Minden polémia felvilágosító hatású, még ha érzékenységeket sért is. Az én Ian Buruma könyvéről írott, a Perlentaucherben megjelent cikkem által kiváltott vita annyi szenvedélyes reagálással Amerikából, Európából és még a Közel-Keletről is, e tekintetben tanulságos volt. Hadd idézzem fel röviden: Ian Buruma, a holland-angol értelmiségi egyébként kitűnő könyvében a holland tolerancia végéről és Theo van Gogh filmrendezőnek egy marokkói extrémista általi amszterdami meggyilkolásáról, ijesztően ambivalens képet rajzolt a szomáliai származású holland képviselőnőről, Ayaan Hirsi Aliról, akinek magának is halálos fenyegetések között kell élnie. Méltatja a bátorságát, hogy a következő pillanatban a vaksága, emberjogi fanatizmusa fölött sajnálkozzon, amely tévútra vezette őt a vallás elleni harcában. A reportázs látszólagos tárgyilagossága mögött a szerző mellékesen ítéletet mond. Ráadásul Ian Buruma Timothy Garton Ash-sel karöltve a nagyonis vitatható Tariq Ramadan mellett foglal állást, akit egy New York Times-beli cikkében az egyetlen komolyan vehető partnerként állít be az iszlám reformerek közül. 
 Alapjában véve az a dolog tétje, hogy az iszlám egyes országokban kezd Európa második számú vallása lenni. Ebből vezeti le Buruma a jogukat a szabad vallásgyakorláshoz, a megfelelő imaházakhoz és a teljes tiszteletben tartáshoz a részünkről. Mégpedig azzal a feltétellel, hogy az iszlám maga is tiszteletben tartja a republikánus és szekuláris szabályokat, nem tart igényt a maga számára a területenkívüliség státuszára, ami más vallásokat sem illet meg, nem követel speciális jogokat és kivételezést, a lányok felmentését az úszás és sportfoglalkozások alól, a különböző nemű tanulók elkülönítését az oktatás során vagy egyéb előjogokat. Ez a probléma feszültségekkel túlfűtött nemzetközi kontextusba illeszkedik: A fundamentalizmus hulláma tör Európa ellen, kísérlet az elpuhultsággal vádolt muszlim közösségek reiszlamizálására, végül a hitetlenek egész kontinensének a próféta törvénye alá kényszerítésére. Ennek a mozgalomnak különböző revansista csoportok a hordozói, a szaúdi wahabiták, a muszlim testvériség, a szakafisták, akik egymással is versengenek a legradikálisabb pozícióért. Annál fontosabb tisztázni, hogy egy felvilágosult európai iszlám kialakulását pártoljuk, amely modellként szolgálhatna a muszlimok számára az egész világon. 
 Ismétlem: E tekintetben két irányzat közül választhatunk. Az egyik inkább angolszász jellegű, és ragaszkodik egy szigorú differencializmushoz, amely a felekezetek és a vallási hovatartozás tiszteletben tartásán alapul – egy olyan modell, amelynek számára a multikulturális Kanada marad a példa. A másikat inkább a francia példa inspirálja, amely állam és egyház szigorú különválasztására épül, és az állampolgári jogokat előbbre valónak tartja a hitnél. Bár, mint Timothy Garton Ash joggal jegyzi meg, mindkét modell válságba jutott, nekem úgy tűnik, hogy a laicista francia modell minden tekintetben jobb irányzékot nyújt. 
Mivel a modern Franciaország a katolikus egyház ellenében jött létre, megőrizte rendkívüli érzékenységét mindenfajta vallási fanatizmussal szemben. És szeretném leszögezni, hogy Jacques Chirac-nak a Bernard Stasi-féle bizottság támogatását élvezve igaza volt, amikor a parlamentben a vallási jelképeknek az iskolákban és a közintézményekben való betiltására vonatkozó törvényt terjesztett be. Ez a kezdeményezés sikeres volt, nagyon is sikeres, és minimumra csökkentette a vitás pontokat. A francia muszlim nők többsége, a saját emancipációjukra való tekintettel elfogadta, köztük Fadela Amara,  Mohammed Abdival az elővárosi „Se szajhák, se alávetettek” egyesület alapítója. 
„A gyengék és az erősek közti konfliktusban a szabadság segít a gyengék elnyomásában, és őket védi a törvény” mondta Gregoire abbé a forradalom idején. Ez olyannyira igaz, hogy felelős politikusok Nagy-Britanniában, Hollandiában és Németországban az iszlám zászlaja alatt elkövetett túlkapásoktól sokkoltan most törvényeket akarnak hozni vallásos jelképeknek a nyilvánosság terében való használata ellen. A spirituális és a világi dolgok elválasztásának szigorúan fenn kell maradnia, és a hitet a magánszférára kell korlátozni.
Nem elég a terrorizmust elítélni. Ugyanakkor a vallásnak is meg kell változnia, amelyből táplálkozik, és amelyre joggal vagy jogtalanul hivatkozik. Vajon meg lehet-e érteni az inkvizíciót, a boszorkányégetéseket, a keresztes hadjáratokat, az eretnekek elítélését a római katolikus teológiára való vonatkozásuk nélkül? Kell, hogy az iszlámnak is sikerüljön, amit a kereszténység elért a 15. század óta: fel kell zárkóznia a modernitáshoz, alkalmazkodnia kell a mai mentalitáshoz. Mintha elfelejtődött volna, hogy az egyház elleni harc szektás buzgalommal és – mindkét részről – hallatlan brutalitással folyt, hogy katedrálisokat gyújtottak fel, papokat, püspököket és apácákat akasztottak fel, küldtek a guillotine alá, és elkobozták az egyházi vagyont. De ez a harc végül felszabadított bennünket az egyház gyámsága alól, és Rómát valamint a protestantizmus különböző ágait arra való igényük radikális korlátozására késztette, hogy a társadalom rendjét meghatározni, az emberek testét és lelkét igazgatni akarják. Semmi sem indokolja, hogy az iszlám, abban a pillanatban, amikor belép a Nyugat demokratikus terébe, elkerülje ezt a szekularizálást, és különleges előjogokat élvezzen, amit más felekezetek nem kapnak meg.
Ezért fogom továbbra is Ayaan Hirsi Ali álláspontját előnyben részesíteni a Tariq Ramadan-félével szemben, bármennyire átvedlett is a tolerancia barátjává és az antikapitalizmus prófétájává.
Ami Ian Buruma velem szemben felhozott ellenvetéseit illeti, például az iszlám kórházak igényének jogosultságát, hiszen vannak keresztény és zsidó kórházak is, vagy a muszlim nők számára fenntartott külön strandok igényének jogosultságát, hiszen vannak nudista strandok is, tehát mindez csupán ízlés kérdése, Necla Kelek találta meg a megfelelő választ: Az iszlámisták akarják azt elérni, hogy az egész szociális térben egy hosszanti válaszfalat hozzanak létre férfiak és nők között, a gyógyításban, a szabad időben, az oktatásban, és ezzel a nyílt társadalmakon belül önként egy apartheid-rezsimet vezessenek be. Láthatjuk, hová vezet a multikulturalizmusnak a tolerancia nevében való ilyetén védelmezése: a közös világ felszámolásába torkollik. A különbözéshez való jogtól hamar eljutunk a jogok különbözőségéig, amivel a hívőket akarják megóvni az istentelen, tehát tisztátalan eszmékkel és viselkedésmódokkal való beszennyeződéstől.
Örömmel olvastam a Guardian 2007. március 15-i számában, hogy Timothy Garton Ash egy fontos kérdésben megint az én álláspontomhoz csatlakozik, amikor azt írja: „Végzetes hibát követünk el, ha nem veszünk tudomást az iszlám disszidenseiről.” Tegyük hozzá, hogy az alternatíva nem merül ki az Ayaan Hirsi Ali és Tariq Ramadan közötti választásban. A Maghreb országokban, a Közel-Keleten, Iránban, Franciaországban van számos teológus, mecset-vezető, muszlim intellektuel, mint, hogy csak néhányukat nevezzük meg Abdelwahabb Meddeb, Fouad Laraoui, Malek Chebel, Mohamed Arkoun, Latifa Ben Mansour, Soheib és Ghaleb Bencheikh, akik a Korán szövegének igazi újraolvasásába kezdtek, hogy valamit szembe tudjanak szegezni az extremisták befolyásával.
Szeretnék kifejezetten emlékeztetni Daryus Shayegan iráni gondolkodó, szufizmus és hinduizmus szakértő „Milyen egy vallási forradalom?” (Paris 1982) című, szerintem alapvető könyvére. Ebben a könyvben kimutatja, hogy Khomeini hatalomátvétele Teheránban „a hagyomány megideologizálása” volt, azaz az isteni kinyilatkoztatás történetfilozófiai megfontolásoknak való alávetése, ami végül a muszlim kultúra kiszáradását idézte elő. Vannak teoretikus és dogmatikai energiák, amelyekről a mi médiáink csak a legritkábban tudósítanak.
Nem tartom jó ötletnek, hogy a konzervatívokkal keressük a párbeszédet csak azért, mert ők nem szólítanak fel nyíltan a szent háborúra. Ezzel eljátsszuk a lehetőséget az iszlám megreformálására, és megelégszünk azzal, ha lemondanak az erőszakról. Ha a mérsékelt fundamentalizmust választjuk a terrorizmus helyett, ez azzal a veszéllyel jár, hogy megkapjuk mindkettőt: az ortodoxiát és a szélsőségeseket, a szakállasokat és a kamikáze-harcosokat, a gyűlöletet prédikálókat és a bombákat, a pestist és a kolerát. Végülis az obskurantista rezsim Szaúdi-Arábiában nem vette elejét az Al-Kaida kialakulásának.
Egy ilyen, félelem és rövidlátó aggodalmak diktálta álláspont volt a Munkáspárti kormány  pozíciója Angliában – amit időközben megkérdőjeleztek – és belügyminiszterként Nicolas Sarkozyé, amikor támogatta a fundamentalista UOIF (a Muszlim Testvérekhez nagyon közelálló Union des organisations islamiste de France/ Franciaországi iszlamista szervezetek szövetsége) felvételét a Conseil Francais du Culte Musulman / a francia muszlimok tanácsába. Az az eshetőség forog kockán, hogy az iszlám előbb vagy utóbb, mint Róma a második vatikáni zsinattal, egy tényleges aktualizáláson menjen át, hogy világosan felülvizsgálja az erőszakhoz és a világuralomhoz való viszonyát, és kritikai elemzésnek vesse alá ezernégyszáz éves történetét. Timothy Garton Ash és Ian Buruma gondolom, egyetért abban, hogy a fundamentalizmus elleni harc nem lehetséges a muszlimok nélkül, mert ők ennek a legfőbb áldozatai. A leginkább tisztánlátóak, a legmérsékeltebb közülük segítséget várnak tőlünk. Nagy a tét. A megfelelő módszerek és a megfelelő szövetségesek mellett kell döntenünk.

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA