KIJEV – A hazafias dráma és a családi bohózat keveréke volt. Pünkösd hajnalán, úgy három óra felé Ukrajna legfőbb vezetői – a köztársasági elnök, a miniszterelnök és az országgyűlés elnöke – megjelentek az újságírók előtt, akik ott virrasztottak az elnöki hivatal közelében. A vezetők bejelentették, hogy megegyezésre jutottak az elhúzódó politikai válság tárgyában. A békés megoldás az volna, ha előrehoznák a parlamenti választásokat szeptember 30-ra. Úgy látszik a Szentháromság megvilágosodáshoz vezette az ukrán hármast, és segítségükre sietett a saját maguk által előidézett katasztrófa elhárításában. 
 Kezd sajátos ukrán hagyománnyá válni, hogy a legkényesebb politikai ügyeket éjfélre rendezik el, vagy mint az új alkotmány elfogadása esetében, 1996-ban, hajnalra. A középkor óta a megegyezésre jutásnak ezt a módját gyakorolták a pápát választó bíborosok. Míg tehát ez jól ismert Európában, újdonságszámba megy a poszt-szovjet világban, ahol a golyók nyomósabb politikai érvek szoktak lenni a voksoknál.
Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta a nemzetközi média nem sok jót jósolt az ország jövőjére nézve. Egyes médiaszakértők azt jósolták, hogy Oroszország be fogja kebelezni Ukrajnát, mások polgárháborút jövendöltek és elkerülhetetlen szakadást az ország „nacionalista nyugati” és „oroszbarát keleti” fele között. Megint mások a Krím és más régiók leválását prognosztizálták, majd megintcsak polgárháborút és orosz beavatkozást, amolyan baráti segítségnyújtást. De a Krímből nem lett második Csecsenföld, az engedetlen parlament nem lett tankokkal feloszlatva, és a közvélemény-kutatásoknak az évek során nem sikerült a szeparatizmus támogatására utaló komolyabb adatokat feltárni. (S ahol mégis, a válaszolók többsége ott is ellenezne minden radikális lépést.) 
Valóban nagyon sok volt a feszültség az egész országban az elmúlt másfél évtized folyamán. Időnként úgy látszott, hogy Ukrajna a vérontás küszöbén áll, mint 2004-ben, a narancsos forradalom első hetében. De minden egyes esetben az történt, hogy a poszt-szovjet politikusok, legyenek bármilyen ostobák, középszerűek és valószínűleg önzők, leültek tárgyalni riválisaikkal, ellenfeleikkel, és kötöttek egy olyan megállapodást, amely teljesen nem felelt meg egyiküknek sem. De éppen erről szól a demokrácia.
Lehet azon elmélkedni, hogy vajon az ukrán politikusok miért viselkednek annyira másképpen, mint poszt-szovjet testvéreik másutt. Lehet ezt az eltérő politikai kultúrának tulajdonítani, amit Ukrajna hosszú ideje sajátíthatott el, amikor még a Habsburg Birodalomhoz és a Lengyel-Litván államszövetséghez tartozott. Lehet a nemzeti karakter sajátosságának, ahogy ez a közismert viccben kifejeződik: „Az oroszok az utolsó csepp vérükig harcolnak, mi ukránok az első csepp vérünkig.” De a legvalószínűbb, hogy ez merőben politikai és gazdasági kérdés. Az ukrán oligarchák, a „narancssárgák” és a „kékek” egyaránt túl sokat veszítenének, ha a politikai stabilitás a gazdaság rovására menne. És még többet veszíthetnének, ha erőszakhoz folyamodnak, amire könnyen előrelátható a nemzetközi reagálás.
Egyelőre a „farkasszemet nézés” gyerekes játékát játsszák. És az ukránok többsége éppen így képzeli a belviszályokat – éles ellentétben a nemzetközi médiával, amely többé- kevésbé szó szerint veszi a politikusoktól a „lassú államcsíny” és a "hazaárulás” veszélyének emlegetését. Április 2-a óta, amikor Viktor Juscsenko bejelentette nagy vihart kavart döntését, hogy feloszlatja a parlamentet és előrehozza a választásokat, az ukránok nagy érdeklődéssel figyelték a hatalmi ágak között kiéleződő konfliktust. De ez az érdeklődésük a legtöbb esetben olyan volt, mintha egy újabb szappanoperát néznének, nem pedig mintha személyesen volna mélyebb közük a történésekhez, mint volt a látványos narancsos forradalom idején.
Bármit beszélnek a politikusok „válságról”, „államcsínyről” és „árulásról”, a nemzetgazdaság majdnem egy százalékkal növekszik havonta, az átlagkereset megháromszorozódott az elmúlt pár évben, és a média elég szabad ahhoz, hogy feltárja valamennyi érintett párt ostobaságát, kapzsiságát és korruptságát. 
Eddig tart a történet jó oldala Ukrajnára nézve, és itt kezdődik a rosszabbik. Mert a politikai józanság és kétkedés fonákja a kiábrándultság és a cinizmus. Lehet, hogy nehéz, talán egyenesen lehetetlen olyan rossz dolgokra mozgósítani a választókat, mint egy polgárháború, de olyan jó dolgokra is nehéz mozgósítani, mint a demokrácia és a társadalmi önszerveződés.
A közvélemény nyilvánvalóan a rossz és nemtelen békét választja a jó háború, a nemes küzdelem helyett, a jó béke pedig egyszerűen nem szerepel a műsoron. 
A jó béke ebben az esetben az állami intézmények alapos megreformálását jelentené, elsősorban a bíróságokét, amelyeket Ukrajna még a Szovjetunióból örökölt. Valamit keveset módosítottak rajtuk, részben változtattak a bírói kar összetételén, olykor átneveztek egyes bíróságokat, egészükben mégsem igazodnak a demokratikus rendszer és a jogállamiság követelményeihez. A válság Ukrajnában a szovjet-stílusú intézmények diszfunkcionális voltából fakad, amelyek mindig csak dekorációként szolgáltak, alárendelt szerepet töltöttek be a kommunista párt mellett. Amint eltűnt a szovjetrendszernek ez a gravitációs centruma és hajtó ereje, az intézmények hiányosságai túlságosan is szembeötlővé váltak. 
 A 90-es évek közepére Leonyid Kucsma államelnök ismét működtethetővé tette az állami intézményeket. Ezt mindazonáltal nem azzal érte el, hogy megreformálta volna őket a demokrácia szabályai és eljárásai szerint. Egyszerűen egy másik kontrollmechanizmussal és a közvetlen, kézi -vezérlés más módszereivel helyettesítette a kommunista pártot. Kucsma egy „zsaroló államot” hozott létre – bonyolult uralmi rendszert, amely „kompromatok” (kompromittáló matériák) gyűjtésén alapult mindenkiről, az igazságszolgáltatás szelektív alkalmazásán a nem lojális alattvalókkal szemben. A KGB helyett az adórendőrség lett a rendszer legfőbb kényszerítőereje.
A narancsos vezérek leszámoltak a rendszerrel, de nem hoztak létre egy újat. A szovjet-stílusú intézmények diszfunkcionalitása megint megmutatkozik, és Ukrajna zsenge demokráciáját fenyegeti. Átfogó reformok hiányában az intézményes űrt ki kellett tölteni; a régiók neo-szovjet autoritárius pártja Viktor Janukovics vezetésével természetes módon tért vissza a hivatalába a 2006-os parlamenti választások után. Most mindenesetre meg kell osztani a hatalmát a köztársasági elnökkel. Az utóbbi nem kedvelte a zsaroló államot és hajthatatlanul ellenállt Janukovics arra irányuló próbálkozásainak, hogy monopolizálja a hatalmat, és visszaállítsa az állami dominancia Kucsma-féle mechanizmusait.
A krízis elkerülhetetlenné vált. Egyfelől Ukrajna elért egyfajta demokráciát a hatalom megosztásával. Másfelől ez „tökéletlen demokráciának” bizonyult, hatékony intézmények (főleg bírói testület) nélkül, amely garantálni tudná a hatalom megosztását a megfelelő eljárások, korlátok és konfliktusmegoldás értelmében. 
Ennélfogva a legutóbbi politikai kompromisszumnak, amelyre a rivalizáló ukrán vezetők jutottak, csak akkor volna értelme, ha maga után vonna átfogó intézményi reformokat, elsősorban a jogintézmények terén, ami működőképessé tenné a demokratikus rendszert függetlenül attól, hogy ki van hatalmon, és ki van ellenzékben. Enélkül Ukrajna egyik válságból esik majd a másikba – amíg a politikai osztály be nem látja, hogy soha senkinek nem sikerül a teljes hatalmat megszerezni az országban, ezért aztán az ismételt leállások és zsákutcák elkerülésére az a legjobb, ha kialakítják a hatalommegosztás, átadás és felügyelet szigorú szabályait. 
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA