Kamil Kruszewski
Nem-létező város
(kísértetváros)

Kérem, jöjjön, látogassa meg Ön is a nem-létező várost. Kezdjük rendesen a piactérrel: a közepén egy modern szökőkút áll – persze most éppen nem működik –, jobbra a neogótikus, vörös téglás városháza. Ismerjük el, egészen takaros. Távolabb parabola-antennákkal díszített új építésű kőházak, a másik oldalon szintén kőházak a 19. századból, meghatóan keverednek rajtuk a klasszicista és a szecessziós elemek… És még valami: a városháza mechanikus óráját hallani, amint üt, de amikor oldalra pillantunk, egy másik eklektikus épület csúcsán a városlakók és a turisták kényelmére elhelyezett számkijelzős órát találunk, amin módunkban áll ellenőrizni a hőmérsékletet és a dátumot…
Hogy miért is nincsen már ez a város?  Hiszen még érezni szánkban a port, hallani, mint üt a templom órája, a beszélgetések lármája a díszköves téren kopogó léptekkel keveredik. A galambok nem számítanak, ők örökké itt lesznek. Nos, akkor mi hiányzik innen? Tekintélyes polgárok villanegyedei, rozzant viskótelepek mögötti mocsok, vedlő kutyák és kutyagumi az aszfalton – ez mind van, nem kell különösebb megfigyelőkészség, hogy ezeket a városra jellemző dolgokat észrevegyük. Van gyárkéményekből gomolygó füst, orrfacsaró vegyszerszag is, de ezt a jelenséget a helyi hatalom egyáltalán nem veszi magára. Aztán a temető hátsó fertályának csendes sarkában megtalálható egy szerelemféltésből öngyilkossá lett ember hantja, a rendőrségi aktában viszont az áll, hogy egy férfi fényes nappal az utcán, ennek a városnak az utcáján lelőtte a feleségét, aztán saját magát. Itt is találni olyasvalakit, aki elhunyt gyermeke után úgy gyógyul, hogy más gyermekeket ragad ki a halálos betegség torkából. Vagyis megy minden a rendes kerékvágásban, mint bármelyik más városban.
És még sincsen ez a város. Talán csak még nincsen. Akárhogy is van, itt nincsen házak és utcák testéből összeálló organizmus, a lakók és a tünemények lelke nem forr eggyé A régi spiritusz már nincsen, az új meg még nem született meg, a test és a lélek egykedvűen kerülgetik el egymást.
A falakon megmaradtak még a feliratok, az idegen civilizáció utolsó tanúi a padlásokon távoznak az összeesküvésből. A föld régi érméket, gombokat, jelvényeket, cserepeket, fegyvert vet ki a gyomrából. Mintha nem akarna megszabadulni a múlt terhétől, vagy talán meg akar bizonyosodni arról, hogy tényleg valaki máshoz tartozik. Emlékezünk szüleink csodás dolgokról, csecsebecsékről, titkos ügyekről szóló elbeszéléseire… Az ősök szemétdombra vetették őket, kályhákban égetve el szépen bekötött könyvekkel, melyek betűje a kőbe vésett feliratokra emlékeztet. A tölgyfa kredencek szerencsés esetben is potom áron kerültek szemfüles kereskedők tulajdonába. De ez még nem jelentette amannak a világnak a legvégét. Az a nap jelentette a véget, amikor az arra illetékesek a földdel tették egyenlővé a régi temetők maradványait valamennyi sírkövükkel, rozsdás keresztjeikkel egyetemben. Hiszen már senki nem gondoskodott róluk, nem égetett gyertyát, nem vitt virágot. Csupán csak a csontok maradtak itt.
Hasonlóképpen a neutronbomba csekély materiális rombolást visz végbe az emberi veszteséghez képest. Itt is valami hasonlóra került sor, mégpedig mindenféle kifinomult ölési technológia nélkül. Ez is a vég kezdetét, a város haláltusáját jelentette. Akik szelet vetettek, nem a hideg miatt reszkettek a téli reggelen, hanem a visszavonhatatlantól való félelmükben. Vihart kellett aratniuk, melynek visszhangja elkerülhetetlenül közelgett. Afféle kicsi Armageddon, amilyenből sok volt abban a korszakban. A sebtében összegyűlt hadseregeknek mint soros erődöt kellett megtartaniuk a várost. Az utolsó katonáig. Eközben a pályaudvaron, az utakon csak nőtt a káosz, az embereket páni félelem töltötte el, mintha csak süllyedő hajón lennének. Senki sem hitt a hatalom biztosítékában, hogy az erődítmények és a bátor hadsereg képesek a rémült lakosság számára biztosítani a biztonságot nyújtani. Hányszor, de hányszor csalódtak már. A városon túl ott sorakoztak a betonbunkerek, az akkori legújabb városépítészeti elemek. Eljött az ő idejük, és az kinevette őket. Kazamatáik hallgattak. A támadók lendülete olyan erős volt, a védők túlélési vágya pedig oly hatalmas, hogy az ellenállás összeroppant néhány óra leforgása alatt. Az éjszaka leple alatt távoztak az utolsó katonák a városból. A győztesek nem voltak kegyesek se a városhoz, se lakóikhoz.
A hódítók hamarosan elmentek, helyükre új emberek jöttek, hogy új helyet csináljanak maguknak és egy új várost. A régi kultúra nyomait szisztematikusan tisztogatásnak vetették alá, és gyakran semmire nem voltak tekintettel. Először az embereknek kellett elmenniük, aztán eltörölték a nyomaikat a lakásokból. De az új lakosok is átélték saját városaik és falvaik gyakran kétszeres halálát. Az ő életüket azok a fiak semmisítették meg, akiknek apjai az elfoglalt házakat építették, és akiknek az anyjai megtöltötték a kamrákat. Ezeknek az embereknek a házaiban kellett élniük, ami megelégedéssel töltötte el őket, de keserű szájízt is jelentett. Hiszen a város hódítói, vagy ha úgy tetszik, a felszabadítók, korábban kirabolták az új lakók szülöföldjének szülőföldjének házait. Világos, hogy élni kell tovább, bár a győzelemnek nem így kellett volna kinéznie. 
Ez volt a vég, de mi volt annak előtte? Semmi különös, csak annyi, hogy megszelídítették és elnevezték a természetet, olyanná formálták, hogy termővé váljon, és hogy érezni lehessen a helyhez való tartozást. A város organizmusa növekedett és fájdalmasan megérett. A városalapító okirat elveszett, erre elég alkalmat nyújtott a hét évszázad. A szláv herceg német jogokat adományozott a városnak, ami egyesítette a közeli tavak partjainál lakó szláv halászokat és a német letelepedőket. A piacteret, a városházát, a házakat és a műhelyeket, a védősáncot és az árkot, s végül a helytartói várat, a városias környezetnek mindezeket az elsődleges velejáróit könnyen észre veszi az avatott szem. Az ünnepek és a vásárok, a mindennapi élet ritmusát meg-megszakították a tűzvészek és az árvizek, a járványok és a legszörnyűbbek, az ember által szított kataklizmák – a háborúk. A magánkezdeményezésű vagy felülről irányított rablótámadások, a hadak átvonulásai, a nyomukban járó hadisarcok és fosztogatások. Nem kerülték el a várost még a középkori fejedelemségek, hercegségek és magányos lovagok kisebb háborúi sem, se az újkori monarchiák hatalmas háborúskodásai. A harmincéves háború a városlakók többségét elpusztító betegségeket hozott, a hétéves háború pedig úgy elnéptelenítette újra a várost, hogy jó, ha százan maradtak benne, akik nem tudtak elmenekülni, aztán még odamenet és visszafelé is átvonult rajta Napóleon Nagy Hadserege. Mindennek ellenére a folytonosság fennállt.
Látszólag csaknem minden megváltozott. A porosz falakat tégla váltotta fel, a katolikus szerzetesek hátrahagyták a városszéli kolostort, és Luther tanításait kezdték hirdetni, a szláv hercegeket a porosz választófejedelem váltotta fel. Csak a családnevek maradtak ugyanazok, és viselőik minden nemzedékének sorsa és szellemisége átjárta a földet, a vizet és a házakat. Például úgy járta át, hogy az idő meghatározott pillanataiban és a tér pontjain megvoltak a maguk örök elnevezései és a maguknak tulajdonított elbeszélések. Pogány szertartások, helyi legendák és egyetemes mesék keveredtek bennük. „Azon az éjszakán az állattá varázsolt ember lelkével vigyáznod kell… azon a tavon megreped a jég, mert valaha ott lakott benne a nagy vízi kígyó… azon az ősi kolostordombon lidércfények közepette megjelenik a szerzetes szelleme…” Mi nem ismertük ezeket az elbeszéléseket. A mi angyalaink és manóink, rablóink és lovagjaink velünk jöttek, de az ő létezésük még légiesebbé vált, mint addig. A letelepedők emlékezete és a születési helyük közé függesztett elbeszélések nem tudták tudtak és nem is tudnak tartósan letelepedni. Talán majd valamikor, ha lesz egyáltalán, aki még emlékezzen rájuk.
Alighanem van valamiféle összekötő fonal a már nem létező kísértetváros és aközött, amelyik még mindig nem jött létre. Ez ugyanaz a hang, mely évszázadok óta harsog, de legalább azóta, mióta a vasúti hálózat a városnak jót vagy rosszat jelentve összekötötte a világ többi részével. „Itt nincs és nem is volt jövő, és minden bizonnyal nem is lesz” – ezzel a gondolattal vágtak neki az egymást követő nemzedékek a nagyobb városoknak, sőt még messzebb, nem csupán a szülőföld, hanem a szülőhaza határain is túlra. S bár a városlakók száma nőttön-nőtt, mindez a környező falvak kontójára ment történt, amelyek visszafordíthatatlanul elnéptelenedtek. Ezeknek a „falusi” polgároknak már a következő nemzedéke ugródeszkának tekintette szülőhelyét, egy új világ, a határtalan lehetőségek felé. Akik pedig maradtak, azoknak még inkább hangsúlyozniuk kellett a földön elfoglalt helyük értékeit, innen ered a választékos parkokról történő gondoskodás, az „ebben a hamisítatlan városban” töltött pihenéshez kedvet csináló képeslapok, meg a „nálunk egész évben karnevál van” típusú reklámszövegek. Akkor meg miért mennek el innen folyton az emberek? Talán a modernség felé törő hatalmas iramnak az ilyen helyeket végül hagyni kell lemaradni?
Aztán eljön az a pillanat, amikor az állandóság felülmúlja a változást. Amikor az idős bácsika – mert hiszen itt az ember reggeltől estig főként idősekkel akad össze – magában beszél, azonnal panaszáradatot zúdít a hatalomra (a polgármestertől a királyig vagy az elnökig), a gazdasági helyzetre („Tönkretesz bennünket az infláció!”, „Nem tudtak elég pénzt nyomtatni?”), a fiatalokra („Nem mennek el szavazni!” , „És ezekkel a mobiltelefonokkal szórakoznak még a misén is.”) A követelések jegyzéke ugyancsak a száz évvel ezelőttihez hasonlítana, de a követelések elismerése a végén alig lenne más.  Amaz, az a nem-létező, a városhoz való tartozás kinyilvánításával fejezné be érvélését, a száműzött betelepedők nem egy leszármazottja viszont az elveszett paradicsomot a szülőhelyén keresné, amely talán csúnyább, kevésbé van gondozva, de legalább benőtte az organizmus és az emlékezés szövete.
Vissza lehet-e még tartani ezt a mozgalmat, most, amikor a város új valósága létrejövőben van? Hiszen az alkalmi turisták a városka szépségeit az egyetemes kultúra hasznára fordították. Egy bizonyos zeneszerző a városban sétálva egyik este a nyugat felé hanyatló nap visszatükröződéseiben az elszánt Apolló elől menekülő Daphné nyugtalanságát és reszketését vélte felismerni. A város más fiai és lányai távoli planétákat fedeztek fel, urak portréját festették meg, megnyitották a lángelméknek a hírnév felé vivő utat. Kant talán csak egy königsbergi iparos lenne, egy a sok közül, nem pedig a teológia professzora, ama nem-létező város polgármesterének a fia. Valami erő rejlik itt, valószínűleg nem csak e hellyel kapcsolatosan, és annyit azért megmutat, hogy nem eleve vegetálásra vagy romlásra rendeltetett. Az nem lehet, hogy pusztán úgy vonuljon be a történelembe, mint olyan város, amelyben felcsapott a szomszédgyűlölet lángja, ezt a szomszédgyűlöletet megpróbálták táplálni és a saját aljas elképzeléseik számára kihasználni a politikai játszmák A régi városlakók hány meg hány boszorkányégetéssel alakították ki a helyi folklórt, de a zsinagóga kétszeri felgyújtására ugyanígy már nem szívesen emlékeznek. A kitelepítettek vonatainak feltartóztatására és a tűzvészből kiragadott maradék vagyonuk elvételére mi sem akarunk emlékezni.
Van még valami elképesztő. Az újdonsültek házakat kaptak, felszereléssel, némelyikük még csak nem is látott addig olyan praktikus holmit, amilyeneket száműzött elődeik használtak. Ahhoz, hogy igazán jól gazdálkodjanak mindezzel a tulajdonnal, nem nagy erőfeszítésre lett volna szükség – az összecsapó hadseregek átvonulása nyomán nem szenvedett a város a túl nagy veszteséget. A betelepedők munkája ekkor az alapító mítoszt termékenyíthette volna meg, ebből a mítoszból születhetett volna meg a hely szelleme. Mégsem így történt. Az, hogy az öregek hallgatnak a háborús rettegésről és a fájdalmas élményekről, nem csoda, sokkal inkább meglepő az új helyen felhúzott új élettel kapcsolatos hallgatás. A történelem golyóálló üveggel választotta el az álmokat és a valóságot. Volt építés és újjáépítés, ha ez ma nem hangoznék nevetségesnek és gyanúsnak – nem kis része a hatalmas munkának. Ugyanakkor a munkától nem hunyt ki a vereség érzete, a magára hagyott ház emléke, még ha üszökbe hamvadt is. Az új lakótelepek, utak, parkok gyorsan öregedni kezdtek, fiatalságuk az észrevétlenül szított lelkesedésben égett ki, a kényszerben, az ambivalens rendszerrel szembeni szellemi és érzelmi harcban. Szinte mindenhonnan hallani, hogy most már szép, és még jobb lesz, s hogy korábban minden reménytelenül rossz volt. Csakhogy az a szintén félredobnivaló és elítélendő „korábban” – az a betelepedők fiatalsága. Hinni vagy nem hinni? És ha már el is hisszük ezeket a jelszavakat, az nem tűnt fel, hogy nem vágnak egybe a dolgokkal? A fenséges eszmék mindenhol fennen hirdetett illuzórikus világa még inkább eltaszít a várostól, arra késztet, hogy az ember bezárkózzon a saját lakásába. Csak úgy dübörögtek a szavak a hangszórókból a májusi napon, de ha meg akartál szólalni, haptákban kellett állnod… Először a padlófelújítás során előkerült újságok idegen beszéde került szemétre, aztán ugyanerre a sorsra jutott az anyanyelvi újság, mely üres, hazug szavakkal volt tele.
Ma végeredményben a fekete és fehér emlékezet keveredik, feloldódik a hagyományozódás hiteltelenségében és az éveken át kitanult bizalmatlanságban. Csak darabkák maradnak a város organizmusából, s szétszóródott lelke pedig ott, ahol egyaránt megtalálhatók a régi és új lakosok, a régi kultúra romjaiból a nyomornegyedekhez emelkedik, és a személyes emlékezet és a közösségi hagyomány befejezetlen épületeihez. Senkit nem rémít meg a város lelke, csak annyit akar, hogy visszakapja a helyét, letelepedjen a régi szeméten, majd az új lakosok oltalmának veti alá magát, és nekik sző elbeszéléseket, keverve régi és új legendákat. Talán majd elfoglalja a helyét az új géniusz, és az emberek arra a kérdésre, hogy milyen régen laknak ott, azt felelik, örök időktől fogva, és ezt be is tudják majd bizonyítani.

       WEBER KATA FORDÍTÁSA



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu