Kamil Kruszewski
Nem-létező város
(kísértetváros)
Kérem, jöjjön, látogassa meg Ön is a nem-létező várost. Kezdjük rendesen
a piactérrel: a közepén egy modern szökőkút áll – persze most éppen nem
működik –, jobbra a neogótikus, vörös téglás városháza. Ismerjük el, egészen
takaros. Távolabb parabola-antennákkal díszített új építésű kőházak, a
másik oldalon szintén kőházak a 19. századból, meghatóan keverednek rajtuk
a klasszicista és a szecessziós elemek… És még valami: a városháza mechanikus
óráját hallani, amint üt, de amikor oldalra pillantunk, egy másik eklektikus
épület csúcsán a városlakók és a turisták kényelmére elhelyezett számkijelzős
órát találunk, amin módunkban áll ellenőrizni a hőmérsékletet és a dátumot…
Hogy miért is nincsen már ez a város? Hiszen még érezni szánkban
a port, hallani, mint üt a templom órája, a beszélgetések lármája a díszköves
téren kopogó léptekkel keveredik. A galambok nem számítanak, ők örökké
itt lesznek. Nos, akkor mi hiányzik innen? Tekintélyes polgárok villanegyedei,
rozzant viskótelepek mögötti mocsok, vedlő kutyák és kutyagumi az aszfalton
– ez mind van, nem kell különösebb megfigyelőkészség, hogy ezeket a városra
jellemző dolgokat észrevegyük. Van gyárkéményekből gomolygó füst, orrfacsaró
vegyszerszag is, de ezt a jelenséget a helyi hatalom egyáltalán nem veszi
magára. Aztán a temető hátsó fertályának csendes sarkában megtalálható
egy szerelemféltésből öngyilkossá lett ember hantja, a rendőrségi aktában
viszont az áll, hogy egy férfi fényes nappal az utcán, ennek a városnak
az utcáján lelőtte a feleségét, aztán saját magát. Itt is találni olyasvalakit,
aki elhunyt gyermeke után úgy gyógyul, hogy más gyermekeket ragad ki a
halálos betegség torkából. Vagyis megy minden a rendes kerékvágásban, mint
bármelyik más városban.
És még sincsen ez a város. Talán csak még nincsen. Akárhogy is van,
itt nincsen házak és utcák testéből összeálló organizmus, a lakók és a
tünemények lelke nem forr eggyé A régi spiritusz már nincsen, az új meg
még nem született meg, a test és a lélek egykedvűen kerülgetik el egymást.
A falakon megmaradtak még a feliratok, az idegen civilizáció utolsó
tanúi a padlásokon távoznak az összeesküvésből. A föld régi érméket, gombokat,
jelvényeket, cserepeket, fegyvert vet ki a gyomrából. Mintha nem akarna
megszabadulni a múlt terhétől, vagy talán meg akar bizonyosodni arról,
hogy tényleg valaki máshoz tartozik. Emlékezünk szüleink csodás dolgokról,
csecsebecsékről, titkos ügyekről szóló elbeszéléseire… Az ősök szemétdombra
vetették őket, kályhákban égetve el szépen bekötött könyvekkel, melyek
betűje a kőbe vésett feliratokra emlékeztet. A tölgyfa kredencek szerencsés
esetben is potom áron kerültek szemfüles kereskedők tulajdonába. De ez
még nem jelentette amannak a világnak a legvégét. Az a nap jelentette a
véget, amikor az arra illetékesek a földdel tették egyenlővé a régi temetők
maradványait valamennyi sírkövükkel, rozsdás keresztjeikkel egyetemben.
Hiszen már senki nem gondoskodott róluk, nem égetett gyertyát, nem vitt
virágot. Csupán csak a csontok maradtak itt.
Hasonlóképpen a neutronbomba csekély materiális rombolást visz végbe
az emberi veszteséghez képest. Itt is valami hasonlóra került sor, mégpedig
mindenféle kifinomult ölési technológia nélkül. Ez is a vég kezdetét, a
város haláltusáját jelentette. Akik szelet vetettek, nem a hideg miatt
reszkettek a téli reggelen, hanem a visszavonhatatlantól való félelmükben.
Vihart kellett aratniuk, melynek visszhangja elkerülhetetlenül közelgett.
Afféle kicsi Armageddon, amilyenből sok volt abban a korszakban. A sebtében
összegyűlt hadseregeknek mint soros erődöt kellett megtartaniuk a várost.
Az utolsó katonáig. Eközben a pályaudvaron, az utakon csak nőtt a káosz,
az embereket páni félelem töltötte el, mintha csak süllyedő hajón lennének.
Senki sem hitt a hatalom biztosítékában, hogy az erődítmények és a bátor
hadsereg képesek a rémült lakosság számára biztosítani a biztonságot nyújtani.
Hányszor, de hányszor csalódtak már. A városon túl ott sorakoztak a betonbunkerek,
az akkori legújabb városépítészeti elemek. Eljött az ő idejük, és az kinevette
őket. Kazamatáik hallgattak. A támadók lendülete olyan erős volt, a védők
túlélési vágya pedig oly hatalmas, hogy az ellenállás összeroppant néhány
óra leforgása alatt. Az éjszaka leple alatt távoztak az utolsó katonák
a városból. A győztesek nem voltak kegyesek se a városhoz, se lakóikhoz.
A hódítók hamarosan elmentek, helyükre új emberek jöttek, hogy új helyet
csináljanak maguknak és egy új várost. A régi kultúra nyomait szisztematikusan
tisztogatásnak vetették alá, és gyakran semmire nem voltak tekintettel.
Először az embereknek kellett elmenniük, aztán eltörölték a nyomaikat a
lakásokból. De az új lakosok is átélték saját városaik és falvaik gyakran
kétszeres halálát. Az ő életüket azok a fiak semmisítették meg, akiknek
apjai az elfoglalt házakat építették, és akiknek az anyjai megtöltötték
a kamrákat. Ezeknek az embereknek a házaiban kellett élniük, ami megelégedéssel
töltötte el őket, de keserű szájízt is jelentett. Hiszen a város hódítói,
vagy ha úgy tetszik, a felszabadítók, korábban kirabolták az új lakók szülöföldjének
szülőföldjének házait. Világos, hogy élni kell tovább, bár a győzelemnek
nem így kellett volna kinéznie.
Ez volt a vég, de mi volt annak előtte? Semmi különös, csak annyi,
hogy megszelídítették és elnevezték a természetet, olyanná formálták, hogy
termővé váljon, és hogy érezni lehessen a helyhez való tartozást. A város
organizmusa növekedett és fájdalmasan megérett. A városalapító okirat elveszett,
erre elég alkalmat nyújtott a hét évszázad. A szláv herceg német jogokat
adományozott a városnak, ami egyesítette a közeli tavak partjainál lakó
szláv halászokat és a német letelepedőket. A piacteret, a városházát, a
házakat és a műhelyeket, a védősáncot és az árkot, s végül a helytartói
várat, a városias környezetnek mindezeket az elsődleges velejáróit könnyen
észre veszi az avatott szem. Az ünnepek és a vásárok, a mindennapi élet
ritmusát meg-megszakították a tűzvészek és az árvizek, a járványok és a
legszörnyűbbek, az ember által szított kataklizmák – a háborúk. A magánkezdeményezésű
vagy felülről irányított rablótámadások, a hadak átvonulásai, a nyomukban
járó hadisarcok és fosztogatások. Nem kerülték el a várost még a középkori
fejedelemségek, hercegségek és magányos lovagok kisebb háborúi sem, se
az újkori monarchiák hatalmas háborúskodásai. A harmincéves háború a városlakók
többségét elpusztító betegségeket hozott, a hétéves háború pedig úgy elnéptelenítette
újra a várost, hogy jó, ha százan maradtak benne, akik nem tudtak elmenekülni,
aztán még odamenet és visszafelé is átvonult rajta Napóleon Nagy Hadserege.
Mindennek ellenére a folytonosság fennállt.
Látszólag csaknem minden megváltozott. A porosz falakat tégla váltotta
fel, a katolikus szerzetesek hátrahagyták a városszéli kolostort, és Luther
tanításait kezdték hirdetni, a szláv hercegeket a porosz választófejedelem
váltotta fel. Csak a családnevek maradtak ugyanazok, és viselőik minden
nemzedékének sorsa és szellemisége átjárta a földet, a vizet és a házakat.
Például úgy járta át, hogy az idő meghatározott pillanataiban és a tér
pontjain megvoltak a maguk örök elnevezései és a maguknak tulajdonított
elbeszélések. Pogány szertartások, helyi legendák és egyetemes mesék keveredtek
bennük. „Azon az éjszakán az állattá varázsolt ember lelkével vigyáznod
kell… azon a tavon megreped a jég, mert valaha ott lakott benne a nagy
vízi kígyó… azon az ősi kolostordombon lidércfények közepette megjelenik
a szerzetes szelleme…” Mi nem ismertük ezeket az elbeszéléseket. A mi angyalaink
és manóink, rablóink és lovagjaink velünk jöttek, de az ő létezésük még
légiesebbé vált, mint addig. A letelepedők emlékezete és a születési helyük
közé függesztett elbeszélések nem tudták tudtak és nem is tudnak tartósan
letelepedni. Talán majd valamikor, ha lesz egyáltalán, aki még emlékezzen
rájuk.
Alighanem van valamiféle összekötő fonal a már nem létező kísértetváros
és aközött, amelyik még mindig nem jött létre. Ez ugyanaz a hang, mely
évszázadok óta harsog, de legalább azóta, mióta a vasúti hálózat a városnak
jót vagy rosszat jelentve összekötötte a világ többi részével. „Itt nincs
és nem is volt jövő, és minden bizonnyal nem is lesz” – ezzel a gondolattal
vágtak neki az egymást követő nemzedékek a nagyobb városoknak, sőt még
messzebb, nem csupán a szülőföld, hanem a szülőhaza határain is túlra.
S bár a városlakók száma nőttön-nőtt, mindez a környező falvak kontójára
ment történt, amelyek visszafordíthatatlanul elnéptelenedtek. Ezeknek a
„falusi” polgároknak már a következő nemzedéke ugródeszkának tekintette
szülőhelyét, egy új világ, a határtalan lehetőségek felé. Akik pedig maradtak,
azoknak még inkább hangsúlyozniuk kellett a földön elfoglalt helyük értékeit,
innen ered a választékos parkokról történő gondoskodás, az „ebben a hamisítatlan
városban” töltött pihenéshez kedvet csináló képeslapok, meg a „nálunk egész
évben karnevál van” típusú reklámszövegek. Akkor meg miért mennek el innen
folyton az emberek? Talán a modernség felé törő hatalmas iramnak az ilyen
helyeket végül hagyni kell lemaradni?
Aztán eljön az a pillanat, amikor az állandóság felülmúlja a változást.
Amikor az idős bácsika – mert hiszen itt az ember reggeltől estig főként
idősekkel akad össze – magában beszél, azonnal panaszáradatot zúdít a hatalomra
(a polgármestertől a királyig vagy az elnökig), a gazdasági helyzetre („Tönkretesz
bennünket az infláció!”, „Nem tudtak elég pénzt nyomtatni?”), a fiatalokra
(„Nem mennek el szavazni!” , „És ezekkel a mobiltelefonokkal szórakoznak
még a misén is.”) A követelések jegyzéke ugyancsak a száz évvel ezelőttihez
hasonlítana, de a követelések elismerése a végén alig lenne más.
Amaz, az a nem-létező, a városhoz való tartozás kinyilvánításával fejezné
be érvélését, a száműzött betelepedők nem egy leszármazottja viszont az
elveszett paradicsomot a szülőhelyén keresné, amely talán csúnyább, kevésbé
van gondozva, de legalább benőtte az organizmus és az emlékezés szövete.
Vissza lehet-e még tartani ezt a mozgalmat, most, amikor a város új
valósága létrejövőben van? Hiszen az alkalmi turisták a városka szépségeit
az egyetemes kultúra hasznára fordították. Egy bizonyos zeneszerző a városban
sétálva egyik este a nyugat felé hanyatló nap visszatükröződéseiben az
elszánt Apolló elől menekülő Daphné nyugtalanságát és reszketését vélte
felismerni. A város más fiai és lányai távoli planétákat fedeztek fel,
urak portréját festették meg, megnyitották a lángelméknek a hírnév felé
vivő utat. Kant talán csak egy königsbergi iparos lenne, egy a sok közül,
nem pedig a teológia professzora, ama nem-létező város polgármesterének
a fia. Valami erő rejlik itt, valószínűleg nem csak e hellyel kapcsolatosan,
és annyit azért megmutat, hogy nem eleve vegetálásra vagy romlásra rendeltetett.
Az nem lehet, hogy pusztán úgy vonuljon be a történelembe, mint olyan város,
amelyben felcsapott a szomszédgyűlölet lángja, ezt a szomszédgyűlöletet
megpróbálták táplálni és a saját aljas elképzeléseik számára kihasználni
a politikai játszmák A régi városlakók hány meg hány boszorkányégetéssel
alakították ki a helyi folklórt, de a zsinagóga kétszeri felgyújtására
ugyanígy már nem szívesen emlékeznek. A kitelepítettek vonatainak feltartóztatására
és a tűzvészből kiragadott maradék vagyonuk elvételére mi sem akarunk emlékezni.
Van még valami elképesztő. Az újdonsültek házakat kaptak, felszereléssel,
némelyikük még csak nem is látott addig olyan praktikus holmit, amilyeneket
száműzött elődeik használtak. Ahhoz, hogy igazán jól gazdálkodjanak mindezzel
a tulajdonnal, nem nagy erőfeszítésre lett volna szükség – az összecsapó
hadseregek átvonulása nyomán nem szenvedett a város a túl nagy veszteséget.
A betelepedők munkája ekkor az alapító mítoszt termékenyíthette volna meg,
ebből a mítoszból születhetett volna meg a hely szelleme. Mégsem így történt.
Az, hogy az öregek hallgatnak a háborús rettegésről és a fájdalmas élményekről,
nem csoda, sokkal inkább meglepő az új helyen felhúzott új élettel kapcsolatos
hallgatás. A történelem golyóálló üveggel választotta el az álmokat és
a valóságot. Volt építés és újjáépítés, ha ez ma nem hangoznék nevetségesnek
és gyanúsnak – nem kis része a hatalmas munkának. Ugyanakkor a munkától
nem hunyt ki a vereség érzete, a magára hagyott ház emléke, még ha üszökbe
hamvadt is. Az új lakótelepek, utak, parkok gyorsan öregedni kezdtek, fiatalságuk
az észrevétlenül szított lelkesedésben égett ki, a kényszerben, az ambivalens
rendszerrel szembeni szellemi és érzelmi harcban. Szinte mindenhonnan hallani,
hogy most már szép, és még jobb lesz, s hogy korábban minden reménytelenül
rossz volt. Csakhogy az a szintén félredobnivaló és elítélendő „korábban”
– az a betelepedők fiatalsága. Hinni vagy nem hinni? És ha már el is hisszük
ezeket a jelszavakat, az nem tűnt fel, hogy nem vágnak egybe a dolgokkal?
A fenséges eszmék mindenhol fennen hirdetett illuzórikus világa még inkább
eltaszít a várostól, arra késztet, hogy az ember bezárkózzon a saját lakásába.
Csak úgy dübörögtek a szavak a hangszórókból a májusi napon, de ha meg
akartál szólalni, haptákban kellett állnod… Először a padlófelújítás során
előkerült újságok idegen beszéde került szemétre, aztán ugyanerre a sorsra
jutott az anyanyelvi újság, mely üres, hazug szavakkal volt tele.
Ma végeredményben a fekete és fehér emlékezet keveredik, feloldódik
a hagyományozódás hiteltelenségében és az éveken át kitanult bizalmatlanságban.
Csak darabkák maradnak a város organizmusából, s szétszóródott lelke pedig
ott, ahol egyaránt megtalálhatók a régi és új lakosok, a régi kultúra romjaiból
a nyomornegyedekhez emelkedik, és a személyes emlékezet és a közösségi
hagyomány befejezetlen épületeihez. Senkit nem rémít meg a város lelke,
csak annyit akar, hogy visszakapja a helyét, letelepedjen a régi szeméten,
majd az új lakosok oltalmának veti alá magát, és nekik sző elbeszéléseket,
keverve régi és új legendákat. Talán majd elfoglalja a helyét az új géniusz,
és az emberek arra a kérdésre, hogy milyen régen laknak ott, azt felelik,
örök időktől fogva, és ezt be is tudják majd bizonyítani.
WEBER KATA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|