Permanens forradalom: hányszor hallotta Polina ezt a fogalmat! S csak a legrosszabbat hallotta róla.
A permanens forradalmat a forradalom betegségének, trockista elhajlásnak tartották. A permanens forradalom volt a forradalom rákfenéje.
Sokan próbálták már a mibenlétét megmagyarázni, de nem értette meg soha senki. A népnek adott magyarázattal – sikertelenül – maga V. I. Lenin is megpróbálkozott.
Képzeljük el őt egy téren a csendes hallgatóság gyűrűjében, képzeljük el a kabátját és a kézmozdulatait. Az elgondolása nem volt rossz: a permanens forradalmat a nép olyasmi révén fogja megérteni, ami közel áll hozzá, gondolta ő, beszélni kezdett tehát a kályhán álló kannáról, beszélt a felhalmozódó energiáról, a növekvő hőmérsékletről, s aztán, egy pillanat múltán, a forrásban lévő vízről, ami a legfőbb a forradalomban, s mindaz, ami előtte volt, a láthatatlan energia, értsék meg, maga volt a permanens forradalom, és így tovább. Az elgondolása nem volt rossz, de nem értették meg őt. A nép ugyan elégedetten bólogatott, de azzal az érzéssel oszlott szét, hogy az efféle gondolatok a nép számára mégiscsak túl bonyolultak. Ez a példa nem bizonyult jó választásnak, mert lehetetlen volt belőle bármit is megérteni.
Nemsokára azonban már nem volt mit magyarázni és megérteni, mert a permanens forradalmat veszedelmes képtelenséggé nyilvánították. 
A forradalom a forrás állapota, a víz nem forr, aztán forr, s mindez együtt maga a forradalom. Ennek valóban semmi értelme. De mi az oka annak, hogy a permanens forradalom elképzelése egyszeriben félelmet ébreszt?
A válasz egyszerű: e gondolat kiötlőit muszáj volt kiutasítani a józan forradalmi ész határain túlra,  mert egyszer minden forradalomnak be kell fejeződnie.
Egy bizonyos pillanatban le kell tenni a fegyvert és le kell menni a tribünről, s a gondolatoknak a munkára és a szerelemre kell irányulniuk, mert a véget nem érő forradalom nemcsak alvás nélküli forradalom, hanem munka és szerelem nélküli forradalom is egyben. Hangosan ki kell mondani: A harcnak vége!, mert már nincs mit lerombolni. Hangosan ki kell mondani: A harcnak vége!, mert már nincs, aki romboljon. Nem Lenin volt az egyetlen, aki megértette a permanens forradalom elviselhetetlenségét és veszedelmes voltát. Ugyanezt Hitler is megértette.
S Hitler (mintha a permanens forradalom gondolatát csakis egy költői kép segítségével lehetne érzékeltetni) a véletlenek elbűvölő egybeesése folytán egy Leninéhez hasonló kép révén magyarázza a permanens forradalom fogalmát. Hitler is a vízről beszél!
Mindketten, Lenin és Hitler is egyugyanazon probléma megoldásán dolgoztak (hogyan lehet nagy embercsoportoktól megszabadulni), ugyanarra az álláspontra jutottak (meg kell szabadulni tőlük), ezen túl pedig mindketten költői leírással éltek. Lenin a forrásban lévő vízről beszélt, Hitler pedig 1933-ban azt magyarázta az SA és az SS tagjainak, hogy a forradalmat nem permanens forradalomként kell felfogniuk, hanem úgy, mint egy folyót, melynek vizét az evolúció biztonságos medrébe kell terelni. Az evolúció biztonságos medre!
Igen, mindkét nagy forradalmár szükségét érezte a láncukról elszabaduló forradalmárok megpofozásának (s ezt a lehető legbrutálisabb módon mindketten meg is tették) és a nyugodt, kispolgári evolúció helyeslésének. A legradikálisabb forradalmat is olyasvalakinek kell irányítania, aki észnél lesz, és időben véget vet a forradalomnak, olyasvalakinek, aki majd szól, hogy ideje papucsot húzni és visszatérni a kanapéra, mert nemcsak a kispolgár vagy a zsidó szokott a kanapén heverészni, hanem az éber szomszéd is, aki mindkettejüket feljelentette: az osztályharc vagy a fajok küzdelme folyik ugyan tovább, de mindenkinek előnyösebb, ha a nép telefonon folytatja a harcot, s a piszkos munkát szakemberekre bízza.
A permanens forradalom volt a legnagyobb forradalmárok legrosszabb álma. 
Mindez azonban már rég a múlté lett. A forradalom, legyen bár permanens vagy romantikus, a legutolsó azon dolgok sorában, ami a madridiakat vagy az ukránokat érdekli. A Nyugat szemében (s mivel jószerivel minden a Nyugathoz tartozik, ezért jószerivel az egész világ szemében) a forradalom nevetséges dolog. És naiv. Okulni, igen, ez a megfelelő kifejezés: a forradalom nem okult, a Nyugat viszont okult.
Olyannyira okult, hogy nevetnie kell, ha elképzel valakit, aki a téren összegyűlt csendes hallgatóságnak a permanens forradalom gondolatát magyarázza. Elvégre a forradalmak a történelmet jelentik. A nagy dolgokat. Az évszámokat. Ugyan ki törődne ilyesmivel? Polina azonban valami másról beszél a versében. Megértette, hogy a forradalom útjának nincs vége, mert a forradalom egy folyamat, egy szenvedély. Megértette, hogy lényegéből fakadóan permanens, mert éppoly végtelen, mint a vágy és a futó idő.
Megértette, hogy az időt lehetetlen megállítani: megértette, hogy ha nem a forradalom árulóira leadott lövésekkel mérik, az nem az elnémulását jelenti, megértette, hogy csak más hangot ad ki, meglehet, rosszabbul hallhatót, mint az, amit például a bevásárlóközpontok pénztárgépei adnak ki.
(Bumm, bumm, bumm! – ez valóban hangosabb, mint a Zara, Zara, Zara, Karcsú, karcsú, karcsú és a Szeretni, szeretni, szeretni.)

*
Az ágyában fekszik, verset ír, egyik oldaláról a másikra fordul, gyötrődik. – S ebben a pillanatban valami hihetetlen történik. 
Vágyakozás ébred benne, amely követeli a jussát. Vágyakozás Ukrajna után! A jövőn kívül nem gondol semmi másra, s egyszercsak itt terem a seholból, az ürességből, a múltból. Az ukrán szeretőjével töltött boldog évek idéződtek fel az emlékezetében.

*
Tulajdonképpen semmi meglepő nincs ebben: a forradalomnak és a vágynak, az eljövendő iránti sóvárgásnak mindig a múlt fölött hullatott könnyek jelentik a végét. 
A vágyakozó ember nem alszik, szívesen lenne bárhol, csak az ágyában nem, egy lépéssel mindig önmaga előtt jár, önmagán kívül van, lélekben valahol másutt. A jelen kétségbeejtő. Szenvedés és álmatlanság. A cél se nem közeledik, se nem távolodik, állandóan ott van közvetlen szem előtt, de a kéz nem érinti meg soha.
Ezért van kéznél a múlt, ezért van az, hogy amikor már elbírhatatlan a teher, itt van nekünk a vágyakozás. Ez az ellensúly, annak a nehezéknek a szükségszerű kiegészítője, amely a vágyakozókat és a forradalmárokat belehúzza a jövőbe. Az egyensúly iránti ösztönszerű igény maga idealizálja a Történelem valamelyik darabját, vagy szállítja az emlékeket, a kommunista kissé ostobán megkedveli az ősközösségi társadalmat (nemcsak azért kissé ostobán, mert ezáltal olyasvalakit tesz meg előfutárává, aki biztosan nem olvasta Marxot, hanem főleg azért, mert az ősközösségi társadalom csak a képzelet szüleménye), Polina kissé ostobán sírva fakad a Harkov fölött magasló rozsdás konstrukció miatt (kissé ostobán, mert a szóban forgó konstrukció e pillanatban semmivel sem szolgált rá erre jobban, mint azelőtt). 
Miért fordulnak elő ilyen ostobaságok? Azért, mert se a forradalom, se a vágy (ha már nincs más hátra, mint elképzelni, milyen eredménnyel jár mind a kettő) nem alapulhat olyasvalamin, ami elképzelhetetlen. 
Nem, ez nem színtiszta nosztalgia, s nem is hidegvérű számítás (birtokba venni azt, ami volt, azzal a céllal, hogy irányítani lehessen azt, ami lesz), ezek a könnyek őszinték, a kommunista igazi érzelmet visz az ősközösségi társadalomról kialakított elképzelésébe, s e tekintetben a lelke vezérli, az az ösztön, amely maga teremti meg a csodálatra méltó, rég eltűnt (és sosem volt) valóságot.
Térjünk vissza Polinához: Rubio után vágyakozik, de ama hihetetlen távolságból (a Rubióval közös jövőből) ismét egykori ukrán szerelmét látja, s egészen másként látja, látja, hogyan szerethetné őt, látja, hogyan kellene szeretnie őt, látja, hogyan szeretné őt, ha mindez már nem lenne visszavonhatatlanul a múlté. 
Igen, ebben a pillanatban jobban szereti azt az ukránt, mint bármikor máskor, s csak most, amikor a leküzdhetetlen távolból szereti (a bizonytalan jövőből az elveszett – és megálmodott – múltba), csak most, amikor nem szeretheti, szereti őt felülmúlhatatlan szerelemmel.           

*
Hosszú idő után felajánlotta a testét Samnek:
„Szeretkezni akartam veled. Vártalak.”
Teste Sam érintését érzi, de semmi akadálya sincs annak, hogy lelke Rubióval szerelmeskedjen a malagai strandon, s közben az ukrán szeretővel eltöltött boldog évekre gondoljon. 
Van ugyanis még valami, ami közös a forradalomban és a vágyban: mindkettő univerzális és megkérdőjelezhetetlen mentségül szolgál, általános érvényű bocsánatkérésként, mert az erkölcsi ítélet, ha egyáltalán lesz majd ilyen, egészen biztosan nem ebben a pillanatban és ezen a helyen fog megszületni. Halasztást szenved, ugyanúgy, mint a forradalom befejezése és a vágy kielégítése, bizonytalan ideig.

( …)

… minden egyes forradalom kockázatos vállalkozás, vagy-vagyként fölvetődő kérdés, sorsjáték, játszadozás a halállal, vagy a sajátunkkal, vagy máséval. Legyenek a forradalom motívumai bármily nemesek, a nem létező hatalmat minden esetben terrorral kell helyettesíteni. 
Mondhatja talán egy forradalmár, hogy nem tudja teljes bizonyossággal, hogy voltaképpen mit is csinál? Mondhatott volna ilyesmit Lenin vagy Hitler? Nem azt, hogy Ez rossz!, hanem azt, hogy Nagy valószínűséggel igen. De nem vagyok biztos benne! Ezért a forradalomért nem tehetem tűzbe a kezem. Ez is elég lett volna. Elég lett volna ennyit mondani: „Igen, ez egy forradalom, az alapoktól kezdve megváltoztat mindent, meg vagyunk győződve a helyességéről, kiállunk mellette, hisszük, hogy ez az alapvető változás, merthogy ma minden abszolút rosszul van, meghozza az abszolút jót, de nem tudjuk kizárni, hogy nem sikerül minden, mi több, azt se tudjuk kizárni, hogy abban az esetben, ha minden sikerül, nem lesz végül mindez, noha logikus módon abszolút jónak kellene lennie, abszolút elviselhetetlen és semmire se való. Rosszabb annál, ami volt.”
Persze Hitler is kételkedhetett abban, amit tesz, de bizonyára sose kételkedett abban, hogy amit azok tesznek, akiket gyűlöl, az túlmegy minden határon – és számára nem maradt más, mint hogy önmagában eltöröljön minden határt. Az összes többi emberrel azonos módon Hitlert is elvakította saját perspektívája, egyszerű színész volt az általános emberi komédiában, ő is csak úgy táncolta át az életét, hogy tévedések sokasága maradt utána, és neki is joga volt (ha ember voltát elismerjük – és sajnos egyetlen bizonyítékunk sincs arra nézvést, hogy nem volt ember) a saját tévedéseihez – csupán nem lett volna szabad, hogy csak azok legyenek körülötte, akik a tévedéseiért a kezét csókolgatják, hanem olyasvalakinek is ott kellett volna lennie, aki a tévedései miatt időben ráüt a kezére.

(…)

Milyen nevetséges ez a Nyugat! Egyszer felszabadította a koncentrációs táborokat, aztán összecsomagolt és eltűnt. Azóta nem szabadított fel senkit, mert kinyilvánította, hogy Auschwitz az egyetlen olyan hely, amelyet fel kellett szabadítani. Merthogy Auschwitz megismételhetetlen. Ezért Agymah haláláig egy rozsdás konstrukción fog üldögélni, Ukrajna pedig mindvégig a kerítés túloldalán lévő ország, munkaerőforrás és a nevetségesség tárháza marad. S biztos, hogy a Marie-Claire egyszer majd a címoldalán fogja a hónap slágerévé nyilvánítani az Ukraine Lookot. 
Merthogy se Ukrajna, se Uganda nem Auschwitz. Merthogy Ukrajna és Uganda Auschwitzhoz képest vicc csupán.
Polina a fürdőszobában állt, kifeszített karjaival a mosdónak támaszkodott, nézte magát a tükörben, s az volt az érzése, hogy egy kutyát lát: egyfelől a Nyugat úgy bánik vele, mint egy kutyával, merthogy minden ukránnal úgy bánik, mint a kutyákkal, másfelől pedig egészen mostanáig pontosan ugyanúgy ugrált, ahogy a Nyugat fütyült, merthogy Nyugaton úgy szokás ugrálni, ahogyan a Marie-Claire fütyül. 
Milyen nevetséges ez a Nyugat! Auschwitz az övé, ezért mindenki úgy viselkedhet, mint a gyerekek.
A dolog egészen másképp áll, mint ahogy Ukrajnában beszéltek róla: amikor gyerek volt, azt mondták neki, hogy Auschwitz után a világ már sosem lesz ugyanaz, ezért kommunistává kell lennie: felelősségteljessé, komollyá a munka világában. Akkoriban azt bizonygatták neki, hogy Auschwitz egyszer s mindenkorra felnőtté, azaz kommunistává változtatta a gyerekeket.
(A kommunisták szerették, ha a gyerekek nevettek, meg is követelték, a gyerekeknek feladatul adták: nevetniük kellett, mert a nevetésükkel tanúsították, hogy olyasmi, mint Auschwitz, már nem történhet meg. Olyan szerencsétlenség, mint az a rendszer, már nem lehetséges, tehát a kommunista gyerekek szükségszerűen – és felelősségteljesen!, tehát komolyan, gyerekhez egyáltalán nem illően – boldogok. Mintha a gyárakból hangzott volna fel a gyerekek nevetése, s tulajdonképpen miért is ne, lehet, hogy nem is hallották félre, hiszen annak a győzelemnek a visszhangja volt, amelyet a szovjet magaskemencék arattak a nácik gázkamrái fölött.)
A Nyugat azonban másvalamire használja fel Auschwitzot: a Nyugat számára Auschwitz végtelen mentség a végtelen gyerekkorra; Auschwitz nem volt mulatságos, egyébként azonban minden mulatságos. A Nyugatnak vannak kutyái (ukránjai, ugandai gyerekei), vannak cipőgyárai, melyek termékeit Ukrajnában akarja eladni, s vannak jónak vélt tanácsai arra nézvést, hogy Ukrajnának mezítlábasnak kell maradnia.
Úgy viselkednek, mint a gyerekek, holott nem gyerekek, mert gyereknek lenni annyit tesz, mint nem tudni Auschwitzról, nem tudni Ukrajnáról és nem tudni Ugandáról, csakhogy Rubiónak és Samnek mindegyikről tudomása van.
Mit jelent ez? Mit jelent Auschwitzról tudni és kisgyerekként játszani? Annyit tesz, mint ignorálni az egészet.
Ignoráns: ennek a szónak ereje van. Megforgatta a szájában, aztán kilőtte. Ily módon telelövöldözte egész Madridot. Ignoráns! Ignoráns! Ignoráns! S mivel az, aki lövöldöz, először a győzelemre gondol, s csak aztán a lelkiismeretére, minden lövés után jobban érezte magát: az a hely egy pillanatra elvesztette a fehérségét. 
A Nyugat csupa ignoránsból áll! A szenvedéssel is képes játszadozni, mert Auschwitz után semmilyen szenvedés nem elég szomorú ahhoz, hogy ne lehessen vele játszani.
Amikor még hitt a Nyugatnak, mindenben hitt, amit a Nyugat tett. A tévében a nyári paralimpiát nézte. – És hitt abban, hogy boldog jövő áll előtte! Hitt abban, hogy ugyanez a boldog jövő vár az egész világra, mintha a kamerák azt a kort közvetítenék neki, amelyet a Nyugat kitartóan épít, azt a kort, amely már itt van a kapuk előtt, s amely tökéletesen igazságos lesz: minden mindenkié lesz, s nem lesz semmi, ami csak egyvalakié volna.
(S ezt Polinának, a kommunista gyermeknek muszáj volt értenie! – Csak azt nem vette észre, hogy a Nyugat „korlátok nélküli projektje” [ugyanúgy, mint az „osztály nélküli társadalom” kommunista projektje] csak látszólag korlátok nélküli, nem vette észre, hogy mindkettő csak andalító utópia.) 
 
                                                                   G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Bibliográfia

ZÁBRANSKÝ, David
„Mindig más strandra vágyik“
(részletek)
Magyar Lettre Internationale, 64
Élet és Irodalom, 2007. 04. 06.