Hannes Böhringer
Melegvíz
Henyélés: az, amit az ember egyébként is csinál.
Wiesenbad
1. nap (07. 2. 26.) este fél nyolc
Éppen a felvételi vizsgálatról jövök. A főorvosnő a szobájába hívott.
Azt gondoltam róla, hogy ő a titkárnő; egy nagy, barátságos, puha test.
Tud valamit az emésztésről és táplálkozásról, és rögtön látta rajtam, hogy
fel vagyok puffadva. A hét végén felkeres a szobámban, ami praktikusan
és jól van berendezve. Csak a világítás rossz, alkalmatlan olvasásra és
írásra.
Elhatároztam, hogy szeretném napi tíz percben észrevételeimet és gondolataimat
leírni. Először arra gondoltam: egy órában. Ám ekkor az ember mindenféléről
beszámol. Tíz perc egy megfigyelés, a nap egy részének pontos leírására
kényszerít.
2. nap (2. 27.) reggel tíz
Érdemes feljegyezni egy nap vagy éjszaka felpuffadásait, mindazt, ami
felmerül az ember fejében és hasában? Néha már kimondani is túl sok. Nem
pusztán napi tízperces naplót szeretnék vezetni, hanem kapcsolódni is ahhoz,
amit előző nap leírtam. Képes leszek betartani ezt a szabályt? Másodjára
merül föl a „tartás” szó. A kúra, a hely, a szanatórium egyáltalán nem
olyan rossz, hogy aggódnom kéne amiatt, nem lesz elegendő kitartás bennem
kibírni itt töltendő időt.
Az ebédlőasztalnál velem szemközt egy bautzeni nő ül, valamivel fiatalabb
nálam. Porckorongos, de borreliosisa is van, és négy gyereke. A „fordulat”
után elvesztette munkáját és férjét, aki odébbállt egy fiatalabbal. Azóta
éjszakai nővérként dolgozik egy idősotthonban, napközben pedig anya. Az
öregek vizeletszagát már nem érzi. Hálásak, mondja. Éjszaka elég időm van
arra, hogy törődjek velük. Nappal nem volna. Elégedett, annak ellenére,
hogy férfi híján van. A férfiak manapság nem keltenek jó benyomást. Vajon
régen ez másként lett volna?
3. nap (2.28.) negyed kettő
Régebben az ember négy hétig volt itt. Ez volt a minimum, mondja egy
szász nő. Ő már majd’ negyven éve rendszeresen jár ide. A kúrát hat vagy
hét hétre lehetett meghosszabbítani. A gyerekeket tanították. Zuhany nem
volt, és vécé csak a folyosón. Mi változott a fordulat óta? Minden megújult,
renoválva lett, és művelés alá került. Régen viszont több egyéni terápia
volt. A régi szocializmusnak volt ideje, és volt ideje az egyes emberre;
az újnak nincs ideje és nincs pénze. Csoportosan kezelnek. Az emberek tovább
élnek, sokkal több idő áll rendelkezésükre. Az idő mégis drágábbá válik.
Azt hiszik, intenzívebben élnek az idővel, de nem jön ki több belőle. Rejtélyes,
hogy korábbi korok emberei mint voltak képesek rövid életük során, hosszas
fáradozással műveiket létrehozni. Mire kell az idő? Az egyes dolgokra és
az egyes emberekre, a részletek pontosságára, az egyedi különlegességébe
való behatolásra, a részletességre. Mindenki azon sajnálkozik, hogy rövid
az idő. Mindenki büszke arra, hogy nincs ideje. Mert sok a dolga. Ma a
tíz percemen mértéktelenül túlnyúltam.
4. nap (3.1.) háromnegyed öt
A legtöbb pácienshez hasonlóan, egy új hatemeletes épületben van a
helyem. A szobák jól és praktikusan vannak berendezve, a fürdőkád a fogyatékkal
élők számára is használható. Ám az épületben csak két egymás melletti lift
van. Előttük a folyosón két szék áll. A liftezés ugyanis türelempróba.
A liftek közt nincs kapcsolat; nem látni, melyik megy föl- vagy lefelé.
Beszáll az ember, föl akar menni, de a lift lemegy, vagy fordítva. Szerencsés
esetben rögtön jön, és a kívánt irányba visz. De legtöbbször hosszasan
várni kell. Ezért vannak a székek. Az ember választhat: egy vagy két gombot
nyomjon meg, egy liftet vagy egyszerre kettőt hívjon. Ha mindkettőt megnyomja,
valószínűleg nem kell annyit várnia, mintha csak egyet hív. Ám ha mindkettőt
megnyomja, akkor összességében lassítja a menetüket, mivel a felvonók gyakrabban
állnak meg hiába, mivel a türelmetlen hívó az először érkező lifttel már
elment. A vendégek közt vannak duplázók, és néhány egyszer hívó. Rögtön
az elején egy idősebb hölgy mögött álltam és vártam a liftre. Mivel hosszan
tartott, hátrafordult és közölte: Én csak egyet hívok. Azóta én is az egyet-hívásban
gyakorlom magam. De volt, hogy kudarcot vallottam. Még gyakrabban előrenyúlik
egy kéz, és megnyomja a második gombot. Jóllehet mindnyájunknak több mint
elég az ideje. Mindenki legalább öt, ha nem tíz perccel a megadott időpont
előtt érkezik a kezelésre, és türelmesen vár a folyosón egy széken, amíg
nem szólítják.
5. nap (3. 2.) négy óra
Mégegyszer lift: többször előfordult, hogy gondolattalanul, gondolatokba
merülve kiszálltam ott, ahol mások, pedig még el sem jutottam a magam emeletére.
Csak amikor a kulcs nem ment a zárba, vettem észre, hogy más szinten szálltam
ki. A meleg víz keltette fáradtság, az előírt napirend kedvez az önrendelkezés
pillanatnyi elvesztésének. Követek valakit, pedig egyáltalán nem akarok
tőle semmit. Követem, mert azt hiszem – abban a pillanatban valójában nem
hiszek és nem gondolok semmit –, hogy nekem is oda kell mennem, ahová az
előttem menő.
A szobámban az ágyat elektromosan lehet állítani. De hagyom úgy, ahogy
van: egyenesen. Egyáltalán, szeretem a dolgokat úgy hagyni, ahogy vannak,
vagy ahogy jönnek. Lustának és fatalistának számítottam, mert kisgyerekként,
a gyermekbénulást követően nem végeztem buzgón a bénult lábakat újramozgató
gyakorlatokat. Nem emlékszem már erre. Most sok más gyerekbénulásos esettel
vagyok együtt. Akik sokat gyakoroltak és nagy javulást értek el, az öregedésük
során gyakran nagyon visszaesnek. Én nem értem el nagy javulást, és enyhe
kis visszaeséseket remélek.
Nagy lelkesedéssel olvasom Bernardo Soares segédkönyvelő nyugtalanságának
könyvét Pessoától. Mint egy könyvelő, felszabadítom a hétvégét más dolgok
számára.
8. nap (3. 5.) egy óra húsz
Most egy puhább ceruzával írók. Jobban tetszik és könnyebb. A külső
medencében a meleg víz gőzölög. Pára lebeg a víz fölött. A vízen fejek
ringatóznak. A testek láthatatlanul lógnak, és alig mozdulnak a vízben.
Medúzaszerű életet élünk itt. Az animális a vegetatívba húzódik vissza.
Kellemesen úszik az ember a meleg testérzésben. De minden irányba polipkarok
és csápok nyúlnak ki. Ki kivel áll össze? A kúra tétlen idejében minden
megfigyelés alatt áll. „Az allgaui ember, akivel a fürdőben beszélgetett…”,
mondja az ebédlőasztalnál a szemközti nő. Kotnyelesebb a többieknél. „Tegnap
arról beszélgettünk, hány éves lehet ön. Van egy huszonhat éves fia.” A
lift előtt találkozom valakivel a gyermekbénulásos csoportból. Az ebédlőasztali
szomszédnőjével, aki már ott áll mellette, autós vasárnapi kirándulásra
készül. Társán látom, attól tart, hogy esetleg azt találnám mondani: Engem
is magukkal visznek? A pillantások és beszélgetések zsákmányra vadásznak.
Amit védenek. Az animális csak elrejtőzik.
9. nap (3. 6.) délelőtt negyed kilenc
Ma reggel korán, még reggeli előtt, hétkor mentem úszni. Előttem már
ketten voltak a vízben. Egyikőjük a csaknem üres medencét arra használta,
hogy szemüveggel víz alatt ússzon. Testbeszédével azt tudatta: sajnos nem
tudok tekintettel lenni rátok. Nektek kell rám tekintettel lennetek! A
medence vagy tele van, s akkor mindenkinek szűk. Vagy üres, akkor energikus
úszók uralják. Itt sincsen hatalmi vákuum. A teret megszállják és igénybe
veszik, ameddig akarják, és ameddig megy. Bizonyos embertömeg vízi jelenléte
fölött még az energikus úszó is föladja.
Minden szanatórium egy Varázshegy. A hétköznap terheitől menten társadalmat
játszanak az emberek. Ez pillantások és beszélgetések révén alakul ki.
Hierarchiák jönnek létre. Vezetők és követők, magányosak, ácsorgók, bohócok,
flörtölők. Itt egy udvartartás, ott egy kirándulócsoport; azok tekintélye,
akik már egy hete, vagy másodjára és harmadjára vesznek részt a kúrán,
és az újonnan érkezettek gátlásossága. Árnyjátékok. A végén címek cseréjére
kerül sor, amiket nem használnak, futólag búcsúzkodnak, és többé nem látják
viszont egymást.
10. nap (3. 7.) délelőtt fél tizenegy
Amint egyszer megint nagyon tele volt a melegvíz, és az emberek csoportosan
álltak egymás mellett, és már lassú úszó mozdulatokat sem lehetett tenni,
megszólított az egyik fiatalabb nő. Azt mondta, nem akar ilyen sok beszélgetés
akaratlan fültanújává válni. Bizonyos sűrűség fölött a legnyugodtabb úszás
is indiszkrétté válik. – Beszélgetni kezdtünk. Mi más maradt számunkra
ebben a sűrűségben? Hallgatni, mint a liftben, csak rövid ideig lehet.
Kiderült, hogy Drezdában drogambulancián dolgozik. Megkérdeztem, hogy eredményes-e?
Természetesen nem, felelte. Akkor ez olyan, mint nálunk a bénultsággal,
mondtam. A „természetesen nem” minden volt, csak nem rezignált. Úgy értettem
azt, amit mondott, hogy a fokozatos helyreállítás sikeréről alkotott elképzeléseink
rettenetesen naivak. Az élet és sikerei a sötét és a világos közti nagy
szürke zónában, a legsúlyosabb és a legjobb eset között játszódnak le.
A siker egy átmeneti esemény (suceso). A siker követi az élet hol felfele,
hol lefele hajló ívét. Számot vetni ezzel a relativizmussal és egyúttal
szilárdan ellenállni ennek – ez a siker titka.
11. nap (3. 8.) fél tizenkettő
Beszélgetés az úszómedencében: Ön először van itt? – Igen. – Én jövőre
ünnepelhetném, hogy ötvenedszer leszek itt. 1957-ben a drezdai orthopédián
feküdtem gyermekbénulással, és onnan kerültem ide. – Ekkor közbeszól egy
másik nő: Akkor nekünk ismernünk kell egymást. 57-ben én is a drezadai
orthopédián feküdtem. – A férjemet is itt ismertem meg. Ő tizenhat éves
volt akkor. Ezen a kúrán is együtt vagyunk. Mi, akik gyermekbénuláson estünk
át, egy nagy családot alkotunk, és mindig itt találkozunk. Mindenkit felismerek
a sajátos járásáról. Mindenkinek megvan a saját módszere arra, hogyan segítsen
magán. – Alfred Adler azt írja: Minden egyes embernek individuális járásmódja
van. Ez azokról a trükkökről árulkodik, amelyekkel átverekszi magát az
életen. A trükkök másfelől elfedik és leleplezik a gyengeségeket, amiket
mindenki fellel magában, és megpróbál védeni.
12. nap (3. 9.) délelőtt háromnegyed tíz
A régi wiesenbadiak mesélnek egy történetet, egy valódi esetet, ami
olyan, mint Hebel egy naptári lapja, vagy Hauff egy meséje:
Volt egyszer fiatalember. Ügyes volt és gyakorlatias. Észrevette, hogy
a háta egyre merevebbé válik, merevvé, mint egy deszka (Bechterov kór).
Fürdőkúrára küldték. A meleg víz jót tett neki. És arra gondolt, milyen
jó is lenne egész életét a víz közelében tölteni, ami ugyan nem gyógyítja
ki a háta merevségét, de a fájdalmait enyhíteni tudja. Úgy alakult, hogy
a szanatórium műszaki vezetőt keresett, és a főorvos felfigyelt a fiatalember
gyakorlati érzékére. Így tényleg a melegvíz közelében maradt, enyhítette
szenvedéseit, és hasznossá tette magát a szanatóriumban.
Ekkor összeomlott az a kis állam, amelyben ez a történet zajlott. Minden
megváltozott, mindent a megszűnés fenyegetett. Most beigazolódott a merev
hátú ember ügyessége. Megválasztatta magát a kis faluközösség polgármesterévé,
sok jót tett értük, és megakadályozta a szanatórium bezárását. Saját maga
és családja számára azonban megvette a szanatórium fölötti pompás házat,
a főorvos-villát. A melegvíz megtette a hatását, és a polgármester még
mindig el tudott kerékpározni a dombon levő házától a hivataláig. Egyszer
útközben elesett, és fejjel annak a kerítésnek ütközött, amit a birtoka
köré építtetett. Élt még egy keveset, aztán rövidesen meghalt.
A villa még áll a gyógyintézet fölötti dombon. Az özvegy a lányával
él ott, és szobákat ad bérbe az üdülővendégeknek.
15. nap (3. 12.) négy óra
„Hogyan nyújtották meg a bénulás miatt megrövidült lábát? Az orosz
módszer szerint?” – kérdezi a szomszéd nő a meleg vízben. „Amerikai módra.“
– mondom a tréfa kedvéért. Úgy tudom, a módszert Svájcban fejlesztették
ki. Alapjában az orosz módszer hasonló volt, ám tovább tartott, és vélhetően
keményebb volt,. Nem megyek bele a részletekbe. Szomszédnőm fia későn születtett,
egyik lába kicsit rövidebb volt. Ezért kíváncsi. A fia ortopéd cipésznek
tanult, de az NDK-ban nem válhatott mesterré. Most egy kábelgyárban dolgozik.
A heti munkaidőt 30 óráról húszra rövidítették. 5 eurónál is kevesebb az
órabér. „Mi itt az Érchegységben szegények és megfontoltak vagyunk.” Az
ipar áttelepül a még olcsóbb Csehországba. Mellettünk, már a reggeli napfényben
úszva, egy hangos férficsoport azt vitatja, vajon a jövőben az idősek terepévé
válhat-e az Érchegység. Nem kell Thaiföldre mennie az embernek, hogy jó
ápolásban legyen része. Az előző évben az új asztalszomszédnőm 22 euróért
bérelt szobát (reggelivel) magának és a férjének a klinika fölötti villában.
Ám a férje sajnos megbetegedett. Először szénbányászként dolgozott, később
az uránkitermelésben. A feleség ma így fordult hozzám: „Folytatja feljegyzéseit
a lustaságról? Akkor beírhatja: tegnap (vasárnap) lustálkodtunk.”
16. nap (3. 13.) fél kettő
Hosszabítást javasoltak. A kúrákat meg lehet hosszabítani, háromról
négy hétre. A súlyosabb esetek közé tartozom. Nem tudtam erről, és nem
tudtam a hosszabítási lehetőségről sem. A következő hétre már mást terveztem.
Így aztán sajnálattal lemondtam róla. Tehát egy fontoskodó vagyok, aki
olyan fontos ügyeket intéz, amik kizárják egy hosszabítás lehetőségét.
Önnek nincs ideje; nem tud további egy hetet az egészségére áldozni. –
Dolgozik még? –Természetesen! Mit képzel! Annyira öregnek, esendőnek látszom?
Ilyen súlyos eset vagyok?
Vannak, akik fontosságot tulajdonítanak maguknak, mondván, hogy a hosszabítással
sajnos nem tudnak élni, a többiek pedig diadalmasan lengetik a hosszabbítási
papírjukat. Valahol olvastam egyszer, hogy a „nincs rá időm” idiotizmusa
a középvezetők köréből indult ki, hogy így tegyék fontossá magukat. A felső
vezetők bedőltek ennek. Most mindenki ezzel a hibával büszkélkedik. Az
okos Reagenről úgy hírlik, hogy naponta két órát dolgozott. A legfölsőbb
szinteken az időbeosztással tudni kell élni. Ott rendelkezni kell a meggondoláshoz
és a helyes döntéshez kellő idővel.
17. nap (3. 14.) délelőtt háromnegyed tizenegy
Tegnap –vagy tegnapelőtt volt? Az idő múlik és mégis áll – az a sejtésem
támadt, hogy a lustaság vágy – az akarat szóval túl sokat mondanánk – az
egyedüllétre. Nem csak a munka, a társaság is fárasztó. A lustaság egy
lazább kötelék a külvilághoz. A lusta többet szeretne egyedül magával lenni.
Sosincs egészen a dolognál vagy másokkal. A lustaság egy lehetőség arra,
hogy a világ nyomása alól kivonja magát az ember. A gyerekek átmenetileg
lustává válnak, hogy bebábozódjanak. Kívülről zavartalanul akarnak belül
fejlődni. Némelyek nem képesek ezzel felhagyni, több idő kell önmagukra,
több idő az álmodozásra, alvásra, szunyókálásra.
A kúra során mindenki magára maradhat. Napjában pár kezelés, étkezések
másokkal együtt az asztalnál. A nap fenmaradó részében lehet lustálkodni.
Később aztán kialakul a társaság. Az emberek összejönnek, beszélgetnek,
együtt vágnak bele valamibe. Talán még egy flört is kialakul. És az élet
megint betelt és megerőltető.
18. nap (3. 15.) délelőtt fél tizenegy
A történelmi filmekben római szenátorokat látunk, amint a fürdőkben
politizálnak. A szenátorokból szeniorok lettek: ugyan nem az aggastyánok
uralma, hanem nyugdíjasköztársaság mérsékelt jólétben. Az ember fekszik
a meleg vízben és pislog a napfénybe, vagy csoportokban álldogál, politizál,
beszél Istenről és világról, és legfőképpen tulajdon rokkantságáról. Isten
remélhetőleg, a világ bizonyosan túl van ezen a melegvízes medencén. Kinek
a zsákmányává válik? Kiknek a kitartottjai azok a fiatal nők, akik a tolószékeinket
mozgatják? Kinek a szolgálatában áll az úszómester? Hatalma annak van,
aki azzal fenyegethet, hogy kihúzza a dugót. Rágondolni is borzasztó arra,
hogy ráncos testeink a hideg fenéken heverjenek.
19. nap (3.16.) délelőtt háromnegyed tíz
Hatalma lenne annak is, aki a medence hőfokát tudná szabályozni. Erre
azonban senki sem képes. A hőmérséklet hullámzik. A meleg a kedvező körülmények
és gazdasági ciklusok függvénye. Régebben az úszómedencékben hideg víz
volt. Keményen kellett úszni, hogy ne fázzon az ember. Keményen kellett
dolgozni, hogy ne legyen szegény az ember. Kedvező körülmények közt így
el lehet érni a jólétet. A medencében egyre melegebb lesz a víz. Az úszó
mozdulatok egyre lassúbbak, lomhábbak lesznek. A többiek azonban még hevesen
kapálóznak a hideg vízben. A melegben lévők nem bírják a tempót. Így aztán
elfogy a pénzük, hogy a vizet melegítsék. A hőmérséklet csökken. Kényelmetlenné
válik. Az embernek meg kell mozgatnia magát. Csak a hidegben válik be a
lustaság.
20. nap (3. 17.) negyed három
Befejezem a megfigyeléseimet és gondolataimat. Megint hétvége van.
Tegnap megjött Eva, és elvisz a „sűrűségből” – ez a klinika neve: „Miriquidi“
–, a leváltságból vissza a megszokott világba.
„Utókúra“ Budapesten
2007. március 23.
Lustaság: nem térni le saját kitaposott ösvényeinkről. Az ember megérkezik
egy másik városba, és felhív egy barátot, aki ott lakik. Fél szívvel önállóan
szeretné az ember napjait a városban tölteni. A barát meghívja. Természetesen.
Mi mást lehettett volna várni? Az ember nem hagyja el kitaposott ösvényeit.
Örömmel veszi a meghívást, miután biztosíttatta magát arról, hogy egyáltalán
nem zavar. Hogyan lehet ilyen kérdésre őszinte választ várni? Mit jelent
itt az őszinte? Udvariatlan, undok, barátságtalan. És így észrevétlenül
belegyalogol egy születésnapi ünneplésba, vagy valami még súlyosabba, amiről
sejtelme sincs, és észre sem veszi.
Esik, csak esik. Budapest nedvességtől csöpög. Mi köze a víznek a restséghez?
Miért választották projektünk résztvevői közül oly sokan a vizet, vagy
mutattak legalábbis kezdetben érdeklődést iránta? Az áramlás és a siklás,
a szelíd erőszak miatt, amiben sodortathatja magát az ember? Ez lenne a
lomhán áramló folyam. Vagy a melegvizű tó, az állóvíz, amiben az ember
nem fázik.
Március 24.
A restség a pontosságról való lemondás. Minden hozzávetőleges marad.
És mivel minden hozzávetőlegesen olyan, mint valami más, mert hozzávetőleg
minden hasonló, minden marad a régiben. A kicsiny döntő különbségek felismerésével
a lustaság nem törődik. Ez a Rudasfürdőben jutott eszembe. 500 évvel ezelőtt
a törökök építették. És még ma is tudunk benne fürdőzni. A rómaiakhoz hasonlóan
a törököket is az alkalmazkodás mestereiként csodálom: meghódítani és elsajátítani
– a meghódítani és elpusztítani és megsemmisíteni helyett. A kultúra mérnökei,
mindenekelőtt a fürdőkultúráé. A Rudasfürdő kupolaterme tompa fénybe borul.
Hatszögletű, kristályformájú fénynyílások, melyek átlyuggatják a kupolát.
A teret mégis a hangok meghatározatlan zaja uralja. Az akusztika a fürdőzők
beszélgetéseit szerte szét szórja. A meleg víz fölött a tompa fényben hatalmas
zajfelhő lebeg. Nyitottá teszi a teret, és hagyja a beszélgetéseket és
gondolatokat a meghatározatlanba lecsengeni.
Március 26.
Az általános romlás a luxus, mondták a régiek. A fényűzésből erednek
a vétkek. Az ínség elejét veszi a vétkeknek. A luxus az ajándékba kapott
vagy kigazdálkodott fölösleg, többlet, amire az embernek nincs feltétlenül
szüksége. Nehéz megmondani, hol is kezdődik. Nem kell már kizárólag önmaga
és az övéi életéért küzdeni, róluk gondoskodni. Szabadságot, szabad időt
nyer az ember. Megengedheti magának a szükségtelen, a fölösleges űzését,
a létezés túláradásának, az élet keserédességének élvezését. Itt jön létre
művészet. Mi egyéb a luxus, mint a múzsai idő? A múzsai időt a régiek mindenek
fölött értékelték. A múzsait jól használt, jól használandó szabad időnek
kellett tekinteniük. Ehhez képest mégis szinte mindig rosszul használják;
annak elérésére, amiből már amúgy is elég van. Pleonexia: többet akarás
a többet élvezni és megérteni tudás helyett.
A szabadidő, a luxus, a múzsai idő elkerülhetetlen romlása abban áll,
hogy nem használjuk jól: egyidejűleg kizsákmányoljuk és átalusszuk; nem
tartjuk meg a kényes egyensúlyt a játék és komolyság közt, ami a múzsaihoz
kellő. És még egyetlen nemzedék sem volt képes a következőnek átadni, hogy
milyen értékes az a kultúra, amit hátrahagy; milyen fáradságos kivívni,
és mennyire kevéssé magától értetődő a múzsai idő luxusa. Az idősebb nemzedékek
már maguk is régen elfeledték.
Március 27.
A magyarok tudnak a meleg vízben fürdeni. Nem mozognak. Hagyják a meleg
vizet hatni. A németek még a meleg vízben is szükségét érzik annak, hogy
mozogjanak és gyakorlatokat végezzenek.
A Széchenyi-fürdőbe senki sem merészkedik (rajtam kívül) azok közül,
akik mankóval vagy bottal járnak: széles, csúszós padló, lépcsők, és alig
vannak sík felületek, a tolószék fel sem merül. Fogyatékosok teljesen kizárva,
csak néhány vak, akiket szüleik vezetnek. A társadalomnak el kell jutnia
a jólét bizonyos szintjére ahhoz, hogy megengedhesse magának a fogyatékosokra
tekintettel történő építkezést, sok pénz kiadását egy csekély kisebbség
érdekében.
Ám milyen csodálatos a lépcső Júlia rendelőjénél, ahol megszállhattunk!
Micsoda teret foglalhatott el egy lépcsőház egy 19. századvégi bérházban.
Gond nélkül tudok felmenni botjaimmal a lapos lépcsőfokokon. A derékszög
magasabbra vezet. Az építőmester mégsem érte be ezzel a széles, lapos derékszögű
lépcsővel. A lépcsőfokok oldalai minden fordulónál egy ívet, egy körmozgást
jeleznek. A mai bérházak rég nem engednek meg maguknak ilyen szórakozást.
Mivé válhatott volna Európa, ha gazdagságát nem vesztegeti el két világháborúban,
hanem csak egy kicsit is igazságosabban osztja el!
Március 28.
Írót alakítok. Leülök valahová, és elkezdek írni. Az ember öregszik
és fecsegővé válik. Régebben írás közben nagyobb volt az önuralmam. Az
ember öregszik és feledékennyé válik: az emlékezet restsége. Tegnap kerestem
azt az utcát és házat, amiben 15 – vagy már 16 – éve egy telet Budapesten
töltöttem. Némi tévelygés után megtalálni véltem a házat. De nem vagyok
biztos benne. Az utca neve nem volt emlékezetes. Ahol a piacot sejtettem,
ahová gyakran jártam bevásárolni, most egy szupermarket nagy parkolója
van. De mellette egy új konténer-építmény áll. Most ebben kapott helyet
a piac. A legfelső szintjén kis büfék sorakoznak. Hosszú asztalok mentén
olcsó és jó ételeket lehet fogyasztani műanyag tányérokról. Itt, úgy tűnik,
egy idősekből, alkalmazottakból és diákokból álló osztály nélküli társadalom
gyűlik össze. Mellettünk csendben és tányér nélkül ül le egy idős nő. Megkínáljuk
az egyik tányérunkból. Az adag két embernek elég. Emlékezete mélyéről előkotort
néhány német szót, és némi társalgás után enni kezdett. Boldog voltam.
Apáim és anyáim vallásának köszönhetem, hogy meglágyul a szívem, és
a megfelelő pillanatban megérzem. Aki jó szívvel ajándékoztatott meg, annak
nincs szüksége hitre. Erényeink maradéka is elrestül, ha már nem kerül
sor a gyakorlásukra. A régi keresztényeknek igazuk volt: a gazdagok köszönettel
tartoznak a szegényeknek, amiért alkalmat adnak nekik arra, hogy jót tehessenek.
Borzasztó az a világ, amiben mindenkinek jól megy, és ezért segítségre
sincs már szükség; önmagának ellentmondó, mivel benne senkinek sem mehet
jól.
Március 29.
Utolsó nap. Holnap elutazunk. Egyébként téves volt az utca, amit találtam,
mondja Gabó. Neki tudnia kell, mivel az ő anyjáé volt a lakás. Vagy az
utcanév változott volna meg? Oda kell mennem még egyszer térképpel. Utána
meg talán enni egyet a piacon (miért kéne értéktelenné tenni az ismétléssel
azt, ami jó volt?), aztán pedig taxival vissza, nehogy túl fárasztó legyen.
Egy utolsót fürdeni, ezúttal a Gellért-fürdőben, a szálló tulajdonát képező
fehér fürdőköpenyben lemenni a lifttel (borravalót nem feledni!) az öregekből
és fiatalokból és szegényekből és gazdagokból álló fürdőtársadalomba. Még
egyszer medencétől medencéig csúszós padló. Csúszós padló az életem. Ezért
örömtelik a száraz, fogható alapok.
A rest létmódban kezdetben a lustulás, a gazdaság szakadatlan szabadidő
elleni támadása érdekelt, és a restség mint magányos menedék, a társadalom
túlzott követelményei előli menekvés. A front mindkét oldalán állok: egy
aszociális egyén, aki illeszkedik a társadalomhoz, és örömét leli a társasságban,
az időgazdaság szolgája, aki szabadságról álmodik. Ám ahogy a „Soledades“
során erről elgondolkodtam, azt hiszem, rájöttem, hogy a rest létmódban
az elrestülésnél is erősebben hat a renyheség rothasztó hatása. A restség
ambivalenciája csak egy esete velejéig ambivalens világunknak, melyben
a mai jó a holnapi rosszá válik – vagy fordítva. Minél buzgóbbak a jobbítások,
annál romlottabbak a szorgalom gyümölcsei. A világ egy termálfürdő, ami
nem képes ellenállni a gyógyforrások korróziójának. A filozófiai elemzések
kémiaivá kell váljanak, a putrefactio analízisévé, amelyekből egy
szakácsművészetre, egy a jövő időben érvényes gyakorlatra lehet következtetni.
Megtaláltam az utcát és a házat. Természetesen Gabónak volt igaza.
Nemcsak gyenge volt az emlékezetem, hanem téves is. Nem elég az introspekció,
a társadalomra is szükség van. Nem mentem – már megint – elég messzire.
TILLMANN J. A. FORDÍTÁSA
Lettre, 2007/2008 téli, 67. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|