Nem az, hogy

         Különös-hírmondó-változat

Nem az, hogy bárki fölösleges lenne, nincs ily kérdés.
Nem az, hogy bárkit unnék, bárki is zavarna,
s az sem, hogy bárkitől bármit is várnék.
S hogy értékesebb dolgokra fordítanám becses időm.
Nem. És hogy egész nap rólam legyen szó, azt se várnám.
Még önmagában az sincs, hogy miért kell
 „egész nap” telefonálnom (bárkivel is „két szót váltanom”,
 hogy ha telefonálok az tényleg egész nap van, mert
  oly szívesen beszélgetek,
 nem beszélgetek szívesen, csak úgy jön, zuhanok
  folyamatosan a szakadékba, jó, el is mondom,
  gyerekkorom óta azt akartam az irodalommal,
  gyerekesen,
  „engem értsenek meg kérem”,
  és Szép Ernő ehhez képest atomaprózó pontosság,
  az én íratlan irályom, szótlan szavam durvább.
Nem az, nem az, nem az, hogy
 már tényleg bárki zavar és senki se zavar,
 nem a magam által nyegleségnek minősített
 „bölcs mondások” (mondásaim),
 az se, hogy bonyolult beosztani az időt, ha
 kültényezők vannak (nem felel a kényszerűen
 felhívott illető, az ügy függőben marad,
 holott el se kezdtem volna)… és stb.
Megirgalmazok neked, Olvasó.
Térjünk a meglepő lényegre.

Mit mondtam itthon, minap, társnémnak, aki
az egyetlen másik-személy maradt életemben, mit
mondtam volna neki, amit ne tudna, ő is
így van ezzel: „Még akkor te, mint egyetlen, de
te is… te se…”. Nem az, hogy jó azért, meg az
ellenkezője se, hogy mindig összeütközünk a hűtőnél,
a konyhaasztalnál, nem is a fürdőszobában,
nem halljuk egymás csöngetését stb. – megoldható
dolgok. És egy idő után tényleg hiányzik nekem ő,
mondtam (én is neki), ha hosszabb ideig nincs itthon.
De az ilyen szemlélet a dolgok világi
felaprózásával rokon. Hagyjuk, jó? Mondtam
itthon a minap: én már nem akarnék
a gépies, alkalmi munkákon kívül semmit csinálni,
csak
 pár cikket írni (tizedét a régi mennyiségnek),
 verseket írni (annyit, mint rég),
 csak füzetes regényeket fordítani, verset semmit
  (még 100 Rilkémnek kéne megjelennie, az azért volt
  100 versnyi Rilke, és kurva jól sikerült, az ég
  Akaratából),
de
 nem akarnék semmi függőséget,
 könyvek stb. dolgában ezer részlet van, és sehova
 nem akarok elmenni már, mert én annyit se bírok, mondtam
 az asszonynak, mint te, hogy pl. sövényt nyírsz barátnőddel.

És azt sem, végezetül, hogy mikor bementem 7 sávnyi 
pirosba pár hete, csaknem szecskává vágtak az autók, 
egy villamos (50-nek), 2 busz (nem mondhatom meg, milyenek így!),
de amilyen ostoba voltam és elbizakodott és nyegle,
hogy a pirosba „úgyse jönnek!”, bementem, annyira
cool voltam az anticleverség után, hogy álltam
pont jó helyen kéz és kar távolságára a szörnyektől,
melyek jöttek (joggal) felém. És nem az, hogy mikor
a minap anyámnak (emlékének) azt mondtam: Mami, kösz,
hogy nem neheztelsz rám, amiért nyeglén olyanokat
mondogatok, hogy annyira nincs időm (benső idő) senkire,
 hogy ha anyám megjönne a túlvilágról, mondanám neki,
 mami, talán holnapután reggel fél nyolckor a T. presszónál,
nem haragudtál meg ezért, hanem azt mondtad, fiam, nem érek rá,
egyelőre ne gyere fel hozzám a pirosból, úgy, hogy közben lapáttal
kaparnak fel, napokig véred-velőd ott a keramiton,
hanem azt mondtad, hogy majd. És most, hogy mindettől egész
függetlenül tönkrezúztam a lábam, húzódás, egyéb, és öregség,
ülök az ágy szélén, gyakorlatoztatom a combizmot, mint te
az elfekvőben, ahol – csak maradj! ott jobb! – mondtam anno.
Nem, ez mind nincs, hanem az van, hogy ha a nyári forróságban
a sánta madárkámmal és a nézhetetlen 460 tévécsatornával
egyedül vagyok itthon, alig eszem, bort nem is iszom, semmit,
a dögunalom megvesz, de ez, épp a dögunatkozás, önmagamnak
oly kényeztetése, hogy örökké elélnék így, senki és semmi, az.

S nem az, hogy akár csak elképzelni is tudnék bármi 
élvezetet (fagylalt, ital, khm-khm), mit megszereznék
önerőből. Nem. S ezt itt ajánlom N. G. kollégámnak, aki
J. L. kollégánk könyvéről írt egy kritikai rovatban
(Pécs). Hogy J. L. nem trendi, mert élethalálról,
sajáthalálról szóló igényei szerint ír. Nem szavakat
illesztget össze, elemeket stb. Kívánja J. L.-nak
lenne olyan az élete, hogy írni kedve maradna mégis.
Senki és semmi nem jó nekem. Szükséges, legföljebb.
Az sem nagyon. Apollinaire írja, hogy az emlékezés
jégmezőin, épp mert valaha nagyon szerettünk
(sokat dolgoztunk, másokért ugráltunk etc.),
összevetjük magunkat az emlékkel, s leszünk, mint
az, kinek nincs szüksége, idézem, többé senkire.
Hiába vagy velem, ember, akárki, a tegnapra gondolok,
mikor a halálos unalom szinte rezgett a forróságban,
de invalidus madárkámra közvetlen koncentrálva,
úgy, hogy semmi lassító (életszerűség) közbe nem tolult,
a kibírhatatlant mint méltó célt kurvaanyjázva,
ám mégis kopáran, lélek- és-szellemporosan
beilleszkedve a valóba, megvoltam, szurkoltam jó alvásért,
a fájó láb elbírhatásáért, s hogy másnapra javulok
valamit, és az utált, elviselhetetlen városba
végre kit-mit látni ki tudok menni pár hónap múlva…
De senki embert nem kívánok látni és hallani többé,
ha praktikusan nem muszáj. (Haszonra sosem törekedtem,
szabad ezt mondanom.) Elszálltam, így vagyok itt.