Isztriát, és mindenüket elvesztve érkeznek Nyugatra. Eközben Monfalconéból,
egy Trieszt melletti kisvárosból kétezer munkás megy Jugoszláviába, önként
hagyván el Olaszországot, hogy kommunistaként részt vegyen a kommunizmus
felépítésében a legközelebbi kommunista országban. Mindannyian harcos kommunisták,
akik megjárták a fasiszta börtönöket, sokan a lágert is, részt vettek a
spanyol polgárháborúban. Két ellentétes irányú exodus találkozik így össze.
Amikor ’48-ban bekövetkezik a szakítás Sztálin és Tito között, ezek a kommunista
forradalmárok Tito szemében veszélyes sztálinista ügynökökké válnak, Tito
pedig az ő szemükben lesz áruló. Így deportálják őket a gyönyörű és borzalmas
adriai szigetekre, Goli Otokra, és Sveti Grurra, ahol minden kínzást elszenvednek,
csakúgy, mint a lágerekben és a Gulágban, és ahol hősiesen kitartanak Sztálin
nevében. Vagyis valaki nevében, aki, ha győzött volna, az egész világot
egy nagy Gulággá változtatja, tele olyan büszke emberekkel, mint ők. Ott
éltek azokban a poklokban, mindenki által elfeledve: Olaszország nem törődött
azzal, mi folyik a keleti határainál, Jugoszlávia hallgatott erről a gyalázatos
igazságról, a Szovjetunió az összes létező hazugsággal megrágalmazta a
titói Jugoszláviát, de a Gulágról hallgatott, mivel ő maga sokszorosan
annyival büszkélkedhetett, az angolok és amerikaiak pedig végképp nem foglalkoztak
vele, hogy pár millió ember mártírhalált hal, és nem akarták ezzel gyengíteni
Tito hatalmát, aki fontos bábujuk volt a szovjetek elleni harcban.
Amikor, évekkel később, a túlélők visszatérnek Olaszországba, gyanúsak
a rendőrség szemében, mint veszélyes, keletről érkező kommunisták, és a
Kommunista Párt is üldözi őket, mert alkalmatlankodó tanúi a párt korábbi
sztálinista politikájának, amelyet minden erejével feledtetni próbál. A
deportáltak egy része korábbi monfalconei otthonát a szintén mindenüket
vesztett isztriai száműzöttek tulajdonaként látja viszont: a történelem
sokszor a legelképesztőbb rendező.
Ez a történet már évekkel ezelőtt nagyon megfogott, és többször írtam
róla a Corriere della Serában, ezenkívül más könyveimben is, például az
Egy másik tengerben és a Kisvilágokban. Megrendítő, hogy ezek az emberek
mindig a rossz oldalon álltak a rossz pillanatban. Egy olyan célért harcoltak,
amit elhibázottnak tartok (mivel nem tartom Sztálint a szabadság bajnokának),
de hihetetlen képességük volt arra, hogy sorsukat feláldozzák egy egyetemes
cél, az emberiség jövője érdekében, és ez a képesség óriási erkölcsi örökség,
amelyet mindenképp tovább kell vinnünk, még ha a zászló, amely alatt harcolunk,
nem is egyezik az ő zászlójukkal, amely alatt gonosztetteket követtek el,
és amely aztán visszahullott a fejükre, de végül mégis ez a zászló az,
amely az emberség és az önfeláldozás útjára vezette őket. Szükséges, hogy
magunkévá tegyük ezeket az emberi értékeket, még ha egy olyan zászló alatt
voltak is, amelyet megtagadunk.
Azt hiszem, hogy ez a könyvem csupa tragikum és csalódottság, de csalódottsága
erősíti az utópiát, a vágyat, hogy megváltoztassuk a világot Az ideálok
elvesztéséről és lerombolódásáról szól, és közben mégis az ideálokhoz kötő
hűségről is. A huszadik század összes borzalmán át visz az útja, de nem
felejti azt a haladást sem, amit a huszadik század hozott. A szabadság,
a fejlődés és az emancipáció évszázada is volt ez sokféle embernek.
Sok éven át gondolkodtam Goli Otok történetén, míg végül 89-90-ben
elkezdtem írni egy erről szóló regényt, amely azonban nem sikerült, és
végül beleolvadt a Vaktábanba.
De a regény nem csak a Goli Otokra deportált Salvatore Cippico-Čipico
története. Hanem Jorgen Jorgensen, a gályarab király története is, akivel
Salvatore gyakran azonosítja és keveri össze magát, olyannyira, hogy néha
büszkén állítja, hogy azonos vele, hogy ikertestvére, klónja (vagy máskor
éppen ebben reménykedik, ettől retteg, vagy ezt utasítja vissza). Itt is
van a háttérben egy véletlen. 1990-ben, Párizsban, egyik nap, a Rue Jacobon,
tengerimádó lévén, betértem a Librairie d’Outremer könyvesboltba. Elkezdtem
lapozgatni egy könyvet, aminek a címe, Vanished Fleets, megragadta a fantáziámat.
A cím iránt érzett érdeklődés hevében ott helyben, állva végigolvastam
az egyik fejezetet, amelynek a címe „A deportált király” volt, és így találtam
szemben magam a Vaktában egyik főszereplőjével.
Ez a szereplő valójában létezett, és élettörténete kereszteződött Ausztrália
és Tasmánia születésével, a kényszermunkára ítélt gályarabok odüsszeiájának
köszönhetően, akiket Angliából deportáltak Ausztráliába és Tasmániába az
1700-as évek vége és az 1800-as évek eleje között, és akik az első ausztrál
lakosok voltak a bennszülöttek után. Jorgen hihetetlen személyiség volt,
az angolok szolgálatába szegődött dán, aki megjárta a világ összes tengerét,
és megalapította Tasmánia fővárosát, Hobart Townt, ahová sok-sok évvel
később életfogytiglani kényszermunkára ítélve kerül vissza, mintha Romulus
rabszolgaként végezte volna Rómában.
Elképesztő sorsa a könyvemben összefonódik – mivel Jorgensen az egyik
elbeszélő – a Goli Otokra deportált szereplő sorsával, csakúgy, ahogy Jorgen
utazása az olasz (főleg trieszti) emigránsok Ausztráliába utazásával a
második világháborút követően, ahogy Ausztrália félelmetes büntetőtelepei
is a lágerekkel és a Gulággal, és ahogy a fekete háború, amely egy genocídiummal
megsemmisítette Tasmánia teljes bennszülött lakosságát, összefonódik a
huszadik század borzalmaival.
A nyomába eredtem ennek a Jorgensennek, és elmentem mindenfelé, Dániába,
Angliába, Tasmániába, könyvtárakba és legfőképpen életének fontos színhelyeire,
mert szükségem volt arra, hogy lássam azt a tengert, amit ő látott, hogy
lássam, milyen színű az a tenger, amely mellett élt és ahol meghalt. Majd
az apró részletekből összeraktam egy lázálom-szerű fantáziaszüleményt,
de mindezt végig az igazság iránti aprólékos tisztelettel.
Jorgensen írt is: tengerész volt, aki regényeket írt, és ezeknek a
regényeknek az angol, ceruzával írt kéziratát felkutattam a legkülönbözőbb
könyvtárakban. Nagy szélhámos is volt, aki kiszínezte és meghamisította
önmagában is hihetetlen élettörténetét. Például, egyszer egy angol hajóval
érkezett Izlandra, és itt kikiáltotta magát Izland királyának vagy protektorának,
hogy melyiknek, azt nem lehet tudni pontosan, így három hétre létrehozván
egy államot, míg őfelsége egyik hajója újból foglyul nem ejtette. Nagy
tengerésznek kellett lennie, mert amikor a hajó, amelynek fedélzetén bilincsbe
verve szállítják őt vissza Izlandról Angliába, elsüllyedni készül egy szörnyű
viharban, az angol hajóskapitány szabadon ereszti, és ő a kormányhoz állva
épségben eljuttatja a hajót a kikötőbe, ahol is újból bilincsbe verik és
börtönbe zárják.
Tettem rá kísérleteket, de nem sikerült megírnom Jorgen történetét
addig, amíg nem kereszteződött és nem olvadt össze szinte magától Salvatore
történetével.
Egypárszor fel is tettem magamnak a kérdést – de késve, miután már
befejeztem a könyvet –, hogy a két főszereplő összeolvadása, egyé válása
nem annak köszönhető-e, hogy Salvatore szörnyű, elszánt forradalmárságának
szüksége van Jorgen könnyed, eszméktől mentes játékosságára.
A forradalom, amiért Salvatore élt, és ami tartalmat adott az életének,
de egyben be is szippantotta és feláldozta, elvette tőle az örömöt és könnyedséget,
amit viszont Jorgen létezése nem nélkülözött soha, bár tele volt nehézségekkel
és szerencsétlenséggel, mindezt azért, mert Jorgenben, bár ide-oda vetette
a történetem vihara, nincs meg a modern értelmiségnek az a késztetése,
amely mindenáron értelmet akar adni a történelemnek, és így ő elkerüli
azt is, hogy bármilyen értelmet rákényszerítsen, ezzel feláldozva az élet
örömét, a saját életéét és a másokét, valamilyen felsőbb Cél érdekében.
Egy másik alaptéma, amely a könyv gerincét adja, az érdeklődés – vagy
inkább újabb megszállottság – az Aranygyapjú és az argonauták mítosza iránt.
Fontos eleme a kollektív képzeletnek, egyrészt a kezdetekből származó archaikus
mítosz, másrészt kolosszális modern-posztmodern marketingtermék, az egyik
legzseniálisabb reklámötlet, amit egy kereskedelmi vállalkozás köré valaha
is kitaláltak. De leginkább mégiscsak egy szörnyű összecsapás története
két civilizáció között: a Iaszón képviselte görög és a kolkhiszi barbárok,
a kelet barbárainak világa között – a könyvemben vissza-visszatér
a mindig félelmet ébresztő, megvetett, elutasított Kelet témája, a sötét
Keleté, amelyet gyakran a kommunizmussal is azonosítanak. Iaszón elviszi
azokra a ködös földekre a valaha létezett legnagyobb civilizációt, a görögökét,
de azért is megy, hogy kirabolja, kifossza, becsapja őket. Iaszón és Médeia
története ennek az összeütközésnek a története, a civilizációteremtés és
civilizációrombolás összefüggéséé. Ez a téma foglalkoztatta Pasolinit is.
Ezenkívül van Apolloniosz Rhodiosz Argonautikonjában egy hihetetlen
jelenet: az argonauták, Kolkhisz felé tartó útjuk során kikötnek egy szigeten,
ahol egy barátságos nép lakik, a doliónok, és az argonauták eltöltenek
társaságukban egy vidám, baráti estét, majd útnak indulnak megint; éjszaka
viharba keverednek, amely visszaveti hajójukat ugyanarra a szigetre, de
ezt ők nem veszik észre, azt hiszik, hogy ellenséges szigetre keveredtek,
és a doliónok is meg vannak győződve arról, hogy ellenség támadta meg őket,
így a két baráti nép leöldösi egymást. A könyvemben ez az epizód a testvérháborúk
szimbólumává válik, amelyek a forradalmakat is tönkretették, különös tekintettel
a spanyol polgárháborúban lejátszódott harcra kommunisták és anarchisták
között.
Még egy dolog megragadott: az argonauták mítoszának egy másodlagos
verziója, az orphikus Argonautikon, amelyben az argonauták egészen az óceánig
eljutnak, majd fel a Dunán és a Donon, egészen a Fehér-tengerig, majd lefelé
végig a spanyol partok mentén. Amikor azt olvastam, hogy egy galíciai part
menti faluban, Ribadeóban, Spanyolországban, valamikor találtak egy aranygyapjú
képével díszített pénzérmét, magam is elmentem Ribadeóba, persze nem pénzérmék
után kutatni, hanem azért, mert látnom kellett azt a helyet, ahová a mítosz
szerint elértek az argonauták, meg kellett érintenem saját kezemmel ezt
a földet, ameddig a határok kitágultak. És van még egy szörnyű történet,
ami Médeiáról szól, és amit feldolgoztam és átalakítottam a regényemben.
Egy kisebb történetíró, Phereküdész talán, azt írja, hogy Médeia, miután
megölte gyermekeit, és így elkövette a létező legszörnyűbb bűnt –
amely ugyanakkor áldozat mivoltának legszélsőségesebb megnyilvánulása is,
mivel az elszenvedett erőszak viszi rá arra, hogy megtagadja önmagát, és
fiainak megölésével tulajdonképpen önmagát ölje meg–, újra találkozik Iaszónnal,
aki megöregedett, és kissé megtörték az évek, de még mindig szép fiú (Iaszón
valójában csak az ágyban viszi valamire). Összetalálkoznak, és Médeia –
miért is ne?– varázserejével kicsit megszépítgeti, egy kis lifting, és
újból közös életet kezdenek.
Ez a félelmetes történet könyvemben összefonódik a hihetetlen Jorgensenével
és az egész szerelmi történettel, amely végigfut a Vaktában könyvön. Az
Aranygyapjú mindig rossz kezekben van, mindig jogtalanul birtokolt tulajdon,
amelyet erőszakkal szereztek meg valakitől, aki maga is erőszakkal vette
el valaki mástól. Az Aranygyapjú szimbólummá válik, a vörös zászló szimbólumává:
ez néha a nagy győzelmek zászlója, néha egy vörös rongydarab, amellyel
megfojtanak valakit, vagy amelyre lefekszenek szeretkezni.
A Vaktában elbeszélője maga a főszereplő, aki nem más kellene, hogy
legyen, mint ez a Salvatore Cippicco nevű kitalált főhős, akit úgy képzelek
el, mint bevándorlók leszármazottját, aki Tasmániában született, de aki
az én hazám gyermeke, azé az olasz-szláv világé, Olaszország keleti határainál.
Harcos kommunista, megjárta a spanyol polgárháborút, a dachaui lágert,
majd Goli Otokon köt ki, és ezt meséli el magával ragadó monológjában.
Egy orvoshoz beszél, és saját magához is: hangjába sok más hangot kever,
néhol azonosítja magát valaki mással, legtöbbször Jorgennel, néha úgy beszél,
mintha ő lenne Jorgen, néha meg úgy, mint valaki egészen más. Talán szeretné,
ha ő lenne Jorgensen, akinél szintén minden balul sül el ugyan, de akinek
mégis van mindig egy tartalék lapja, hogy megmenekülhessen – igazi kalandor,
akinek élete kevesebb jelentést hordoz ugyan, de sokkal kevésbé árt másoknak.
Annak, hogy sok más hanggal azonosíthatjuk, más oka is van.
Egyrészről a főszereplő én pszichésen sérült, nem állta ki mindazt,
ami történt vele, a rengeteg csapást, ami sújtotta: skizoid én, klinikai
értelemben is. A hangok, amelyek megszólalnak, talán mind az ő hangjai,
talán az orvoséi, vagy a pribékek sokaságáéi, akik élete során vallatták.
De talán egy kórus hangja is, mert egy-egy kórus is vagyunk mindannyian.
Ami fontos történik velünk, soha nem csak a miénk, soha nem csak magánügy.
Egyedül az apró véletlenek azok, amelyek csak hozzánk tartoznak – egy pénzbírság,
egy karcolás az autónkon. De szerelmesnek lenni, felnőni, megöregedni,
megbetegedni, hinni valamiben vagy elveszteni a hitet, meghalni – mind
olyan dolgok, amelyek nemcsak hozzánk tartoznak, mindenki sajátjaként éli
meg őket, de túlnőnek rajtunk. Lényének legmélyén mindenki egy-egy névtelen
katona. Miért tekintjük a háborúban meghalt összes fiatal katona megtestesítőjének
a névtelen katonát, miért nem inkább X-et vagy Y-t? Azért, mert az, ami
a háborúban történt, mindenkit érint. Érinti az ént, aki mindenki, és aki
így nem viselheti csak az egyik vagy a másik nevét. Az a névtelen katona
persze egyedi és megismételhetetlen személy volt, de mindenkit képvisel.
És az élet fontos pillanataiban mindegyikünk egy-egy kórus: mások helyett
is beszél és másokért is. Persze ha az, ami történt vele, nagy csapás,
akkor megnyomorítja és félrebeszélésre készteti, ahogy az én főhősömmel
is történik.
A Vaktában esetében egy örvényről is volt szó: egy örvényről, amibe
sokszor beleesik az ember, sokszor önmagának hozza létre, azt hiszi, hogy
képes uralni, de aztán nem bírja tovább, az örvény beléfojtja a szavakat,
és olyankor azt akarja, hogy legyen vége mindennek, és a haláltól való
félelmében sietteti a halált.
A szavak vad örvénye olyan, mint egy kígyó, amely megfojtja az ént.
A kígyó az én maga: saját történetünk, ami néha túl soknak bizonyul, nem
bírjuk tovább, az élet kibírhatatlanul nehéz, mintha az egész világ a mi
vállunkra nehezedne, és néha ez a világ összezúz minket. Ezért kíván az
én főhősöm menekülni – a hóhérok elől, de a szerelem elől, az egész élet
elől is.
Másrészről viszont énjének megsokszorozódása mögött ott van a szorongás
a személytelen posztmodernben való megsemmisüléstől is, attól a szériagyártástól,
amely újra- és újratermeli az egyént, és így minden egyéniséget eltöröl.
Szavaiban ott van a félelem attól, hogy egy videojáték képzeletbeli szereplőjévé
válik, aki egy gombnyomással megsemmisíthető vagy a végtelenségig megsokszorozható.
Kétségbeesetten ellenáll mindennek, annak, hogy a forradalom egy digitális
matrix revolutionné váljon, és az ember egy chipbe zárható lénnyé, akit
parancsra lehet előugrasztani onnan.
A regény másik nagy témája a szerelmi történet: egy női alak, amely
szintén sok különböző alakban jelenik meg, de a többféle alak valójában
mind ugyanaz, mindben ugyanaz a sors ismétlődik, Médeia sorsa.
Néha, mivel túlzottan szereti az életet, az ember néha nem bírja tovább:
elszökik, elmenekül önmaga elől. A regény főhőse úgy érzi, mesélnie kell,
hogy megmentse emlékezetét. A mesélés emlékezetünk megőrzésének egy módja,
és identitásunk alkotóeleme. Ugyanakkor kötelesség is, hogy emlékezzünk
az áldozatokra, akikkel szemben a feledés újabb erőszaktétel lenne. Emlékezetünk
nem más, mint személyiségünk, nélküle semmi vagyunk. Emlékezeten nem a
múltat értem, hanem értékeket, személyeket, mindazt, ami értelemmel bír,
és ami mindig létezik, egyszerűen van; mint ahogy azt mondjuk, Shakespeare
nagy költő, nem pedig azt, hogy nagy költő volt. Nagyon fontos számomra
a jelen e megélése az életben, talán ezért is részesítem előnyben a jelen
idejű elbeszélést, mert minden jelen van abban a pillanatban, amikor újraéljük,
részévé válik az életünknek és önmagunknak is. Természetesen, néha az emlékezet
súlya kibírhatatlan, összenyom, és olyankor ébred a vágy – amely főszereplőmben
néha olyan erős –, hogy megsemmisítsük, hogy megnyomjuk azt a gombot, amely
letörli a szalagról a felvett anyagot, elégetni és megsemmisíteni még önmagunkat
is. Olyankor érezzük a kényszert, hogy kimeneküljünk az élet lágeréből.
A Vaktában egyesít két írásmódot, amelyeket Ernesto Sabato nappalinak
és éjszakainak nevezett. A nappali regényírás során az író, még akkor is,
amikor kitalál, egy olyan világot jelenít meg, amelyet valóságosnak tart,
amelyben felismeri magát, az általa fontosnak tartott értékekről ír, arról,
amiben hisz, arról, ahogyan él. De maga Ernesto Sabato is, egyik „nappali”
könyvében, amelyben életét és etikai-politikai tevékenységét írja le, elismerte
azt, hogy ugyanez a könyv nem tartalmazza lelke legmélyebb valóságát, mert
az elrejtett igazságok komor, „éjszakai” írásaiban vannak, és – ahogy ezt
nyíltan ki is mondja –, ezek az igazságok néha gyűlöletesek, és nem egyszer
el is árulták őt, vagyis erkölcsi meggyőződéseit. Ez az éjszakai irodalom,
amelyben az író szembenéz valami olyasmivel, ami egyszerre megnyilvánul
benne, és aminek létezéséről nem volt tudomása: olyan érzések, nyugtalanító
vagy sokszor épp szörnyű késztetések, amelyek meglepnek, elborzasztanak,
és énünk egy olyan oldalával szembesítenek, amelyet nem ismertünk. Megmutatja,
mik lehetnénk, milyenek nem mernénk vagy szeretnénk lenni, vagy milyenek
nem lettünk csupán valami véletlen folytán. Szemtől szemben az élet Medúzájával
már nem mondhatjuk, hogy menjen csak el a fodrászhoz, és igazíttassa meg
a kígyófrizuráját: ha egy író találkozik saját képmásával, néha szívesebben
venné, ha ez a bizonyos képmás nem azt mondaná, amit épp mond, de ha őszinte,
akkor szembenéz a kellemetlen igazsággal, és az éjszakai irodalom kezére
adja tollát. Egy másik, határozottan „éjszakai” mű, amit írtam, a La Mostra
(A kiállítás) című színdarab.
Azt hiszem, a Vaktában mindkettőt tartalmazza. Javier Marias író egyszer
kijelentette, hogy az újságokban időnként megjelenő politikai-etikai témájú
cikkeit állampolgárként írja, de a regényeit nem. A Vaktában, azt hiszem,
megkísérli egyesíteni a két írásmódot, a két világot: a felelősség, az
etika, az értékek, a történelem világát és a rémálmok, a rettegés és a
romlás világát. Az igazi irodalomban nagyszabású példákat találunk erre:
Conrad regényeiben ott vannak a kapitányok, nagy erényeikkel, amelyekben
Conrad hisz (a hűség, a rend, az, hogy a minket megillető helyen maradjuk,
és harcoljunk a végsőkig a célért), de ott van az árnyoldal is, a késztetés
a dezertálásra, az árulásra, gyávaságra, megfutamodásra, a becstelenségre,
mert ezek is lényünk részei.
Könyvemben a 19. század nagy reményei, a szabadság, amelyet ez a század
vívott ki, megőrzik szenvedélyes értéküket, de szétválaszthatatlanul összefonódnak
a tagadással és borzalmakkal, amelyek a következő század sajátjai. Ezért
válik szükségessé az írásban a nappali és éjszakai – vagy ha úgy tetszik,
az apollói és a dionüszoszi – keveredése. A cím, a Vaktában is erre utal,
és egy Nelson admirálisról szóló anekdotából ered. Azt mondják, hogy a
dán flotta elleni harcban Koppenhága mellett, miután a dánok többórás küzdelem
után legyőzve és meggyengülve meglobogatták a fehér zászlót, még két órán
keresztül lövette a majdnem fegyvertelen várost. Amikor egy másik admirális
megkérdezte, miért tette ezt, Nelson azt válaszolta, hogy azért nem látta
a fehér zászlót, mert a bekötött szemével nézett bele a távcsőbe. A könyvben
ez szimbólummá válik, a vaktában okozott fájdalom szimbóluma, amikor nem
látjuk meg a rosszat, amit okozunk, vagy a vaktában élésé, a vaktában haladásé,
a vakon szeretésé és így tovább.
Persze eddig túl sokat beszéltem, és mégsem mondtam semmit. Egy könyvben
az a lényeges, ahogyan a történet, a cselekmény, a szereplők szavakká,
elbeszéléssé, stílussá válnak.
Arról kéne beszélnem, ahogyan az elbeszélés kibontakozni igyekszik
a hangnemek, ritmusok, hangfekvések sokféleségében, ahogyan a monológ magába
szippantó, kábító örvényét, a történelmi-földrajzi részletek pontosságát
és az eszmék lüktetését egyesíti. Arról kéne beszélnem, milyen fontos egyesíteni
a szédületes gyorsaságú tempót és az elbeszélés hosszú, széles hullámát,
hogy egybeolvasszam a sok különböző hangot a főszereplő hangjával, akiben
találkoznak. Beszélnem kellene a szintaxis, a lexikális tartalom, a zsargonok
sokféleségéről, az igeidők használatából eredő problémákról, a többszólamúság
káoszáról és az abban teremtett rendről, a nagy frekvenciájú vibrálásról
magasztos és szarkasztikus, nemes és vulgáris, magas és mély között, a
személytelen epika, személyes érintettség és egyéni önmarcangolás, vallomás
és hamisítás között.
Szólnom kellene a technikai és formális problémákról, amelyek az írás
közben adódtak. A főszereplő beszél, mesél, és minden jelen időben jön
ki a száján elbeszélésében – a történtek újraélésében, talán meghamisításukban
és újraköltésükben. Semmi nem marad a múlt távolságtartó elbeszélésének,
minden esemény átélt az elmondás pillanatában. Hogyan meséljük el tehát
– példának okáért – azt az egymásra vetülést, amit a főszereplő fejében
önkívületében létrehoz, Jorgen egy Berlin feletti feltételezett léghajóútja,
egy másik, valószínűleg csak a kórház könyvtárában olvasott hasonló repülés,
és a Mir nevű szovjet úrhajó útja között, amely közben a Szovjetunió megszűnik
létezni, és továbbél mégis egy pár hónapig ott fenn/lenn, a csillagközi
térben? Hogyan adjuk vissza tehát – nyelvezetben, szerkezetben – ezt a
többszörös azonosítást?
Még egy példa. Elképzeltem, ahogyan a főszereplő akkortájt, amikor
Goli Otokot követően emigrálni készül Ausztráliába, és egy Róma melletti
menekülttáborban van épp, feltűnik egy huszadrangú filmben a Cinecitt?ban
(ahogyan olvasmányaim alapján az emigránsok közül többen valóban tették,
például gladiátorok ellen harcolni kénytelen keresztényeket alakítva).
Salvatore valódi-szimulált önkívületében minderre úgy emlékszik vissza,
hogy újrajátssza a jelenetet, a jelenetnek azt a darabkáját, amit annak
idején fejből megtanult. Itt le kellett volna tehát írnom háromoldalnyi
valódi huszadrangú filmforgatókönyvet, hogy utána kifordítva, deformálva
újramondathassam Cippicóval. De féltem, hogy ha én írom meg, az anakronizmus
hibájába esem, és beleteszek valamilyen modernebb technikai elemet, ami
akkoriban esetleg még nem létezett. Ezért megkértem Franco Giraldi rendező
barátomat, aki pont azokban a régmúlt években kezdte filmes pályafutását,
hogy írja meg nekem pár oldalban az akkori terminusokkal azt a zagyvalék
jelenetet, amit elmondtam neki. Így ő megírta nekem ezeket az oldalakat,
amelyeknek a témáját mintegy lediktáltam neki, ezek után pedig én eltorzítottam,
átírtam és kicsavartam őket.
De minderről tulajdonképp nem mondhatok semmit, mert lehetetlen ezekről
a dolgokról anélkül beszélni, hogy ne adnék valamiféle mögöttes értékítéletet
a jelentésről, amelyet hordoznak. Csak annyit mondhatok, hogy a könyvet
megszámlálhatatlan kísérlet és vázlat és legalább öt szövegváltozat előzte
meg, a fordítók számára mindig mellékelt nyelvi útbaigazítók pedig több
mint ötven oldal hosszúak. De itt most meg is állok, mert hátha valaki
kérdést szeretne feltenni nekem, és nem szeretnék túlzottan hasonlítani
főhősömhöz, aki csak beszél, beszél, örvényként keverve bele mondókájába
mások szavait – megtalált, felelevenített, talán kitalált, talán elferdített
szavakat.
BARNA MÁRIA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
MAGRIS, Claudio
Vaktában
Európa, 2007
Duna
Európa, 1992
Egy másik tenger
Európa, 1993
Kisvilágok
Európa, 2000
„San Marco Kávéház”
Magyar Lettre Internationale, 36
(Alberto Scarponival)
„Egy író a senkiföldjén”
Magyar Lettre Internationale, 33
KONRÁD György
„Folyók, emberek, városok
Claudio Magrisról”
Magyar Lettre Internationale, 36
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|