Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor
A közép-európai városok (Variáció egy népdalra) A közép-európai városok öregek. A lyukas, foltos vakolatok megannyi ránc és májfolt, a szűk utcák krákogva, köhécselve veszik a benzingőzös levegőt, a gangos udvarok elhasznált belső szervek, itt is, ott is fájdalom. A járdák talpára ragadt szemét – igen, errefelé a járdák járnak az embereken, a járdatalpú, antipódus városok, láthatatlan fejüket magasan hordva a hozzánk képesti mélyben, az évezredek egymásra rakódott városrétegei, aszfalt, kő, tégla rétegei között – a járdák talpára ragadt szemét ugyanúgy jelzi a lemoshatatlan vénséget, mint magányos öregasszonyok és öregemberek lakásaiban, amelyek csöndes megáporodása nem csak az erő és az akarat fogytáról tanúskodik, hanem arról a megállíthatatlan folyamatról is, ahogy a fény hagyja el az embert, a látás, az éles látás minden emberi rend alapjául szolgáló képessége. A közép-európai városok öregek. Dohos és dohogó, keserű öregek, egymás göcsörtös kezébe kapaszkodó öregek, Philemón és Baucisz, igen, az egymásba gubancolódott két nyeszlett fa is, a házak közé beszorítva – ez is a közép-európai város. A közép-európai városok öregek. Üresedő fejükben régi zenék foszlányai kavarognak, táncdalok és operettek, nemzeti nóták, indulók és a bécsi klasszikusok első bálozóként megtanult négykezesei, régi ószeresek szódások és jegesek ordításai, fékcsikorgás és a villamoskerekek mindig befejezetlen csattogása és sikoltása a síneken. Öregek, folyton a halált emlegetik, de mindig csak a szomszédok halálát, ők úgy élnek, mint a halhatatlanok, hiszen élnek még, ők még mindig, ők még mindennek ellenére. És mi mindennek ellenére! De amikor az első napfény vöröse megrezdül egy fényesre pucolt ablakon, akkor megpillantod a vénasszony-ruha alatt vihogó Papagénát. A közép-európai városok nagyon fiatalok. Most tanulják, hogyan lépkedjenek, hogyan illegessék magukat, az ügyetlenül felkent rúzs még szétkenődik az ajak körül, a zsenge karizom még nem mutat elég erőt. A nyakba tekerve harsány neonok, de a csupasz, pipaszár lábacskákra még nem tapad rá a tekintet. Hanem ha a gyerekizzadság-illatú testből megérzed, hogy miként van benne az eljövendő élet; hogy emitt növekedni fog, ott meg kibomlik belőle valami gyönyörűség, hogy itt bizony valami fájni, nyilallni fog, de ott túlnan helye lesz a boldog kacagásnak is; hogy a fájdalomból majd bölcsesség lesz, a kacagásból meg az emlékezés csendje, akkor, ej, te vén pedofil, elragad, elbűvöl a potencialitás ereje és határtalansága. Igen, a közép-európai városok még túlságosan fiatalok, éretlenül és mohón lélegzik be a felnőttek világát, hogy majd magukhoz idomítsák, magukba építsék minden cseppjét, de most még nem tudni, mihez is, kihez is lesz mindez igazítva, mert nem tudni ki ő, mert ő még Brad Pitt Kettő, és Madonna Három, és a hátsó udvarban egy kicsit Ronaldinho, a tömbház lépcsőházában egy kungfu mozdulatba rikkant Angelina Jolie és persze valamennyire Garcia Márquez vagy Kurt Vonnegut, Tarantino vagy Kusturica, Einstein és Tesla és még amit akartok. A közép-európai városok fiatalkák, a bőrükön lüktetnek a pattanások és feketéllnek a mitesszerek: megannyi zsúfolt és olykor szánalmasan kezdetleges apró üzlet, megannyi csencs, és mobiltelefonért a nyakhoz feszített kés a lakótelep sarkán. És nyomulnak, nyomulnak a felnőttek, be a gyerek lelkének bugyraiba, a teste még félig-meddig szűz, de azért már ott van, a lélekben ott vannak a felnőttek csomagjai; mi az hogy ártatlan, ártatlanok nincsenek, a bank végignéz az utcáján, a bevásárlócenter elteleti a bendőt; zabáld a hamburgert, szopogasd a pirulákat, ehhez sohasem lehetsz túl fiatal. Ám a közép-európai városok akkor is fiatalok. Hadaró, hadováló, izgatott csapatokban friss ritmusokra, recsegő rádiókból és magnókból kirázott friss ritmusokra hadakozó fiatalok. A közép-európai városok szegények. Nem, nem márványmenyasszonyok, nem bársonyrózsik, meg aztán nincsen bennük az a szélesség sem. Tudják, az a szélesség… nem is szélesség, inkább bőség, a test bősége, ami úgy lomhán szétterjed, kitölti a teret, hogy a Szajna vagy a Tevere, a Temze vagy a Hudson szerényen összehúzza tőle magát, behúzza a vállait a büszke házak közé. A nagyvonalúság… a nagyvonalúság itt Közép-Európában csak nagy vonalakban van meg, néhanap, amikor telik egy kis ünneplésre, különben nincsenek nagy vonalak; persze néha úgy tetszik, amikor fölfújja magát ez vagy az, húznak itt olyan utcákat, olyan tereket, hogy csak na, el se látsz innentől odáig, csakhogy ez nem bőség, nem a város nő meg tőle, hanem csak az űr a házak között. A közép-európai városok szegények. Nem telik minden nap cserélt ruhára, kecses karneváli maszkra, csillogó aranyfestékre a szem körül; nem telik plasztikai műtétekre, szilikonnal felágaskodtatott fallikus felhőkarcolókra; higiénia-robotokra, mozgójárdákra; nem telik arra sem, hogy megfizethessék a csend eleganciáját; a járművek halk suhanását; a szegénység eltüntetését a finoman glettelt kaszthatárok falai mögött. Itt minden és mindenki egybe van keverve, a polgármester arrébb tolja útjából a hajléktalant, a kishivatalnok pedig belebámul a rangjavesztett grófnő meg az operaénekes képébe. A közép-európai városok szegények. Meg kell gondolniuk, fogvicsorgatva melyik gyereküket adják el magtalan nevelőszülőknek, melyiket fogják korai munkára, s melyiket taníttatják ki; habzsolniuk kell az ételeket, még mindig habzsolniuk, mert ki tudja, mikor nem lesz megint. A közép-európai városok szegények. Kiállnak az utcára breakelni, hátha felfigyel rájuk valaki, s felfedezi őket; vagy csak hogy elismeréssel s ne a mindennapi viszolygással álljon meg rajtuk az arrajáró módosabb lányok szeme. A szegény közép-európai városoknak ökölbe szorul a keze, amikor azt mondják nekik, hogy „ha többet dolgoznátok, nem lennétek szegények”, mert dolgoznak, mint az állatok, azoknál bizonyosan többet, mint akik ezt mondják nekik, ökölbe szorul a kezük, de az nem látszik, ha odaszorul a nadrághoz, amikor alázatosan meghajtják a fejüket, mert szép dolog az önérzet, de nem azért adnak ingyenebédet. A közép-európai város, mint a legtöbb város: nő. A huszadik századon edzett olvasó erre rögtön rávághatja: persze, kurva! de nem az, legalábbis nem olyan természetesen és professzionálisan az, mint a Dél városai; inkább, mint azok a tanárnők, akik ha strichelni mennek, azzal indokolják, hogy muszáj kiegészíteni a fizetésüket, és hát tényleg muszáj. Itt az átlagosnál több a tanárnő és több a kurva, és kevesebb a megbecsülés és alacsonyabb a tarifa, és annyival kevesebb és annyival alacsonyabb, hogy nem csoda, ha a kettő között olykor nem lehet különbséget tenni. De ha pontosak akarunk lenni, nem a kurvákra kell gondolnunk… ennek a nőnek nem ez a lényege. Különösebb skrupulusai valóban nincsenek, életben kell maradnia, hát védi magát, szájal és kacérkodik, szerez és elad, belenéz a kukákba, hátha talál bennük valami használhatót; ostoba, aki nem teszi, szégyellje magát, akinek van rá pénze, ő nem, ő határozott nő, zavaros, ugráló gondolatokkal, határozott, életrevaló és sebezhető. Hogy szép-e? Hát csúnyának semmiképpen sem csúnya, ölének sugárzása van; mikor kereskedik, kerek mellének bimbói gombot böknek a ruhájára az izgalomtól; de az irgalom is megszépíti, mert nem csak azért ad valamicskét a koldusnak, nyomoréknak, hogy lelkifurdalás nélkül léphessen be a templomba, hanem azért is, mert nem felejtette el, ő még nem felejtette el, hogy anyának is született; anyának akkor is, ha a méhe meddő. A közép-európai város hosszan néz a szemedbe, hosszabb ideig, mint amennyit te rászánsz; ettől aztán úgy érzed, hogy a tiéd, a tiéd egészen, de egészen soha sem adja oda magát, mert ő csak önmagáé, hiszen mondottuk: határozott és életrevaló; hiszen mondottuk: nagyon sebezhető. Így aztán, ha belehabarodtál, egyre őrültebben keringhetsz körülötte, könyöröghetsz és követelhetsz, hiába, sosem fogod azt érezni, hogy most már biztonságosan és örökre a tiéd. Nem, hiszen éppen azért szerettél belé, mert büszke és szabad, s ha kiszolgál is, nem rabszolgája senkinek. Az ő szemében pedig, hiszen csak önmagáé, mindig ott lesz, mindig ott lesz a szomorúság. A közép-európai városok gazdagok. Parasztok millióinak verejtéke sózta a kenyerüket, borukba beletaposva megannyi meztéllábas falu. Gazdagok, hiszen ők vannak középen, északról, délről, nyugatról, keletről, fentről és lentről minden út és minden szél befordult a kapujukon. Gazdagok, hiszen évszázadok óta ülnek a ládájukon, amelybe csak gyűlik-gyűlik a hozomány. Költők szavai, másutt ismeretlen költők szavai, akik a világirodalom legszebb verseit suttogták a fülükbe. Festők képei, másutt nem becsült festőké, akik őket festették meztelenül és pazar ruhákban. Muzsikusok dalai, akik olyan zenéket zendítettek köréjük, amilyent sehol másutt nem hallani, mert az ő fáikat és hegyeiket, az ő gyerekkorukat és az ő kéjes kiáltásaikat transzformálták dallamokká. Tudósok találmányai, amelyek másutt nem kellettek, mert nem volt rájuk írva, hogy egymillió dolláros ötlet. Forradalmárok lángja, amelyet bronzzá merevítettek a tűzvédelmi előírások, de amely aranyat ér: Prométheusz tüze bezárva a sógornő, Pandora szelencéjébe. Asztalosok, ácsok, szabók és kovácsok kezemunkája, megannyi műremek, s egymásra rakva, mint a fémpénzkarikák: a múlt, a múlt, a múlt. A közép-európai városok gazdagok. Ellustultak hát, eltespedtek, a derekukon – nehéz eltitkolni – lötyög a háj. A közép-európai városok gazdagok. Gazdagok és ezért fennhéjázóak, gazdagok és ezért olykor mértéktelenek, máskor meg zsugoriak; gazdagok és ezért buták. Nos? Megszeretted vagy eltaszított magától? Letepered vagy szerenádot adsz neki? És azután? * El kéne indulni, meg kén’ házasodni
(Magyar népdal). A dal végén az énekes úgy dönt, hogy agglegény marad. Dehát ezeket a dalokat a régi idők parasztjai költötték. S ugyan hiába. Ma az ő unokáik tömegeit rágja a közép-európai város. Az ő unokáik tömegei rágják a közép-európai várost. Az ő unokáik: nehézkes, földhöz-idomult kezek, értetlenül ide-oda sodródó testek sokasága, s estefelé szép, álmodozó, messzenéző fejek a kezek támasztó pillérein – ez a mi közép-európai városunk.
Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|