- Kérek egy papucsot – nyújtottam a kezemben lévő érméket egy kövér nőnek, aki felmosórongyot tartott a kezében.
Ő büszkén elfordul, megigazítja a kendőjét, aztán tetőtől talpig végigmér félig lehunyt, ráncos szemével.
 - Tessék?!
- Papucsot.
- Hát menjen az úr és vegyen! Automata vagyok talán? És majd a számon kijön?

Erőteljesen bevágja a rongyot a vödrébe, és mocskos vízzel fröcsköli be az előtte köröző embereket, akik nedves szemüket ütemesen törölgetik zsebkendőikkel. Itt-ott plüss-rózsák kandikálnak ki a zsebekből, cigisdobozok, szétolvadt csokik papírja, saját mellkasukból kitépett lángvörös szívüket szorító plasztikmackók… A plasztikmackók is élni akarnak. De senkit sem érdekelnek a plasztikmackók.

Rárontok az automatára. Habozás nélkül a gyomráig nyomom a kezem, és dicsőségesen húzom ki az apró zacskót – belépőt a szakadék szélén tántorgók birodalmába. Milyen érzés a halál szemébe nézni? Látni-e benne életet? Időnként valaki átkel a túloldalra, és többet nem tér vissza, szétolvad az ismeretlenben, és csak a súlyos testet hagyja itt emlékbe. Felettünk csak az ég függ, de senki sem szól le onnan, a felhőkön repülőgépek törnek át, és nem akadnak angyal-hajszálakba… A pokolban metrót építenek és bevásárlóközpontot, a bűnösök pedig már nem is tudnak nélküle élni, csak úgy tódulnak be a föld alá, és szórják az élet magvait, amelyek aztán szétfeszítik a soron következő falakat, és közelítenek a Föld magja felé.
Ennek semmi értelme.
Kitárok egy alig látható ajtót.  Ugyanolyan állapotban találom, ahogy otthagytam. Megpillant és nevet, arca lángol, a szívemet nyomó teher pedig hirtelen leesik, és lábfejemet a földhöz szegezi. Remeg a lábam, mintha húrok szántanának végig elkocsonyásodott bőrömön, a térdeim rogyadoznak.
Nagyon jól tudom, hogy pihennem kéne. Hogy nem most kéne vakaródznom. Az elágazásnál állok, és útjelzőket gyártok saját magam számára, hogy megtaláljam a város legszebb részeit – amelyeket mindenképpen látnom kell. A kitaposott csapáson haladok.
 - Szóóóval – mormolom, és ajkaimból keskeny kis vonalat formázok.
A párnák nyáltengerben úsznak. A párkányon cserép, virág nélkül. Tarka szalaggal átkötött színes ceruzák a kisasztalon. Nehézsúlyú fotel, görnyedt gebe, nehezen meghatározható korú. Combom alá szorított kézzel hajlongok jobbra-balra, és lóbálom kissé bő nadrágszáramat.
Ez a nevetés.
Lábaim összeakadnak és csomóvá tekerednek, görcsösen kinyújtom szórólapokat markoló kezemet, alsó ajkamat beharapva figyelem rövid ujjainak mozdulatait.
Megfog egy sárgásvörös epret, aminek a leve fröcsköl a szájából. Érzem, ahogy édes pókháló tekeredik körém. Belsőségeim görcsbe rándulnak, megfeszítem tenyerem és a lábujjaim, rohadok mint egy lerágott almacsutka, és próbálok minél kisebbre összemenni.

Nincsen felettem ég. Az angyalok csak a szélvédőket szétverő jégeső, mindenhonnan pergő, Isten ujjaként büntető jégdarabok, viharfelhőkből potyogó aszimmetrikus gömbök. Látom, ahogy a magok belemélyednek az ínyébe. Átlagos, jóindulatú emberi nevetés és csillagfény nélküli matt tekintet.
- Épp aludtunk egy kicsit.
Orrtájékról előtörő undort érzek, irritál a hajszíne és sápadt arca, kezének mozdulatától megdermed a szám, és ízetlen grimasszá torzul. Mérget köpök rá, és piros lében úszó szájára irányítom a sugarat, a nyomással feltépem a gégéjét, és összepréselem a gyomrocskáját. Nem segítem ki élete vörös levében úszó ágyából.
Finoman megfogja a zöldessárga gyümölcsöt, és ujjbegyeivel összetöri. Miután kinyomta a friss levet, az összetört héjat eldobja, és a maradékot a tenyeréből szopogatja el.
 
- Aludtunk egy kicsit. De nem tudtam.
Gurgulázva kacag. Mintha egy tragikomikus helyzethez komponált dal fekete cseresznyékké vált hangjegyei folynának le a kotta vonaláról. Úgy préselem ki magamból a tényeket, mint a tubusból a fogkrémet, bár egyáltalán nem akarok velük fogat mosni.
Felkap még egy gyümölcsöt, beleharap, és savanyú képet vág, kifacsarja az arcát mint egy citromot.
Az orromhoz kapok, vérezni kezd, és vörösre festi a zöld epreket. Felfalom mindet, mert tudom hogy az én részeim, az ereimbe tömködöm, és mozgásba hozom őket. A szívem eper-aromával dobog, ütemesen kis magokkal teríti be a májamat és a tüdőmet, savanyú termések jelennek meg a heréimben. A természetesen cukormentes szex százszázalékos apja vagyok.
Egy hosszú pillanatig hallgat. Arca megérik, és újból kedélyes árnyalatot vesz fel, vonásai meglágyulnak, lapockáiból szárnyak nőnek és puha pihékkel ölelnek körbe. Áldott pozícióba merevedik, akár egy kőistenség, és láthatatlan, érezhető fényt áraszt magából.
Ismeretlen erő emel, gyorsan távozok, nehogy felkavarjam a fehér testén szétterülő nyugodt szépséget.

        TEMPFLI PÉTER FORDÍTÁSA